A fotós

Megjegyzés: Íme az Ajánlóban beígért történet. A Szomszédlány-sorozat (A szomszéd lány, Vizsga után, Barátnők, Nyár végén, Új barátságok, új kihívások) újabb darabjaként olvashatjátok ezt a kétrészes történetet. A két rész viszont eltérő címet visel, bizonyos szempontból különálló is (mint volt ez már a Barátnők-Nyár végén és a Meló című történeteknél is) és egy Vízválasztó címen kerül majd be a történetek listájába.

***************************************************************************

            Régen nem láttam már Szomszédlányt ilyen boldognak. Ha láttam már egyáltalán. Alapvetően vidám és élettel teli személyiség, ehhez kétség sem fér, most viszont egy tizenhét éves lány minden vidámsága és üdesége benne volt, ahogy tánclépésben, néha maga körül megpördülve sietett végig az utcán, miközben vidáman kacagott. Ahogy utána sétáltam lassú, kimért lépteimmel, kezeimet a kabátom zsebébe dugva és még a nyakamat is behúzva a fagyos februári időben, úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki a vásott kölykét sétáltatja.

            Ugyanakkor jó érzés is volt ránézni. Bár nem emlékszem rá, hogy valaha is annyira letört lett volna, hogy ráférne, de örültem, hogy boldognak látom. De, végeredményben, melyik lány ne sugározna az örömtől, ha lehetőséget kap, hogy egy profi fotóssal csináltasson magáról néhány sorozatot teljesen ingyen. Ja, igen, tudom. Én. Nem is értettem, mit keresek én ott tulajdonképpen. Eszem ágában sem volt visszautasítani, amikor megkért, kísérjem el, de ugyanakkor a hideg is kirázott már a puszta gondolatától is annak, hogy én kamerák közelébe kerüljek.

            Nem vagyok fotogén alkat, na! Sohasem voltam. Egy kezemen meg tudom számolni, életem eddigi majd huszonnégy évében hány valamire való kép készült rólam, amin nem nézek ki élőhalottnak, ágról szakadtnak, vagy komplett idiótának. Igaz, azokat mind profi fotósok készítették, de akkor is van bennem egyfajta ódzkodás. Ha már a fényképezőgép felém fordul, én inkább menekülök. De hát most se nekem kellett fotózkodnom. Nincs más dolgom, csak hogy elkísérjem őt és meghúzódjak a sarokban, úgy figyelve az eseményeket, mintha ott se lennék. Igen. Ez volt a terv.

– Siess már, B! Úgy mozogsz, mint egy öregasszony – kacagott fel Szomszédlány is légies mozdulatokkal megkerült, hogy aztán megragadja a karomat és maga után húzzon.

– Jól van, jól van! Megyek már – morogtam, befordulva vele az utolsó utcasarkon a megadott cím előtt.

Egyszerű társasház előtt találtam magam. De igazából nem is vártam mást, hiszen abból, amit barátnőm elmondott, tudtam, nem valami nagymenő sztárfotóshoz igyekszünk, aki pár kattintás után majd az egész világot beteríti Szomszédlány képeivel. Egy pályakezdő lányról volt szó, aki nyilván örül annak, ha beindíthatja a forgalmát, még akkor is, ha ezért ő egy petákot sem kap. Igaz, fizetni se tud, de hát, nekünk nem is ez a lényeg. Nekem pláne nem.

            A földszinti üzlethelyiség kívülről nem árult el túl sokat. Elsötétített ablakok, piszkos üvegajtó, rajta a sebtében odamázolt felirattal „Sorina Ramirez stúdiója”.

– Megjöttünk – csivitelte kacagva Szomszédlány, leolvasva a szöveget.

– Ide? Nem is mondtad, hogy valami külföldi fotóst fogtál ki magadnak.

Nem válaszolt semmit, csak megrándította a vállát és benyitott.

            A koszos belvárosi forgatag és az ehhez illő kopottas külsejű épülettömb után kellemes meglepetés volt a hangulatos kis stúdió. Bár igazából alig volt benne valami, az egyenletesen fehérre mázolt fal, az itt-ott elhelyezett lámpák és egyéb díszletelemek és a néhol lógó művészi képek kellemes benyomást keltettek. A vártnál jóval magasabbra tekert fűtés pedig még inkább kölcsönzött valami otthonos hangulatot a helynek.

