Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete XVII. rész 3. fejezet
Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. július 12.
*********************************************************************
- Annyira sajnálom, Lindsay! – nyögte épp
Trish, amikor ráadtam a hangot arra a mikrofonra a kukkoló szobában, ami az ő
beszélgetésüket figyelte. A történéseket a fő monitorra kivetítve a kényelmes
székemben hátradőlve figyelhettem, ahogy Lindsay épp összetöri a kanadai lány
szívét.
- Sosem akartalak megbántani azzal, amit
az Amy-vel való barátságotokról mondtam – folytatta Trish. – Egy szót sem
kellett volna inkább szólnom erről. Igazad van, Lindsay. Azzal barátkozol,
akivel csak akarsz. Azzal… azzal fekszel le, akivel csak akarsz. – A hangja nem
tűnt túl őszintének.
Mégis mi ez az egész Amy-vel
kapcsolatban? Vajon azt vágta Trish Lindsay fejéhez is, amit nekem mondott
korábban? Hogy Amy rossz hatással van rá? Egyértelmű volt, hogy nem becsüli
sokra ezt az újsütetű barátságot.
- Azért jöttem erre a szigetre, hogy
kicsit hátra dőlhessek. Hogy pihenjek és jól érezzem magam – válaszolta
Lindsay. – Jeremy tökéletes légkört teremtett itt számunkra… Pontosabban Jeremy
és Kristanna, azt hiszem. Nem azért jöttem ide, hogy szerelembe essek.
- Én se azért jöttem ide, hogy
beleszeressek valakibe – vágott vissza Trish. – De sajnos… ez történt…
Lindsay makacsul megrázta a fejét.
- Trish, szerintem te egy nagyszerű lány
vagy, de túl sok a különbség kettőnk között. Mintha mi lennénk a nappal és az
éjszaka.
- Ezt hogy érted?
- Először is – számolta Lindsay az ujjain
– tizenkét év van közöttünk.
- Na és? – vágott közbe Trish. – Nagy
ügy. Hallottam már olyanról is, hogy hatvanas-hetvenes férfiak huszonegy éves
lányokat vegyenek el. Azért tűnik neked olyan nagy különbségnek, mert még
fiatal vagy, de ez tényleg nem számít sokat. Tizenkét év semmit nem számít… -
Egy pillanatra elhallgatott és elgondolkozott. – Tényleg van egy nagy akadály
közöttünk, de nem hiszem, hogy az sokat számítana. Elég fiatal vagyok még én
is, hogy változtassunk ezen.
- Te Torontóban élsz, én pedig
Cincinnati-ben.
Trish ismét megvonta a vállát.
- Átköltözhetek Cincinnati-be. – Lindsay
csak a fejét rázta, mire a kanadai lány folytatta: - Egy pillanat alatt megtenném,
ha ez az, amit szeretnél, kicsim. Tényleg.
- És hátra hagynád az egész családodat
Kanadában?
- Vannak dolgok, amik fontosabbak a
családnál. Nekem legalábbis így van.
- Nekem a családom a legfontosabb a
világon – jelentette ki Lindsay. – Különösen apukám halála után. Az anyukám és
a három nővérem. Nem is tudtam, milyen fontosak nekem addig, amíg apukám el nem
ment. Az ő szeretetük és támogatásuk nélkül teljesen elveszett lennék.
- Én is nagyon szeretem a családomat –
válaszolta Trish. – Nem akarom, hogy félreérts. Imádok Kanadában élni. Egy
hétvégi kiruccanáson kívül a Niagara-vízeséshez tizenegy-tizenkét éves
koromban, sosem voltam az országon kívül, amíg ide nem jöttem. Ízig-vérig
canuck[1]
vagyok, elhiheted. De a megfelelő ember kedvéért gondolkodás nélkül elköltöznék
bárhová. A családomat is ott hagynám az igaz szerelemért. Érted…
 |
| Gara Arias alias Lindsay |
- Honnan tudod, hogy én vagyok az a
megfelelő ember neked? – vágott vissza Lindsay. – Talán tévedek, de még csak
tizenhat napja vagyunk itt. Még csak tizenhat napja ismerjük egymást.
