B-vel a föld körül
A terepjáró-konvoj lassan zötykölődött a kavicshalmok között. A kerekek időnként fel-felhajtottak a nem ritkán méteres dombok egyikének-másikának oldalára, de csak azért, hogy aztán teátrálisnak ható csikorgás közepette gond nélkül folytathassák útjukat. Mitagadás, a japán mérnökök aztán értették a dolgukat. Olyan jól összerakták ezeket a monstrumokat, hogy a végeredményt errefelé, a világ, de legalábbis Ázsia másik végében, már-már a modern kor tevéiként emlegették. És valóban, ezek a Toyota terepjárók pont úgy szántották keresztül a köves-homokos sivatag pusztáját, mint az ezen száraz tenger hajóinak tartott tevék. Ráadásul pedig még ugyanúgy nem is fogyasztottak sokat.
A könnyed haladás luxusa mellett azonban egyéb kényelmi funkciókkal nemigen büszkélkedhettek. Akármilyen is volt a lengéscsillapítójuk, az egyenlőtlen terepen úgy zötykölődtek alattunk, mint a veszedelem. Pont, mint a tevék. Bár lehet, csak az én gépesített málhás állatom szúrt így ki velem.
Amellett pedig, hiába ment a klíma ezerrel, egy pillanat se telt el úgy, hogy ne éreztem volna magam egy túlpörgetett szaunában. De persze ezen a vidék végletesen alapvető ismeretében sem lehetett csodálkozni. Ahogy kipillantottam a hullámos felszínen hánykolódó négykerekű ablakán, mintha csak valamelyik manapság divatos disztópia posztapokaliptikus világa tárult volna elém.
A perzselő napsugarak okkersárgás derengésbe vonták az egész vidéket, szinte már aszottan szárazra szívva minden egyes követ és sziklát a dimbes-dombos vidéktől a látóhatárt betöltő méretes hegyvonulatig. Minden száraz volt és ránézésre élettelen. Az egész Hadzsar-hegység mintha csak egy nukleáris világvége utáni felperzselt világ szülötte lett volna, vagy esetleg valami morbid kalandpark része "Így fog kinézni a Föld nem is olyan sokára, ha a globális felmelegedés így folytatódik"-címmel.
Errefelé viszont a helyiek nemigen gondoltak ilyesmire. Itt, az Arab-félsziget délkeleti csücskében ez a táj volt a megszokott. Legalábbis az elmúlt pár száz, talán bő ezer évben is biztosan. Szóval az itteni konyharuhába tekert fejű népek, még ha ismertek akárcsak egyet is az utóbbi évek hollywoodi disztópiái közül, nem nagyon jutott volna eszükbe hozzá hasonlítani hazájukat. Pláne, hogy az ilyesfajta amerikai filmek nézése errefelé tényleg maximum csak a fiatalság körében volt szokás, különösen mozik híján.
Ráadásképp pedig az se volt elhanyagolható, hogy ez a vidék Omán legnedvesebb és leginkább élhető részeinek egyike. Ha átkeltünk volna ezen a tengerparttól alig pár tucat kilométerre húzódó hegységen, ott találtuk volna az ország jó négyötödét elfoglaló Rub-el-Hálit, a világ legnagyobb egybefüggő homoksivatagát, melynek élettelenségére még arabul "Üres negyedet" jelentő neve is utalt.
 |
| Rub-el-Háli |
Én viszont, a huszonegyedik században még mindig hellyel-közzel zöldellő európai mezőkhöz szokott szememmel még itt, a Hadzsar-hegységben se láttam mást, csak kiszáradt sziklasivatagot.
Erősen kellett tartanom magam ültömben is, hogy ne vágódjak ide-oda a zötyögős úton. A terepjáró zsúfolt utastérben azonban ez se segített sokat. Lábszáram minden egyes döccenőnél a mellettem ülő lány térdnadrágjának alsó pereme alól kilógó bőréhez nyomódott. Bár amúgy is olyan szorosan ültünk, hogy törzsünk közé is csak nagy kínszenvedés árán lehetett volna bepréselni akárcsak egy papírlapot is, mégis szükségét éreztem, hogy egy bocsánatkérő pillantással kísérjem akaratlan tolakodásomat. A válasz azonban minden esetben megértő és már-már a végletekig menően barátságos mosoly volt.
