Üvegezés a homokviharban

Üssük el az időt kreatívan és élvezettelien a rossz időben is!

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************

A műanyag flakon hevesen pörgött saját tengelye körül. Eleinte csak egy elmosódott, áttetsző folt volt az ágyon kifeszített lepedőn, majd, ahogy a hat szempár árgus tekintetétől kísérve elkezdett lelassulni, apránként kirajzolódtak a körvonalai is.

Feszült volt a csend, azonban ez inkább jóleső feszültség volt, ami ránk telepedett. Mindenki izgatottan várta a kifejletet. Vajon hogy fog megállapodni a flakon? Kire mutat majd a szája? Mindenki erre volt kíváncsi. Különösen Giselle, akinek szikrázó kék szemei úgy szegeződtek a forgó alkalmatosságra, mintha csak fizikai fájdalmat okozott volna neki elszakítani tőle a tekintetét. Mintha azzal, hogy megpörgette, lénye egy részét is átadta volna a flakonnak, amit egy pillanatra sem veszíthetett így szem elől. Viszont, ha úgy vesszük, ténylegesen ezen azon múlt szőke barátnőnk sorsa, milyen szögben állapodik meg a megforgatott italtároló.

Eltúlzottan pátoszos megállapítás volt, persze, nevettem fel magamban. Elvégre egy egyszerű üvegezésen aztán az ég egy adta világon semmi sem múlik az életben. Ennek ellenére azonban én is hallgattam és meredten figyeltem az egyre csak lassuló flakont. Hiszen hiába volt színtiszta móka az egész, nem volt teljesen elhanyagolható az eredmény sem. Elvégre, ki ne vágyna arra, hogy ez a szőke istennő megcsókolja?

Mind a hét leányzó, aki mellettem körbeülte a pörgő üveghelyettesítőt az összetolt ágyakon, szinte már némán szuggerálta a rendre mindannyiunkon végigsöprő kupakot. Senki még csak egy hangosabb szusszanást sem hallatott. Mintha csak egyedül ültem volna a szobában. A többiek jelenlétének a legapróbb neszét se lehetett hallani, csak a szél süvítését odakinn.

A flakon egyre csak lassult és lassult. Egyre több időbe telt, amíg egyik emberről a másikig lendült. A perdülete egyre csak fogyott, mi pedig lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogy végül kin fog megállapodni. Minden egyes körnél, amikor elhagyta a forgató Giselle-t, mindenki sorban tekintett végig az egymás mellett ülőkön, várva, hátha hozzá érve lassul majd le a kiálló nyak. Inge… Heidi… Helga… én… Maria… majd ismét Giselle, egy leheletnyivel kevesebb idő múlva, mint az előbb, újból Inge, aztán egy szívdobbanásnyival hosszabbra nyúló várakozás után megint Heidi, hogy aztán ismételten Helga következzen, végül Maria, és…

Az üveg egyre csak lassult, míg végül teljesen meg nem állapodott… pontosan a Giselle mellett csillogó szemű Ingén.

Hatalmas üdvrivallgás hasított a levegőbe, a fiúsan rövidre vágott hajú diáklány pedig már fordult is szőke barátnőjéhez, aki az arcára simította a kezeit és lágyan megcsókolta.

A többiek vidáman ujjongtak és füttyentgettek, miközben figyelték, ahogy a két leányzó érzéki nyelvcsatát vív. Valaki még vissza is számolt, kikényszerítve a kötelező tíz másodperces kontaktus betartását. Nem mintha erre szükség lett volna.

Aztán, már bőven a tíz szekundum lejárta után, a két száj lassan elvált egymástól. Inge elégedetten megnyalta ajkait és széles mosoly terült szét arcán, miközben a flakonért nyúlt, hogy ezúttal ő pörgesse meg.

Ismét csend telepedett ránk. Néma, átható, feszült, de mégis kellemes csend, amit csak a szél süvöltése tört meg odakintről.

Elszakítottam a szemem a flakontól és kinyújtottam a nyakam, hogy kitekintsek az ablakon. Nem mintha remény lett volna rá, hogy a helyzet egy jottányit is javuljon. Mintha csomagolópapírt ragasztottak volna az üveg túloldalára, odakinn változatlanul csak a sárgásszürkés homályt lehetett látni, épp úgy, mint az elmúlt két napban.

Már két napja. Két napja tartott ez az ítéletidő. Ennyi ideje kellett volna elhagynunk a várost, és az országot. Az időjárás azonban nagy úr.

Persze, a sivatagot jöttünk tanulmányozni Kínába, a végtelen homoktengert, a dűnesorokat, a hevesen fújó szélben vándorló buckákat… de ez azért mégiscsak túlzás volt. Két teljes hetet töltöttünk a nyugat-kínai pusztaságokban, hogy aztán végül, mintákkal és adatsorokkal teletömött csomagjainkkal, repülőre szálljunk és visszatérjünk Pekingbe, ahonnan indult tovább a nemzetközi járat Európába. Mindenki nagy örömére. A kis belföldi járaton elterpeszkedve kis diákcsoportunk minden tagja arra panaszkodott, hogy épp ideje elhagyni ezt a vidéket, mivel az utolsó néhány napban már minden igyekezet ellenére is több homokot nyaltak, mint puncit. Pedig ők aztán próbálkoztak…

Schmidt professzor igyekezett diszkréten megjátszani, hogy nem hall semmit, az arcára kiülő apró mosoly azonban elárulta. De a lányokat ez sem izgatta. Nem számított már más, csak az, hogy hamarosan Pekingbe érünk, aztán indulhatunk is tovább haza… Legalábbis ez volt a terv. A sivatag azonban nem eresztett minket.

Alig hogy leszálltunk a fővárosban és elfoglaltuk az egy éjszakára bérelt diákszállásunkat, ahonnan reggel már indulnunk is kellett volna vissza a reptérre, a nemzetközi járathoz, lecsapott a homokvihar.

Újból felcsendülő ujjongás rántott vissza a valóságba. Ahogy ismételten odakaptam a tekintetem, már csak azt láttam, ahogy Inge és a flakon szája előtt törökülésben ücsörgő Maria szélesen egymásra vigyorognak, mielőtt a rövidre vágott hajú lány négykézlábra emelkedett, hogy áthidalja a közte és spanyol származású társnője közötti távolságot, ajkait az övéire tapasztva.

Töretlen hujjogás kísérte a látottakat… nem is véletlenül. Be kell vallanom, hogy a látványtól nekem is rekordsebességgel kezdett bizseregni a lábaim köze. Maria arcán pedig mintha még némi csalódottság is tükröződött volna, amikor a csók véget ért.

Ennek még lesz folytatása – ezt olvastam ki a barna leányzó szemeiből, miközben ő fészkelődött egy kicsit és megforgatta a flakont.

Gondolataim ismét a szobára telepedő csendet megtörő szélsüvítés felé fordultak. Annyira örültünk, hogy megszabadulunk a sivatagtól, a sivatag viszont, úgy tűnt, nem akart elereszteni bennünket. Mintha csak sárgásbarna ujjaival utánunk nyúlt volna, fél Kínán keresztül, hogy utolérjen és visszafogja a gépünket Pekingben.

Persze ez nonszensz volt. Megnyugtattak minket, hogy a Belső-Mongólia sivatagaihoz relatíve közel fekvő fővárosban megszokottak a homokviharok ilyenkor, a tavaszi hónapokban, azonban mégis…

Megint a hangos éljenzés szakította félbe a gondolataimat, aminek nyomán tekintetem Mariára rebbent, aki a vele szemben ülő leányzót méregette.

- Helga… - mondta bizonytalanul.

- Nem. Heidi – kacagott fel a két egymás mellett ülő lány egyszerre.

No persze. Az ikreket még így, egymás mellett is szinte lehetetlen volt megkülönböztetni. A két bajor lány olyan volt, mint két tojás. Két gyönyörű, hosszú fekete hajú, karcsú, napbarnított tojás, de mégiscsak két tojás. Volt közöttük különbség, persze, amit a figyelmes szemlélő hamar észrevehetett… azt azonban a fenének sem tudta senki sem megjegyezni, hogy tulajdonképpen melyikük is az, aki ránézésre egy leheletnyivel magasabbnak és vékonyabbnak hat, melyiküknek tűnik kicsit kerekdedebbnek az arca, és így tovább. Valahányszor azt hittük, hogy már megjegyeztük, a következő alkalommal megint belebuktunk. A két H, ahogy becézték őket, H&H, Helga és Heidi, viszont történetesen nagyon jót is mulatott ezen.

De nem hagyták túl sokáig hoppon a kissé megilletődött Mariát. Heidi pár pillanatnyi kacagás után megragadta barátnője gallérját, hogy mohó csókjába vonja őt.

Az ikrek, amilyen pajkosak, és néha kislányosak voltak, olyan vehemenciával tudták magukat az élvezetekbe belevetni. Most is, bár de jure Maria volt a kezdeményező fél, Heidi szinte ott helyben falta fel őt, a többiek kurjongatásaitól kísérve.

Még fél perc után is alig akarta abbahagyni a csókot, hogy aztán mégis visszahúzódjon, a kipirult arcú Mariára kacsintson és megpörgesse a flakont.

Az én fejemben ismét visszatértek azok a szavak, amiket a helyiek a mostani időjárásra mondtak. Megesik. Minden évben ez van. Az északnyugatira forduló szél ide hordja a homokot Belső-Mongóliából, egy rövid időre óriási felhőbe burkolva a több milliós Pekinget. Azt javasolták, amíg tart, maradjunk a szállásunkon. Nem egészséges a szálló porba kimenni. A repülőjáratokat pedig úgyis törölték, mivel a gépek turbináját taccsra vágja a beléjük kerülő sok por.

Egy-két nap és minden helyre áll – ígérték. Azonban a vihar már második napja nem enyhült egy fikarcnyit sem. Csak tombolt és tombolt, töretlen erővel. Mintha csak az egész Góbi-sivatagot át akarná költöztetni ide, Kelet-Kínába.

Hamarosan már a helyiek is beismerték, hogy ez már nem szokványos, de sajnos egyre többször előfordul. Elvégre Kína a Föld legnépesebb országa. Több mint kétmilliárd ember. Ezt a nagy tömeget pedig etetni is kell, tüzelőt biztosítani nekik és így tovább… Ezért hát évszázadok óta irtják már az erdőket és túrják fel a talajt mindenhol az országban, aminek azonban az a következménye, hogy elég egy nagyobb széllökés, hogy mindent útnak indítson.

A megnövekedett portömeg pedig a röpke vihar helyett most napokon keresztül teregette be Pekinget.

A következő ujjongáshullám érezhetően erőteljesebb volt, mint a korábbiak. Nekem pedig beletellett néhány pillanatba, amíg felfedeztem az okát.

Tekintetem pár másodpercig értetlenül rebbent egyik diáklányról a másikra, míg végül meg nem állapodott az egymásra mosolygó Heidin és Helgán.

Az egyik ikernek sikerült kipörgetnie a másikat.

Az izgalom a tetőfokára hágott, a két lány azonban nem jött zavarba. Valami rögtönzött, rituális táncfélébe kezdtek, mint a régi korok dámái, ahogy üdvözlik egymást. Leginkább viszont csak minket húztak. Pontosan tudták ők is, milyen hatást gyakorolnak ők, mint ikrek, másokra. Bár a mai világban már megszokottak voltak az egypetéjű testvérpárok, akiknek létét a régi korokban boszorkányságnak, vagy valami isteni jelnek, ómennek hitték, ma viszont már könnyedén szembe jöhetnek bármikor az utcán. Mégis volt valami egzotikum az egymásra megszólalásig (vagy még azután is) hasonlító leányzókban. Az pedig plusz érzéki faktor volt, ha a két tojás nekiállt csókolózni egymással.

Persze annak is volt némi pikantériája, hogy testvérekről beszélünk, de a két H ebből a legkevésbé sem csinált problémát. Elvégre ismerték egymást kívülről-belülről. Mintha nem is két ember lennének két testben… Nos, pontosabban két ember két testben, de nem egy test, egy ember, másik test, másik ember, hanem… valahogy keveredve. Az, hogy egymáshoz nyomták a szájukat és mozgatták egy ideig, miközben kardoztak a nyelvükkel, nekik semmi extrát nem jelentett. Nekünk többieknek viszont…

Giselle, Maria és Inge úgy hujjogtak, mint akiknek teljesen elment az eszük. Mintha valami perverz démon szállta volna meg őket. De az ikrek, úgy tűnt, élvezték a figyelmet.

A hosszúra nyúlt műsor végül mégis úgy ért véget, mintha csak egy röpke pillanatig tartott volna, csalódott sóhajokat csalva elő a többiekből. Helga és Heidi azonban nem engedtek, csak vigyorogtak, miközben az előbbi a flakonért nyúlt, hogy megforgassa.

Ha már napokra itt ragadtunk, a kínai fővárosban, ki tudja meddig, hála az irgalmatlan mennyiségű erdőírtás által felduzzasztott homokviharnak, amihez még a környező gigantikus ipartelepek füstje is hozzáadódott, valahogy el kellett töltenünk az időt. Ha pedig már ki kell találni valamit, miért ne élvezhetnénk is?

A flakon lassulni kezdett és végül, mintha ő is izgalomba jött volna az előbb látottaktól, ismét Heidin állapodott meg.

- Na nem! – kacagtak fel az ikrek ismét egyszerre, a többiek meglepett és valahol mélyen kissé reménykedő felhördülését hallva. – Egyszer elég volt a műsor… A többit majd magunk között lerendezzük.

Helga a másik három leányzóra kacsintott, nyilvánvalóan szánt szándékkal húzva a fantáziájukat, miközben újra megpörgette a flakont. Sikertelen eredmény után újabb próbálkozás.

Gondolataim ismét elkalandoztak és a helyzet abszurditásán agyaltam. Kína az élre tör. Mindenben. A népességben, a gazdaságban, a politikában… de a környezetrombolásban és az ebből fakadó éghajlatváltozásban is. A végén még oda jutunk, hogy Pekinget teljesen elnyeli a sivatag…

Egy pillanatig nem is értettem a feltörő ujjongást és a rám szegeződő kíváncsi tekinteteket. Értetlenül tekintettem egyik barátnőmről a másikra, míg végül pillantásom meg nem találta középen a rám szegeződő szájú flakont.

- Mi az, B? Nem elég izgalmas a műsor? – nevetett Inge.

- Nem az… - tiltakoztam. – Csak… elgondolkodtam…

- Miről? – kacagott Giselle. – A játék nem elég izgalmas?

- Nos… hát…

- Ne aggódjatok! – vágta közbe Helga. – Majd én azzá teszem neki.

Azzal, mintha csak egy rugó lökné előre, rám vetette magát. A hirtelen jött lendülettől gyakorlatilag ellen sem tudtam állni, ahogy felborított és kiterített az ágyon.

Csak tehetetlenül néztem a fölém hajoló karcsú testet, a lágy ívű arcot és a széles mosolyt, miközben a fekete hajkorona sátorként borult ránk. Ránk és a közeledő ajkakra, melyek mohón a számra tapadtak, tűzijátékszerűen átható bizsergéssel és mámoráradattal terítve be az agyamat.
Nem bírtam ki, hogy ne emeljem fel a kezeimet, markoljam meg merészen Helga fenekét és magamhoz vonva szenvedélyesen visszacsókoljam őt.

*****************************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B egy homokviharban egy szállodai szobában rekedt itt!