- Jeremy is csak ennyi ideje ismeri
Pamelát és Devont – emlékeztetett Trish. – És amennyire én tudom,
mindkettőjüket nagyon szereti. Te is láthatod abból, ahogy viselkedik a
közelükben.
- Pamela és Devon csak napi fellángolások
Jeremy-nek – válaszolta Lindsay, összerántva a szemöldökömet a meglepetés és a
harag különös keverékeként. – Holnap érezhet ugyanígy akár Amy iránt is. Ki
tudja? Talán Camille lesz a következő. Esetleg Kristanna. Ő is nagyon kedveli
Jeremy-t.
- Te egyértelműen nem csak napi
fellángolás vagy nekem – erősködött Trish. – Nem azért vagyok itt, hogy
megkérjem a kezed vagy ilyesmi. Én… én csak a barátod szeretnék lenni. Ahogy
korábban is. Nem szeretném, hogy bármikor is szükségét érezd, hogy elbújj
előlem. Tényleg sajnálom, hogy megbántottalak azzal, amit az Amy-vel való
barátságotokról mondtam. Hiba volt. Tudom.
- Csak a barátom szeretnél lenni?
- Egyelőre igen – bólintott Trish. –
Egyszer talán majd tovább léphetünk valami több irányába is. Vagy sem.
Lindsay hajthatatlannak tűnt.
- Én nem keresek semmiféle
elkötelezettséget, Trish. Tényleg nem.
- Akkor lehetünk csak barátok. Inkább
lennék csak a barátod, minthogy semmi se kössön össze minket.
- Hogy lehetnénk barátok, amikor tudom,
hogy érzel irántam? – ellenkezett Lindsay. Sejtettem, hogy ugyanazt a
következtetést vonta le az elhangzottakból, mint én. Esélytelen, hogy Trish
valaha is csak barátként tudna rá tekinteni. Lindsay talán fiatal volt még, de
nagyon is helyén volt az esze és a megérzései. – Még csak tizennyolc vagyok,
emlékszel? Csak tizenkét napja vesztettem el a szüzességemet. Szeretném
felfedezni a világot, mielőtt elkötelezném magam.
- Nem kérek tőled semmilyen
elköteleződést – válaszolta Trish. – Én csak a barátod szeretnék lenni.
Lindsay pár pillanatig fontolgatta a
dolgokat, majd megrázta a fejét.
- Sajnálom, Trish, de szerintem az lesz a
legjobb, ha elvállnak az útjaink. Én… én egyszerűen nem érzek úgy irántad,
ahogy te irántam. Nem akarlak még jobban megbántani, min ahogy már eddig is
muszáj volt. Ennek… ennek vége közöttünk. Vége.
Mielőtt Trish-nek bármi esélye is lett
volna reagálni valamit, Lindsay megfordult és kisietett a szobából. Mindkét
kezével eltakarta az arcát, hogy ne látszódjon, ahogy sír.
Meglepetten és lassan talán fel is fogva,
hogy Lindsay többé már nem része a jövőjének, Trish csak állt ott az üres
szobában. Percekig néztem őt a kukkoló szobámból összefacsarodott szívvel,
miközben egy könnycsepp csordult le az arcán. Egy pillanattal később pedig
átszakadt a gát. A kétségbeesés folyamaként zúdult le a könny az arcán.
Azon milliók egyikeként, akiket hagyott
már faképnél az az ember, akit az életben a legjobban szeretett ezen az őrült
világon, tökéletesen megértettem, mit érez most Trish.
Húsz évvel azután, hogy a menyasszonyom
faképnél hagyott az oltárnál egy másik nőért, még mindig fájdalmas volt
visszagondolnom arra, ami köztünk történt Victoriával. De még előtte is volt
egy lány a középiskolában, akibe fülig szerelmes voltam. Aprilnek hívták.