Ezek után már szinte az isteni megváltást jelentette, amikor a Toyota végül abbahagyta a kavicshalmok közötti terepjárást és gyorsan halkuló morgással megállt. Bár ahogy kiugrottam az ajtó melletti ülőhelyemről, azonnal mohó karjaival ölelt át a tomboló hőség, mégis a nem túl nagy utastérben való szorongás után szinte már felüdülésként ért, hogy a hosszú utazás után kinyújtóztathattam elgémberedett tagjaimat.
Nem voltak ezzel másként útitársaim se. A vidám lánycsapat derűsen nevetgélve kászálódott ki a porlepte kocsikból, hogy megigazítsa igencsak lenge, többnyire térdnadrágból vagy sortból és bő trikóból álló szerelését és benedvesítse a sokszor a nap heve elől baseball-sapka alá rejtett fejét kulacsaiból.
Több okból is különös élmény volt ezzel az egyetemista csapattal utazni. Egyrészt mivel az én diplomámon is csak nem régen száradt meg a tinta, így nem éreztem túl távolinak magam a terepgyakorlatot végző társaságtól. Ugyanakkor viszont a köztünk lévő pár év korkülönbség ellenére is mintha egy világ választott volna el minket egymástól. Másrészt pedig mi anno annak is örültünk, mint majom a farkának, ha a épp csak az országhatár túloldalára, vagy, ad absurdum, a horvát tengerpartra, esetleg Görögországba kiruccanhattunk vizsgálódni. Nem hogy olyan távoli, egzotikusnak ható és nem épp kifejezett turistacélpontként némiképp veszélyesnek is tetsző országba, mint Omán.
Ugyanakkor egy dúsgazdag német egyetem hallgatói többet megengedhetnek maguknak. A másik furcsának ható érzésemre válaszként pedig, hiába érkeztem szegről-végről a terepgyakorlatot vezető professzor amolyan segítőjeként, nem csak én éreztem közelebb magam a vidáman csivitelő lányokhoz, mint a már inkább ősz mint szőke barkójú, szögletes arcú, metsző kék szemű oktatóhoz, hanem az előbbiek is úgy méregettek, mint egy közülük való új arcot, még ha a lényeges pillanatokban azt se felejtették el, hogy így vagy úgy, de felettük állok a szamárlétrán. Még akkor is magamon éreztem tekintetüket, amikor a látszat kedvéért másfele fordulva a napszemüvegük rejtekéből méregettek szemük sarkából.
Persze kár lenne tagadni az érdeklődés kétirányúságát is. Az emberben gyakran élnek sztereotípiák a világ különböző dolgairól, jelenségeiről és lakóiról. Még akkor is, ha ezek nem feltétlenül annyira szembetűnően diszkriminatívek, vagy a negatív elemei mellé pozitívak is társulnak. A mai világ multikulturalizmusa miatt, az egyre bővülő Európai Unió és a világ különböző pontjai között szubjektíve egyre csökkenő távolság miatt pláne egy gazdag német egyetem diáksága már régen nem a közmondásos lóarcú, kapafogú, alaktalan német Mädchen-ekből állt. Sőt, az égiek megajándékoztak azzal is, hogy az echte deutschland-i leánykák is inkább hajaztak az elfogódott ódákban szereplő magas, karcsú, hosszú combú, tejfelszőke, fehér bőrű, szikrázóan kék szemű germán szupermodellekre, mint a mondavilágból szalajtott orkokra. Mellettük pedig a néhány tucat fős csapatban még többségben is voltak a tipikus latin chickititák barna bőrükkel, ébenszín hajkoronájukkal, alacsonyabb termetükkel és szembetűnően délies metszésű arcukkal, a kelet-európai szláv szépségek, sőt, még néhány fiatal korukban szintén nem elhanyagolható szépséget képviselő kínai és pár szemet gyönyörködtetően ízléses vérvonalat felvonultató félvér leányzók. Mindezekkel persze a német állampolgárság sokszor köszönő viszonyban sem állt. De hát ez a huszonegyedik század.
Inkább éreztem magam valamifajta kéjtúrán, mint egy tudományos kutatóúton. Ezen pedig az sem segített, amikor a professzor végül, amikor már mindenki kinyújtóztatta magát, összecsapta a kezeit és kimérten zengő hangon elkiáltotta magát:
- Oké, achtung, achtung! - hívta fel magára a figyelmet. Na persze nem ezek a szavak voltak azok, amik elterelték a figyelmemet a témáról. Az viszont annál inkább, ahogy a lányok körém gyűltek. Mint cápák a kiszemelt préda körül, mintha mindannyian csak a lehetőséget méregetnék, mikor villanthatnak rám egy újabb flörtölő mosolyt.
