A tűz mezői

B Európa elfeledett szupervulkánjában

B-vel a föld körül

Megjegyzés: Ez a történet a B és a modellek című alsorozat újabb eleme (első rész: Calima, de érdemes elolvasni a Jéghegy című novellát is).

*******************************************************************************************

A talaj hangosan ropogott a lábaim alatt, ahogy lassú, megfontolt léptekkel haladtam előre. Akárha egy hatalmas, legömbölyített folyami hordalékkal teli kavicságyban sétáltam volna, azt leszámítva, ahogy a földdarabok ahelyett, hogy csak csúszósan kigördültek volna túrabakancsom redőzött talpa alól, ropogva darabjaikra hullottak és megindultak lefelé az enyhe lejtőn.

Csak kevés választott el attól, hogy sziszifuszi munkának tűnjön az előrehaladás. Miden lépésemnél megindult alattam a porózus kőzetanyag az ellenkező irányba, azonban ennek ellenére is csak sikerült felfelé küzdenem magam. Nem mintha odafenn sokkal jobb várt volna. Pontosan tudtam, hogy ha a dombtetőről körbe tekintek, épp ugyanazt fogom látni, mint innen. Mintha csak valamiféle apokaliptikus tájon haladnék keresztül. Mindenfelé omladozó szürkésfekete törmelék, helyenként kiemelkedő barnás sziklákkal. Na meg a mindent elárasztó csípős gázfelhő, mely mintha a föld pórusaiból szivárgott volna elő. Mindehhez pedig jött még a fullasztó nyári hőség is...

Nehéz volt elhinni, hogy mindezzel együtt Európában járunk. Ráadásul annak is a civilizáltabb felén. Első látásra az ember előbb párosítaná ennek a vidéknek a képét valami Isten háta mögötti banánköztársaságéval. Indonéziában sok a vulkán, nem igaz? – hangozhatna el a porózus tufa és a felszínre gőzölgő gázok láttán. Délkelet-Ázsia, forróság, dzsungel, ágyékkötős félbarbár emberek, akiknek a nagyszülei még egymást ették. Na meg vulkánok. Összeállna a kép.

De lehetne ez az egész Dél-Afrikában is, a fekete kontinens ölén, ahol kb. minden megtörténhet. Az ilyesmi táj miért lenne kivétel? De még akár Japán se lepne meg igazán senkit a millió furcsa szokásával és a nyugati szemlélő számára érthetetlen jelenségeivel. Miért pont ez lenne kivétel? De még akár a végtelen szibériai pusztaság is szóba jöhetne. Elvégre ott minden van. Egyedül a meleg nem illene a képbe, de hát az oroszoktól sosem lehet biztos benne az ember, hogy mit várhat.

Na de Olaszországban...? Sok hely felé tekintene az ember, ha ilyen helyet keres, de hogy az itáliai csizmára, na az nehezen elképzelhető.

Pedig most itt voltunk. Nápolytól alig egy kőhajításnyira, Európa utolsó, és az egyetlen a mai napig fellelhető szupervulkánjánál.

- Szupervulkán Európában? – kacagott fel Monique, amikor vázoltam neki a következő úticél-ötletemet.

- Mi olyan meglepő ebben? – túloztam el akkor a flegma értetlenségemet. – Vezúv... Etna... Sztromboli? – soroltam a híresebbnél híresebb olasz tűzhányókat.

- Na jó, de azt a pöfékelést én nem nevezném szupervulkánnak – reagált munkaadóm hasonlóan nemtörődöm horkantással.

- Én azért annál a pöfékelésnél se lennék jelen, ha nem haragszol – kacagtam fel. – Még meg szeretném fektetni pár modelledet, mielőtt élve elégek.

- Ott a pont – horkantott félig rosszallóan, félig vidoran beszélgetőtársam. – A modelleimet viszont ha valaha is bántanád...

- Még hogy én? – kacagtam fel a rögtönzött fenyegetés hallatán. Bár túl hirtelen jött, hogy igazán komolyan vegyem, a mindig zord és morcos Monique-nál sose lehetett biztosra menni. – Én tehetek róla, hogy a lánykáid bolondulnak a fiatal szakértőhölgyedért?

- Igaz, ami igaz, jobban lázba hozza őket a helyzet, mintha egy pocakos hetvenes akadémikus professzor hajkurászná őket – nevetett fel most már Monique is.

- Nem mellesleg a gatya tartalma se mellékes – kacsintottam cinkosan. – Gondolj arra, hogy én teherbe legalább úgyse fogok ejteni senkit!

- Ami pedig a szupervulkánt illeti – váltottam vissza egy szívdobbanásnyi szünet után az eredeti témára, véletlenül sem akarva komolyabb beszélgetést kiprovokálni az előbbi témáról –, miért pont Európa lenne más, mint a többi kontinens? Felsőbbrendű kultursznobériánkban szeretjük azt hinni, hogy különlegesek vagyunk, de a természetet ez a legkevésbé sem érdekli.

- No igen... – vakarta meg az állát kedvenc fotósom.

- Tőlünk délre ugyanúgy közeledik egymáshoz az eurázsiai és az afrikai kőzetlemez, mint Indonéziánál az eurázsiai és az indoausztráliai, vagy Japánnál az előbbi és a csendes-óceáni. Miért pont nálunk játszódnának le más folyamatok?

- Oké, de ott sincsenek olyan hű de nagy vulkánkitörések – vágta rá Monique, szétterülő mosolyomat látva viszont azonnal el is bizonytalanodott.

- Manapság valóban nem – válaszoltam. – Viszont a Krakatau 1883-as kitöréséről biztos hallottál már... A szintén indonéz Tambora pedig 1815-ben annyi port és hamut lökött a légkörbe, hogy a következő évben az északi félgömb nagy részén blokkolta a napsugárzás jelentős részét, ami miatt gyakorlatilag elmaradt a nyár... Japán térségében pedig a koreai-kínai határon lévő Paektu az elmúlt kétezer év legnagyobb kitörésével csak azért nem okozta ezt, mert a földrajzi elhelyezkedése miatt a szelek nem terítették szét a kilökött kőzetanyagot... A megintcsak indonéz Toba pedig hetvenötezer éve azóta se látott méretű kitörést produkált, aminek a következményei az emberiség túlnyomó részét elpusztították. Minden mai ember az akkori több tízezerből életben maradt pár száz egyén leszármazottja.

Monique csak elkerekedett szemekkel hümmögött válaszként.

- A Flegrei-félsziget térségében negyvenezer éve történt kitörés persze ennél jóval kisebb volt – vontam vállat. – De még ha a Vezúv és az Etna jelenkori tevékenysége tényleg csak pöfögés is lenne, egy ennyivel nagyobb kitörés akkor is az lenne a minimum, hogy egész Nápolyt elpusztítaná.

Ez a beszélgetés járt a fejemben, ahogy most tényleg ott sétáltunk az olasz szupervulkán területén. A Campi Flegrei, a Tűz Mezői tényleg mintha egy nemrégiben itt végigsöprő lángvihar nyomait őrizné. Ahogy a fekete vulkáni törmelékdombocska tetejére érve körbetekintettem a vidéken, csak a távolban láttam csillogni a Pozzuoli-öböl vizét. Nehéz volt elképzelni, hogy olyan messze volt valaha a gigászi kitörés centruma, ami létre hozta  kalderát, melynek központja ma az öböl medrét képezi.

- Pff! Meg lehet dögleni ebben a hőségben – vonta magára hirtelen figyelmemet a mellettem elmormogott szitkozódás.

Kelly Gale alias Kelly

Ahogy oda pillantottam, akaratlanul is végig futtattam tekintetemet a mellettem álldogáló lányon. Kelly még így, kifulladva és a hosszú gyaloglástól fújtatva is gyönyörű volt. Bőr bakancsában, alig combtő alattig érő sortjában és testhez simuló atlétájában úgy nézett ki, mint a keményterepi túrázás istennője. De persze épp ez is volt a cél. Így mutat majd jól a fotókon. Ez a barnabőrű szépség, hosszú hollófekete hajával és igéző tekintetével, ahogy pózol a félelmetes múlt nyomait őrző olasz táj előtt.

- Érdekes, tegnap este nem panaszkodtál a  lábaim között – nevettem fel válaszként. – Pedig ott is forró volt aztán a helyzet.

- Nagyon vicces, Miss B! – horkantott, arcára viszont most már egyre jobban kikívánkozott a mosoly. – De azt a forróságot bármikor ezer örömmel vállalnám... Különben is, mit keresünk itt tulajdonképpen? – hervadt le arcáról ismét a vigyor és morcosan kifújt egy kósza tincset az arcából. – Mi olyan különleges van itt?

Beletelt néhány másodpercbe, amíg eléggé magamhoz térjek, hogy beszélni tudjak. Egek, ez a nő még úgy is lenyűgöző szépség volt, amikor úgy dúlt-fúlt, mint egy hárpia.

- Itt van az eredeti Szolfatára – mondtam. – Az a hely, amiről a jelenség a nevét kapta.

Kelly értetlen tekintetét látva folytattam: - A régi rómaiak az itteni forróság és a feltörő mérges gázok meg a néha hozzájuk társuló lángok miatt úgy hitték, itt van Vulcanus, a tűz és a kovácsmesterség istenének műhelye.

- Aha... – válaszolta még mindig értetlenül.

- Az egyik kúpot pedig, amit a környékén feltörő gázok sárgásra festettek, Szolfatárának nevezték el – folytattam.

- Sárgásra? – vonta fel Kelly a szemöldökét.

- Kén – magyaráztam. – A vulkáni működés utóhatásaként kénes gázok törnek a felszínre, amiből a kén lerakódik a kövekre, sárgásra festve azokat.

- És ez nem csak itteni jelenség?

- Nem – ráztam a fejem. – Igazából minden megfelelő vulkánkitörés után megtörténik. De itt figyelték meg először. Ezért mindenhol máshol is szolfatárának nevezik az ilyen kénkitöréseket.

- Értem... – válaszolta Kelly, majd rövid töprengés után hozzátette: - Én is szívesen lövelnék ezt-azt az arcodba. Annak biztos jobban örülnél, mint a kénnek – vigyorgott rám huncutul, én pedig éreztem, hogy az ágyékom lüktetni kezd a gondolatra.

Egy pillanatig megszólalni sem tudtam. Lelki szemeim előtt ott lebegett Kelly napbarnított színű teste, ahogy meztelenül hever alattam a lepedőn és zilált hajjal, szeretkezésünktől pihegve mosolyog fel rám. Ajkaimon éreztem az ízét. Az ajkaiét, a bőréét és...

Csak Monique hangja rántott vissza a válságba és mentett meg a benedvesedéstől. Egy pillanatig kutatnom is kellett, amíg észre nem vettem őt a szomszédos törmelékhalom tetején.

- Hé! Jöttök már? – kiabálta. – Nem érünk rá egész nap.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Az járt a fejemben, hogy végezzünk ezzel minél gyorsabban, aztán, ha visszaértünk a szállodába, reggelig ki sem engedem Kelly-t az ágyból... és a karjaimból.

Már épp indulni készültem, amikor halk morajlás ütötte meg a fülemet és mintha a talaj is megmozdult volna a lábam alatt. A fekete kis rögök halk kopogással gördültek le a domboldalon. Eszembe jutottak azok a mérések, amik 2017 elején lassan fokozódó aktivitást mutattak a Campi Flegrei alatt.

Rémisztő volt belegondolni, mi történik, ha ez a vulkáni mező ismét működésbe lép. Igaz, kisebb kitörései a történelmi időkben is voltak és a környék még mindig egyben van, de akkor is... Jobb félni, mint megijedni.

A következő pillanatban inkább megráztam a fejem és tovaűztem a gondolatot. Már a morajlás és a halvány remegés is megszűnt. Egyelőre úgy döntöttem, inkább nem foglalkozok vele. Ehelyett gyorsan a Monique hangja felé siető Kelly után indultam és mosolyogva gondoltam arra, mi vár rám az este a szobánkban.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvass B látogatásáról a Tamboránál is!

Ködtenger

A természet csodája és az emberiség félelmei

B-vel a föld körül

Megjegyzés: Ez a történet szorosan kapcsolódik a Jéghegy című B-vel a föld körül-novellához. Annak elolvasása ez előtt erősen ajánlott, bár a lényeg anélkül is megérthető és élvezhető itt is. Emellett a történetben szerepet kap Maria (első megjelenés: Calima) is.

***************************************************************************************

A kinyíló sörösdoboz szisszenése kellemes bizsergéssel töltötte meg a testemet. Úgy hatott rám, mint egyfajta inverz gyárkürt. Ahogy a hangos dudáló hang a munka kezdetét jelzi és felfokozza az éberséget, vagy legalábbis a kényszerű aktivitást a munkásokban, ez a hang olyan volt nekem, mintha az aznapi teendőim lezárultát jelezné.

Izmaim kellemesen elernyedtek, ahogy végig nyúltam az ágyon és átnyújtottam a bontott dobozt a mellettem heverő szépségnek. Kívánhat ennél többet az ember egy átmelózott nap után? Elheverni egy szállodai szoba kényelmes franciaágyában, miközben ott hever mellette az egész napos fotózások sokak által megirigyelt tárgya.

Maria pedig minderre még egy kiadós lapáttal is rátett. Egyszerűen észbontó volt, ahogy a vékony takaró ráborult lágyívű testére, mindeközben egy pillanatra sem kendőzve el a tényt, hogy alatta nem borítja semmi mámorító tagjait. Bár a szövetdarab eltakart minden igazán lényegeset, azonban az, ahogy lengén ráborult melleire, épp csak a felső ívük peremén elvégződve, ahogy szabadon hagyta gömbölyded vállát és egyik hosszú, csokoládébarna lábát, egészen a combja tövéig, talán még izgatóbb is volt, mintha teljes meztelenségében heverne itt előttem.

De annak is eljön majd az ideje – gondoltam, miközben az járt a fejemben, mennyire szerencsés nőnek is tarthatom magamat.

- Mit vigyorogsz ennyire? – kérdezte barátnőm, huncut mosollyal az arcán, miközben átvette a behűtött sörösdobozt. Biztos voltam benne, hogy mindennel tökéletesen tisztában van. De ha még nem is volna így, kétségtelen, hogy nem kerülte el a figyelmét az, amilyen éhes tekintettel végigmérem a testét.

- Semmit – válaszoltam, kézbe véve a saját sörösdobozomat, hogy azt is felszisszentsem. – Csak szép az élet.

- Valóban az? – nézett rám csálé mosollyal.

Ebbe nem akartam belemenni… Minek bolygatni a részleteket? Minek áskálódni a múltban? A megtörtént hibákat és ballépéseket úgyse tudjuk meg nem történtté tenni, bármennyire is akarnánk. Így hát inkább nem feszegettem a témát. Amolyan „Hogy vagy?”-típusú udvariassági kérdésnek vettem az egészet, és úgy döntöttem, inkább csak csiklandozom kicsit Maria egóját… Nem mintha nem szolgált volna rá.

- Mert nem az? – viszonoztam mosolyát. – Mára már nincs semmi hátra, csak a pihenés, egy jól behűtött sör, a világ legszebb nője az ágyamban és a tökéletes kilátás.

- Valóban – válaszolta Maria boldogan mosolyogva és az oldalamhoz bújt, ahogy elnyújtóztam az ágyon. Csodás érzés volt testemhez simuló bőre és a lágy bizsergés, amikor a fejét a vállamra hajtotta. Tényleg nem is kívánhattam volna többet az élettől abban a pillanatban, ahogy ott feküdtünk az ágyon és bámultunk ki a szálloda széles, padlótól plafonig érő üvegablakain.

Mintha az építtetők pont erre tervezték volna a lakosztályt. A panorámára, ami a látóhatáron elnyújtózó hegyvonulatra nyílt. Ugyan az otthoni középhegységeknél semmivel nem magasabb, ugyanolyan lankás felszínű sánc nem nyújtott különösebben lenyűgöző látványt, a természet viszont ezt is képes volt megspékelni.

- Olyan, mintha el akarná önteni a várost – jegyezte meg Maria a hegytetőkön gomolygó ködre pillantva.

És valóban. A lassan fodrozódó fehér tömeg olyan volt, akár egy gigantikus amőba. Egy több kilométer átmérőjű élőlény, mely lassan, de magabiztosan kúszik át a hegyeken.

- Horrortörténetek szoktak így kezdődni – nevettem, ahogy ágyunk kényelméből figyeltem a lassan, de megállíthatatlan bizonyossággal előre hömpölygő fergeteget, mely ugyan nem hoz magával tomboló vihart, se más elementáris erővel lesúlytó rettenetet, de mégis olyan borzalmakat rejt, ami annál talán csak még rosszabb.

- Tényleg – bújt még jobban hozzám Maria. Bár tudta, hogy biztonságban van, teste mégis ősi ösztöntől vezérelve kereste a menekülést. – Ez csak köd… Semmi több. De mégis… mintha minket akarna elkapni.

- Az ember elemi adottsága, hogy fél az ismeretlentől – vontam meg a vállam. - Fél attól, amit nem lát, nem hall, nem érzékel. Ha lekorlátozzák a látóterünket, azonnal amiatt kezdünk el aggódni, hogy nem vesszük észre a ránk leselkedő veszélyeket.

Vendigo

- Én ilyenkor mindig azt képzelem, hogy rejtőzik valami a ködben – borzongott meg a karibi szépség. – Mintha engem lesne és csak azt várná, hogy mikor támadhat… De aztán persze nincs is ott semmi. Miért is lenne? Elvégre Kanadában nem kószálnak oroszlánok, tigrisek, vagy más ragadozók. A többi meg… nem létezik. – Hangja egy pillanatra elcsuklott. Mintha elbizonytalanodott volna, hogy az emberi fantázia szülte rettenetek, vámpírok, vérfarkasok, vagy az indián legendák vendigója és egyéb bestiái tényleg csak a képzelet szüleményei-e.

- Nem vagy ezzel egyedül – karoltam át karcsú testét, hogy magamhoz szorítsam. – Ilyen az ember. Elvégre a homo sapiens mindig is prédaállat volt.

- Én azt hittem, hogy az őseink leginkább hússal táplálkoztak – nézett fel rám.

- Azzal is – erősítettem meg, miközben megcsókoltam a homlokát. – De legalább annyi ragadozó meg velük táplálkozott. Azoknak pedig, akikre sokan lesnek a rejtekből, előnyös, ha mindig óvatosak. Ha igyekeznek ellenőrzésük alatt tartani a környezetüket és figyelemmel kísérni minden mozgást. Amikor azonban valami lekorlátozza a látóterünket…

- Pánikba esünk, mert nem látjuk, ha valaki közeledik.

- Pontosan – bólintottam. – Ilyen körülmények között pedig ráadásul mindig jobb a legrosszabbra számítani. Evolúciós szempontból az van előnyben, aki akkor is ellenséget lát a ködbe, ha az valójában nincs is ott. Hiszen még mindig jobb, ha egy támadó tigrisre számítasz, aztán kiderül, hogy nem hogy tigris, de még egy nyuszi sincs a közelben, mintha meg vagy róla győződve, hogy egyedül vagy, aztán váratlanul rád ront egy ragadozó. Mindig jobb félni, mint megijedni.

Maria lassan bólintott.

- De most már legalább vannak puskáink.

- Na igen – nevettem fel. – De mióta használunk puskákat? Száz éve? Kétszáz? Háromszáz?

- Valahogy úgy… gondolom – nézett rám bizonytalanul, várva, hogy mire akarok kilukadni.

- Evolúciós szempontból az édesmindegy – vontam vállat. – Az emberi faj a civilizáció kezdete óta se változott annyit, hogy, fegyverek ide vagy oda, kevésbé féljünk a ragadozóktól. Legfeljebb ha annyit, hogy a képzeletünk olyan szörnyeket teremt a számunkra, amik ellen a fegyvereink hatástalanok.

- Akkor ezért van, hogy a vérfarkasok ellen csak az ezüstgolyó hatásos?

- Pontosan – bólintottam. – Lehetsz akármennyire felfegyverkezve, az ösztöneid akkor is meggyőznek, hogy veszélyben vagy.

- Ráadásul az agyunk igyekszik mintázatokat keresni a környezetünkben – folytattam. – Előjeleket a közelgő veszélyre. És beleláttat például egy lassan mozgó felhőtömegbe – intettem a hegyeket átbukó fehérség felé -, egy lassan közeledő gyilkost.

- Felhő? – nézett rám értetlenül. – Én azt hittem, hogy az köd.

- Az is – mosolyogtam rá és gyengéden szájon csókoltam. – Lényegében a köd nem más, mint egy felszínközeli felhő. A felszínen keletkezik, aztán a szél hajtja előre.

- De idáig nem fog elérni, ugye? – éreztem, ahogy a teste megfeszül, én pedig, hiába tűnt elsőre gonoszságnak, magamban elmosolyodtam rajta. Hiába tudta, hogy nincs mitől félnie, az őseitől örökölt óvatosság mégis távol akarta tartani magától a ködöt.

- Nem – szorítottam magamhoz. – Nem fog.

- Biztos? – nézett fel rám kiskutya szemekkel. Most már nem bírtam ki nevetés nélkül. Olyan volt, mint egy rémült kiscica a karjaim között.

- Biztos – simogattam meg gyengéden az arcát. – Tudod, ez az egész odaát keletkezik, a hegyeken túl. Az észak felől, a sarkvidékekről érkező hideg légtömeg ott halad át az Új-Fundlandot és Kanada többi részét elválasztó tengerszoroson.

- Ez a szél hajtja délre a jéghegyeket is, igaz? – kérdezte, én pedig lassan bólintottam.

- Az bizony. – Lelki szemeim előtt ismét megjelent a kép, ahogy ott állunk a tengerparton, arra várva, hogy elvégezhessük a munkát, amiért ide jöttünk. Hogy kitisztuljon a köd, az akkor is ránk boruló köd, és Monique, a fotósunk elkattinthassa a képeket Mariáról a háttérben magasodó gigantikus jéghegyekkel, amik a Grönland és Kanada közötti úgynevezett jéghegy-folyosón vándorolnak dél felé Észak-Amerika keleti partjai mentén.

- Azonban – folytattam – ez a szél csinál mást is. Kiszorítja a víz fölül a melegebb légtömegeket.

- És az miért érdekes? – kérdezte Maria.

- Gondolj bele – hívtam játékra –, te mit csinálsz, amikor fázol?

- Összehúzom magam – mondta és már oda is préselte magát ismét az oldalamhoz, mintha hirtelen tényleg lejjebb esett volna a hőmérséklet a szobában.

- Pontosan – simogattam gyengéden meztelen hátát. – És amikor meleged van, akkor kinyújtózol, igaz?

- Igen.

- Épp ezt csinálja a levegő is. Ha meleg van, kitágul, a részecskéi eltávolodnak egymástól, ha viszont hideg van, összesűrűsödik és a részecskék közelebb húzódnak.

- Még mindig áll a kérdésem – vonta fel a szemöldökét. – Ez miért érdekes?

- Szerinted mikor van több hely egy adott térfogatú levegőrészben? – tettem fel a kérdést, nem törődve értetlenkedésével. – Ha hideg van, vagy ha meleg?

- Ha meleg… gondolom.

- Pontosan – csókoltam meg ismét a homlokát. – A természet azonban nem szereti az ürességet. Ezért ha sok a hely, azt ki akarja tölteni valamivel. Például a tenger fölött vízzel, ami a hullámokból oldódik be a levegőbe. Ha viszont hirtelen hideg levegő kerül a tenger fölé…

- Abba már nem fér bele több víz – fejezte be a mondatomat.

- Úgy van – bólintottam. – Emiatt a felemelkedő nedves levegő hamar lehűl és kiadja magából a vizet, apró cseppeket képezve.

- És esni fog.

- Csak ha elég nagyok lesznek a vízcseppek. Egyébként csak lebegnek a levegőben, felhőt képezve. Ha a meleg levegő elég magasra tud emelkedni, mielőtt lehűlne, ez több tucat, vagy akár több száz méter magasan történik. Akkor ténylegesen felhő keletkezik. De ugyanez történik akkor is, ha már egy-két méter magasan is kihűl a levegő. Csak az ilyen alacsonyan képződött felhőt mi ködnek hívjuk.

- És ez mozog – nézett töretlenül a hegyen áthömpölygő felhőtömegre.

- Igen. A szél fújja tovább, míg végül beleütközik az új-fundlandi partvidékbe és feltornázza magát a Long Range-hegység oldalán.

- De miért nem jön tovább?

- Hadd kérdezzek még valamit! Szerinted ha a levegő felfelé halad a hegyoldalon, a hőmérséklete hogy változik?

- Hát… - gondolkozott el –, gondolom lehűl. Fenn a hegyen hidegebb van.

- Úgy van. És ha még jobban lehűl…

- Akkor még kevesebb víz fér bele.

- Okos vagy te – mosolyogtam rá boldogan. – Emiatt a pára kicsapódik belőle ott fenn – mutattam a hegyek felé –, lehullik a felszínre, aztán ahogy jön tovább, egyre szárazabb lesz.

- Ráadásul – folytattam tovább – itt, a hegyektől délre, melegebb is van, így az a nedvesség, ami megmarad, már vissza tud oldódni a levegőbe. Ezért mire túllép a hegyeken, a köd maradéka szétoszlik és felszívódik a levegőrészecskék között.

- Érdekes – suttogta Maria és tovább figyelte a csápjait a hegyeken át meresztgető, azonban azon túl soha el nem érő ködpolipot. – De… van itt olyan nedvesség, ami így se szívódik fel – terült szét csintalan mosoly az arcán, miközben egyik keze a combjaim közé simult.

- Huncut – nevettem fel és gyengéden szájon csókoltam őt. Ezúttal viszont nem engedte el a számat. Belesimult ölelésembe, miközben óvatosan kivette kezemből a beszélgetésünk közbeni kortyolgatástól már félig kiürült sörösdobozt, hogy letegye az éjjeliszekrényre. Aztán fölém kerekedett és ledobta magáról a takarót.

Egy pillanat alatt el is feledkeztem a hegyeken áthömpölygő köd igéző látványáról. Az elém táruló csokoládébarna látkép nagyságrendekkel jobban vonzotta a tekintetem és már csak az foglalkoztatott, azokat hogyan fogom bebarangolni az éjszaka folyamán újra és újra.

Csak erre gondoltam, miközben arcomat Maria mellei közé fúrtam, kezeim pedig formás fenekébe markoltak.

******************************************************************

Ha tetszett, olvass el más "beszélgetősebb", több dialógust tartalmazó történetet itt!

Jéghegy

Déli gyönyörűség a fagyos északon

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Calima című novellában megismert fotós csapat is.

***************************************************************************************

A hideg áprilisi szél maró tűkként karmolt végig bőrünkön. Mintha csak a hazai télbe érkeztem volna vissza, úgy figyeltem a metsző fagyba burkolódzó tájat. A látványtól még a kabátomat is kissé jobban összehúztam magamon.

Hiába voltunk nagyjából ugyanazon a földrajzi szélességen, mint odahaza, Budapesten, az óceánon átkelve mégis mintha egy egészen más világba kerültünk volna. Nem hiába, Európát a Golf-áramlat ajándékozza meg melegével, ideát viszont…

Dermedten figyeltem a kopott, sziklás vidéket, ahol alig nőtt ki helyenként a földből némi örökzöld növényzet. Közöttük pedig még most, a naptári tavasz közepén is még méretes hófoltok tarkállottak. Ennek tetejébe pedig még ott volt a köd is…

- Muszáj nekünk itt szobrozni ebben a tejfehér moslékban? – horkantott mellettem Monique.

- Ha jó képeket akarsz… - vontam meg a vállam, de közben egy pillanatra se néztem rá. Anélkül is tudtam, milyen képet vág erre válaszul. Lelki szemeim előtt úgy is tisztán láttam a vonásaiban tükröződő szkepticizmust, ahogy a fodrozódó habként az égből aláfüggő fehérséget nézi, majd szinte megvetéssel rám pillant.

- Ebből így se lesznek jó képek – horkantott ismét. Szemem sarkából láttam, ahogy a tekintete ismét abba az irányba vándorol, amerre fényképezőgépei garmadáját pozicionálta. Abba az irányba, amerre most azonban a piszkosfehér függöny előtt semmi más nem volt látható, csak némi sziklás, mohás tengerparti talaj és a köztük fagyoskodó modell.

Alapvetően tetszett Monique koncepciója, amikor meghívott a csapatába. Elvégre a régi mondás szerint, ha az ember valamit el akar adni, három dologból legalább egyet muszáj hozzáadnia. Egy kisállatot, egy kisgyereket, vagy egy szexi nőt. Monique ez utóbbiban utazott. Eredetileg valami divatszakmához fűződő fotóságazatban, amiről akkor se tudnék nagyon többet mondani, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez. Utána azonban megszállta az, amit én a magam részéről isteni áldásnak neveznék (bár a divatszakma talán inkább átoknak, a tehetségét látva) és átpártolt a csinos lányokra aggatott ruháktól magukra a csinos lányokra. Az őt ismerők pletykái szerint olyannyira, hogy a ruhákat már félre is dobta… a csinos lányokat pedig néha a saját ágyába. Ebből persze nem tudom, mennyi volt az igazság, de az tény, hogy ugyan a ruhakompozíciók továbbra is jelentős szerepet játszottak Monique-nál, sokkal fontosabb volt a bennük lévő nő és az ő bájai.

Ugyanakkor, visszakapcsolódva a régi mondáshoz, egy idő után eljutunk oda, hogy a képen lehet a nő a lényeg, de sokkal nehezebb úgy eladni, ha nem árul ezzel kapcsolatban semmi más „árucikket”, csak az ízléses női külsőt. (Csúnyán mondva az ízléses női testet.) Lehetett volna erre millió meg egy különböző megoldás, ahogy azokat mások meg is találták. Az én nagy örömömre azonban Monique amellett döntött, hogy a szép nőket a szép tájakkal párosítja.

És így jöttem én a képbe. Ő értett a női egzotikumhoz (na nem mintha én nem értettem volna ahhoz is, csak épp nem úgy, ahogy el lehetett volna adni), én pedig a földrajzi különlegességekhez. Az én feladatom volt „prezentálni” a díszleteket, azok teljes természeti valójában, Monique pedig ehhez passzintotta a hölgyeket.

Így kerültünk most is ide, erre a fagyos, sziklás tengerpartra, megneszelve a hírt, hogy valami olyan látványban lehet részünk, amit ritkán látni akárhol is… Csak aztán jött a köd…

- Jéghegyet ígértél nekem – morgott Monique. – Méghozzá nagyot… Közelről… Olyan közelről, ahogy eddig nemigen látta senki.

- És nem is hazudtam – bólintottam morogva, még szorosabbra húzva magamon a kabátot.

- Én csak az istenverte ködöt látom – harákolt, mintha csak a következő pillanatban le akarná köpni az említett összecsomósodott párát. – Ezért jöttünk ide, az Isten háta mögé? Távol minden civilizációtól?

- Én nem nevezném ezt épp minden civilizációtól távolinak – nevettem fel. – Vinnélek inkább az ország másik végébe… Brit Kolumbiába, vagy Yukonba… Onnan, ha nincs repülőd, kicsi az esélye, hogy valaha is kikeveredsz.

- Ugyan, mi a különbség? – csóválta a fejét Monique. – A világvégi pöcegödör egyik fele vagy a másik, nekem édesmindegy.

Szóval ennyi a véleménye arról, amire a munkája oroszlánrészét építette – gondoltam magamban. – Ezt megjegyeztem.

Vancouver, az új-fundlandi St. John's és Horvátország távolsága

- Úgy beszélsz, mintha egy kőhajítás lenne csak a dolog – somolyogtam.

- Nekem nyolc – vont vállat. – Kanada ez is, az is.

- Nagy ország ez – nevettem fel. – A világon a második legnagyobb.

- Nyűgözz le! – válaszolta erre, szavaiból viszont inkább a „Hitegess csak, mesemondó!”-hangzott ki, mint a valódi felhívás.

- Például itt, az ország keleti csücskében, Új-Fundland legkeletibb nyúlványán, sokkal közelebb vagyunk Európához, mint Kanada nagy részéhez.

- Persze – harákolt ismét. – Talán nagyobb eséllyel köpnék haza Párizsba a nagy kék vízen át, mint Vancouverbe.

- Sokkal nagyobb eséllyel – biztosítottam. – Feltéve, hogy tudsz több ezer kilométert köpni.

Elmosolyodtam a saját poénomon, kedvenc fotósom azonban nem volt épp vicces kedvében.

- Ami Vancouvert illeti, az kb. olyan messze van arra – böktem hüvelykujjammal a hátam mögé -, mint Horvátország arra – mutattam előre, a tejfehér ködbe. – És ráadásul a földrajzi szélesség is nagyjából stimmel.

Egy pillanatra megrökönyödve nézett rám.

- Most tényleg csak szívatsz, mi?

- A legkevésbé sem – ráztam a fejem. – Egyszerűen csak mások a körülmények. Európában ott van nekünk a Golf-áramlat, ami a Mexikói-öböl vizét szállítja északra, gyorsabban, mint ahogy az kihűl, fűtve az öreg kontinenst. Ugyan csak két-három Celsius pluszról van szó, de az is sokat jelent. Pláne, hogy ideát pedig északról jön a tengeráramlás, el a Labrador-félsziget... és persze Új-Fundland mellett is ás hozza magával a hideg sarkvidéki vizet.

- Meg a jéghegyeket, igen – bólogatott Monique. – Ahogy azt már mondtad. – Utolsó szavait inkább némi megvetéssel mint meggyőződéssel ejtette ki. – Én viszont nem láttam ebből egyet sem.

- Pedig itt vannak – biztosítottam. – Máskülönben mit keresne itt ez a sok turista – intettem a körülöttünk őgyelgő emberekre.

- Nem tudom – vont vállat Monique. – Az emberek hülyék.

- Ennyire azért nem – nevettem fel. – Ezen a vidéken látni a világon az egyik legtöbb jéghegyet. Úgy is nevetik ezt a tengerrészt, ahol a Labrador-áramlat elsodorja a Grönland partjairól leszakadó gigászi jégtömböket, hogy Jéghegy-folyosó. Az évnek ebben a szakában úgy sorjáznak egymás után, mint a vándorló bálnák.

- Hiszem, ha látom – harákolt ismét.

- Remélhetőleg fogod is. Mégpedig nem is akárhogy… A hírek szerint ugyanis a part mentén megfeneklett itt egy hatalmas jéghegy. Ritkán esik meg az ilyesmi. Ritkán sodródnak ennyire közel a parthoz. Ezért van itt ez a sok turista.

- Igen, ezt már mondtad… Én viszont nem látok semmit, csak a képem egyik szegmensét. Azt pedig otthon, egy műteremben is lefotózhatnám.

Erre már nem válaszoltam, csak néztem némán, ahogy a kép említett szegmense fagyoskodva toporog a köveken.

Maria most nem túl sok hasznát vette a pezsgő karibi vérének. Ugyan a róla készült fotókat könnyedén eladta, ráadásul igencsak szokatlan, és pont ezért egzotikus és izgalmas képet nyújtott a havas kanadai tájban, ennek megfelelően talán még jobban borzongott is, nagy kabátjába bugyolálva, mint a hidegebb éghajlathoz szokott Monique, vagy én. Figyeltem, ahogy némán poroszkál tőlünk egy kőhajításnyira, igyekezve a mozgással felmelegíteni magát.

- Nem mehetnénk vissza inkább a szállodába? – lépett végül oda hozzánk. – Ott sokkal melegebb van… Gondoskodhatnánk róla.

Barna szemeiben huncut fény csillant. Mosolya látványától pedig hirtelen megmozdult bennem valami. Azonnal eszembe juttatta azokat a kétségtelenül forró éjszakákat, amiket a fagyos északra érkezésünk óta együtt töltöttünk… a szoba melegében… a takaró alatt. Bár nem tudtam vitatkozni a Monique megálmodta kompozíciókkal, hiszen már az eddig elkészült képek is zseniálisak voltak a barna karibi lánnyal a fagyosan zord, mégis épp ezért gyönyörű tájban, de mégis…

Monique képei pontosan ugyanazt az abszurditást adták vissza, mintha egy nyakig fókabőrbe, medve és rénszarvasprémba bugyolált, havas szakállú vikinget pottyantanánk le a Bahamákra, egy keresztes lovagot a Time Square-re, egy barlanglakó ősembert az oxfordi egyetem kampuszára, vagy egy sznob brit arisztokratát a brazil dzsungelbe egy indián faluba, ahol még ma is kőkorszaki körülmények között élnek az emberek. Sikerült még a megfázás veszélyét épp hogy csak elkerülve prezentálnia Maria lényének tájidegenségét a zord nordikus vidéken, ugyanakkor pontosan ez formálta egységes egésszé is a fotóit.

Mégis most én is sokkal szívesebben lettem volna egy befűtött hálószobában, hogy összegyűrjem a lepedőt ezzel a szépséggel.

- Még nem – morogta hirtelen Monique, visszarántva a valóságba. Tekintete még mindig a látóhatárra szegeződött. – Azt mondtad, itt van a jéghegy – célozta nekem szavait. – És hogy a köd bármikor arrébb mehet.

- Igen – válaszoltam. – Kétségtelenül itt van. Az időjárás pedig elég szeszélyes errefelé. Bármikor változhat. Ha csak épp annyira is, hogy meglássuk a jéghegyet.

 - Akkor várunk – szögezte le Monique.

Ebben a pillanatban viszont, mintha csak a természet, meglátva makacsságunkat, megkönyörült volna rajtunk, mintegy varázsütésre szinte azonnal oszlani kezdett a köd. Akárha bekapcsoltak volna egy hatalmas ventilátort, hogy lassan tovafújja a levegőben lebegő pamacsokat.

Az ég tisztulni kezdett.

- Nézzétek, ott! – kiáltott fel Monique egyik segédje.

Minden tekintet a mutatott irányba szegeződött. Először csak a sötétkékes szürkén háborgó tenger képe vált egyre tisztábbá előttünk. Lassan feltűntek a hullámok között a lendületüket megtörő sziklák. Egyik a másik után. Aztán… hirtelen egy a többinél sokkal nagyobb szikla kezdett el kibontakozni a homályból.

Hatalmas volt. Akár egy kisebb hegy. Méterek tucatjaival emelkedett minden más környező tereptárgy fölé. Ez a monstrum azonban más volt, mint a többi. És nem csak méretében. Ahogy egyre jobban oszlott a köd, látszott, hogy a többi szürke kődarabbal szemben ez teljesen fehér.

Az emberek körülöttünk izgatottan morajlani és mutogatni kezdtek.

- Ez az. Erre vártunk – markolta meg Monique a kameráját. – Gyorsan! Gyerünk, mielőtt változna a széljárás!

Mariának nem kellett kétszer mondani. Bár biztos voltam benne, hogy nem esett jól neki ledobni vastag, bélelt kabátját, mégis szó nélkül rohant az alatta viselt, még mindig kellőképp meleg ruhadarabokban, egyenesen az objektívek kereszttüzébe, hogy megvesse lábait a sziklákon és mosolyogva széttárja kezeit a jéghegy előtt.

A masinák pedig kattogni kezdtek. Monique valószínűleg már hallotta is a pénz csilingelését, ahogy kattintgatta a felvételeket. Nekem azonban sokkal többet jelentett a látvány… Ez a lány, ez az igazi vadmacska, aki úgy veti rá magát az ember lányára az ágyban, mint senki más, ebben a zordságában mégis gyönyörű tájban, a ködből kibontakozó fenséges jéghegy előtt.

Calima

Viharba ragadva is teljes az élvezet

B-vel a föld körül

Zsebre dugott kézzel álltam a hatalmas üvegajtó előtt és mozdulatlanul bámultam kifelé. A szállodai szobában semmi sem rezdült. Csak a ventilátor halk zúgása búgott a csendbe, ahogy az apró motor serényen forgatta az állott levegőt felkavaró lapátokat. Nem mintha túl sok haszna lett volna. Így is úgy ölelt körül a forróság, mint egy soha nem kívánt szerető, akit viszont az ember az istenért sem tud levakarni magáról soha.

De nem lehetett mit tenni. Csak álltam ott, bő térdnadrágom zsebeibe süllyesztve kezeimet, igyekezve tudomást sem venni a hátamon néha lecsorduló egy-egy izzadtságcseppről, és bámultam kifelé.

Nem mintha odakinn túl sok látnivaló lett volna. Bár persze ízlések és pofonok. A Mad Max-filmek rajongói, vagy hasonló sorstársaik valószínűleg találtak volna benne kellő mennyiségű izgalmat. Én azonban csak közönyös nemtörődömséggel figyeltem a sárgásbarna ködbe burkolódzó, az élet semmi nyomát nem mutató, posztapokaliptikusnak ható világot.

- Hát ennyit a Kanári-szigetekről! – sóhajtottam fel magamban.

Bár sosem voltam épp munkamániás és a kihívások, az elvégzendő feladatok sem hoztak soha lázba annyira, hogy bárminemű aprócska kis lelki törést is okozzon a meghiúsulásuk, valahogy mégsem úgy képzeltem az apró atlanti-óceáni spanyol szigetcsoportra tett látogatásomat, hogy azt napokig egy szállodai szobába szorulva fogom tölteni. Ennél még a környező utcák és tengerpartok bejárása is jobb lett volna. Feltéve, hogy biztosítanak elég vizet, mind a fejemnek, hogy lehűtse a perzselő napsugarak után, mind a gyomromnak, hogy pótolja az elpárolgott mennyiséget, valamint árnyékot, elvégre legnagyobb ellenségeim közül mindig is a fejemre tűző napfény volt az egyik.

De nem volt mit tenni. Elvégre a Calima nagy úr. Így hát nem tehettem mást, mint hogy benn maradok a szállodámban, és az ablakon keresztül figyelem, ahogy a kisasszony odakinn tombol.

Érdekes kérdés, hogy miért adnak a hurrikánoknak, viharoknak, más természeti csapásoknak többnyire női nevet. Persze akár a dolog lehet a véletlen műve is, hiszen hallottunk már Ike, vagy épp Hugo névre hallgató hurrikánról is. (Bár persze elég abszurd kép lenne elképzelni, ahogy valaki odafüttyent egy széltölcsérnek, hogy „Hé, Hugó, gyere ide!”, az meg jön.) Azonban, kissé szexista hozzáállással, némi logika mégiscsak van benne. Elvégre csak egy fúriaként tomboló nő lehet képes arra, hogy felkapja a Szahara homokját és áthajítsa a nagy kék vízen, beterítve vele az odaát élő embereket.

A dolog persze messze nem ennyire egyszerű. Az ember idelentről csak annyi lát, hogy egyszerű „női” szeszélyétől fogva a kisasszony felkapja az észak-afrikai sivatagok porát és megindul vele nyugat felé, hogy okkersárgás lepellel terítsen be mindent. A Föld azonban ennél sokkal összetettebb és rendezettebb szisztéma. Egy olyan egység, amiben a maga módján és szintjén mindennek megvan a helye, célja, oka és iránya.

A Calima se csak egy egyszerű szeszélyből ide-oda csapkodó buggyant nőszemély, hanem Gaia hatalmas légrendszerének egy vérere. Igaz, leginkább csak egy hajszálere, de akkor is, úgy lüktet, ahogy azt az egész rendszer igényli és megköveteli. A Föld forgása és a felszínt szabályszerűen változva érő napsugarak hője ugyanis predesztinálja, hogy hol lesz melegebb és hol hűvösebb. Amikor egy pontot a földfelszínen több napsugárzás ér, ott a levegő részecskéi örülnek a jó melegnek, magasabb rezgésszámot produkálnak és eltávolodnak egymástól. Adott méretű térrészben így kevesebb lesz a levegő, vagyis így az adott méretű térrész súlya is kisebb lesz. Kisebb nyomást fejt ki, vagyis alacsonyabb lesz a légnyomás, valamint kisebb súlya miatt még fel is emelkedik. A Föld felszínén azonban véges a tér, úgyhogy az egymástól távolodó részecskéknek valahol közeledniük is kell. Ott viszont ugyanakkora térrészben nagyobb lesz a részecskék száma, magasabb lesz a légnyomás és nagyobb a levegő tömege.

Ezeknek a részecskéknek azonban van egy olyan tulajdonsága, hogy ha nem muszáj, nem szeretnek egymás közelében lenni. Illetve Természetanya is mindig az egyensúlyra törekszik. Ezért, ha van rá lehetőség, a kis légnyomású területekről hiányzó részecskéket a hozzá közel lévő nagy légnyomású területekről pótolja.

Ez azonban nem annyira ad hoc folyamat, mint elsőre látszik. Bár születhetnek magas és alacsony légnyomású gócpontok bárhol a földfelszínen, van pár nagy méretű, amiknek a helyzete nagyjából állandó. Például az Egyenlítőre érkező folyamatosan sok napsugárzás ott alacsony nyomású zónát hoz létre. Az onnan szétáradó levegőrészecskék pedig végül a Ráktérítő és a Baktérítő környékén gyülekeznek, mindig magasnyomású zónát teremtve, ahonnan aztán a földfelszín közelében visszaáramlik a levegő az Egyenlítőhöz. Ez a passzát-szélrendszer. Igen ám, csakhogy időről időre a Kanári-szigetek térségében is kialakul az óceán felett egy alacsony nyomású légtömeg. Ekkor pedig a passzát szélről leválik egy kis ág és ahelyett, hogy délre vinné vissza az elkóborolt részecskéket, a Szaharából vissza a közép-afrikai dzsungelekbe, nyugat-északnyugat felé indul meg. A levegőrészecskék azonban nem jönnek egyedül, ugyanis nagy tolakodásukban magukkal sodornak nem kevés homokszemet is, amit a felszínről kapnak fel.

Mindennek pedig az az eredménye, hogy évente négyszer-ötször, amikor kialakul az az alacsony nyomású zóna ebben a térségben, a Kanári-szigetek lakói egyszerre kapnak a nyakukba tikkasztó szaharai forróságot és rengeteg homokot, ami lepelként borítja be a vidéket. Rengeteg homokot. Olyannyira, hogy a főszigeten, Gran Canarián, még egy pár tucat négyzetkilométeres sivatagot is kialakított az évezredek alatt ide áramló homok.

Mindez persze egyik oldalról jó a szigeteknek. Ezt tanúsíthatnám én is, hiszen többek között emiatt lehettem most magam is itt. Elvégre az ilyen látványosságok mindig vonzzák a turistákat, na meg azokat is, akik például a végtelen homokdűnék látványával akarnak pénzt keresni, mindennek kedvéért azonban nem kockáztatnának olyan országok zavaros politikai és biztonsági állapotai között, mint Mali, Csád, Szudán vagy Algéria, és nem elégszenek meg az olyan unásig látott vidékekkel sem, mint mondjuk Arizona.

Ugyanakkor itt van a Kanári-szigetek, ami egyrészről ízig-vérig Afrika, hiszen alig kétszázötven kilométerre vagyunk Marokkó partjaitól, ráadásul pedig még a homok is közös ugye, ugyanakkor viszont Spanyolország szerves része, annak minden előnyével és európaiságával együtt. Így hát ha egy ügynökség egy csinos lányt akar fényképezgetni az egzotikus hatást keltő, de mégse teljesen Isten háta mögötti, és ennek megfelelően teljes mértékben biztonságos helyen lévő, homokdűnék között, Gran Canariánál keresve sem találhatna jobb helyet.

Hacsak nem csap le épp a Calima. Hiszen a kislány hiába az az erő, ami történetesen megteremtette a szóban forgó körülményeket, amikor épp tombol, abban a munka szempontjából egyáltalán nincs köszönet.

De ha már a dűnék közt fényképezendő csinos lányokról van szó…

Mintha csak a vonzás mágikus törvénye érvényesült volna. Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott a fejemben, szinte másodpecek múlva mozgást is érzékeltem a hátam mögül. Érzékeltem… ez a jó szó. Nem igazán hallottam, és az ablakon kibámulva, miközben a sárgásbarnán örvénylő szelet figyeltem, igazából nem is láttam. Ugyanakkor mégis eljutott a tudatomig a fészkelődés a széles franciaágyon, arcomon pedig ennek hatására azonnal mosoly terült szét.

Lassan megfordultam, hogy tekintetemet elszakítva az odakinn tomboló hölgyeménytől, egy másik hölgyre összpontosítsam a figyelmem.

A vékony fehér takaró alól torzonborz fekete hajzuhatag tűnt fel, hogy aztán lágy ívű, csokoládébarna vonalak kövessék. Arcomról levakarhatatlan volt a mosoly, ahogy figyeltem az érzéki lapockákon lassan hullámzó izmokat, a takaró alól pár pillanatra kinyújtózó hosszú, vékony lábat, és a hozzá kapcsolódó kerek, feszes feneket.

Emlékezetemben felsejlettek az éjszaka emlékei. Feszes munkatempónk volt ugyan… akárcsak a most előttem ringatózó popsi... elvégre itt tartózkodásunk minden pillanatát ki kellett használni. Fényképek ezreit készíteni mindenfelé, ahol csak lehet. Nekem pedig, mint amolyan humanoid GPS-nek, az volt a feladatom, hogy tanácsokat adjak. Mit, hol, merre, miért. Ugyan nem épp a tudományosság volt a cél… Hiszen ritka az olyan utazási magazin, vagy tudományos lap, ami csinos, zsenge, alul-öltözött leányzók képeivel illusztrálja mondandóját… sajnos, mégis a mai világban a legfelületesebb, a legelemibb ingerekre építő kiadványoknak sem hátrány, ha megfelelő mennyiségű tudományosságot visznek a maguk tartalma mögé.

Így hát én voltam a csendestárs. A kolléga, akinek a jelenlétéről valószínűleg az emberek kilencvenkilenc százaléka nem is tud. Aki csendben meghúzódik a háttérben és csak javaslatokat tesz, hogy mely helyszíneket lenne jó felkeresni, miért, és mit kellene ott a kompozíció középpontjába állítani. Közben pedig én voltam az is, aki, ha lecsap a Calima, és váratlanul esélyünk sincs folytatni a munkát, ágyba viszi a kompozíciók másik középpontját.

Maria Martelo Perez alias Maria

Halk morgás hallatszott, majd a lágy metszésű arc lassan felém fordult, pont még mielőtt a fényes barna szemek felnyíltak volna.

- Mmm…! Buenos días!

- Buenos días a ti también! – mosolyogtam rá lágyan. – Jó reggelt neked is.

A csokoládészín arcon a még mindig ott bujkáló félálom lágy mosolya terült szét. Épp olyan volt, ötlött emlékezetembe, mint az éjszaka közepén, a harmadik menet után a gyönyör, ami a vonásain látszott, miután immáron harmadszor emelte ki fejét combjaim közül, alaposan bebarangolva barlangomat nyelvével, én pedig harmadszor simogattam végig övét ujjaimmal.

Bár amúgy is kiadós forróság telepedett a helyiségre, úgy éreztem, hirtelen még nagyobb hőhullám csapott le rám. Ez azonban nem a Calima műve volt, hanem egy egészen másik, sokkal emberibb leányzóé.

Mintha zsinegek kapaszkodtak volna belém, hogy visszarántsanak az ágyba egy újabb menetre. Nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni.

Ebben a pillanatban azonban heves kopogtatás hallatszott az ajtó felől.

Mindketten arra kaptuk a fejünket, azonban még mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, váratlan látogatónk már be is viharzott a szobába. Már persze amennyire főnökasszonyunk, úrnőnk és parancsolónk érkezése váratlan lehet.

- Mi folyik itt! – reccsent fel. – Ti még mindig ágyban vagytok?

Az egyébként igencsak szemrevaló vágású, ízlésesen éles íveket követő arc megmerevedett, ahogy végignézett rajtunk. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy még ilyen morcosan is milyen vonzó, azonban egy kis lazítás talán mégis sokkal jobban állt volna neki.

- Vámos, vámos! – intett a kezeivel. – Kapjátok össze magatokat! Indulás!

- Hová? – rökönyödött meg az ágyban heverő barátnőnk, hamvas mellei elé szorítva takaróját, miközben félig felült.

- Mégis hová? – fintorgott első számú fotósunk. – Hát dolgozni. Gyerünk, Maria, kapd össze magad! Nem érünk rá egész nap.

Maria nem válaszolt semmit, csak vetett egy néma pillantást az ablak felé.

- Nem vagyok biztos, hogy ez túl jó ötlet, Monique – jegyeztem meg halkan.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Mit nekünk egy kis szél? Már két napja idebenn rostokolunk. Most már csak eláll.

- Lehet – bólintottam lassan. – De én inkább nem kockáztatnék.

- Erről szólhattál volna előbb is – zsörtölődött. – Ha tudjuk, hogy ez vár, máskor jöttünk volna.

- A Calima kiszámíthatatlan – csóváltam a fejem. – Évente háromszor, de akár négyszer-ötször is jöhet. Van amikor csak pár óráig tart, de elhúzódhat napokig is. Ha az alacsony nyomás nem túl intenzív, vagy a légmozgás elég magasra emelkedik, a forróságon kívül nem sokat érzékelni belőle…

- Viszont…? – nézett rám metszőn Monique, érzékelve az élt a hangomban és szavak nélkül is megkövetelve, hogy dolgozzak meg a pénzemért.

- Viszont megfelelő körülmények között akár nagy erővel, a felszínközelben is végig söpörhet az egész óceánon. Volt már, hogy a karibi szigeteket is elérte, de Grönlandon is rakódik le időről időre szaharai homok nagy mennyiségben.

- Értem – morogta főnökünk. – De ha esetleg…

- Kimehetünk, ha akarod – vontam vállat. – De szerintem nem sok fog látszani a képeken. Plusz nem lennék annak a helyében, akinek utána ki kell pucolnia a sok homokot a… fényképezőgépből.

Lopva Mariára pillantottam, aki valószínűleg megértette a pillanatnyi elhallgatásom mögötti jelentést és halkan felkuncogott.

- Jól van, jól van! – emelte fel fotósunk megadóan a kezét. – Akkor várunk még… Hátha eláll. Addig… folytassátok – pillantott ránk. A világért nem mondta volna ki, de a napnál is világosabb volt, hogy pontosan tudja, mi zajlott a csukott ajtó mögött az éjszaka.

Amikor eltűnt a folyosón, Maria felém fordult és szélesen rám mosolygott.

- Én nem bánnám, ha te pucolnád ki a homokot… A nyelveddel.

- De most nincs is ott homok – incselkedtem. – Ellenőriztem.

- Akkor ellenőrizd újra! – kacsintott rám.

Mosolyom még szélesebb lett és a következő pillanatban már másztam is vissza az ágyba. Nem kellett kétszer kérnie.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B az időjárás fogságába esik itt.