Tinédzser koromban New Jersey-ben April volt életem szerelme. De nem számított,
mennyit próbálkoztam, sosem tudtam elérni, hogy randizzon velem. Barátok
voltunk, de három évnyi próbálkozás után sem tudtam elérni, hogy ennél többként
tekintsen rám. Talán még most, huszonegy évvel később is utána kajtatnék, ha
nem költöztünk volna el Jersey-ből.
Úgyhogy nem kevés személyes tapasztalatom
volt azzal kapcsolatban, ami most Trish-sel történt. Teljesen bele volt
habarodva Lindsay-be és vele akart lenni. Azt kívántam, bárcsak mások lennének
a körülmények. Bárcsak lehetne esélye, hogy együtt legyenek. De úgy tűnt, ez
soha sem fog megtörténni. Sajnálatos módon, hiszen tudtam, hogy Trish mellett
Lindsay-nek csodás élete lehetett volna.
Ha tehettem volna, most azonnal
odarohantam volna Trish-hez, hogy bátorítóan átöleljem. Nagy szüksége lett
volna most erre.
Leroskadt a padlóra és a kezei közé
temette az arcát, mintha elsiratta az élete értelmét, amit könyörtelenül elszakítottak
tőle.
Aztán hirtelen ráébredtem, hogy talán
tényleg így is történt…
***
- Hé…! Mi a baj?
Öt perccel azután, hogy elhagytam a
kukkoló szobámat és „merő véletlenségből” arrafelé vettem az irányt, ahol Trish
volt, magamra vontam a még mindig könnyel teli szemei pillantását. Továbbra is
szipogott, de most már nem sírt annyira, mint korábban.
- Mi… mit csinálsz itt?
Megvontam a vállam válaszként.
- Csak épp erre jártam. –
Félrebillentette a fejem, ahogy rá néztem. – Tudod, hogy nem szeretem látni,
ahogy egy hozzád hasonló lány sír. Mi történt?
Egyértelmű volt, hogy meg kell játszanom
a hülyét. Nem engedhettem, hogy Trish megtudja, pontosan tisztában vagyok
azzal, hogy Lindsay kidobta őt. Az egyetlen személy, aki tudott a kukkoló
szobámról és hogy annak segítségével kihallgathattam bármit a szigeten (rajtam
kívül persze) Kristanna volt. Én pedig egyértelmű okokból kifolyólag arra
törekedtem, hogy ez így is maradjon.
Trish megrázta a fejét és egy
fájdalomteli gesztus gyanánt végigsimított az arcán.
- Minden, amit valaha is akartál, Jeremy
– kezdte. – Minden, amiről valaha is álmodtál. – Ismét megrázta a fejét. – Mind
itt van. Pont előtted. – Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan szipogott. –
De bármi történjék is, nem érheted el. Sosem kaphatod meg. – Átölelte magát és
halkan vinnyogott. – Tudod egyáltalán, milyen érzés ez, hm?
- Igen – válaszoltam tétovázás nélkül. –
Pontosan tudom, milyen érzés. – Lassan odaléptem hozzá és letérdeltem elé. –
Szerintem mindenki tudja, milyen érzés ez, kedvesem. Mindannyian átéltük már
ezt egyszer vagy kétszer az életben.
- L-L-Lin-Lindsay… Lindsay-ről van szó… -
hebegte, miközben a könnyeit törölgette a szeméből. – El… el sem hiszem, hogy…
hogy nem érdeklem… hogy nem érdeklem őt.
- Akkor tovább kell lépned, Trish. Találsz
majd valaki mást. El kell felejtened Lindsay-t.
Hangosan felnyögött.
- Hogy tudnám elfelejteni őt, ha egyszer
ő jelent mindent, amiről valaha is álmodtam?
- Mert muszáj – jelentettem ki. –
Egyszerűen csak muszáj. Amíg meg nem találod azt a valakit, aki tényleg neked
rendeltetett és te is neki, mindig lesz valaki más, aki előlép a semmiből. Így
műkdnek a dolgok. Szerintem legalábbis.