            Nem értek különösebben a fotózáshoz. Szeretek fényképezni, de még amatőrök között is bőven akad, aki nálam jobban csinálja. De nem is ez érdekel. Sosem vonzottak különösebben a művészetek. Jó, ez most hülyén hangzik valakitől, aki szegről-végről írónak mondhatja magát, de ott is engem inkább az érdekel, hogy kiírjam ami bennem van, nem hogy valami fú de klasszat alkossak. Emiatt sosem tudtam értékelni, amikor valaki pár gondosan elhelyezett narancsot fest le, vagy épp fényképez. Sosem értettem a különböző beállítások lényegét, és őszintén, nem is igazán érdekelt. Persze ha egy csinos lány magyarázza el nekem mindezt, az egészen más, de… na! Én sem vagyok fából.

            Így hát most is csak tanácstalanul ingattam a fejem, az egyik képet bámulva, amíg Szomszédlány fel alá sertepertélt mögöttem, arra várakozva, hogy a beléptünkkor az ajtó által meglökött csengő szavára megérkezzen az üzlethelyiség tulajdonosa.

– Hello! – csendült fel végül egy üde hang a hátam mögött. – Segíthetek valamiben?

Épp mondani akartam valamit, de ahogy a hang irányába fordultam, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

Őszintén, nem számítottam semmire, de ha mégis vártam volna valamit, hát nem azt, ami most a szemem elé tárult. Egy középmagas, karcsú, sportos lány mosolygott vissza rám. Nálam nem lehetett igazán idősebb, bár ezt nehezen tudtam volna megállapítani. Csintalan mosolya és valószínűtlenül kék szemeinek csillogása erősen egy rakoncátlan kislányra hajazott, tökéletes alakja viszont, ami egyszerre ötvözte a kellemesen ívelt nőiességet és a gondosan kidolgozott, de mégsem túlmunkált izmokkal a zabolátlan vagányságot, inkább az én korosztályomnál egy lehelettel feljebb srófolta őt. Halványan szeplős, kerek arcát a világító szemek és kellemesen telt ajkai uralták, kibontva hordott, váll alattig érő vörösesbarna hajával keretezve. Alakját szinte tökéletesen kiemelte a testhez simuló farmer, a vékony sportcipő és a különösebben sokat nem mutató, de az évszakhoz képest mégis rengeteget sejtető szűk, ujjatlan atlétája.

            Egy pillanatig elgondolkodtam, vajon ő öltözött, illetve inkább vetkőzött a praktikus okokból feltekert fűtéshez, vagy pont a hőmérséklet azért ilyen magas, hogy ilyen lengén öltözködhessen. Akárhogy is, én csak örültem neki, hogy végigmérhetem hosszú lábait, melynek izmai kisejlettek a farmer alól, karcsú derekát és a ruha alól enyhén kidomborodó melleit.

– Ö… igen – ráztam meg végül a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, mielőtt még illetlenül sokáig bámulnám. – Sorina Ramirezt keressük – pillantottam a szemem sarkából Szomszédlányra, aki pár lépésnyire állt tőlünk, széles mosollyal a képén. Nem tudtam eldönteni, vajon ő is ennek a tüneménynek a szépségét csodálja, vagy az én fejembe lát bele. Mindenesetre utóbbival kapcsolatban igencsak árulkodó volt számára nyilvánvalóan szembetűnő zavarom.

– Jelen – válaszolta vidáman a lány és széles mozdulattal végigmutatott magán. – Teljes életnagyságban.

– Te lennél? – kerekedtek el a szemeim.

– Miért? Talán másra számítottál? – kacagott fel vidáman Sorina, mire én, érezve, hogy hamarosan elvörösödök, inkább elfordítottam a fejem és úgy tettem, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset találtam volna az egyik falon lógó képen.

– Csak… megtévesztett a művészneved – erőltettem nyugalmat magamra, miközben visszafordultam.

– Az engem is megtévesztene, ha lenne – mulatott ez az üde szépség, én pedig most már nem tudtam megakadályozni, hogy elpiruljak zavaromban. – De semmi probléma – mosolygott rám. – Nem az apám spanyolos külsejét örököltem, de a névhez ragaszkodott. Így lettem Sorina… Nagyon örvendek – nyújtotta felém a kezét.