Szemem sarkából szakadatlanul pásztáztam a körülöttem összeverődött kis tömeget, nem is törődve azzal, milyen romboló hatással van ez a koncentrációmra. Pedig azzal volt. Kezdve azzal, ahogy a mellettem álló fiúsan rövidre nyírt fekete hajú, igazi bombatestű Inge mindig elkapta a tekintetemet, amikor az felé tévedt, a mögöttem jobbra összeverődött alsóbb éves csapaton keresztül, akik mindig elkapták a tekintetüket és összevihogtak, valahányszor észrevették, hogy rájuk nézek, egészen a kocsi kerekének támaszkodó Giselle-ig, a tipikus germán istennőig. Utóbbi első ránézésre hányaveti módon vetette keresztbe egyik lábát a másikon, hogy combján megtámasztott jegyzetfüzetébe írja a professzor szavait. Valójában viszont csak az nem vette észre, milyen kihívóan nyújtóztatja hosszú combjait, veti hátra mesterien kimért mozdulatokkal hátközépig érő szőke tincseit és dülleszti ki a melleit, aki nem akarta, vagy aki teljesen vak.
Már a kezdetektől feltűnt, hogy a csapat az egyetlen professzor kivételével csak nőkből áll. Még Herr Lehrer asszisztense is szoknyát hordott volna, ha olyan körülmények között lettünk volna, hogy ne számítson annak a sokszor nem épp praktikus volta. Eleinte ezt betudtam a férfi sármjának, bár különösen fitt megjelenése ellenére mégiscsak ötvenhez közeli életkorával még nekem se volt épp az esetem. Hamarosan viszont kiderült, hogy a jelenlévőket nem csak a nemük köti össze, hanem az ízlésviláguk is. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy esténként (na meg éjszakánként) a saját szállásukon vagy sátrukban mit művelnek, engem viszont hamar hatalmába kerített az az érzés, mintha egyetlen párzóképes nőstényként bekerülnék egy csupa hímből álló csimpánzhordába. Azt leszámítva persze, hogy én ugyan "nőstény" voltam, viszont a jelenlévő "hím csimpánzok" is nők. Az érzés egyszerre volt zavarba ejtő és elmondhatatlanul izgató is...
- Na gut! - Igyekeztem Schmidt professzor szavaira koncentrálni, amikor ő ismét összeütötte kezeit, immáron inkább megszokásból vagy pedagógiai fogásként, mint a figyelemfelkeltés eszközeként. - Most, hogy összeszedtük magunkat, üdvözlök mindenkit az Ománi-óceán fenekén.
Szavait vidám kuncogás kísérte. A körülmények figyelembe vételével ennél abszurdabb poént nem is süthetett volna el a mosolygós férfi. Szavai azonban csak megfogalmazásukban jelentettek viccet.
- Lehetetlen elképzelés, ja? - folytatta a német professzor az előadását. - A helyzet viszont pontosan ez. Ezen a vidéken ugyanis ma gyakorlatilag sivatag található, viszont évmilliókkal ezelőtt ez a föld, amelyen állunk, több száz méternyi vízoszlop alatt feküdt... Tudna valaki erre esetleg bizonyítékot találni itt? - tárta szét karjait, körbemutatva a tájon.
Diákjai készségesen forgatták fejüket, azonban egyértelmű volt, hogy fogalmuk sincs, mit keressenek.
- Akkor próbáljunk meg valami konkrétabbat, ja? - mosolygott megértően a férfi, odatéve mondata végére az elmaradhatatlan "igen?", "rendben?"-jelentésű szócskát. - Nézzük például ezeket a hegyeket! - intett a pár kilométeres távolságban magasodó Hadzsar-hegység ormaira. Ki tudja, miből épül fel ez a hegység?
Szavait ismét néma csend követte, miközben a hallgatók a meredek hegyoldalakat bámulták.
- Segítek egy kicsit - tette hozzá a tanár és elővett a zsebéből egy kődarabot, amit egy baseball-játékos mozdulatával odadobott Ingének. - Ugyanebből van az egész.
A lányok mind a nyakukat nyújtogatva szemlélték az ökölnyi követ, amit a rövid hajú lány a kezében forgatott, míg végül Maria, az egyik latinos küllemű lány felkiáltott:
- Hiszen ez mészkő!
- Ja, ja. Kalkstein - ismételte meg precíz német kiejtésével a lány kissé tört akcentusú szavait Dr. Schmidt. - Na és miből keletkezik a mészkő?
Maria épp elég ideig habozott ahhoz, hogy Inge megelőzhesse.
- Elpusztult tengeri állatok meszes vázából - mondta, miközben tovább forgatta kezében a mészkődarabot. - Itt látszanak benne a csigaházak - mutatta.
- Kiváló - mosolygott a professzor, miközben visszavette a követ és elsüllyesztette a zsebében. - Vagyis ez az egész hegység elhullott csigák és kagylók héjából van - intett ismét végig a vonulaton. - De akkor hogy kerülhetett ide? Hogy lett belőle hegység?
Várt pár pillanatot, amíg a diákjai elgondolkoznak, majd váratlanul felém fordította metsző kék tekintetét.
- Brigitta? Lenne esetleg ötlete?
- Gyűrődéssel - válaszoltam azonnal. - Az óceánfenékre rengeteg meszes állati maradvány rakódott le az idők során, összepréselődtek, mészkő lett belőlük, majd a kőzetlemezek mozgása következtében meggyűrődött és felboltozódott.
- Ja, ja. Nagyszerű - bólogatott a tanár. - És az anyagán kívül miből következtet még erre?
- Hát... - pillantottam a hegyekre. - Meredek lejtők... hegyes csúcsok... keskeny völgyek... Ezek mind a gyűrthegységek jellemzői.
- Fantastisch - ütötte össze ismét kezeit a férfi vidáman.
Hallottam, ahogy közben a lányok is összesúgnak a hátam mögött. Bár szavaik többségét nem értettem, egy mondat hirtelen megütötte a fülemet:
- Nem csak gyönyörű, de okos is.
Éreztem, ahogy pír önti el az arcomat.
- Azonban nem csak ez bizonyítja, hogy itt valaha tenger volt, ja? - vonta ismét magára hallgatói figyelmét Professor Schmidt. - Látják ezeket a gömbre emlékeztető formákat itt? - bökött meg lábával egy különös alakzatot maga mellett. - Ez itt nem mészkő. Ez bazalt. Vajon hogy kerülhet bazalt a földfelszínre?
- Ezt tudom - húzta ki magát Giselle, egy pillanatra szavak nélküli flörtöléséről is megfeledkezve. - Vulkánoknál. Amikor a földkéreg elvékonyodik és viszonylag kis mélységből feltör a magma, abból lesz bazalt.
- Kiváló - bólogatott a tanár. - És az óceánok fenekén ez hol lehet gyakori?
- Az óceánközépi hátságoknál - jelentettem ki, amikor senki nem válaszolt. - Két kőzetlemez-darab távolodik egymástól és közöttük feltör a láva, majd a nagy víznyomás hatására ahogy nagyon hamar megszilárdul. Elkezd görögni, de hamar teljesen hozzászilárdul a felszínhez. Így keletkezik a párnaláva - mutattam a professzor mellett sorakozó gömbölyded formákra.
Kár lenne tagadnom, élveztem, ahogy a lányok ismét összesúgtak a hátam mögött és halkan kuncogtak. A hátamat szinte perzselte a rá szegeződő tucatnyi szempár tekintete. Giselle pillantását el is kaptam, aki, amint észrevette, hogy lebukott, csak mosolygott és ismét kihúzta magát, érzéki lábait és melleit közszemlére téve.
- Na de hogy kerültek ide ezek a kőzetek - folytatta Herr Schmidt - ha egyszer óceánközépi hátságokon, vagyis az óceánok közepén keletkezik? - Meg se várta a választ, hanem maga folytatta. - Mint már tudjuk, és szóba is került, a földfelszínt borító földkéreg úgynevezett kőzetlemezekre tagolódik, ja? Ezek a kőzetlemezek mozognak egymáshoz képest. Van, amikor távolodnak - szemléltette, ahogy lassan széttárta a karjait - és van, amikor közelednek és ütköznek egymással - ütötte össze két öklét. - Itt az utóbbi történt.
- Na én is szívesen ütköznék itt valakivel - hallottam Inge hangját és a hőség ellenére libabőrös lett a hátam, amikor a szemem sarkából megpillantottam, hogy engem figyel.