- Jobban szeretem azt a lányt, mint a
saját életemet – zokogta Trish. – Fel sem tudom fogni, miért nem lehetek többé
vele.
- Nem lehetsz Lindsay-vel, mert a sors
másképp akarja – válaszoltam. – Miért tapicskolnál tovább egy ilyen
ingoványban, Trish? Ezzel csak magadat emészted. Lindsay nem érez úgy irántad,
ahogy te iránta. Gyűlölöm ezt mondani, de… ezen semmi nem fog változtatni.
Nagyon sajnálom, de Lndsay sosem fog téged szeretni. Minél jobban erőlteted, ő
csak annál jobban el fog távolodni tőled.
- L-Lindsay most az ideje java részét
Amy-vel tölti – vinnyogta Trish. – Mit lát Amy-ben, amit bennem nem? Én nem
vágyom másra, csak hogy szerethessem őt. Hogy örökké szerethessem. Amy pedig
csak a testét akarja. Csak használni akarja őt. – Leszegte a fejét és tovább
pityergett. – Te tudsz valamit, Jeremy? Te… te már eddig is… eddig is tudtad…
mennyire a megszállotja lettem Lindsay-nek.
- Igen. Így van.
- Az arca, a szemei, a szája, a haja… a
karcsú kis teste, a kezei, a karja, a lába… A hangja… Ahogy a szempillái
rebegnek, amikor nevet. Ahogy félrebillenti a fejét, amikor beszélsz hozzá.
Lindsay… egyszerűen tökéletes. Tudod… tudod te, milyen így érezni egy ember
iránt, Jeremy? Ennyire belehabarodni? Olyasvalakibe, akit viszont te egyáltalán
nem érdekelsz?
Pár pillanatig hallgattam, mielőtt
válaszoltam volna.
- Nem vagyok biztos benne, hogy a
megszállottság a megfelelő szó, de volt egy lány sok-sok évvel ezelőtt, akit
nagyon szerettem.
- A menyasszonyod? – nézett a szemembe.
- Nem. Ez még Victoria előtt történt.
Amikor még középiskolás voltam New Jersey-ben. Aprilnek hívták. Nagyon
szerettem azt a lányt… De sosem tudtam elérni, hogy másként gondoljon rám, mint
csak barátra.
- Hogyhogy? Elvégre te nagyszerű fickó
vagy.
Halványan rámosolyogtam.
- Hadd meséljek el neked egy történetet!
Tizenöt éves voltam akkor. Tizedikes. Sosem beszélgettem még egy lánnyal sem
azelőtt. Egy nap egy April nevű lány odalépett hozzám és rám köszönt. „Helló!”
Csak ennyit mondott. Akkoriban még nagyon félénk és visszahúzódó voltam. Elég
volt csak rá néznem akkor és fülig vörösödtem. Aztán pedig csak elsétált. –
Trish halkan kuncogott, egy pillanatra háttérbe szorítva a Lindsay miatt érzett
kínját. Én pedig folytattam. – Ez volt az első alkalom, hogy egy lány bármit is
mondott nekem. Annyira zavarban voltam! Másra sem voltam képes, csak percekig
bámultam utána. Rá se tudtam venni magam, hogy akár egy szót is kinyögjek.
- Szerencsére én sosem voltam ilyen
félénk – motyogta Trish.
- Akárhogy is, pár héttel később úgy
alakultak a dolgok, hogy pont April előtt ültem történelemórán. Annyira nyílt
és barátságos volt, hogy nagyon jó érzés volt vele beszélgetni. Egy nap
összegyűjtöttem minden bátorságomat és randit kértem tőle. Elhívtam pizzázni.
Szerettem volna elvinni egy helyi pizzázóba. – Mosoly ült ki az arcomra, ahogy
felidéztem az emléket. – Igent mondott.
