Gyönyörök szigete XVIII. rész - Védelem 4. fejezet

Előzmény: Gyönyörök szigete I. rész 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete XVIII. rész 3. fejezet

Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. július 14.

*********************************************************************

Egy rövid ugrással a hajóról csatlakoztam Pamelához. Trish-hez és Kristannához a vízben. Mindig van valami különleges abban, amikor először csobbanok a hullámok közé egy merülés alkalmával. Van valami nyugalom és higgadtság abban, ami elárasztja az ember érzékeit ilyenkor és tovaűz minden gondolatot, nem hagyva hátra semmi mást csak a pillanat élvezetét és minden egyes lélegzet tudatos érzetét. A világ hangjai lecsendesednek, a mozdulatok pedig visszafogott, lassítottfilmszerű gesztuspllá válnak. Inkább többször mint sem, ez a hangulat a kedvencem az életben. Mintha valami mágikus ajtó kinyílna és elszabadulna a végtelen nyugalom. Nincs semmi más a világon, ami akárcsak hasonlítható lenne ehhez.

A homokos tengerfenék egy sekély paddal kezdődött, de aztán hamar beleszakadt egy kilencszáz méter mély árokba, ami tele volt méretes, nyíltvízi halakkal és tengeri teknősökkel. Ma azonban sokkal inkább lekötöttek a körülöttünk áramló apró példányokból álló haliskolák. Belefutottunk néhány csikóhalba és színpompás tengeri csigába is.

Az éneklő hosszúszárnyú bálnák vadászó hangja tisztán vízhangzott a Csendes-óceán vízén át. Néha láttam is már ezeket a hatalmas leviatánokat elmerülni a közeli vízalatti árokban.

Tekintettel a tapasztalatlanságára, amikor búvárkodásról van szó, megígértettem Pamelával még a vízbe csobbanás előtt, hogy menet közben folyamatosan fogja majd a karomat vagy a vállamat. Kristanna és Trish miatt nem kellett aggódnom, mivel ők képzett búvárokként rengeteg merülési tapasztalattal rendelkeztek. Így minden figyelmemet Pamela biztonságára fordíthattam. Ő pedig, szerencsére, minden kérésemnek maximálisan eleget tett.

Együtt eveztünk a sekély vízben, figyelve a tőlünk nagyjából tíz méterre úszó Trish-t és Kristannát, ahogy megközelítettek egy íjhal rajt. Trish rengeteg fényképet készített róluk egy vízalatti kamerával, ahogy a partmenti vizek algájából falatoznak.

Ahogy Pamelával lejjebb ereszkedtünk a sziklás tengerfenéken, hirtelen felfigyeltem egy színes, tizenöt centis sáskarákra. A teremtmény megrezdült váratlan és nemkívánatos közelségünktől és fenyegetően megemelte zöld mellkasát és kék fejét, valamint a narancssárga antennáin lógó szemeit, hogy aztán pár másodperc múlva megforduljon és eltűnjön egy repedésben.

Azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni, amíg élek, amikor egy csapat rája szinte szó szerint a semmiből tűnt fel, hogy Trish és Kristanna felé vegye az irányt. Úgy néztek ki, mint egy hadosztájnyi idegen űrhajó, amik az ismeretlenből tűntek fel a két nő körül, akik lenyűgözve figyelték őket, amíg az állatok ugyanolyan váratlanul el nem tűntek, ahogy felbukkantak.

Ez volt az a pillanat, amikor felfigyeltem egy hatalmas árnyékra a vállam felett. Arra fordultam és csodálattal bámultam a tizenöt méteres fiatal cetcápát, ahogy ártatlanul figyeli az apró, buborékeregető lényeket, amelyek betolakodtak felszínalatti otthonába. Amikor Kristanna is felfigyelt a cápa jelenlétére, izgatottan intett Trish-nek, hogy ő is nézzen arra.

Egyikünk sem érezte fenyegetve magát, hiszen a cetcápák köztudottan nem sok figyelmet fordítanak az emberre. Sajnálatos módon azonban ez nem volt elmondható Pameláról.

Amikor a cápa lassank fölénk úszott, ő feltekintett és azonnal felismerve az állatot, megfeszült tagokkal rángatni kezdte a karomat. Búvármaszkján keresztül láttam félelemtől eltorzult arcát. De hát ki hibáztathatta volna érte. Az alapján, ami ismerete volt a tengeri élővilágról, a nála háromszor nagyobb fenevad lehetett volna akár egy nagy fehérvápa is, ami korgó gyomorral kutat zsákmány után.

Pamela már majdnem sírt rémületében, amikor megragadtam mindkét vállát és mélyen a szemébe néztem. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megnyugtassam. A testbeszédemmel és a tekintetemmel igyekeztem üzenni neki, hogy nem semmi baj. Minden rendben lesz. Az állat ártalmatlan.

Beletelt némi időbe, de Pamela végül megértette, amit üzenni akartam neki. Az is sokat segített, amikor látta, hogy a cápa ártalmatlanul ellebeg, majd eltűnik a messzeségben. A rémület Pamela szemében azonban arra sarkalt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, juttassam ki őt a vízből.