- Kőzetlemezből viszont kétféle van, ja? Sokkal vékonyabb és lazább kőzetekből álló óceáni és sokkal vastagabb és merevebb kőzetekből álló szárazföldi. A kettő ha ütközik egymással, nyilvánvalóan nem azonos mértékig bírják ki a nekik feszülő nyomást, ezért előbb-utóbb a gyengébb az erősebb alá bukik - szemléltette a professzor, ahogy egyik öklét a másik alá tolta.
- Na és közületek ki bukna alá? - borzongatta meg a hátamat Maria, amikor meghallottam Ingéhez intézett szavait.
- De akkor hogyan kerültek ezek a kőzetek ide? - kérdezte egy karcsú, hullámos fekete hajú, szemüveges alsóbb éves. Ha jól emlékeztem, Leilának hívták. - Elvégre most egy szárazföldi lemezen vagyunk. Ha itt ütközés történt, a párnalávának az óceáni lemezzel együtt alá kellett volna buknia.
- Kiváló kérdés - intett a lány felé a tanár mosolyogva. - Az óceáni lemez itt tényleg a szárazföldi Arab-lemez alá bukott. Viszont közben leszakadt belőle egy relatíve kis darab, ami a felgyűrődő mészkővel együtt ide került a felszínre. Ez a több négyzetkilométeres "kis" darab hordozta magán az itt látható párnalávát. Sőt, ezen a kéregdarabon a földfelszín nagyon kevés helyének egyikeként figyelhető meg, hogy néz ki a földkéreg alsó határát jelentő úgynevezett Mohorovicic-, vagy röviden Moho-felület, ami több tucat kilométer mélyen van, így lefúrni oda még senkinek nem sikerült.
Várt pár pillanatig, amíg a diákok a környéket szemlélték, bár én továbbra is éreztem a hátamon, hogy a lányoknak van egyéb, sokkal érdekesebb szemlélni valójuk is, majd ismét összeütötte a kezeit.
- Rendben. Akkor vegyen mindenki mintákat és amikor visszaérünk a szállásra, megvizsgáljuk őket?, ja?
Mindenki sietett, hogy a kőzetekkel megtöltött csomagjával ismét visszamászhasson a légkondicionált autóba. Bár a táj látványa is feledhetetlen élmény volt, nyilván mindenki várta már, hogy visszavonulhassunk a hűs szobáinkba és inkább ott vizsgáljuk az összegyűjtött kőzetdarabokat, minthogy itt aszalódjunk a napon.
Végül én is bepréselődtem Inge és az egyik ajtó közé, épp mielőtt a modern teve ismét sivatagi hajókázásba kezdett volna.
Szűk helyünkön nyomorogva Inge keze hirtelen a combomra simult. Felé fordítottam tekintetem, de ő csak magabiztosan mosolygott rám.
- Ugye tudod, hogy lenyűgözted ma a professzort, B? - kérdezte.
 |
| Párnaláva a szárazföldön |
- Ugyan. Semmiség volt. - Éreztem, ahogy az arcom enyhén elvörösödik, de reméltem, lecsorgó izzadtságom elrejti ezt a tényt a szemlélődő elől.
- Attól még így van - mosolygott tovább Inge. - És engem is. - Ettől csak még vörösebb lett az arcom. - Mit mondasz, tudnál esetleg segíteni nekünk a kőzetvizsgálatnál?
Ez a "nekünk" inkább "nekem"-nek hangzott, a kőzetvizsgálat-szó helyére pedig akár a "matekozás" is bekerülhetett volna.
Mielőtt azonban válaszolhattam volna, a kocsi zöttyent egy nagyot. Valahol megbillenhetett az egyensúly a szardíniákként a Toyota-márkájú konzervdobozban összepréselődött emberek között és Inge még jobban az ajtónak préselt engem. Keze pedig combomról ágyékomra siklott.
Fülig vörösödtem a történtektől, a német lány mosolya viszont azt jelezte, talán még rá is játszott a történésekre, hogy így alakuljon a helyzet és esze ágában sem volt visszakozni a mozdulattal.
Miután meggyőződtem rólam hogy a kocsiban összezsúfolódva senki sem figyel a rövid hajú lány mozdulataira, kezére tettem az enyém, egyrészt eltakarva matatását az esetleges későbbi kíváncsi tekintetek elől, másrészt megakadályozva, hogy visszakozzon. Végül pedig én is egy mosolyt villantottam felé, ami felért egy beleegyezéssel, bármit is értett kőzetvizsgálat alatt.
*********************************************************************
Ha tetszett, olvasd el B másik ománi útjának történetét is itt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése