Új barátságok, új kihívások 3. rész

Megjegyzés: Íme a történet befejező eleme. Egyesek "méltatlankodására" való tekintettel ebbe már került némi szex, viszont, mivel az egész történet nem épp a fülledtebb fajta erotika körül forgott, erre nem fektettem nagy hangsúlyt. Ezt fontosnak tartottam megemlíteni, nehogy a végén azon panaszkodjatok, hogy "miért így...". Ez a történet nem erről szólt. De ha nagyon ragaszkodtok hozzá, majd írok megint olyat is.

Addig is, remélem, ez is tetszik.

Előzmény: Új barátságok, új kihívások 1. rész

Közvetlen előzmény: Új barátságok, új kihívások 2. rész 

*************************************************************************

            Olyan halkan fordítottam el a kulcsot a zárban, ahogy csak tudtam, és macska léptekkel beosontam a lakásba, hogy körbepillantsak. Magam sem tudtam, miért lopózok úgy, mint egy betörő, elvégre itthon vagyok. Nekem van a legtöbb jogom itt tartózkodni. És amúgy is, tekintve a szituációt…

            De mindez lényegtelen is. A lakás ugyanis üres volt. Legalábbis amennyit beláttam belőle. Néma csend és hullaszag. Bár… ahogy hegyezni kezdtem a fülemet, a környék általános jelleggel fel feltörő zajai, dudálás, babasírás és társaik felhőjéből egyre tisztábban nyikorgást és halk nyögéseket hallottam kiszűrődni. Nem volt sok idő megállapítani a hang forrását a csukott szobaajtón túl.

            Persze, ilyen az én formám, morogtam magamban, miközben lerúgtam a cipőmet és letornáztam magamról a kabátomat. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Egy részem legszívesebben feltépte volna az ajtót, hogy leüvöltse mindkettőjük fejét válogatott káromkodások közepette. De ez nem én lettem volna. Különben is, mit érnék el vele? A húgom mindig mindent megkap, még csak a kisujját se kell érte megmozdítania. Ha felemelem a hangom, akkor meg én leszek a gonosz.

            Inkább a konyha felé vettem az irányt. Magamban morogva nyitottam ki a hűtőt és végigtekintettem annak tartalmán, míg végül pillantásom egy szimpatikus zöld üvegen állapodott meg, szemezve az azon díszelgő piros csillaggal.

            Csábító volt a gondolat, de aztán inkább csak horkantottam egyet és becsuktam a hűtőt. Ittam ma már eleget. Egy újabb sör nem segítene a hangulatomon, de aztán jönne még egy, meg még egy, és aztán tényleg eláshatnám magam, ha végül itt találnak meg részegen fetrengve a konyhakövön. Tanácsosabb lenne inkább kijózanodni, minthogy még tovább süllyedjek a tompa mámorba.

            Főztem magamnak egy kávét, miközben csak némán hallgattam a fal túloldaláról töretlenül átszűrődő zajokat. Aztán gépies léptekkel átmentem a nappaliba és leroskadtam a kanapéra, hogy a forró folyadékkal teli bögrét markolászva csak úgy belerévedjek a semmibe.

            Nem is tudtam igazán, mire várok. A nyögések egyszer el fognak hallgatni a mellettem nyíló ajtó mögött, de nem igazán tudtam, hogy itt akarok-e lenni akkor. Mit mondhatnék? Mit tehetnék? Talán Pultoskának igaza van, és tényleg féltékeny vagyok. De nem azért, mert Szomszédlány most valaki mással hentereg odabent, aki ráadásként még nem is más, mint a saját húgom… Na jó, felesleges hazudnom magamnak, nem csak azért. De sokkal inkább azért, mert Huginak elég volt csak betennie ide a lábát, Szomszédlány megpillantotta őt és rögtön BANG! Én meg mintha nem is léteznék.

            Belekortyoltam a kávéba és próbáltam nem arra a mardosó magány-érzetre koncentrálni, ami belülről emésztett.

            Aztán a hangok hirtelen elhallgattak. Nem is tudom pontosan, mikor. Hiába ezért telepedtem ide… elvégre miért másért ücsörögnék itt az ajtó előtt, amin túl ők hancúroznak? Szóval hiába ezért telepedtem ide, gondolataimba merülve fel se figyeltem arra, amikor a város zajaiból álló hangfelhőnek ez az eleme kialudt. Csak akkor, amikor már nyílt is az ajtó, és a kilépő húgom egy pillanattal később dermedten állt meg a küszöb előtt. Szomszédlány majdnem nekiütközött a hátának, hogy aztán mögüle kikukkantva ő is megdermedjen láttomra. Nyilván nem számítottak rám. Nem számítottak rá, hogy itt ücsörgök és… csinálom, amit csinálok. Úgy éreztem magam, mint a megcsalt barátnő, aki viszont nem ront rá félrelépő partnerére, hanem kivárja odakint, amíg az végez, hogy kifele jövet ott találja. Ugyanakkor, ahogy végigpillantottam a húgom összeborzolt haján, csálén az orrára dobott szemüvegén és csak úgy nyeglén magára dobott ingén, az az érzés is elöntött, mintha én lennék a szigorú szülő, aki rajtakapja rosszalkodó csemetéjét. Fura érzés volt ez. Hiszen bizonyos tekintetben… sok tekintetben a húgom magasan túlszárnyalt engem. Ő okos volt, egyszerűen ragadt rá a tudás, ahogy tapadtak rá a nők is. Ő volt a család szeme fénye, apuci és anyuci kedvence. Én meg… Én meg vigyázhattam rá, hogy bajba ne kerüljön. Bár most magam sem tudtam, lenne-e okom dühösnek lenni, és hogy tett-e bármi rosszat, de mégis…

– Bonjour, mon amie! – igyekeztem elterelni gondolataimat a hangos beszéddel.

– Guten Tag, Liebchen! – válaszolta a húgom elhaló hangon.

Szomszédlány kioldalazott mellette a szobából, majd értetlenül pillantott egyikünkről a másikunkra.

– Én… – hebegte tovább a húgom zavartan. – Én, azt hiszem, készítek egy teát.

Aztán, amilyen gyorsan csak tudott, anélkül, hogy az menekülésnek tűnt volna, kisomfordált a szobából.

– Ez mi volt? – nézett rám Szomszédlány.

– Ó, bocsi! – szabadkoztam. – Mindig elfelejtem, hogy nem ismered ezeket a szokásainkat. Mondtam, hogy egy nyelvzseni – intettem a bögrémmel a húgom után. – Szívatásnak indult, de aztán rászoktunk, hogy mindig különböző nyelveken köszönjünk egymásnak. Amolyan… testvéri szokás – ittam bele a kávémba.

– Érdekes – mosolygott, majd megrázta a fejét, és próbált komolyabb arccal rám nézni. – De tudod, hogy nem erre gondoltam.

– Tudom? – pillantottam fel rá.

Egy pillanatig csak némán néztünk egymás szemébe, majd vonásai megenyhültek, és letelepedett mellém.

– Haragszol rá?... A húgodra.

Nem válaszoltam azonnal. Csak végigpillantottam ezen a lányon, aki itt ült mellettem. Ruhája úgy lógott rajta, mintha most rángatták volna ki egy tömegverekedésből. Áradt belőle az izzadtságszag, haja pedig csatakosan lógott arca körül. Pár órája még reméltem, hogy így fogom látni, de sajnos a dolgok nem épp úgy alakultak, ahogy vártam. De hogy haragszom-e a húgomra ezért?

– Nem – ráztam meg a fejem, és tekintetem a bögrében hullámzó kávéra szegeztem. – Napocskára nem lehet haragudni. Nem az ő hibája. Ő csak… vonzza a csajokat. Mindig is így volt. Nem ő tehet róla.

– Ezzel azt akarod mondani…

Ismét Szomszédlányra pillantottam. Beletelt néhány pillanatba, amíg megértettem szavai értelmét.

– Nem! – tört ki belőlem hirtelen a tiltakozás. – Ne érts félre! Rád sem haragszom, csak… – Ismét visszafordultam a kávém felé. – Nem értem, mit eszik rajta mindenki.

– Hát – mosolyodott el Szomszédlány. – Olyan… nem is tudom. Különleges… Nem mindennapi. Nem lehet senkihez és semmihez sem hasonlítani. Olyasvalaki, aki kellemesen hétköznapi, de mégis valahogy más. Titokzatos és… Jaj, ne haragudj! – rándult meg. – Nem fair tőlem itt a húgodról áradozni.

– Rá se ránts! – ráztam meg a fejemet. – Már megszoktam.

– B! – simogatta a hátamat. – Mi a baj?

– Én – pillantottam rá, de aztán ismét visszakaptam a tekintetem a bögrémre. – Egy barátom azt mondaná, féltékeny vagyok, de…

– Féltékeny? – Nem tudtam eldönteni, mi az a vibrálás, amit a hangjában hallok. Nem volt igazán düh, vagy harag, de kétségbeesés, vagy bűntudat sem. – B, én…

– Ne! – emeltem fel a kezem. – Nem kell mentegetőznöd. Tudom, nem vagy a tulajdonom. És nem, nem vagyok féltékeny. Vagy… nem akarok féltékeny lenni. Nincs rá okom.

– B! – ölelt át és fejét a vállamra hajtotta. Testemen kellemes bizsergés futott végig. Legszívesebben a karjaimba kaptam és megcsókoltam volna őt, de valami visszatartott. – Sajnálom, ha megbántottalak. Én…nem akartam rosszat. Jó bulinak jött feljönni hozzád és hancúrozni egy kicsit, de aztán itt volt a húgod és…

– Az első pillanatban elcsavarta a fejed – fejeztem be helyezze színtelen hangon. Nem vádoltam érte. Nem is haragudtam. Csak… nem is tudom.

– Ebben a nővérére ütött – kuncogott Szomszédlány, mire én meglepetten felé kaptam a tekintetem. – Ugyanez volt, amikor veled találkoztam – nézett mosolygó szemekkel az enyéimbe.

Lelki szemeim előtt felderengett az a jelenet, amikor szembetalálkoztam vele, miközben éppen kiléptem volna az utcára. Ismét láttam magam előtt farmernadrágjában és –kabátjában, kezében a dobozzal, ahogy rám néz. Aztán amikor pár nappal később bulira indult volna, de végül az én konyhámban kötött ki, combja a kezemben, nyelve pedig a számban.

            Vidám nevetése rántott vissza a jelenbe. A következő pillanatban pedig arcomon éreztem meleg kezét, és számon az ajkait. Homlokát az enyémnek támasztotta, és mélyen a szemembe nézett.

– Barátok vagyunk, B, nem igaz?

– Igen – válaszoltam fátyolos hangon.

– Ebben nem változott semmi. Semmivel nem vagy kevesebb nekem. Semmiben nem lesz más a holnap, mint a tegnap volt.

– De már itt van a húgom – biccentettem fejemmel a konyha felé, ahonnan a forrásban lévő víz halk sistergése hallatszott be a szobába.

– Igen… – hezitált egy kicsit, de aztán keze ismét a tarkómra csúszott, magához húzott és gyengéden megcsókolt. – De ez nem számít semmit.

– Már hogy ne számítana? – Talán először dühösnek szántam a felkiáltást, de végül inkább kétségbeesett nyögés lett belőle. – Hiszen ti éppen most…

– Ahogy veled is az elmúlt majd’ egy évben számtalanszor is.

– De ő…

– Nincs de ő – szakított félbe immáron másodszor. – Jó volt vele, ha erre vagy kíváncsi. Élveztem, és szívesen megismételném, amint lehet, de ettől még nem fogok úgy viselkedni, mint egy szerelmes fruska, és elfelejteni mindenki mást aki fontos nekem.

– Szóval én fontos vagyok neked? – mosolyogtam csálén.

– Hé! – lökte meg gyengéden a vállamat. – Itt lennék, ha nem lennél az?

Keze lejjebb csúszott a tarkómról. Végigsimított kulcscsontomon, majd ujjai hegyét végighúzta a melleimen.

– Te… most… – nyögtem, miközben éreztem, hogy ereimben lüktetni kezd a vér. – De… a húgom kinn van a konyhában, és…

– Mi meg itt vagyunk – mondta, miközben átült az ölembe, és a nyakamat kezdte csókolgatni, keze pedig ráfonódott egyik mellemre. – Ő már megkapta az adagját – viccelődött. – Most te jössz.

Azzal egy csókot lehelt a számra.

– De én… ő…

– Ne foglalkozz már vele! – mosolygott rám. – Ha ettől tartasz, ő egy nagyon helyes, kedves és érzéki lány, de nem vagyok szerelmes belé. És, mielőtt megkérdeznéd, ezt ő is tudja… Azt hiszem, a szerelmet nem nekem találták ki.

– Valóban? – vontam fel a szemöldököm, mire ő halkan kuncogni kezdett.

– Úgy tűnik. Nem vagyok egy hűséges típus. De akiket szeretek, azokat sosem hanyagolnám el. – Gyengéden végigsimított az arcomon, én pedig nem tiltakoztam tovább. Engedtem, hogy végigfektessen a kanapén, és hevesen megcsókoljon, miközben kezei a felsőm alá csúsztak és csak melltartóm által takart domborulataimra markoltak.

Agyamat sűrű köd lepte el. Már senki és semmi nem érdekelt, csak puha ajkai és a keze, ami ügyesen kioldotta az övemet és becsusszant a bugyimba.

**********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.