Amikor a felszín felé mutattam, Pamela semmiféle ellenállást nem tanúsított, miközben átkaroltam és felfelé löktem magunkat. Amikor a levegőre értünk, Pamela kiköpte a légzőberendezés szívócsövét és letépte az arcáról a búvármaszkot. A karjaimban tartottam őt és igyekeztem a víz felett tartani a fejét, nehogy a sokkhatástól ismét elmerüljön, miközben a hajó felé irányítottam. Miközben zaklatottan kapkodott levegő után, igyekeztem rávenni, hogy felmásszon előttem a létrán, majd gyorsan csatlakoztam hozzá én is a fedélzeten. Ő csak térdre rogyott és köhögve igyekezett levegőhöz jutni.

Ebben a pillanatban nem éreztem mást, csak azt, hogy mennyire dühös vagyok saját magamra. Hogy sodorhattam Pamelát ekkora veszélybe? Az én feladatom lett volna, hogy biztonságban tartsam őt. Elbuktam az egyetlen feladatomban, ami most előttem állt. Nagyon mérges voltam magamra.

Szerencsére azonban Pamela köhögő-rohama hamarosan enyhülni kezdett. Segítettem neki leemelni a nehéz oxigéntartályt a hátáról, reménykedve, hogy ezután majd könnyebben ellazul. Odatérdeltem mellé és gyengéden veregettem a hátát, igyekezve elősegíteni, hogy minden esetlegesen a tüdejére ment víz kijöjjön a szervezetéből.

- Mi történt? – szólalt meg Trish mögöttem, miközben Pamela még mindig félig magán kívül köhögött a fedélzeten.

Hátra fordultam és észrevettem Kristannát és Trish-t, ahogy a víz felszínén lebegnek eltávolított maszkjukkal a kezükben.

- Áz á cápa vó’t ártalmatlan – mondta Kristanna Pamelának. – Vó’t egy fiátál cetcápa. Cetcápák támadnak émerre ném.

- Az alapján, amit Pamela tud róluk, lehetett volna az az állat a Cápa filmből is – mutatott rá Trish, hangot adva korábbi gondolataimnak. – Nincs igazán otthon a tengeri élővilágban, te is tudod.

- Ván réndben minden? – kérdezte Kristanna Pamelától aggodalmasan.

Még mindig levegő után kapkodva Pamela megrázta a fejét.

- Én… én… majdnem megfulladtam.

- Mi történt? – kérdezte Trish rémülten.

- Amikor… amikor a felszínre értünk… Levettem a maszkomat, de alig tudtam magam kinn tartani a vízből. – Ismét egy köhögésroham rázta meg. – Jeremy… Jeremy mentett meg – nézett rám a válla felett. – Kö-köszönöm…

Hogy mit csináltam?

Habár Pamelának igaza volt, hiszen ha nem léptem volna közbe, talán tényleg elmerült volna rémületében, a legkevésbé sem éreztem magam hősnek. Inkább mérges voltam magamra, amiért egy ilyen életveszélyes helyzetbe sodortam Pamelát. Az én hibám volt. Jobban fel kellett volna készülnöm az ilyen helyzetekre. Elvégre bármikor feltűnhet egy állat, ami potencionálisan veszélyt jelenthet ránk. Arra is figyelmeztetnem kellett volna, hogy hagyja magán a búvárfelszerelést, amíg én nem mondok mást.

- A merülésnek vége – jelentettem ki a bal kezemet Pamela vállán nyugtatva. – Nyugodj meg, kedvesem… Minden rendben lesz. Most már biztonságban vagy. Soha többé ne vedd le a maszkod, amikor a felszínre érkezel, mielőtt meggyőződnél róla, hogy minden rendben van.

- Én… sajnálom, Jeremy… - hebegte Pamela még mindig előttem térdelve. Aztán kissé följebb emelkedett és a nyakam köré fonta a karjait, hogy a mellkasomba temesse az arcát. Még mindig szemmel láthatóan remegett a rémülettől.

- Lesz mindén rendben? – kérdezte Kristanna.

Pamela nem szólt semmit, csak lassan bólintott.

- Rendben leszek. Csak… csak kell egy kis… idő – zihálta. – Meg… megmentetted az életemet, Jeremy. Megmentetted az életemet… Köszönöm…

Nem tudtam, mit kellene tennem, vagy mondanom, úgyhogy csak Trish-re és Kristannára néztem.

- Ti ketten nem szeretnétek még egy kicsit búvárkodni? Én addig itt maradok Pamelával.

- Biztos vagy benne? – vonta fel a szemöldökét Trish.

- Igen – bólintottam. – Menjetek csak vissza Krissy-vel és érezzétek jól magatokat! Még egy harminc-negyven percig maradhatunk. Addigra Pamela is rendbe jön majd.

- Menjetek! – intett Pamela is.

- Vágy té biztos ébben? – morogta Kristanna.

- Teljesen – biztosítottam.

Azzal Trish és Kristanna megvonta a vállát és mindketten eltűntek a habok között. Miattuk nem kellett aggódnom. Úgyis elég figyelmet kellett fordítanom Pamelára, aki most még hevesebben sírt, mint korábban, kiengedve az összes felgyülemlett feszültséget.

Szóhoz sem jutottam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Nem tehettem mást, csak szorosan magamhoz öleltem őt és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megnyugtassam. Arra is készen álltam, hogy akár a nap teljes hátralevő részében itt maradjak Pamelával, vagy bármeddig, ha arra van szükség.

Folytatása következik!

Vége a XVIII. résznek!