- Azt hittem, azt mondtad, April sosem
érzett úgy irántad.
- Várd ki a végét! – csitítottam. – Van
még tovább… Sokkal tovább. Amikor azon a pénteken haza mentem, úgy éreztem,
hogy reménytelenül szerelmes vagyok. Egész hétvégén csak Aprilre tudtam
gondolni és alig vártam a hétfői randinkat. Ő volt az új barátnőm. Felhívtam a
családomat Ohióban és elmondtam nekik, hogy van barátnőm. Mindenki annyira
izgatott volt!
- Amikor ejött a hétfő és az időpont,
amit megbeszéltünk, April nem volt sehol.
Trish nyelt egyet.
- Felültetett?
Felnevettem.
- Igen, fel. Sehol sem találtam őt. Még a
házához is elmentem, de nem volt otthon. Vagy legalábbis nem nyitott senki
ajtót. Így hát haza sétáltam. A következő két-három napban nem is mentem
iskolába. Amikor pedig legközelebb láttam Aprilt, csütörtökön vagy pénteken,
úgy mosolygott rám, mintha semmi sem történt volna. Meg akartam kérdezni, hogy
miért nem jött el a randinkra, de akkor még nem voltam annyira vakmerő.
Ráadásul az a lány továbbra is kedves volt hozzám és, hiszed vagy sem, kezdtem
azt hinni, hogy csak elfeledkezett a megbeszéltekről. Eltelt pár hét és én
ismét elhívtam őt. April viszont azt mondta, van barátja.
- Lerövidítve az egészet – folytattam –
vagy tizenöt-hússzor hívtam randira Aprilt a középiskola alatt. Sok ember
szemében ez már zaklatás lenne, de még csak gyerek voltam és nem ismertem mást.
Ráadásul April kedvelt mint barátot. Így hát újra és újra elhívtam, ő pedig
mindig kimentette magát. De kedvelt. Néha még fel is hívott telefonon és
éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Néha még tanácsokat is kért tőlem a folyton cserélődő
fiúival kapcsolatban.
- Egyre nyitottabb és őszintébb lettem
vele – meséltem. – Szerettem őt. Boldoggá akartam őt tenni. Leveleket is írtam
neki, amikben elmondtam, mennyire szeretem. Még verseket is írtam neki. Bármit
megtettem volna azért a lányért. Emlékszem, egyszer még egy hóviharon is
keresztülbicikliztem a házunktól az övéig, csak hogy visszavigyek helyette egy
filmet a kölcsönzőbe, hogy ne kelljen büntetést fizetnie. Három-négy
mérföldnyire lakott tőlünk. Még néhány meredek dombot is meg kellett mászni.
- Épp eleget tudok róla, milyen az,
amikor egy hóviharon biciklizel át – bólintott Trish. – Ne felejtsd el, hogy
Kanadában élek!
- Akárhogy is, amikor végzősök lettünk,
rá kellett jönnöm, miért nem jött el velem April randizni. Úgy tűnt, minden
egyes sráccal járt már a suliban rajtam kívül. Sokszor mondta már nekem
korábban, hogy én vagyok a legrendesebb srác, akit valaha ismert. Egyszer még
azt is megkérdeztem tőle, hogy a külsőm nem tetszik-e neki. Nem lettem volna
elég vonzó neki? Csúnya lettem volna? De ő azt mondta, helyes vagyok. Aztán…
egy nap megtudtam az okát. Barátok voltunk, helyesnek tartott, jól kijöttünk…
akkor mégis miért?
- Mit mondott erre? – nézett rám Trish
érdeklődve.
Összevontam a szemöldökömet.
- Először nem akart válaszolni. De én nem
adtam fel. Azt mondtam, nem számít, mi az, amíg őszinte velem. Abban az esetben
sosem bánthat meg. Eljutottam már odáig, hogy semmi sem számított, csak hogy
tudjam az igazat. Végül pedig megkaptam a választ, amit akartam.
- Mi volt az?
Halkan szipogtam egyet, ahogy felidéztem
a történteket, majd sóhajtottam.
- Azt mondta, hogy ha összejönnénk én…
csak lehangolnám őt.
- Mit akar ez jelenteni? – vonta össze
Trish a szemöldökét.
- Egész életemben küzdöttem a
depresszióval – sóhajtottam. – Álmaim nője, legalábbis akit akkor annak
tartottam, azért nem akart randizni velem, mert attól félt, valamilyen módon ő
is rosszul fogja érezni magát csak mert a közelemben van. A jelenlétem…
lehangolta volna. – Ismét sóhajtottam és megráztam a fejem, majd Trish kimeredt
szemeibe néztem. – Nagyon magányos voltam akkor. A szüleim folyton csak
veszekedtek. Külön költöztem a testvéreimtől, amikor édesapám New Jersey-ben
kapott állást. Alig voltak barátaim. Gyűlöltem New Jersey-t. Nagyon magányos
voltam és volt épp elég más problémám is.
Trish teljesen ledöbbent.
- És az a lány, akit szerettél, aki után
évekig kajtattál, nem akart randizni veled, mert félt, hogy emiatt ő is
depressziós lesz?
- Igen – morogtam. – Azt… azt hitte, csak
mert a közelemben van, rá is ráragasztom.
- Hogy viselted?
Ismét felnevettem.
- Egy teljes hétig otthon maradtam, aztán
kértem az órarendem megváltoztatását, így csak egy órán kellett Aprillel
találkoznom a korábbi négy-öt helyett… Bár, az igazat megvallva, nem voltam
otthon azon a héten sem. Dolgoztam. Reggel kilenctől este tizenegyig hat napon
keresztül a helyi Kentucky Fried Chickenben. Annyira zsúfolt volt a hely és
annyira szükségük volt segítségre, hogy a főnök inkább figyelmen kívül hagyta a
gyerekmunkára vonatkozó törvényt. Tizenhét voltam, de nyolcvan-kilencven órát
dolgoztam azon a héten, csak hogy eltereljem a gondolataimat Aprilről.
- Továbbra is barátok maradtatok, amikor
visszamentél az iskolába?
- Igen. De nem annyira, mint korábban.
Miután leérettségiztem, édesapám Kaliforniában kapott állást. April átölelt és
a legjobbakat kívánta nekem, amikor elváltunk. Még vagy két-három évig
kapcsolatban maradtunk leveleken és e-mailen keresztül. Néha még telefonon is
beszéltünk. A legmeglepőbb, hogy minden egyes alkalommal ő hívott.
- Meséltél neki a menyasszonyodról?
- Igen – sóhajtottam. – Azt is elmondtam
neki, hogy Victoria faképnél hagyott az oltárnál és hogy miért. Már évek óta
nem hallottam April felől. Írtam neki, de két-három év után többé már nem
válaszolt. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy tovább lépjen.
- Még mindig írsz neki?
- Évente egyszer – bólintottam. – Az
egyik barátom, aki Jersey-ben él és eljött az esküvőmre évekkel ezelőtt,
elmondta, hogy April sokat gondol rám és mindig aggódik miattam. Fájt neki,
hogy annyiszor visszautasított. Hiszed vagy sem, azt mondta, szeretett engem.
Csak… nem tudott megbírkózni a helyzettel. Nem akarta, hogy… lehúzzam őt.
- Ha visszamehetnél az időben és
megváltoztathatnád a dolgokat, még mindig akarnád hallani a válaszát?
- Igen – válaszoltam. – Mindenképp. Az
volt a legrosszabb dolog a világon, amikor elmondta, de igen. Akkor is hallani
akarnám. Tönkretett, de legalább őszinte volt velem. Amit akkor mondott, az
mindig velem marad. Sosem fogom elfelejteni.
Folytatása következik!
[1]
Canuck (nem tudom, van-e magyaros átirata): A kanadaiak beceneve. Olyan, mint
az amerikaiaknak a „jenki”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése