Land's End - A világ vége

Albion köde és a kelta világ végső szeglete

B-vel a föld körül

Végül, a bejelzettel ellentétben, most mégis hozzácsapok még egy elemet a B magánya című alsorozathoz. Előfordulhat ilyen még később is, de nem ígérek semmit.
A történet sok utalást tartalmaz a Magány című novellára. Azt érdemes előzetesben elolvasni.

*****************************************************************************

A köd szinte már a csontjaimig ivódott volna. A nyolcvankét százaléknyi páratartalom, ami körülvett, megspékelve a csendes nyugalommal, de szakadatlan kitartással hulló esővel, olyan hatást keltett, mintha a tenger fenekén sétálnék és habkönnyű, láthatatlan oxigénpalackkal. Még a dzsekimről is úgy folyt a víz, mintha valóban most csobbantam volna elő az óceán habjai közül. Az is csak az isteni csodának volt köszönhető, hogy betöltötte funkcióját és nem ázott át, szárazon hagyva alatta a ruhámat.

Én azonban mindezt nem bántam. Nem érdekelt, hogy a mélyen a fejembe húzott kapucnitól tulajdonképpen az ég egy adta világon semmit nem látok, különösen, hogy a köd miatt amúgy sem láttam volna. Nem érdekelt a bakancsom talpa alatt cuppogó sár, amiben több centi mélyen elmerültem minden egyes lépésnél. Nem érdekelt a metsző őszies, kora tavaszias hideg. Mindez pont így volt jó, távol mindentől, távol a világ zajától.

Jelen állapotomban nem igazán tudtam volna elviselni embereket magam körül. Vidám embereket, vagy olyanokat, akik egyszerűen csak különösebb gond nélkül élik a hétköznapjaikat, pláne nem. Itt viszont… még azon se lepődtem volna meg, ha csak egy ork kocsmárossal találkozok a valahol a köd rejtekében megbúvó gondűzőjében.

A kihalt, nedves, mindentől elhagyatott vidék üdítően hatott rám. Megjárva a végtelen keleti sztyeppéket, ahol Ukrajnán, a Kubán vidékén és Kazahsztánon áthaladva a civilizációval (legalábbis annak nyugati értelmezésével) együtt mintha a szín és az európai szemlélő számára megszokott élet is eltűnt a világból, újabb célként lebeghetett a szemem előtt a világ másik vége.

Persze ismét csak eszmei, misztikus alapon, de ez most nekem pont megfelelt így is. Ha pedig már egy gömb alakú bolygónak bárhol is lehetett két vége, az nem is lehetett máshol, mint a közép-ázsiai sztyeppéhez hasonló pusztaságban (esetleg non plus ultraként a Rab-el-Háli homokdűnéi között), ellenpólusként pedig itt, az európai kontinens túlfelén.

Ahogy lábaim cuppogását hallgattam a sárban, arra gondoltam, hogy a világnak ez a szeglete ennél nem is hasonlíthatna kevésbé az előbb említettre. Csak magában a kihaltságában és csendjében, amit viszont én egyáltalán nem bántam. Olyan volt, mint a Tatooine után a Dagobah-ra utazni. A száraz, végtelennek tetsző pusztaság után a ködös, nedves, nem módfelett túlburjánzó, de mégis túláradóan zöld Albionba. Annak is a legtávolabbi szegletébe.

A köd lassan oszlani kezdett, és mintha a föld is követni akarta volna. A sziklák úgy omlottak előttem a tengerbe, akárha egy befejezetlen munka félbehagyott szélei lennének. Mintha az istenek gondosan kidolgozták volna az életteret az embereknek, megtöltötték volna minden színnel és élettel, aztán attól elfelé haladva egyre kevesebb energiát szántak volna (még?) a részleteknek, míg végül az egész film meg nem szakad.

Nekem viszont pont ez tetszett. Pont ez vonzott engem. Kilépni a mindennapokból. Kilépni a nyüzsgésből, onnan, ahol az élet zajlik tovább. Kilépni ennek minden fájdalmából és elmenni messzire. Elmenni oda, ahol a világ is épp úgy széthullik, ahogy az én bensőm tette.

Még jobban a fejembe húztam a kapucnimat, majd visszadugtam kezeimet a kabátom zsebébe, kissé megmozgatva a hidegtől elgémberedett ujjaimat. Szemeim pedig előre szegeződtek. Előre, túl a merő hirtelenséggel leszakadó sziklákon, a háborogva fodrozódó tengerre.

Még anno, évszázadokkal ezelőtt, amikor a kelták belakták a Brit-szigeteket, és különösen annak ezt a távoli délnyugatra eső vidékét, a mai Devonban, és eljutottak oda, aminél az Ír-szigeten kívül, már semmi nem volt az egész szigetvilágban, joggal érezhették, hogy eljutottak a világ végére. Ahogy itt álltam, a Devon-félsziget legvégében és bámultam a háborgó Atlanti-óceánt, átéreztem a nyomasztó végtelenséget, ami rájuk nehezedett. Derűs időben még kis szerencsével felderenghetnének előttem a Scilly-szigetek szétszórt sziklái, azon kívül viszont, ahogy eltekintek a távolba, egy középkori ember számára tényleg úgy tűnhetett, nincs ott már semmi más, csak a háborgó hullámok a végtelenségig. Még ha hajóra szállnék, a Scilly-szigetek után jó háromezer kilométert kellene eveznem, hogy elérjem a következő szárazföldet, az óceán túloldalán, Észak-Amerikában. Bár szólnak mítoszok arról, hogy egy-egy kalandor, vagy walesi szerzetes ezt megtette, de a gyakorlatban ez a távolság akkoriban azt jelentette, mintha nem is létezne több szárazföld ezen túl.

Ezért is nevezik az angolok ezt a vidéket „Land’s End”-nek, amit a legkézenfekvőbb „a világ végének” fordítani, valójában viszont „a föld vége” pontosabb és találóbb.

Nekem pedig pont így felelt meg. A háborgó szél, ami nem túl erősen, de épp csak egy dühös ember vehemenciájával rángatta kabátomat, a húsomba maró hideg, a csontig hatoló nedvesség, és a végtelennek tűnő magány.

Elfogott az érzés, mintha Ő is ott állna mellettem. Bár nem néztem arra, lelki szemeim előtt viszont így is láttam, ahogy karjaival szorosan átöleli magát és vacog. Sose bírta a hideget. Neki valószínűleg olyan lenne ez a hely, mint az északi mitológia fagyos pokla. De talán engem épp ez vonzott ide. Bár az igazi téli hideget én is elkerülöm, ha lehet, a hűvös, esős őszt kifejezetten szeretem. Ráadásul képzeletembe bevéshettem azt az illúziót is, hogy ez az a hely, ami olyannyira elüt Tőle, hogy még az emlékét is kiűzi belőlem.

Mondanom se kell, hogy téedtem. A szívem tompán sajgott, ahogy a szél jeges karmai körbe ölelték. A rajta ejtett szimbolikus vágások, a hosszú, mély barázdák úgy sajogtak, mint újkorukban.

Éreztem a jelnlétét. Mintha tényleg ott állna mellettem. Ezen a vidéken, ahol az se lepett volna meg, ha a ködből egy kelta hajó bontakozik ki a hullámzó tengeren, vagy a sötét középkor pásztorai trappolnak át a szemem előtt nyájaikkal, esetleg druidákat látok valami ősi imát kántálni, még itt is hallottam ziháló leheletét. Éreztem, ahogy emlékképe közelebb lép hozzám és az oldalamhoz bújik.

Lehunytam a szemem és sóhajtottam egy mélyet.

Az álomkép tovatűnt. Ott álltam egyedül. Egyedül, a világ végén. Azon a ponton, ahol a kelták tudása szerint már nincs semmi más, csak a végtelen tenger, és mi is úgy tudjuk, hogy ha eltekintünk a közelben megbúvó pár sziklasziget mellett, nagyjából háromezer kilométeren belül nem látunk ténylegesen semmi mást.

Csak álltam ott, igyekezve kiüresíteni az elmémet és a szívemet. Nyalogattam sebeimet és próbáltam elkergetni az emlékeket a messzeségbe, hogy magamba fogadhassam az ürességet. A magány fájdalmát.

***********************************************************

Ha tetszett, olvasd el a Sivatagi vihar, a Homokfeszt és a Magasban című történeteket is!

Üresség

Seb a világ testén és az ember szívében

B-vel a föld körül

FIGYELEM! Ezzel a történettel tervezem lezárni a B magánya című alsorozatomat. Nem tartom kizártnak, hogy írok még ebbe a tematikába később is újabb történeteket, azonban ezek erősen az életem egy meghatározott szakaszához és helyzetéhez kötődnek, emiatt mostanában már nagyon kezdik aktualitásukat veszteni, már ami az ihletettségüket illeti. Emiatt van, hogy nem szeretnék ebben a történetben nagyon körképet festeni a helyzetről. Az alapszituációt a Magány című történetben megismerhettétek, a Sivatagi vihar, a Homokfeszt és a Magasban című novellákban pedig már részletesebb kifejtésre került. Előzetesen elolvasni csak az elsőt, a Magányt, tartom feltétlenül fontosnak, de megeshet, hogy anélkül is élvezhető ez az alkotás. Másrészt ez a vonatkozás indokolja a kicsit talán furcsa lezárást is. (Azt értelmezze mindenki, ahogy akarja!) Már a B-vel a föld körül-sorozat elindításakor hangsúlyoztam, hogy ezek a történetek csak akkor függnek össze, ha azt kifejezetten ki is hangsúlyozom egy-egy konkrét történet előtt. (Például mondjuk a B magánya-alsorozat elemei egymással igen, de a többivel...) Egyébként csak az alapszituáció közös. Szóval elképzelhető, hogy lesz ennek a történetnek folytatása, de lehetséges, hogy végül a lezárás legradikálisabb értelmezése is reálisnak bizonyul. Illetve lehet, hogy visszaköszönnek ennek a novellának elemei majd későbbi B-vel a föld körül-írásokban is, de az is lehet, hogy csak egy sehova nem vezető, csak önmagában céllal rendelkező kis kitérő marad. Én jelenleg az utóbbira hajlok, de bármi megtörténhet. Az idő dönti majd el.

**********************************************************************************

A forró szél úgy csapott az arcomba, mintha csak egy gigantikus kemence előtt állnék, melynek nyílásából a hirtelen kicsapó láng követelőző kézként nyúlna felém, maga előtt tolva a perzselő légtömeget. Éreztem, ahogy a kavargó részecskék körülölelnek és tépnek-szaggatnak mindent, amit csak érnek. Kaftánom úgy lobogott tagjaim körül, mint a förgetegben repkedő zászló.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, kissé feljebb emeltem arcom és beleszagoltam a levegőbe. Alig tudtam megállni, hogy ne prüszköljek azonnal az orromat megtöltő homoktól. Testemre azonban ennek ellenére is lomha merevség telepedett. Mintha csak uralmába kerített volna a hely hangulata.

Lassan, szinte már egy filmbeli lassításba illő mozdulattal emeltem fel kezem, hogy följebb toljam napszemüvegemet az orromon, védelem gyanánt a pofozó kézként az arcomba csapó homokkal telített levegővel szemben és belemeredtem a messzeségbe.

Sikerült kiszúrnom magamnak a környék egyik legmagasabb homokdűnéjét, így felcaplatva annak tetejére tökéletes kilátás nyílt meg előttem a körülöttem elterülő messzeségre.

Nem mintha sok minden lett volna szemlélni való. Sőt, igazából a nagy büdös semmi. És pontosan ez is. A nagy betűs Semmi. Csak álltam ott és bámultam a végtelenbe vesző, szűnni nem akaró homoktengert.

Ott terült el előttem a Rab-el-Háli, a világ legnagyobb összefüggő homoksivataga. A vidék, melynek már a neve is kifejező. Azt jelenti a helyi arabok nyelvén, hogy „Üres Negyed”. Itt, az Arab-félsziget közepén, ahova sehonnan nem érkezik csapadék, se északról, Szaúd-Arábia önmagában is sivatagos-félsivatagos vidékeiről, se nyugatról és délnyugatról, amerre, a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl vékony vízsávján túl, melyek csak a part menti területek megöntözésére szolgáltatnak a légtömegeknek elég nedvességet, a szinten kietlen

Szaharából. De még keletről sem, az Arab-öböl ugyancsak nem igazán tágas vízfelületének másik oldalán magasodó Iráni hegyekből. Délkeletről jöhetne bőséges csapadék, az Arab-öbölből, a szelek azonban nem abból az irányból érkeznek. Így hát erre a vidékre nem jut más, csak a csontszárazra szikkadt szelek, melyek lassan porrá őrölnek minden követ, magukkal sodorva a törmeléket.

Elképzeltem, ahogy ott állok, mozdulatlanul, hosszú-hosszú órákig, napokig, akár hetekig-hónapokig, és figyelem, ahogy a végtelen homoktömeg, amely a szétmorzsolt kőzetekből marad, lankás dűnéibe rendeződve lomhán vándorol tova a majdnem két Németországnyi, hatszázötvenezer négyzetkilométernyi napégette pusztaságban.

Nem volt itt semmi. Szó szerint semmi. Csak a szél, amely örökké görgeti magával hordalékát.

Sokak számára mindez nyomasztó lehet. A perzselő hőség, az apró szemű por, amely durván behatol mindenhová, és a végtelen némaság, a látóhatárig nyújtózó barnás szürkeség. Nekem azonban most pont így volt jó.

Ismét lehunytam a szemem és átengedtem magam a szél kutakodó érintésének. Engedtem, hogy hátra vesse csuklyámat és beletépjen a hajamba. Épp kapóra jött, hogy nem rég vágtam le hajdan hátközépig omló fürtjeimet egészen rövid, tépett frizurára. A körülöttem áramló levegő most úgy markolt tincseim közé, mintha a megkurtított hajszálak hiányzó részét keresné. Mintha ő is azt hiányolná.

De nekem most így volt jó. Kellett a változás. Kellett az új, kellett a távolság.

Lelki szemeim előtt most, ezekre a gondolatokra ismét felsejlettek a régi emlékek. A távolba tűnő, lassan egyre homályosabbá váló képek. A múlt abban az ágyban, ahogy a szerető, puha test hozzám simul és megtölt melegével.

Ez azonban már mind a múlté. Az enyészeté. Mintha az a láthatatlan kéz tépte volna ki belőlem, ami most is a széllel, vagy talán azon túl, a megfoghatatlanban nyúl felém, tapogatózik körülöttem. A régmúlt homálya maradt csak.

Nem is lehetett volna erre kifejezőbb helyet találni, mint a Rab-el-Háli. Bár pontosan tisztában voltam, miért tátong ez a minden európai országnál (leszámítva Oroszország európai területeit) nagyobb fehér, vagy inkább sárgásbarna, folt itt, az Arab-félsziget közepén, de mégis úgy tetszett most, mintha csak egy tátongó seb lenne, ahonnan egy láthatatlan kéz kitépett valamit. Elmémben műszerekéhez fogható pontossággal játszódott le, hogyan haladnak a szelek a Földnek ezen a vidékein és hogyan adódnak össze az éghajlat kialakító tényezői, hogyan hat a pont megfelelő távolság az Egyenlítőtől, éppen a golyóbis potenciálisan egyik legszárazabb részére, a Ráktérítőre helyezve a vidéket, mit tesz az óceánoktól való nagy távolság és a körbe, Szíriában, Jordániában, Törökországban, Iránban, Ománban és Kelet-Afrikában magasodó hegyek. Mindennek ellenére azonban mégis szimpatikusabb volt most az a kép, hogy az egész valamiféle isten műve, aki el akarta törölni ezt a bő félmillió négyzetkilométert a Föld színéről, és nem hagyott a helyén mást, csak ürességet és a széllel szálló port.

Ilyen volt az én lelkem is most. Kitéptem belőle mindent, ami a múltamhoz köt. Túlságosan fájt volna ott hagyni. A helyén azonban nem maradt már semmi. Idővel talán majd beheged a seb, kitölti majd valami más, valami új. Idővel talán az Üres Negyed is kizöldell majd ismét, ha változik a világ állása, tovamozdulnak a kontinensek…

Én azonban ezzel most nem akartam törődni. Sokkal jobban megfogott a hely misztikuma. Az az érzés, ami akkor fogja el az embert, amikor teljesen egyedül van, közel s távol nem talál semmi ingert, ennek ellenére, vagy talán épp ezért viszont úgy érzi, mintha mégis lenne ott valaki. Vagy valami. Méghozzá nagyon is közel. Valaminek a lenyomata. A hűlt helye. Valami megfoghatatlané.

A Korán megörökít egy történetet, miszerint Allah elküldte egyik prófétáját egy virágzó és fenségesen gazdag kereskedővárosba, hogy térítse meg gyarló népét. A helyiek viszont nem hallgattak az isten küldöttére, aki ezért, miután embere elhagyta a vidéket, egy hatalmas homokviharral, Szodoma és Gomorra módjára elsöpörte a gazdag várost a föld színéről. A jemeni hagyomány szerint ez a település, amit a szent könyv csak Oszlopos Irámként, avagy a Magas Oszlopú, a Fennkölt Oszlopú Irámként emleget, valójában itt lehetett valahol, a Rab-el-Háliban.

Bár persze középkorias babonaság lenne, de valahogy a maga misztikusságában érdekes elképzelés, hogy a gigantikus homoksivatag valójában tényleg nem más, mint egy fájó seb Isten művén. Egy nem gyógyuló heg, amit viszont a Mindenható inkább ott hagyott, mint hogy megtűrje a hajdan virágzó és hatalmas, de istentelen kereskedővárost.

Én is éppen valahogy így téptem ki és dobtam el magamtól az egykor édes, mostanra azonban már bántóan megkeseredett emlékeket és igyekeztem eltemetni a homokban, épp úgy, ahogy Allah a történet szerint Irám városát.

A végtelen portengerbe süllyedt egykor virágzó civilizációt a Nyugat előszeretettel titulálja a hangzatos „homok Atlantiszának”, találóan utalva arra, hogy a huszadik század végéig épp úgy csak legendának hitték az egészet, mint Platón tengerbe veszett paradicsomi királyságát. Az elmúlt évtizedekben azonban nem egy olyan romvárost találtak a sivatag dűnéi között, melyek akár a vallásos iratok ihletői is lehettek. Az ilyen történetek varázsát azonban talán éppen az adja, hogy nem tudjuk az igazságot. Hogy ma már senki nem tudja, Irám valóban létezett-e valaha. Csak mese? Vagy tényleg ott rejtezik egy valaha égbeszökően dicsőséges kultúra elhamvadt csontváza valahol a homok alatt? Ki tudja? A kétség, a lehetőség azonban megmozgatja az ember fantáziáját. És új reményt ad.

Csak álltam ott és lehunyt szemmel átadtam magam a szél érintésének, ahogy tele fújta megcsonkított hajamat és a ruha alatt minden porcikámat homokkal.

- Miss… Miss! – térített magamhoz a nagyon erős arabos akcentussal felzengő angol kiáltás. – Jönni! Jönni le onnan fenn! Vihar lenni erősebb egyre. Nem akarni maradni itt, amikor lenni nagy igazán.

Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy kinyitottam a szemem és hátra pillantottam. A dűne másik oldalán ott állt kísérőm, aki elhozott ide, az Arab-félszigeten ejtett monumentális sebhely peremére, feszülten toporogva félig már a homokba temetett kerekű terepjárója mellett.

- Menni, menni. Indulni – sürgetett idegesen, egyre csak a növekvő homokvihart fürkészve.

- Menjen csak, ha úgy akarja, barátom! – válaszoltam nyugodt hangon. – Én még maradok kicsit.

- Meg lenni veszve? – háborgott az arab. – Nem hagyni itt viharban.

Valószínűleg jobban izgatta testi épségemnél az, hogy ha eltűnök a sivatagban, velem vész a pénztárcám is. Ahhoz azonban most túlságosan is ködös volt az elmém, hogy ezzel foglalkozzak.

- Akkor várjon meg! – vetettem oda egykedvűen és ismét az Üres Negyed felé fordultam, hogy lassú léptekkel elinduljak a dűne másik oldala felé.

- Hova menni? – hüledezett kísérőm. – Akarni csatlakozni Oszlopos Irám eltemetett népségéhez?

Egy pillanatra megtorpantam, majd egy szívdobbanásnyi idővel később ismét elmosolyodtam. Mulattató volt a gondolat, hogy neki is a legendás város jutott eszébe a szituációról.

- Még az is lehet – válaszoltam, majd meg se várva reakcióját, ismét útnak indultam.

Elmémben egy távoli emlékkép sejlett fel. Az, ahogy a valaha az életemet beragyogó csodával az oldalamon egyszer valahol egy tágas teremben táncoltunk. Nem tudom már, hol történt, vagy mikor. Hogyan kerültünk oda, lévén egyikünk se szeret táncolni? Nem számít már. Régen volt. Talán igaz se volt. Talán csak a sivatag illúziójának szüleménye. Homályos volt a kép, mintha a zene ütemére keringő alakjaink nem is csak pár éve történt volna valahol a kies Magyarországon, hanem immáron bő másfélezer esztendeje, méghozzá a ma puszta sivárság közepén akkor virágzó ősi civilizációban.

Mintha valami vonzott volna a kopár pusztába, messze a hajdan volt Irám megkopott, eltemetett porhüvelyébe. Vonzott, én pedig mentem. Mentem és nem álltam meg.

********************************************************************

Ha tetszett, a B magánya alsorozat elemei mellett olvashatsz még más, hasonló hangvételű történetet is itt.

Magasban

Mámor és illúzió a hegy tetején

B-vel a föld körül

Figyelem: A történet a B magánya című alsorozat eleme. Megértéséhez nem feltétlenül szükséges az alsorozat összes eddigi elemét elolvasni, aki azonban érteni szeretné az összefüggéseket, annak a Magány című történet előzetes elolvasása erősen ajánlott.

*******************************************************************

Ahogy megpendítettem a húrokat, mintha az egész valóság belerezdült volna. Lehunytam a szemem és átadtam magam az érzésnek, ahogy az oxigénhiányos levegő mámorítóan berezonált a fülemben, álomszerű ködbe csavarva az engem körülölelő világot.

Lassan kinyitottam a szemem és bágyadtan előre pillantottam. Bár kristálytiszta volt az idő, mégis mintha finom köd lenget volna be mindent. Talán a ritkás levegő tette. Ilyen magasan, több mint hatezer méterre a tengerszinttől, a világ már némiképp kifakul.

Annak ellenére, hogy közelebb fekszik az Egyenlítőhöz, mint Magyarország, ilyen magasan ez a hegyvidék még az itteni februári nyárban is csípősen fagyos volt. Kissé kényelmetlenül fészkelődtem a kavicsos hegyoldali kiszögellésen, pár centivel arrébb tolva törökülésben összefont lábaimat, próbálva megakadályozni, hogy a csípős szél utat találjon magának a kabátom alá. Aztán ismét majdnem teljes mozdulatlanságba ernyedtem és mélyen beszívtam a levegőt. Úgy éreztem magam, mintha valahol a sarkvidéken ücsörögnék egy kihalt fagypusztaság közepén, nem pedig az argentin-chilei határ északabbi szakaszának közelében egy égbenyúló hegy oldalában.

De pont ez volt a lényeg.

Kifejezéstelen tekintettel bámultam az előttem hosszan elnyúló kopár völgyet, melyben, a hideg ellenére, csak itt-ott csillogtak odafagyott jégmezők vagy gleccsertöredékek. Idefenn nem csak a felszíntől távolodva csökkenő koncentrációjú oxigénből volt hiány, de a vízből is. A nyugatról, a Csendes-óceán felől érkező nedves légtömegek útját elállták az Andok magas hegyláncai, lehullásra kényszerítve a nedvességtartalmukat. Mire pedig elérték a hegyvidék keletebbi területeit, már csontszárazzá váltak. Nem is beszélve arról, amikor már átlépték az argentin határt, létrehozva ezen a vidéken a világ legmagasabban fekvő sivatagát.

Ismét beleszippantottam a kristálytiszta, a nedvesség mellett szinte minden szennyeződéstől is mentes levegőbe és ismét megpendítettem a mandolin húrjait, újra életre hívva azt az érzést, mintha ebbe a hangba az egész világ belerezonált volna.

Bár tudtam, hogy lehetetlenség, az idefenn mámorossá vált elmém mégis azt kívánta, bárcsak Ő is meghallaná a messzeségben. Az argentin hegyvidék amúgy is álomszerű képe egy pillanatra szertefoszlott előttem és lelki szemeim számára megjelent a kép, ahogy az a lány, aki szinte azóta kitölti minden gondolatomat, hogy megismertem, több ezer kilométerre innen, a Föld ellentétes félgömbjén és a másik féltekéjén, a Nagy Pocsolyán túl, a magyar Alföld szívében a hátsó kertjében felkapja a fejét arra a hangra, amit az én hangszerem adott ki. Ez a hangszer, tőle felfoghatatlan távolságra, a világ másik felén, az Isten háta mögött egy Ojos del Salado nevű hegy oldalában az én kezemben.

A hidegben és a ritkás levegőben elbágyadt elmémet akkor az sem érdekelte, hogy odahaza valószínűleg éppen éjszaka van. Nem volt annyi energiám, hogy az ilyenekbe belegondoljak, de ez éppen így is volt jól. Pont ezért jöttem ide.

Az ilyen élethelyzetekben, amikor az ember rádöbben, hogy az, amire a legjobban vágyott ezen a világon, nincs többé, és az, akire a legjobban vágyott, és aki értelmet adott a napjainak, soha többé nem lehet az övé, sőt, többé nem is láthatja, nem hallhatja a hangját és számára akár el is tűnhetett volna a világból, az összetört szív tulajdonosa többnyire alkoholhoz, vagy akár kábítószerhez is nyúl. Az azonban nem az én világom volt, hogy agyzsibbasztó löttyöket öntsek a torkomra, aztán másnap úgy ébredjek, hogy testem minden porcikája fellázadt ellenem. Nem. Én inkább más módját választottam annak, hogy elvegyem az elmém kedvét attól, hogy Rá gondoljon, kisajtolva belőle minden erre fordítható energiát.

Egyesek ilyenkor a munkába menekülnek, mások végkimerülésig nyüstölik az edzőterem gépeit. Megint mások pedig az élvezetekbe vetik magukat és akár minden éjjel más lány combjai közé temetik az arcukat. Én viszont inkább más megoldást választottam. Elmenekültem. Felültem a motoromra és beletaposva a gázba igyekeztem minél távolabb kerülni mindentől, ami Rá emlékeztet. Ennél a vidéknél pedig talán már csak akkor kerülhettem volna távolabb, ha beszállok egy űrhajóba és kilövetem magam a Marsra.

Ráadásul még egy egyedibb és talán költségesebb módját is választottam annak, hogy külső behatásokkal akadályozzam meg agyam fájdalmas sikolyait vesztesége miatt.

A fájdalom legalább időleges megszüntetésének ilyenkor két módszere lehet. Az ember lánya vagy az olyan helyzeteket keresi, amikor szakadatlanul másra gondolhat, vagy az olyanokat, amikor, ha jobban nem is, de annyira elszakadhat a valóságtól, hogy ne kelljen tudomást vennie arról, hogy amit elvesztett, az már nincs többé. Én az utóbbit választottam, de ahelyett, hogy az alvásba és az álmodásba, vagy más hasonlókba menekültem volna, egy egészen más, és talán sokkal nehezebb megoldást választottam.

Nem mintha én nem menekültem volna szívesen a lányok hajkurászásába és töltöttem volna minden éjszakát más csinibaba ágyában, pótolva azt a gyengédséget és erotikát, amit Tőle már nem kaphattam meg, közben kizárva magamból mindenfajta felsőbbrendű érzelmet.

Halványan elmosolyodtam a magashegyi szelek ellen az arcomba húzott sál rejtekében, ahogy eszembe jutottak Dannie szavai a hegy lábánál.

Amikor lábaink között berregő vasparipáinkkal behajtottunk az utolsó valamirevaló településre az Ojos del Salado csúcsa felé vezető úton és leparkoltuk a motorokat, hogy aztán levegyük a sisakunkat és elbúcsúzzunk erre a pár napra, útitársam megszorította a kezem és cinkosan rám mosolygott.

- Nem maradsz itt inkább te is? - kérdezte sajátos amerikai tájszólásával. - Bevetjük magunkat a helyi chickititák közé, megígérünk mindent, amit csak akarnak, fűt, fát, gyémántékszert, aztán meg, amikor már kiszórakoztuk magunkat, felpattanunk a motorra és Buenos Airesig meg sem állunk.

- Bolond vagy - kuncogtam akkor is és megjátszott rosszallással ingattam a fejem.

- Most miért? - nevetett fel Dannie és rövidre nyírt majd felzselézett búzaszőke hajával keretezett arcán ismét megjelent az a rosszlányos mosoly. Pontosan tudta, hogy nem beszélek komolyan. Bár az esetek kilencvenkilenc százalékában azt tettem volna hasonló helyzetekben, őt túlságosan is kedveltem ahhoz, hogy így tegyek. - Ez az előnye ezeknek az Isten háta mögötti helyeknek. Végigjópofizod az összes helyi csinibabát, megígéred akár mindegyiknek az elsőtől az utolsóig, hogy megszökteted és együtt élitek le az életeteket, aztán egyik estéről a másik reggelre elszelelsz. Ők pedig, itt a hegyek között, soha többé nem kell hogy halljanak rólad.

- Nem csak bolond vagy, de gonosz is - vetettem rá egy rosszul mímelt szúrós pillantást.

- Ugyan már - kacagott fel barátnőm. - Hiszen ők se veszik komolyan. Persze, hízelegnek nekik az ilyen szavak és arra tökéletesek, hogy lekerüljön a bugyi, de úgy igazán a nagy többség nem gondolja komolyan egy pillanatig se.

- És aki mégis? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Az magára vessen! - horkantott Dannie, majd, látva egy fokkal már őszintébb rosszalló pillantásomat, hozzátette: - Az élet kegyetlen és nem arról szól, hogy elsőre megtaláld az igaz szerelmet, aztán ásó, kapa, nagyharang. Ezt pont neked kellene az egyik legjobban tudnod - bökött motoros kesztyűbe bújtatott mutatóujjával a mellkasomba. - Elvégre pont ezért vagy itt.

Nem tehettem róla, de egy fél pillanatnyi rosszalló szemöldökráncolás után ismét elmosolyodtam és csak a fejemet csóváltam.

Bár minden ellene szólt, de kedveltem Dannie-t. Ő volt mindaz, ami én nem és mindennek az ellentéte, ami én igen. Már csak abban is, hogy az én hosszú fekete hajam helyett neki rövid szőke üstöke volt, barna szemem helyett neki szikrázóan kék, még az árnyékban is lebarnuló bőröm helyett pedig neki alabástromfehér. Ennél már csak akkor lehetett volna jobban az ellentétem, ha alacsony lenne, kövér és férfi. Ennyire azonban nem lehetett tökéletes az összkép. Amiben viszont két magas, karcsú fiatal nő különbözhetett, abban különböztünk is. Ami pedig a bensőt illeti, abban még inkább.

Dannie volt a tipikus amerikai megtestesülése. Nem mintha különösebb bajom lett volna az említett nációval. Sose álltam be a "Le az USÁ-val!"-hőzöngésekbe. Sose volt semmivel több problémám velük, mint a németekkel, a szlovénekkel, a kirgizekkel, a hollandokkal, vagy akar a polinézekkel. Az utóbbiakkal szemben az amcsiknak viszont van egy hatalmas megkülönböztető tulajdonságuk. Eltölthetsz egy-két-három évet, vagy leélhetsz akár egy egész életet is anélkül, hogy valaha egy szót is hallanál Kiribati, Laosz, Lesotho, Togo, vagy Costa Rica népéről, vagy úgy, hogy az "elkerülhetetlenen" túl bármi kapcsolatod lenne mondjuk az ugandaiakkal, a peruiakkal, vagy a mongolokkal. Az amerikaiakról viszont, ha akarod, ha nem, szinte megállás nélkül ömlik rád minden, amit csak el lehet képzelni. Ez pedig néha már sok.

Dannie-re pedig személy szerint se lehetett volna jobb jelzőt találni, mint hogy néha már sok. Amikor szüntelenül csak vigyorog, megállás nélkül a létező legnagyobb önbizalommal és optimizmussal néz bele az életbe és úgy képes rámászni bárkire, hogy már nekem sül le a bőr a képemről helyette, az embernek kedve lenne bemosni neki egyet. Valamiért viszont mégse tudtam rá egy pillanatig se haragudni. Az a felelőtlen, csak a mának élő, mások lelki világát csak a maga érdekeiig figyelembe vevő élvhajhász világleány volt, amit én világéletemben rosszallással néztem. Viszont talán már olyannyira egymás ellentétei voltunk, hogy kiegészítettük egymást.

Az nem lenne jó szó rá, hogy a lelki társam, mert soha az életben nem engedném meg neki, hogy úgy nyúljon hozzám, mint nőhöz. Ha csak egy pillanatra is "úgy" nézne rám, valószínűleg tényleg lekevernék neki egyet. Bár szigorúan objektíve és csakis külsőleg nézve olyan bombanő volt, aki bármilyen szépségversenyt könnyedén megnyert volna (bár valószínűleg előbb zárták volna ki, amiért már a felkészülés alatt megfekteti az összes vetélytársát), nőként mégse volt benne semmi, ami vonzott volna. De ez ugyanígy volt viszont is. Minden különbözőségünk ellenére leginkább olyanok voltunk, mint azok a tipikus amerikai "bro" haverok, akik megállás nélkül ölelgetik egymást, röhögcsélnek együtt, akár még napi rendszerességgel is felajánlják a legnemesebb szervüket egymásnak orális kényeztetésre, de közben olyan kőheterok, hogy annál heterobb heterot még nem hordott hátán a föld.

Nem volt semmi, ami összekötött volna minket Dannie-vel, de talán pont a különbözőségek skálájának végtelenbe vesző végpontjain, a téridő-görbületben csak elválaszthatatlan társak lettünk. Amikor azonban, az után, hogy a fél kontinenst végigmotoroztuk együtt, talán éppen ezért reagált ő is csak azzal a vigyorgással vegyes rosszallónak ható fejcsóválással, mint én az imént, amikor a beszélgetés végén mégis különváltunk, és amíg ő nekiindult, hogy szép sorban megfektessen a környéken minden lányt, aki csak él és mozog, és szebb egy láma faránál, én megkerestem a hegymászó csapatomat.

Végül pedig itt kötöttem ki, az Ojos del Salado oldalában, egy sziklakiszögellésen, az oxigénhiánytól mámorosan, ébren is félig álomba merülve és időről időre ismét megpendítve a mandolint.

Egyszerre volt olyan, mintha én is odahaza lennék Vele, a hazai sík szívében, és mintha Ő ülne itt mellettem a sziklaperemen, figyelve a tájat a mandolin zenéjét hallgatva. Ez volt a kedvenc hangszere. Ő tanított meg rajta játszani is. Valahogy kábulatban úszó elmém mintha azt hitte volna, azzal, ha az "Ő hangszerén" játszom, visszahozhatom Őt magamhoz.

Mindez azonban csak egy éber álom vágyképe volt, amibe szánt szándékkal engedtem magam belesüppedni.

Egy rövid időre megfeledkeztem a valós világról és csak pengettem a hangszert, amíg tapasztalt hegymászó társaim felállították az idefenti tábort.

Pár nap múlva pedig majd visszatérek a hegy lábához, ismét megszorítjuk egymás kezét Dannie-vel és egymásra vigyorgunk. Én nem kérdezem őt az időközben megtöcskölt lányokról, ő nem kérdez engem arról, ami idefenn történt és arról, amit a magasság kábulatában szabadjára engedtem a mandolin pengetésének mantrájával, abban reménykedve, hogy aztán egyszer majdcsak végleg el fogom tudni temetni magamban.

Utána pedig csak felszállunk a motorunkra és magunk mögött hagyjuk ezt a hegyvidéket az argentin végeken, tovasuhanva arra, amerre az út visz.

*********************************************

Ha tetszett, olvass még többet B kalandjairól az Andok száraz vidékein itt!

Homokfeszt

Tengerpart, homokszobrok és flört

B-vel a föld körül

Figyelem: A történet a B magánya című alsorozat eleme. Megértéséhez nem feltétlenül szükséges az alsorozat összes eddigi elemét elolvasni, aki azonban érteni szeretné az összefüggéseket, annak a Magány című történet előzetes elolvasása erősen ajánlott és az utalások megértése szempontjából hasznos lehet a Sivatagi vihar című történet ismerete is.

*******************************************************************

A napfény perzselő hevülettel terítette be a vidéket. Mintha csak elhúztak volna valamiféle redőnyt, ami a téli hónapokra elzárta a világot az odafentről érkező gyilkos hőtől, ami most szabadon áramolhatott egészen a felszínig, még extrán fel is erősödve a körülöttem elterülő betondzsungelben.

Egy felhő sem volt az égen, ameddig a szem ellát, a szikrázó mennybolt hevét pedig minden aszfaltút és húsz emeletes paneltorony mintha csak egyedül és kizárólag rám sugározta volna. Úgy éreztem magam, mintha csak egy mediterrán Kőbányában lennék. De még a tenger közelsége se segített. Ami légtömeg onnan érkezett, azt is mintha csak Lucifer lehelte volna ki a Pokol gőzkamráiból.

A bolgárok is jól kitalálták ezt a várost, mondhatom. No persze Burgasz ugyan több ezer éves múltra tekint vissza, még ha az idő java részében nem is ezt a nevet viselte, igazán jelentős településsé csak a huszadik század során vált. Akkor lett közepes méretű porfészekből a mai több mint kétszázezres lakosságával Bulgária negyedik legnagyobb városa. Mindezt persze az akkori szemléletmód szerinti ideális helyzetének köszönhette a Mindenható által is kikötőhelynek teremtett öböl partján fekvő település, amit akkoriban ért el a vasút. A kommunisták pedig úgy döntöttek, hoby itt is legyőzik a természetet, hiszen a modern ember, szerintük legalábbis, ezt csinálja, és a nagy nyári hőségekre fittyet hányva felhúzták ide ezt a szögletes sztálinista barokk betonrengeteget, ami nyáron úgy gyűjti a hőt, mint mókus a makkot télire.

Ahogy a panelházakból a közöttük tekergő aszfaltkígyón haladtomban rám fókuszálódott a hőség, úgy éreztem, mindjárt beleolvadok a motorom bőr ülésébe. Már nem is vágytam többre, csak mint a vándor, aki már napok óta vánszorog a sivatagban. Vízre. A számba, nyelőcsövembe és gyomromba is, de magam köré is, hogy végre minden porcikámat lehűthessem.

Egy örökkévalóságnak tűnt a kínszenvedés, amíg átverekedtem magam a kétszázezres beton kaptárrendszeren és végül elértem a Fekete-tenger partját.

Bár Burgasz elsősorban a kikötőjére épülő iparváros, azonban még a kommunisták is beláthatták, hogy egy tengerparti mediterrán városban a szabadtéri közösségi terek számára nincs is ideálisabb hely a vízhez legközelebb eső területeknél. Így hát az okos várostervezők a betonmonstrumok és a víz közé egy hatalmas, elnyúló parkot álmodtak.

Legnagyobb örömömre.

Amikor végül leparkoltam a motoromat és tépőzárszerűen lehúztam magam a bőr ülésről, az első dolgom volt, hogy kizipzárazzam protektoros dzsekimet és a vasparipa csomagtartójába gyömöszöljem, sisakom eltávolítása után pedig átmozgassam az izzadtságtól összeragadt fürtjeimet a levegőn, ismét némi nemű emberi külsőt kölcsönözve magamnak, hogy megint legalábbis minimálisan nőnek nézzek ki, ne egy grillcsirkének.

Mielőtt azonban még belevetettem volna magam a tengerbe, hogy kissé felüdüljek, útba akartam ejteni azt a helyet, amiért tulajdonképpen ide jöttem.

Szerencsére már az is kész felüdülést jelentett, ahogy végigsétáltam az árnyas fák övezte sétányon. Nem volt az egyáltalán hülye, aki egy ilyen parkot álmodott ide, már ha a környékre a politika adta szűkös anyagi és időbeli keretek a környékre nem épp a július eleji hőséget álló megoldású épületeket igényeltek.

Bár ennek megfelelően a park kellemesen méretes lett, az arra ideális végén átváltva homokos strandba, mégse volt nehéz megtalálnom azt a kis elkerített részt, amit kerestem. Hiszen ugyan Burgasz az ország turisztikailag egyik legfelkapottabb régiójának, a nyaralók számára kiépített tengerparti térségnek a központja, önmaga, nyilvánvaló okokból, nem ad otthont túl sok látványosságnak. Aminek pedig mégis, azt már messziről kitáblázzák.

Így járt a 2008 óta minden évben megrendezett homokszobor kiállítás is, melynek tábláit követve végül ott is álltam az elkerített rész kapujában. Ugyan maga a kiállítás még nem nyitott meg, így belépő nélkül is beslisszolhattam a tárva-nyitva álló kapun, a hatalmas homokhalmok már ott magasodtak. Némelyikből már ki is kandikált egy-egy oroszlán feje, vagy egy elefánt lába, esetleg egy fényképezőgép objektívjének élethű mása, híven az idei fesztivál témájához, a szafarihoz.

A legtöbb készülő műalkotás egyedül ácsorgott a hatalmas déli hőségben. Alkotóik valószínűleg épp elmentek valahova hűsölni. Csak a közeli pavilonok alatt ücsörgő és a bolgárok két kedvenc tevékenységének, a kávézásnak és a dohányzásnak valamelyikét űző biztonsági őr nem túl éber tekintete őrizte a még homok héjukban pihenő mesterműveket.

Előbbiek nem is fordítottak rám túl sok figyelmet, ahogy ott sétáltam a homokhalmok között, megszemlélve a készülő munkákat.

A szobrászok azt szokták mondani, hogy az eléjük kerülő munkaanyagban már ott van a kész alkotás. Az ő dolguk csak annyi, hogy megszabadítják azt a körülötte lévő felesleges anyagtól. És valóban, a vakondtúrásszerű sárhegyre hajazó buckák belsejéből mintha valódi, sárgásbarna bőrű állatok testrészei kandikáltak volna ki. Igaz, ha én lapátot ragadok és megpróbálom felboncolni az egyik dűnét, egy fia elefántot, de még valószínűleg egy sivatagi futóegeret se találnék benne. Az itt alkotó művészek viszont mintha csak tényleg leporolnák a kész szobrokról a rájuk rakódott porréteget, akárcsak ahogy a gízai szfinxről szokták az időről időre rárakódó homokrétegeket.

Tekintetem végül a kiállítás bejáratánál ácsorgó szobron állapodott meg. A már majdnem kész alkotás mintha csak két valódi csimpánzt ábrázolt volna, ahogy egymással szembe fordulva átölelik egymást. Akárha a két majom csak elszundított volna, miközben testüket befedte egy leheletvékony homokréteg. Minden egyes porcikájuk megnyerően realisztikus volt. A tagjaik, ahogy egymáshoz simulnak, már-már emberszerű kifejezést öltő arcuk, egymás teste köré font karjaik... de néhol még szinte a szőrszálaikat is ki lehetett venni.

Tényleg az ember már csak arra várt, hogy mikor szólalnak meg.

- Tetszik? - Egy pillanatra megrázkódtam az elhangzottak hallatán. Nem épp ilyen megszólalásra számítottam. Halk, makogás szerű hangadásra, morgásra, esetleg gurgulázó, visításszerű nevetésre talán, bár igazából azokra sem, hiszen jól tudtam, hogy igazából "csak" egy szoborral állok szemben. Emberi hangra azonban semmiképp.

Pillanatnyi zavaromat végül egy, az egyik majom válla felett felbukkanó mosolygós arc oldotta fel.

- Ööö... igen. Csodás munka - krákogtam.

- Ez nem volt túl meggyőző - kacagott fel a hang tulajdonosa, vidáman hátravetve munkaanyagáénál talán csak egy árnyalattal világosabb homokszőke haját.

- Elnézést! - ráztam meg a fejem, igyekezve összeszedni magam. - Csak egy kicsit elkalandoztam. Olyan valósághű ez a szobor.

- Köszönöm - mosolygott rám most a váratlanul előbukkant művész, akinek barna szemeiben a büszkeség csillogott, miközben lemászott létrájáról és megkerülte alkotását, hogy végül megállapodjon mellettem. - Néha már tényleg olyan, mintha igazi lenne. Mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna.

- Nagyon ügyes munka - bólintottam.

- Köszönöm - mosolygott rám ismét hálásan, majd, egy pillanatnyi hallgatás után, kissé észbe kapva, felnyögött. - Ó! Amúgy Nina vagyok - nyújtotta felém a kezét.

- Brigitta - szorítottam meg a felkínált jobbot, majd egy barátságos mosoly kíséretében még hozzá tettem: - De szólíts csak B-nek! A barátaim így hívnak.

A várt hatás nem is maradt el. Nina arcán huncut mosoly terült szét, értékelve apró bizalmaskodásomat, keze pedig talán egy pillanattal még tovább is pihent a kezemben a szükségesnél.

- Na és - folytatta végül, miután leeresztette a karját - te is valamelyik szobron dolgozol?

- Nem. Dehogy - kacagtam fel. - Én még egy méteres homokvárat is nehezen tudnék megépíteni anélkül, hogy összedőljön. Maximum ha az inkább emlékeztet egy homokbuckára helyezett bástyatömegre, mint igazi várra.

- Ugyan! Nem lehetsz olyan rossz - kuncogott vidáman Nina.

- Fogadjunk? A te munkádat nem akarom tönkretenni, de ha kimegyünk a strandra, ott megmutathatom.

- Oké, ha olyanok a feltételek, semmi meglepő nincs abban, ha nem megy - kacagott.

- Mert? Milyen feltételekre gondolsz? - vontam össze a szemöldökömet. - Ott is van homok.

- Persze, de az nem ugyanolyan - nevetett tovább, mintha csak az évszázad viccét sütöttem volna el.

- Ezt kifejtenéd?

- Homok és homok között óriási lehet a különbség - magyarázta. - Tulajdonképpen az, amit mi egységes szemcsehalmaznak látunk, rengeteg különböző anyag morzsáiból állhat össze. Különböző lelőhelyeken pedig különböző összetétellel különböző adottságokkal rendelkező homokot találhatunk.

- Értem...

- Hogy csak egy egyszerű példát mondjak - intett a tengerpart felé -, a strandokon lévő homok is van, ahol szinte már úgy viselkedik a lábunk alatt, mintha csak milliméteres vastagságban szórtak volna fel vele egy aszfaltutat, máshol meg, például az itteni tengerparton, a súlyod alatt szétfolyik és több centi mélyen is belesüppedhetsz.

- Tényleg. Most, hogy így mondod...

- Még sose figyeltél fel erre?

- Hogy őszinte legyek, nem nagyon - nevettem zavartan.

- De ez csak egy nagyon szembetűnő példa. És lehetnek sokkal nagyobb különbségek is. Például az üveg is kvarchomokból készül, de, a közhiedelemmel ellentétben, nem minden homok alkalmas üvegkészítésre. Ezért van az, hogy például az Egyesült Arab Emírségek hatalmas tételben importál homokot Ausztráliából.

- Nem mintha nekik nem lenne épp elég - kacagtam fel.

- Van. Csak nem olyan homok - mutatott rá Nina. - Az Emírségek sivatagjainak homokja bármiféle ipari tevékenységre teljesen alkalmatlan. Az ausztrál viszont kiváló.

- Értem. Akkor ti is Ausztráliából hozattatok homokot a szobrokhoz?

- Neeem - csóválta a fejét vidáman Nina. - Azért az sem alkalmas mindenre. Az ilyen szobrokhoz speciális, bányászott és megfelelő módszerekkel vizezett meg tömörített homok kell. Az áll csak össze ilyen szépen - intett a alkotása felé.

- Értem - bólintottam. - És abban rejtőznek csimpánzok?

- Micsoda? - kacagott fel a fiatal művésznő.

- Tudod, a szobrászok azt szokták mondani, hogy ők látják az alapanyagban a kész szobrot. Csak meg kell szabadítaniuk a feleslegtől.

- Nos, igen. Valahogy úgy is van - bólintott még mindig mosolyogva szőke társnőm. - Ezek a kis fickók alig várták már, hogy előbújjanak.

- Tényleg lenyűgöző - mértem végig ismét a szobrot. - Szinte már az érzelmek is látszanak rajta. Ahogy ezek ketten ölelik egymást.

- Igen. Érdekes állatok ők - nézett Nina elmerengve a szobrára. - Nagyon fontos nekik a társaság, tudod? - pillantott rám a szeme sarkából. - Gondoskodnak a társaikról és ha azoknak arra van szükségük, gyakran meg is ölelgetik őket.

- Néha én is szívesebben lennék csimpánz - mondtam elmerengve. Szinte már éreztem, ahogy a semmiből kilép mögöttem egy alacsony alak, hogy aztán átölelje a derekam és a lapockáimhoz simítsa az arcát.

Egy pillanatra le kellett hunynom a szemem és megfeszítenem az izmaimat, hogy uralkodni tudjak magamon. Egy ideje már nem jártam ilyen közel Hozzá, azonban még így is több száz kilométer választott el tőle. A szívünket egymástól pedig most már egy egész világ. Egy olyan szakadék, amit, bármennyire is szeretném, bármennyire is odaadnám érte a fél karomat vagy a lábamat, bármilyen szívesen is elmennék érte a világ végére, vagy megküzdenék a tűzokádó sárkánnyal is, valószínűleg már soha többé nem lehet már áthidalni.

Az álomkép lassan szertefoszlott és visszatért a múlt ködébe. Hiszen, bármennyire is fájt, Ő az én számomra már csak oda tartozhatott.

- No igen - rántott vissza Nina hangja a jelenbe. - Bizonyos szempontból ők még emberségesebbek is, mint mi sokszor.

- Aha - bólintottam, továbbra is a szobrot tanulmányozva. - A mai szép, modern világunk csak azt érte el, hogy az emberek eltávolodtak egymástól. Ma már, ha érzelmeket mutatunk ki idegenek felé, akkor legalábbis furcsának, jobb esetben bolondnak, rosszabb esetben közveszélyes őrültnek néznek minket.

- Nem lehetnek jó tapasztalataid ezzel kapcsolatban. - Inkább csak éreztem, mint láttam rám szegeződő, együttérző tekintetét, miközben továbbra is az egymást ölelő csimpánzok szobrát néztem.

Igyekeztem erőt venni magamon, kiűzni a csalódottságot, a vágyakozást és a rossz kedvet magamból, aztán pedig csak vállat vontam és mosolyt erőltetve az arcomra, a mellettem álló nő felé fordultam.

Elvégre, a múlt már csak múlt. Ha kesergünk rajta, ha nem. Nem hiszem, hogy egy jó darabig még képes lennék nem gondolni Rá és hogy lenne a következő jó néhány hónapban olyan nap, amikor már ne jutna eszembe minden áldott órában. De ha már egyszer itt vagyok, egy ilyen csinos nő társaságában, miért ne koncentrálhatnék erre? Hiszen Ninára keresve se lehetett volna kevesebbet mondani, mint hogy gyönyörű és magával ragadó. Annyi idős lehetett, mint én. Pár évvel talán még fiatalabb is. Karcsú testalkat, atletikus termet és az az álmodozó, vidám, önfeledt és bizakodó tekintet, ami azoknak a művészeknek a sajátja, akik képesek belefeledkezni a világ szépségeibe, elfeledkezve a csúfságairól.

- De ha választhatnék, veled együtt nagyon szívesen lennék csimpánz - kacsintottam rá.

Nina kissé elpirult és halkan kuncogni kezdett a leplezetlen flörttől.

- Hé! - folytattam egy hirtelen ötlettől vezérelve. - Kezd már nagyon meleg lenni. Mit szólnál, ha meghívnálak valami hűsítőre? Mellette pedig folytathatjuk ezt a beszélgetést - kacsintottam rá cinkosan. - Vagy... ebédeltél már? Mert beülhetünk valahova enni is. Őszintén, én nem vagyok igazán oda az itteni specialitásokért, de a te társaságodért bármilyen kaja mellé leülnék.

Nina ismét felnevetett, majd vidáman bólintott.

- Nagyon jól hangzik. Mehetünk - mosolygott rám, szemében pedig pontosan azt a flörtölő csillogást fedeztem fel, amire számítottam.

****************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B egy homokos tengerpartra látogat!

Fieszta

Sivatagi vihar

Emlékezés és felejtés a világ végén.

B-vel a föld körül

Figyelem: A történet a Magány című B-vel a föld körül-történet egyfajta folytatása. Bár elképzelhető, hogy megérthető az előbbi ismerete nélkül is. Annak előzetes olvasása így is erősen ajánlott.

***************************************************************

Az erőteljes morajlás hangjára úgy dugtam ki a fejem a sátorból, mintha legalábbis ágyúdörgés vert volna fel. Akkora hévvel kászálódtam ki és téptem le magamról a karomra tekeredő ponyvát és emeltem tekintetem a kinti, feltételezett csatatérre, fel egészen a magasba. Csak egy pillanatra suhant át az agyamon, hogy sokaknak milyen megmosolyogtató képzet lehet, ahogy az eszemet vesztve sietek elő rejtekemből, az égi háború legapróbb jeleit kutatva. De engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy mások mit gondolnak. Többé már nem. Vagy legalábbis egy jó időre inkább megkeményítettem a szívem és elbarikádoztam magam mindentől, ami kicsit is összefügg a számottevő emberi kapcsolatokkal.

Elvégre, mi közük is nekik ehhez? Hadd mosolyogjanak csak, ha úgy tartja kedvük, a tudatlanság és talán legbelül a nemtörődömség nyugalmában is. Én tudtam, mi az, ami megmozgat, és ez elég volt. Én tudtam, mi vár, amikor kidugom a fejem a sátorponyva résén.

Azon a résen, ami sok tekintetben akár egy dimenziókapu is lehetett volna. Első dolgom az volt, hogy a napszemüvegem után nyúljak, mielőtt végighordozom tekintetem az odakint elterülő szikkadt vidéken, a fakó égbolt felé menet. Akárha egy raklapnyi atombombát dobtak volna le, amíg én odabenn, a sátor viszonylagos kényelmében ejtőztem, hogy aztán azoknak a robbanásai lökéshullámukkal az élet mellett még a színt is kisöpörjék a vidékből. A színt és sok minden mást is, gondoltam, miközben nehézkesen próbáltam levegőt venni az oxigénszegény környezetben.

No igen, az ember keresve se nagyon találhatott volna idegenebb, földönkívülibb vidéket ezen a planétán. Ahogy körbetekintettem, mindenhol csak a szürkés okker porhalmok fogadtak, keresztül-kasul szelve az errefele elbaktató terepjárók keréknyomaival. Na meg néhol magukkal a kerekekkel is. Vagy legalábbis a gumijaikkal. A mostoha környezeti viszonyok fogyó eszközzé tették a nekik nem igazán megfelelő kerékborításokat, melyeket gyors elhasználódásuk után a helyiek nem cipeltek tovább, inkább csak ott hagytak a kifakult útszéleken. Olyan volt az egész, mint egy pár évtizedes katasztrófafilm egy jelenete, ahol az élettelen posztapokaliptikus táj pusztaság voltát azzal érzékeltették, hogy még a színek kontúrját is lejjebb tekerték.

És ez volt érvényes az égre is. Ha a János vitéz hegymászó logikáját követném, mondhatnám, hogy ilyen magasan az elvékonyodó légkörnek még a színe is elhalványult. Bár persze az a pár ezer méter, ami a tengerszinttől elválasztott, ilyen tekintetben nem jelentett igazán sokat, de legyen így! A környező viszonyok amúgy is az ilyen abszurditásokat erősítették. Hiszen hiába voltam a világ egyik legmagasabb hegységében, a több ezer méter magasan elnyújtózó fennsíkok egyikén, a maró zimankón és az oxigénhiányos levegőn kívül sok minden épp az ellenkezőjét bizonyíthatta volna.

Például az is, amikor az ismét megszólaló hangos morajlásra kíváncsi rókamangusztaként felkaptam a fejem és a mozdulatlanul és töretlenül kék eget fürkésztem a vihar közeledtét kutatva.

- Nem túl biztató jelek. - A nagyon is ismerős hang mintha közvetlenül mögülem érkezett volna. Ahhoz azonban már túlságosan is belesüppedtem a helyzetbe és megkérgesedett a szívem, hogy hátrakapjam a tekintetem.

Inkább lehunytam a szemem és sóhajtottam egy nagyot.

Elmúlt - mondtam magamnak szigorúan, keményen megfeddve még kicsit is érző énemet, mert ő volt már csak az, aki ezzel együtt reménykedett is.

De hiába hagytam Őt hátra, hiába törődtem bele, hogy többé már nem kellek neki és hiába tudtam, hogy most is több ezer kilométerre tőlem éli a saját életét úgy, hogy közben én talán már eszébe se jutok, tisztán átjárt az érzés, mintha tényleg ott állna mögöttem.

Tekintetemet lopva a közelben letámasztott motorom felé kaptam. A gépbestia irányába, ami már kissé ütötten-kopottan pihent a több ezer kilométeres út és a környező sivatag rárakódott pora alatt, visszavonhatatlan mementójául menekülésemnek, az Újvilág kontinensének nyugati peremén végigfutó pánamerikai út mentén.

Ennek ellenére még mindig éreztem, ahogy a múltam fantomja, az, aki korábban nyolc hónapig a világot jelentette nekem, mellém lép és ő is a kék égi sivatag felé emeli tekintetét.

- Ezen a vidéken nem szokványos, hogy ennyire készülődjön a vihar, nem? - szólalt meg ismét a hang valójában csak a fejemben, pontosan tudtam. Mégis, bármennyire is felejteni akartam, bármennyire is el akartam felejteni Őt, mégis menekülésem közben Ő volt az, aki végig elkísért. Egyedül akartam lenni, távol a megszokott vidéktől. Új földeket látni és nem kötődni érzelmileg senkihez igazán. Mégis Ő volt az, akivel, más körülmények között, egy ilyen utat szívesen végigjártam volna. Az, aki tökéletes társam lett volna a megtett kilométereken és aki, ha a dolgok másképp alakulnak, most tényleg itt állt volna mellettem, hogy velem együtt bámulja az eget.

Ismét sóhajtottam egy nagyot, megadva és átengedve magam elmém kegyetlen játékának.

- Igen - mormogtam magam elé még saját magam számára is alig hallhatóan. Egy fejemben élő álomkép azonban miért ne hallhatná meg akár ezt is. - Legalábbis az elmúlt pár ezer évben nem sűrűn fordult elő itt az ilyesmi. Bár előfordul azért.

- Tényleg? - rántotta keserű görcsbe a szívem elképzelt válasza. - Azt hittem, ez a lakott világ legszárazabb területe. Ezt mondtad, nem?

Nem néztem oda. Pontosan tudtam, hogy nincs mellettem senki és csak egyedül állok a sátor bejáratánál. Paradox módon pedig, amellett hogy nem akartam hülyét csinálni magamból a reménykedésemmel, épp azért nem fordítottam arra a tekintetem, mert mélyen belül nem akartam, hogy szertefoszoljon az álomkép. Szerettem volna ismét belenézni azokba a gyönyörű zöld szemekbe a szépségesen kerekded arc közepén. Ennek reményét viszont csak úgy őrizhettem meg, ha legalább egy parányi részem átadja magát a reménykedésnek és nem adom meg magamnak a lehetőséget, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg egyedül vagyok. Így hát nem néztem oda, de anélkül is éreztem, ahogy rám néz. Már ahogy érezni lehet azt, ahogy egy valójában ott sem lévő alak az emberre néz.

Inkább ismét az eget kezdtem fürkészni, miközben magam elé mormogva válaszoltam.

- Így van. Úgy is nevezik ezt a vidéket, hogy az Andesi Száraz Átló. Ez a viszonylag keskeny, de észak-déli irányban hosszan elnyúló földsáv, beszorulva a Csendes-óceán partvidéke és az Andok hatezer méter fölé is emelkedő láncai közé, nemigen kapnak csapadékot sehonnan. Így van, hogy évekig is teljes a szárazság és nem esik gyakorlatilag semmi csapadék.

- Az Andokat még értem. De ha egyszer nyugaton ott van a Csendes-óceán, onnan miért nem jön csapadék?

- Tudod mi az a hőmérsékleti inverzió? - kérdeztem vissza színtelen hangon.

- Persze - csilingelt fülemben az a szívfájdítóan gyönyörű hang. - Amikor az óceánban, a partközeli területeken, egy hideg áramlás alakul ki, ami lehűti maga felett a levegőt, az pedig emiatt nem tud felemelkedni, mert nehezebbé válik a felette melegebben maradó levegőnél. Az a kevés nedvesség pedig, ami belé tud oldódni, emiatt vagy nem is hullik ki, vagy közvetlenül ott, helyben hullik ki. Nem vándorol át a szárazföld fölé.

- Pontosan - vágtam rá és szinte reflexszerűen el is mosolyodtam, csak hogy utána ismét leszidjam magam. Hiszen ez a hang csak a fejemben létezett. Azt mondta ki, amit szerettem volna hallani, nem mást. Mégis, így is megmelengette a szívemet, hogy az Ő hangjával hallom ezt, amit én mondtam, kvázi én tanítottam neki. Hallom azt, hogy emlékszik rá.

- Persze, hogy emlékszem - válaszolta még kimondatlan szavaimra is. - Figyelek rád.

Szavaiból kihallatszott a szeretetteljes mosoly, amely annyira jólesően és egyszerre fájdalmasan szorította össze a lelkemet, hogy a könnyem is majdnem kicsordult már.

- Igen - válaszoltam inkább krákogva, nem törődve azzal, hogy magamban beszélek. - Emiatt az óceán felől se jön semmilyen légtömeg, nem hogy olyan, ami nedvességet is hozna. Vagyis hiába vagyunk most itt, Dél-Amerika nyugati szegélyén, földrajzi viszonylatban a Csendes-óceán szomszédságában, ráadásul még a nyugati szelek övében is, azon sávok egyikén a földfelszínen, ahol a nyugati széljárás az uralkodó, tehát többnyire nyugatról fúj a szél, a tengerpart mentén itt végigfutó hideg Humboldt-áramlat megakadályozza, hogy csapadék érkezzen a szárazföld fölé. Keleten pedig ott van a Föld második legmagasabb hegységének, az Andoknak a legmagasabb vonulata, amely elzárja ezt a területet az Atlanti-óceán felől érkező légtömegektől.

- Emiatt van az, hogy hiába vagyunk ilyen magasan, ahol az ide érkező légtömegekből ki kellene csapódnia minden nedvességnek, mégse csapódik ki, mert gyakorlatilag nincs légmozgás, szóval nem jön ide nedvesség, ami kicsapódjon - vonta le a konklúziót.

- Pontosan - bólintottam. - Emiatt van, hogy ez a vidék, a part menti Atacama-sivatag, itt pedig, fenn a hegyek között, a Salar de Atacama fennsíkja, a lakott világ legszárazabb területe, és az egész földgolyón is talán csak pár jeges pusztaság előzi meg az Antarktisz belsejében, ahol ami nedvesség van, az rögtön meg is fagy.

- Akkor mégis mi ez az égzengés? - utalt az egyre sűrűsödő dörgésekre.

- Nagyon ritkán, de néha mégis előfordul, hogy átjön némi nedves légtömeg az Andok vonulatain, vagy, a Humboldt-áramlatot kicselezve, nyugatról bejön ide. Akkor pedig, mintha csak be akarná pótolni az elmaradását, egyszerre zúdul le rengeteg csapadék, akár nagy árvizeket is okozva.

Most, hogy megkapta a válaszát, nem is reagált többet. Bármennyire is szabadulni akartam jelenlétének érzésétől, hiszen tudtam, többé már nem lesz velem, most kellemetlen érzéssel töltött el valójában nem is létező beszélgetőpartnerem hallgatása. Minden izmom tiltakozott, de végül csak oldalra néztem, hogy a szívem fájdalmasan összeszoruljon, látva azt, amit eddig is pontosan tudtam, a nagy ürességet magam mellett és a magányomat.

Mielőtt azonban ebbe még túlságosan is belemerülhettem volna, hirtelen fellebbent a sátorponyva és, bármennyire is tudatában voltam a szerény kis lakon velem osztozó nagyon is valós személy közelségével, most meglepetésként ért a kissé gyűrött, barna bőrű, kócos szénfekete hajkorona övezte arc felbukkanása, amely virgoncan rám mosolygott.

- Hé, B! - dorombolta, mint egy jóllakott macska. Bár ő igazából nem úgy lakott jól, mint ami a négylábú jószágnak megelégedést okozna, örömén azonban mit sem változtatott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a mozdulat, amivel szavait nyomatékosította és végigsimított combomon, ujjai hegyével szeméremdombom peremét cirógatva a sebtében felhúzott nadrágon keresztül.

- Én... - hebegtem, majd megköszörültem a torkom, miközben összeszedtem magam. - Zajt hallottam. Morajlást. És, úgy látom, nem is voltam egyedül vele.

Tekintetem a kiszikkadt vidéken botorkáló nagyon is ismerős alakokra tévedt.

Eléggé szürreális látvány volt ezen a földöntúli, planétánk átellenes pontján fekvő vidéken ezeket az eltéveszthetetlen barna bőrű alakokat figyelni, amint koszos mackónadrágban és atlétatrikóban botorkálnak a színes sátrak között. Valójában azonban mégse volt annyira irreális a jelenet. Elvégre az Atacama vidékét felügyelő Chile hihetetlenül sokszínű ország, ha az etnikumokról van szó. A délebbi, a Déli-sarkvidékhez közelebbi, így hűvösebb vidékeken, az Andok zöld lankáin vannak olyan területek, amiket a német bevándorlók amolyan déli Ausztriává vagy Svájccá változtattak. Ezen a vidéken pedig, ahova most az utam sodort, a '90-es években a délszláv harcok elől elmenekült balkáni emberek, és köztük is különösen az ottani romák találták meg a számításaikat. Elvégre ez a száraz és kopár vidék se teljesen hasznavehetetlen. Ami a felszínen nincs meg, azt az alatta lévők bőségesen pótolják.

Ezek a férfiak, akik most hozzám hasonlóan a készülődő vihart kémlelték, máskor hevesen tülekednek, hogy lemehessenek a közeli bányákba. Bár a munka nehéz és veszélyes a sebtében összetákolt, a biztonsági előírásokra fittyet hányva kimélyített tárnákban, a fizetség bőven megéri. Márpedig van itt az aszott rögök alatt olyasmi, amit a közösség férfi tagjainak egy jelentős része most is kitartóan hajkurászott odalenn.

Lítium. Ez a különleges elem jó vezető tulajdonságai miatt az utóbbi időben az elektronika fontos alapanyaga lett. Fellelni azonban nem egyszerű. A föld kevés táján található meg, olyan száraz vidékeken, ahol a valaha hullámzó vizek kiszáradt medreiben rengeteg só gyűlik fel. A legnagyobb kiterjedésben ilyen terület pedig pont errefelé, Argentína, Bolívia és Chile határvidékén, az úgynevezett "Lítium-háromszögben" található. A délszláv harcok elől menekülő romák és leszármazottaik, származásukra való büszkeségük ellenére sem bánták meg, hogy végül itt kötöttek ki.

- Hé, Jorge! - rántott ki merengésemből a mellettem álló lány, sebtében magár rántott takaróját igazgatva keblein, ahogy odakiáltott a közelben tébláboló, immáron spanyol nevet viselő, de a helyi nyelvet is jellegzetes akcentussal beszélő fivérének. - Vihar közeleg?

- Igen - bólintott a srác, aki egy nappal se lehetett idősebb nálam, de közösségükben így is az egyik legtekintélyesebb férfinak számitott. - Hamarosan ide fog érni.

- Jól hallottam? Vihar? - jelent meg a másik oldalamon egy másik torzonborz üstök, melynek viselője feltűnően hasonlított az előbb előbukkanó lányhoz. Hiába voltam tudatában, hogy ő is ott lapul a mögöttem megbúvó terebélyes ágyon, egy pillanatra kihagyott a szívem hirtelen megjelenésétől.

Jorge viszont nem zavartatta magát. Amikor meglátta másik húgát, csak harsányan felnevetett.

- Ne aggódj, Mirijam! - nyugtatta. - Elég magasan vagyunk. Itt nem fog elérni minket az ár.

Az itt letelepedett roma közösségek azért is tudtak jól megélni a völgyekben ásott bányák környékén, mert felélesztett régi, nomád szokásaikat követve könnyedén vándorolhattak mindig ahhoz a bányász társasághoz, amelynél a legtöbb kínálkozó munka volt. Ha pedig nagy néha jött az égszakadás, összeszedelőzködtek és magasabb térszínekre húzódtak, amíg az ár elvonult.

Mirjam viszont most megnyugodva engedhette le megfeszült vállait. Ez a vihar, bármilyen kemény lesz is, minket ezúttal nem veszélyeztethet.

- Csinos leányka, azt meg kell vallani. Csak kissé ijedős - vigyorgott ezúttal rám Jorge. Szemeiben láttam a mohó csillogást, ahogy végigmérte gyűrött, összeizzadt ruhámat. Mérget mernék venni rá, hogy ő is szívesen bemászott volna velem a mögöttünk álló sátorban megbújó ágyba. Másik húga, Inez viszont gyorsabb volt. Egy pillanatra meg is borzongtam, amikor megmarkolta fenekemet, miközben másik keze tovább simogatta szeméremdombomat.

- Akkor nincs ok az aggodalomra - mondta. - Vissza is bújhatunk az ágyba még egy kicsit pihenni... igaz? - A végét már Jorgénak szánta egy fürkész pillantás kíséretében.

- Persze - visszakozott a férfi. - Korán van még. A többiek csak órák múlva érkeznek meg a feldolgozni valóval.

- Helyes - bólintott Inez. A dolgozó férfiak minden adódó alkalommal összegyűjtötték a bányák környéken termelődő fémhulladékot, ami aztán az egész családnak munkát adott, hogy használati- esetleg dísztárgyakat készítsenek belőlük, amit aztán eladhatnak. Amíg azonban nincs alapanyag, nincs munka sem. És amíg nincs munka...

- Addig szórakozhatunk még egy kicsit - vonta magára a figyelmemet ezúttal Mirjam, miközben felmosolygott rám és megmarkolta nővérével ellentétes oldalon lévő farpofámat.

Nem szóltam egy szót se, csak engedtem, hogy a két lány vidáman kacarászva visszarángasson a sátorba. Amikor pedig a ponyva visszahanyatlott, eltakarva minket a kíváncsi tekintetek, elsősorban Jorge elől, már le is hullottak takaróik alattuk meztelen, napszítta barna testükről.

Halványan elmosolyodtam és engedtem, hogy magukkal rántsanak a lepedőre és kezelésbe vegyenek.

Bár, velük ellentétben, az egyértelmű testi vonzalmon kívül nem éreztem semmit, elvégre kit ne mozgatna meg két ilyen fiatal, hamvas lány, önként vetettem magam karjaikba és vesztem el csókjaikban meg lábaik köze nedvességeben, mivel ez volt azon kevés pillanatok egyike, amikor az Ő jelenlétének kínzó érzése elhalványult és visszahúzódott több ezer kilométer távolságba, ahol most már a helye volt, távol tőlem, amihez nekem már semmi közöm.

**********************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, amiben B Dél-Amerika sós sivatagaiba látogat!

Sótükör