– Én is – fogtam meg tétován a jobbját és bugyután belemosolyogtam az engem fürkésző arcba.

– Vigyázz, B, mert még a végén meggyulladsz! – csapott a vállamra kacagva Szomszédlány az arcomat már-már égető pírra utalva.

– Szóval B – vált még szélesebbé Sorina mosolya, miközben továbbra is a kezemet szorította.

– A barátaim így szólítanak – ült ki egy csálé mosoly az arcomra és zavaromban már-már erővel kerültem a tekintetét.

– Te pedig biztos az az üde szépség vagy, akivel telefonon beszéltem – fordult végre Szomszédlány felé, bár valahol kissé csalódott voltam, hogy azon a gyönyörű kék szemek már nem engem bámulnak.

– Igen. Nagyon örülök – ragadta meg most barátnőm a felé nyújtott jobbot, széles mosollyal az arcán. Bár ismét látványosan az egyik fényképet tanulmányoztam, szemem sarkából így is tökéletesen láttam a barna szemekben pattogó szikrákat, ahogy Szomszédlány is végigmérte újdonsült ismerősünket.

– Akkor, akár hozzá is láthatunk, ha neked is megfelel – javasolta Sorina, mire vendége csak bólintott, és engedte, hogy a vállára telepedő kéz gyengéden hátrafelé vezesse az egyik fehérre meszelt fal mögött megbúvó öltözőfülkéhez.

Hiába hallottam távolodó lépteiket, tekintetem továbbra is mereven a fényképen tartottam. Bár, ha megkérdeznék, mit ábrázolt, nem tudnék válaszolni, mégis kényszeresen úgy tettem, mintha lekötné a figyelmemet. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy, bár semmit se fogtam fel belőle, fel se tűnt, Sorina mikor tért vissza, csak amikor ismét a közvetlen közelemből hallottam vidáman csilingelő hangját.

– Tetszik?

Egy pillanatra megfeledkezve magamról, a hang irányába kaptam a fejem, majd, ismét megriadva a csillogó kék szempártól, zavartan elfordultam.

– Igen… ügyes munka – dicsértem a nekem semmit sem jelentő képet. – Gratulálok hozzá.

– Köszönöm. De sajnos nem az én alkotásom. Egy ismerősömtől kaptam ajándékba.

– Jó fotós az ismerősöd – vetettem tekintetem ismét a fotóra, mintha tudnám egyáltalán, miről beszélek.

– Te pedig gyönyörű.

– Tessék? – Szemeim tágra nyíltak, ahogy most már nyíltan az övébe néztem. Az arcát továbbra is uraló mosoly azonban nem árult el semmi változást. Talán csak rosszul hallottam a szavait. Vagy hallucináltam. Esetleg ezt akartam hallani.

Zavartan a hajamba túrtam és odébb lépve igyekeztem másra terelni a figyelmem… és a szót.

– Kellemes kis hely – néztem körbe a műteremben.

– Köszönöm – hallottam továbbra is a mosolyt Sorina hangján. – Sajnos nem volt többre pénzem, amíg nem indul be az üzlet, de egyelőre ez is megteszi.

– Hát, ha ilyen kis csitriket fotózol teljesen ingyen, nem is nagyon fog – böktem fejemmel a fülke felé és Sorinára mosolyogtam.

– Miért? Helyes lány. Kellemesek a vonásai. Szerintem ő is élvezi a fotózást, én meg betehetem a portfoliómba a képeit, hátha valakinek felkelti a figyelmét.

– Hát az biztos, hogy… megnyerő jelenség – hebegtem. Már egyre jobban feszéjezett átható pillantása.

– De szerintem te is jól mutatnál pár fényképen.

– Ugyan! – kacagtam fel kényszeredetten. – Nem vagyok fotogén alkat.

– Mesebeszéd – válaszolta vidáman, miközben közelebb lépett.

Bár csak szétnyitott kabátom szárnyait fogta meg, hogy kicsit igazítson rajta, mégis úgy éreztem, mintha egész teste hozzám simulna, forró kezei pedig a bőrömet érintenék.

            Minden erőmet összpontosítanom kellett, hogy ne piruljak el. Igyekeztem nem gondolni közelségére, de biztos voltam benne, ha nem tesz legalább egy lépést hátra, de nagyon gyorsan, nem tudom megállni, hogy megragadjam, magamhoz vonjak, és…

            A feszült pillanatot magas sarkú kopogása törte meg. Sorina a hang irányába fordította a tekintetét, és a következő pillanatban mintha már teljesen meg is feledkezett volna a jelenlétemről. Nem tudom megmondani, bántam-e, vagy örültem az arcára kiülő csodálkozásnak és elkerekedett szemeinek, de az biztos, hogy meg tudtam érteni.

            Szomszédlány a már említett cipőn kívül csak egy fekete bugyit és egy eszméletlenül vadító, szűk, hollófekete fűzőt viselve lépett ki a fal takarásából. Lábizmai megfeszültek a magas sarkúban járástól, csípője pedig enyhén ringott, ahogy lassú léptekkel közeledett felénk.

– Ejha! – Sorina csak ennyit tudott kinyögni, mielőtt odasietett volna modelljéhez. – Tökéletes a szerelésed, Gyönyörűm – mondta, megérintve a lány vállát. – Akkor… akár… munkához is láthatunk.

Látszott rajta, hogy igyekszik leküzdeni a benne felgyülemlett hevületet, miközben a felállított díszletbe, azon belül is a stúdió kevéske bútordarabjának egyikéhez, egy bőr kanapéhoz vezette barátnőmet.

            Szomszédlány olyan természetességgel mozgott az objektív előtt, mintha csak világéletében ezt csinálta volna. Sorinának semmi más dolga nem volt, csak hogy ide-oda, jobbról balra, előröl hátra, majd ellenkező irányba mozogjon és kattogtasson, miközben modellje különböző pózokba vágyta magát. A kanapé karfájára ült, kinyújtva lábait, a haját lebegtette, kacéran kacsintott a fényképezőgépbe, vagy épp elnyúlt a bőr bútordarabon, hogy teste még karcsúbbnak látsszon.

            Terveimnek megfelelően inkább meghúzódtam a háttérben, de így is éreztem, hogy testemet elönti a forróság, és nem csak azért, mert még mindig magamon hagytam a kabátot a befűtött helyiségben. Sorinának pedig… bár lehet, csak az én szemem káprázott, mintha még a keze is remegett volna.

            Szomszédlány pedig a legkevésbé sem segített a helyzetünkön. Egyre vadítóbb pózokba vágta magát, simogatta a testét, kacéran mosolygott fotósára. Ha nem ismerném jobban… De hát hülye vagyok. Egyértelmű, hogy flörtölt vele. Ezt csak a vak nem látja, én meg, aki már nem egyszer jártam meg az ágyat ezzel a lánnyal, sosem téveszteném el ezt a pillantást.

            Innentől kedve pedig már nem is volt meglepetés, amikor barátnőm, már nem is tudom megmondani, pontosan mikor és hogyan, megszabadult a fűzőjétől, és egy szál bugyiban végignyúlva a kanapén, meztelen melleit kezdte markolászni.

            Az én szívem is nagyot dobbant a látványtól. Azt pedig már csak találgatni tudom, mi játszódhatott le Sorinában, aki egyre hevesebben kattogtatva, szemmel láthatóan közeledett a kanapé felé. Végül már ott guggolt, alig egy karnyújtásnyira Szomszédlánytól, aki a bútordarab szélére kiülve mosolygott a kamerába. Elég lett volna csak egy mozdulat, hogy megragadja Sorinát, magához ölelje, megmarkolva a tarkóját, és…

            Ekkor azonban valami megváltozott. Sorina teste megmerevedett, lassan leengedte a fényképezőgépet és tágra nyílt szemekkel nézett Szomszédlányra, mintha csak most látná őt először.

            A pillanat varázsa elszállt, és barátnőm is egyből érezte, hogy valami nincs rendben, már azelőtt is, hogy Sorina felegyenesedett volna, hogy tegyen egy lépést hátra.

– Te… ugye még nem múltál el tizennyolc – szólalt meg végül a fotós szárazon nyeldekelve.

Szomszédlány magabiztossága tovaszállt és hirtelen mintha ugyanúgy feszengett volna, mint én… kb. mióta beléptünk ide.

– Sajnálom – nézett a fényképezőgépére Sorina, majd rövid tétovázás után kivette belőle a memóriakártyát, hogy ökölbe szorított kezébe zárja. – De ha nincs írásos szülői beleegyezésed…

A hangja elakadt. De nem is nagyon kellett folytatnia. Bár nem ismertem közelebbről Szomszédlány szüleit, arra akár a nyakamat is rátenném, hogy ők ilyesmibe soha nem egyeznének bele. Barátnőm pedig nem is nagyon rejtette véka alá igazamat. Rá nem jellemző módon, elvesztette magabiztosságát, és a kanapéról felpattanva, kényszeredett mosollyal az arcán Sorina felé indult.

– Ugyan már! Nem lehetne…

A fotós tett egy határozott lépést hátra, amitől Szomszédlány azonnal megtorpant. Ostoba próbálkozás volt, ő is tudta. Nem mondom, valószínűleg azok után, hogy már egy karnyújtásnyira volt, én sem hagytam volna annyiban, de ez már akkor is csak egy utolsó, elkeseredett, értelmetlen próbálkozás.

            Egy pillanatig csak hápogott, elkerekedett szemekkel bámulva Sorinára, majd arca vörösre változott és dühösen a fűző után nyúlt.

– Akkor menj a fenébe!

Pillanatok alatt beviharzott a próbafülkébe, majd, meglepő gyorsasággal magára kapva ruháit, egyenesen az ajtó felé vette az irányt, és, rólam teljesen megfeledkezve, becsapta maga mögött.

            Teljesen lefagytam. Percekig meg sem tudtam mozdulni. Agyam azt mondta, menjek utána, és, még ha nem is tudok tenni semmit, legalább legyek mellette, nehogy valami hülyeséget csináljon. Testem azonban nem engedelmeskedett.

            Nem tudom, mennyi időbe telt volna, amíg magamhoz térek, de végül Sorina hangja rántott vissza a valóságba.

– Heves természetű a barátnőd – jegyezte meg. Bár a mosoly eltűnt az arcáról, hangjában nem volt semmi megvetés. Inkább csak… csodálkozás.

– Igen – bólintottam. – Ő… Azt hiszem, hozzászokott, hogy mindig megkapja, amit akar. Kevesen tudnak ellenállni neki – mosolyogtam újdonsült barátnőmre, aki azonnal viszonozta a gesztust.

– Vettem észre… Te azonban más vagy.

Ismét visszatért a fura érzés, és arcom megint lángban égett.

– Én… azt hiszem… Jobb, ha utána megyek – mondtam, és már indultam is volna az ajtó felé, de hangja ismét megállított.

– Nem maradnál még egy kicsit?

Azonnal megtorpantam és felé fordultam, kedvesen mosolygó arcába nézve.

– Én… nem is tudom…

– Ne aggódj! – markolta meg a fényképezőgépét. – Nagyon jól mutatnál pár képen.

– Mi az? – kacagtam fel kényszeredetten, próbálva viccelődéssel megtörni a feszült helyzetet. – Nem jöttek össze a képek a portfoliódba, most más modellel próbálkozol?

Megdermedt és arcán neki is enyhe pír jelent meg, ahogy lesütötte a tekintetét.

– Ne… ne haragudj! – szabadkoztam. – Ez gonosz volt tőlem.

– Nem. Semmi gond – rázta a fejét és ismét elmosolyodott.

– Csak, tudod – dörzsöltem a tarkómat –, tényleg nem vagyok egy fotogén alkat.

– Butaság. Meseszép vagy – tiltakozott. Akkor még se hallottam rosszul.

– De… azt se tudom, mit kellene tennem.

– Ne aggódj! Majd én segítek.

Mire észbe kaptam, már a felkaromon éreztem kezét, ahogy a kanapé felé vezetett. Mintha valaki más irányította volna a testemet, miközben tétován kinyújtottam a karomat és a bútordarab háttámlájának támaszkodtam.

– Valahogy így? – néztem rá bátortalanul.

– Tökéletes – mosolygott Sorina, és már kattant is a fényképezőgép.

Hülyén éreztem magam. Igyekeztem természetes lenni, ugyanakkor megfelelni minden sztereotípiának is, ami a fejemben élt arról, mit várnak a fotósok a modelljeiktől. A ruhámat persze eszem ágában se volt levenni, de ezt Sorina valószínűleg Szomszédlánytól sem várta el. Az csak barátnőnk magánakciója volt.

            A kanapé karfájára ültem és kinyújtottam a lábaimat, tudat alatt talán épp Szomszédlány iménti manővereit utánozva. Bár én nyilván messze nem mutattam olyan jól és olyan szexin, pláne kislányos zavaromban, összehasonlítva az ő magabiztosságával, Sorina viszont csak mosolyogva bólogatott és dicsérte minden mozdulatomat. Néha adott néhány instrukciót, üljek kicsit arrébb, tegyem kicsit széjjelebb, vagy épp összébb a lábaimat, emeljem meg kissé a fejemet, de többnyire, úgy vettem észre, inkább ő próbál alkalmazkodni hozzám. Talán ezzel is a magabiztosságomat akarta növelni. Elvégre, nem muszáj nekem elfordulnom. Ő is arrébb léphet.

            Jól éreztem magam. Meglepően jól. A feszültség oldódott bennem, és már Sorina széles mosolya és csillogó szemei sem zavartak. Sőt, imponált a figyelme.

            Végül, már nem tudom, ő kérte-e, vagy az én ötletem volt, de azon kaptam magam, hogy végigfekszem a kanapén. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, de még mindig volt bennem egy kis feszültség. Talán Sorina is ezt érezte bennem és, a lehető legtapintatosabban igyekezett instruálni, mit tegyek.

– Így? – igazítottam el egy tincset a homlokomon.

– Nem, egy kicsit balra! – gesztikulált.

Próbáltam követni szavait, de valahogy sosem jött össze. Végül már kezdtem frusztrálva érezni magam. Valószínűbb, hogy ezt érezte meg, mint hogy neki lett volna elege, bár lehet, csak ügyesen palástolta, amikor a következő pillanatban odalépett hozzám, hogy ő igazítsa meg a hajamat.

            Érintése gyengéd volt és meleg. Ujjai lassan siklottak a homlokomon, amitől egész testemet kellemes nyugalom öntötte el. Már nem feszengtem. Minden tagom ellazult, és csak bámultam azokba az álomszép kék szemekbe.

            Mintha megállt volna az idő. Nem húzta vissza a kezét, sőt, a következő pillanatban még kissé lejjebb is csúszott és megérintette az arcomat. Tekintetünk egymásba fonódott. Elvesztem abban a kék szempárban, és észre sem vettem, ahogy arcunk közeledik egymáshoz, míg végül ajkaink össze nem értek.

            Mire észbe kaptam, kamerája már a földön hevert, ő pedig egész testében rajtam feküdt, a karjaim között, hevesen csókolva a számat. Már nem törődött azzal, hogy tökéletesen álljon a hajam, sőt, ő túrt bele ujjaival és borzolta, miközben vadul vonaglott rajtam.

            Végigsimítottam azt a feszes, karcsú testet, lapockáitól egészen combjaiig, hosszan elidőzve gömbölyű fenekén. Halkan felnyögött, és érintésem jutalmaként nyelvét átdugta a számba.

            Nem bírtam tovább. Ellöktem magam, hogy a kanapéra teperjem őt, és feneke helyett most melleit kezdjem markolászni, miközben tovább csókolom. Gyorsan gyűrtem fel atlétáját, hogy most már közvetlenül érinthessem meg alatta fedetlen halmait. Nehezen szakadtam el a szájától, de amikor aztán a számba vettem egyik duzzadt mellbimbóját, az minden áldozatot megért.

            Hangosan felnyögött és fejét hátravetette, kék szemeit lehunyva és élvezte munkámat. Kezem most már combjai közét simogatta és még a csőfarmeren keresztül is éreztem az ágyékát elborító nedvességet.

            Óvatosan kigomboltam nadrágját, hogy kezemet bentebb tolhassam, míg végül meg nem éreztem odabent a meleg nedvességet.

            Teste vonaglott, ahogy óvatosan beléhatoltam, közben tovább szopogatva mellbimbóját. Fészkelődött, ficánkolt alattam, torkát pedig most már halk sikolyok hagyták el, mígnem végül teste megfeszült és eddig vállamat markoló ujjait most a húsomba mélyesztette.

            Nem teketóriázott sokáig. Gyorsan kilihegte magát, váratlanul a hátamra lökött és olyan hevesen kezdett csókolni, mintha fel akarna falni.

– Ejha! – kapkodtam levegőért. – Tényleg van benned spanyol vér.

– Naná! – kuncogott. – Nem csak a nevemet örököltem az apámtól.

– Meghiszem azt, tüzes kis, chickitita!

Halkan felnevetett, majd ismét megcsókolt, miközben most ő kezdte markolászni a melleimet. Kezem még mindig a bugyijában matatott, most azonban ügyes csuklómozdulatokkal lejjebb tornáztam a nadrágját, és kiszabadulva a két test közül, a fenekét érintettem.

            Teste megfeszült, ahogy mutatóujjam az ánuszához ért. Arcára viszont éreztem, ahogy kiül a mosoly miközben még hevesebben csókolt. Így már egy szemernyi tétovázás sem volt bennem, miután előkészítettem az utat, belelöktem az ujjam. Szinte azonnal felsikoltott az örömtől.

– Ez nem ér! – tiltakozott zihálva.

– 2:0 – mosolyogtam rá huncutul, rájátszva sértődöttségére.

– Na megállj csak! – vigyorgott, én pedig már nem tudtam válaszolni, mielőtt boszorkányos ügyességgel lerántotta volna rólam a nadrágomat, hogy arcát a combjaim közé fúrja.

Bár a kinézete teljesen mást sugallt, tényleg benne szunnyadt a latin vér, ami most pezsegve tört fel, és olyan hévvel mozgatta bennem a nyelvét, amivel apja honfitársai a flamencót táncolják. Szinte játszott a testemmel. Minden porcikám úgy vonaglott, ahogy ő akarta, és szélsebesen öntött el a forróság.

            Talán el is veszítettem az eszméletem egy pillanatra, mert már csak arra emlékszem, hogy hevesen zihálva bámulom a plafont, miközben ő mellém kúszik és megpuszilja az arcomat.

– Na, kezdek már felzárkózni?

– Jól van, jól van, feladom! – ziháltam. – Kiütéssel győztél.

– Pedig még el se kezdtem – kacagott.

– Nem szoktam az ilyen temperamentumos chickititákhoz – mosolyogtam rá.

Erre már nem válaszolt, csak gyengéden megcsókolt. Spanyol vére mintha elillant volna, most meglepő gyengédséggel simogatta tagjaimat. Szinte elolvadtam ölelésében.

– A barátnőddel mi lesz? – szólalt meg végül nagy sokára.

– Hogy? – nyitottam ki a szemem. Talán el is szundítottam közben. De olyan jó érzés volt a karjaiban.

– A barátnőd. A tüzes kis tini.

– Ó, igen! – bólintottam, amikor rájöttem, Szomszédlányról beszél.

– Nagyon megsértődött, hogy én nem…

– Ne aggódj! – simogattam meg a hátát. – Ráfért, hogy egyszer valaki visszautasítsa.

– Megbántott talán valamivel?

– Nem… Nem! – tiltakoztam, amikor rájöttem, miről beszél. – Nem akarok neki rosszat. Kedvelem őt. De szinte mindent megkap az életben. Néha azért rá is ráfér, hogy koppanjon.

– Igazad lehet – simult hozzám Sorina. – De azért beszélned kellene vele.

– Hm?

– A barátja vagy, nem? Ide is veled jött. Valakinek most mellette kellene lennie, és talán te vagy rá a legmegfelelőbb.

– Meglehet – öleltem magamhoz és a fejére tettem a kezem. – Rendben. Beszélni fogok vele.

– Köszönöm.

– Mit köszönsz, chickitita? – mosolyogtam.

– Én nem akartam megbántani őt. Csak… tényleg nem tehettem. Még kiskorú és… én üthetem meg a bokámat, és…

– Nyugi! – tettem a szájára a mutatóujjam. – Én megértem. És beszélni fogok vele.

Nem válaszolt semmit, csak rám emelte hálás kék szemeit.

– De hadd maradjak még egy kicsit itt veled! – öleltem ismét magamhoz.

– Jól érzed itt magad? – kuncogott.

– Na, igen. Azt hiszem, ebből a spanyol vérből kérek még – vigyorogtam.

– Nem kell félned. Kaphatsz még – csókolt meg. – Én nem megyek sehova.

 **********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.