Születésnap

K. E. ötlete alapján

Fülszöveg helyett: Andrea és Krisztina már tíz éve nem találkoztak. A középiskolában a legjobb barátnők voltak, Andrea pedig titkon már akkor beleszeretett barátnőjébe. Ezt azonban sosem merte elmondani neki, míg végül az élet elsodorta őket egymástól. Tíz évig nem hallottak egymás felől, és amikor ennyi év múltán Andrea először hall újra barátnőjéről, és megtudja, hogy az egyedül van, elhatározza, hogy meglepi közelgő születésnapján. Reménykedik benne, hogy újra kezdhetik régi barátságukat, és talán még több is lehet belőle, de az esze azt mondja, ennek nem lehet más vége, minthogy Krisztina szó nélkül elküldi. Ő viszont  mégis összeszedi minden bátorságát, és az ajándékokkal a kezében odaáll régi barátnője és szerelme ajtaja elé.

***

            Idegesen toporogtam az ajtaja előtt. Szinte hallottam, ahogy izzadt tenyerem szorításában ropognak a csokornyi rózsa szálai. A másik kezemben, ha nem egy zacskóba tettem volna a szépen becsomagolt ajándékdoboz és az üveg bor mellé, biztos megolvadt volna a bonbon, még a dobozán keresztül is. A szívem a torkomban dobogott, a lábaim pedig úgy remegtek, hogy ha dinamót kötnének rájuk, a keletkező energiával az egész várost el lehetne látni vagy egy napig.

            Nem hiába szokták ezt a fiúk csinálni. Na nem mintha kevesebbre tartanám magam náluk. Sőt, sok lány, akikkel összehozott a sors, teljes bizonyossággal ki merték jelenteni, hogy a nyelvmunkám bármelyiküket megszégyenítené. Én pedig büszke is voltam erre. Most viszont, hogy ott álltam az ő ajtaja előtt, minden önbizalmam tovaszállt. A torkom kiszáradt, a szemeim kidülledtek, és minden egyes izmom megfeszült.

            Tíz éve nem láttam őt. Tíz hosszú éve. Talán már meg sem ismer… Nem. Biztosan meg fog ismerni. Emiatt nem aggódtam. Nem mintha egy olyan felejthetetlen jelenség lennék, bár mi tagadás, az vagyok, de biztosan tudtam, hogy azok után, ami köztünk történt a középiskolában, akkor se felejtene el soha, ha élete végéig nem látna viszont. No nem kell rosszra gondolni. Nem történt közöttünk semmi olyan, amíg a padokat koptattuk, ami miatt szégyenkeznünk kellett volna. De mégis, volt köztünk valami.

            Már akkor is tudtam, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi lány. Nem. Ez nem jó megfogalmazás. Természetesen nem voltam olyan, mint a többi lány, mivel senki sem olyan, mint a többiek, de nem is különböztem tőlük. Mindig is utáltam, ha nem tartottak lánynak csak azért mert szívesebben meresztgettem a szemem a lányok zuhanyzójában, minthogy a fiúk öltözőjének a kulcslyukán leskelődjek.

            Persze, összesúgtak a hátam mögött néha, és mutogattak rám „ott jön a leszbi” és hasonló megjegyzések kíséretében. Azt hitték, hogy nem hallom. De ez engem nem érdekelt. Én ettől voltam különleges. Az viszont mindig szíven ütött, ha kétségbe vonták, hogy lány lennék. Tény és való, utáltam a rózsaszín cuki kis kiegészítőket, és ha nem volt feltétlenül muszáj, nem vettem fel se szoknyát, se magas sarkút. Jobban kedveltem a farmert tornacipővel. De attól lány egy lány, hogy szoknyát és magas sarkút hord? Akkor már a mai nők kilencven százalékát ki lehetne zárni ebből a körből, a férfiaknak meg egy jelentős részét ki lehetne kiáltani melegnek, amiért ilyen… nem is tudom minek nevezzem egyénekkel szűrik össze a levet.

            Nő voltam, és mindig is büszke nő, de talán ez csak még inkább nehezebbé tette számomra, hogy most ott kellett állnom remegő térdekkel, egy csokor virággal és egy doboz csokival a kezemben annak a lánynak az ajtaja előtt, akit már tíz éve nem láttam, de akinek az emléke még most is megdobogtatta a szívemet.

            Megkockáztatom, mindenki átélte azt a kort óvodás korában, vagy legkésőbb az iskola első egy-két évében, amikor kíváncsi volt rá, mi van a másik nadrágjában. Emlékszem, nálunk is a lányok azzal zaklatták a fiúkat, hogy mutassák meg a fütyülőjüket, a fiúk meg fél napokon keresztül kergették a sikoltozó lányokat az óvodán keresztül, hogy mutassák meg a puncust. Engem a fütyülő már akkor sem érdekelt. A puncus annál inkább. Amikor ezt elmeséltem… mondjuk úgy, kevésbé megértő ismerőseimnek, mindig azzal a kérdéssel jöttek, hogy mit érdekel az engem, hiszen nekem is van, nézegethetem a sajátomat. Erre én mindig azzal vágtam vissza, hogy és ők miért nézegetik csorgó nyállal a másik srác nőjét, amikor nekik is van. Erre persze az volt a válasz, hogy az más. Hát nem más. Rohadtul nem más. Minden nő másmilyen. Ahogy minden ember is különböző. Egy életet el tudtam volna tölteni azzal, hogy csodálom, milyen változatos formát ölthet egy pár mell, egy ringó csípő, vagy egy farmerbe bújtatott fenék. Ez persze nyilvánvalóan igaz a farkakra is, de azok valahogy sosem hoztak lázba. Csak a női idomok. De még amikor kis korunkban nem voltak idomaink, akkor is egy csillogó szemű lány mosolya sokkal többet jelentett nekem, mint egy pironkodó fiú pillantásai.

            Szép lánynak tartottak. Már amikor lánynak tartottak egyáltalán persze. A fiúk mindig dicsérték hosszú hollófekete hajamat, barna szemeimet, melyekkel ha rájuk néztem, mintha a lelkükbe láttam volna, karcsú alakomat, majd egyre inkább kerekded melleimet és formás fenekemet is. Egy szóval, csapták nekem a szelet rendesen. De engem sosem érdekeltek.

            Az első csókomat is egy lánytól kaptam. Tíz évesek voltunk, és a legjobb barátnők. Akkoriban még az ember hajlamos összekeverni a szoros kötődést, a szívből jövő barátságot a szerelemmel. Nála ez történt, nálam nem. Azt mondják, ezt idővel kinövik a gyerekek. Igen. Ő kinőtte. Én nem. Amikor eljött annak az ideje, hogy érdeklődni kezdjünk a másik teste és a szexuális élvezetek után, én rövid úton akkor is a lányok karjaiban kötöttem ki. A szüzességemet is egy lány vette el. Én tizenhat éves voltam, ő huszonkettő. A nővérem barátnője volt. Mindig könyörögtem a tesómnak, hogy vigyen el az egyetemista buliiba, aztán az egyiken a barátnője a falhoz szorított, és miközben vadul csókolóztunk, benyúlt a bugyimba és kevés simogatás után egy határozott mozdulattal belém lökte mereven előre tartott mutató és középső ujját. Emlékszem, a szemeim elkerekedtek, és a levegő is kiszorult belőlem. Előtte nem voltam fiúval, és azóta sem.

            És aztán találkoztam vele. Szerelem volt első látásra. Azelőtt úgy ismertek az iskolában, mint a bögyös szoknyavadászt, vagy a csöcsös pinanyalót és még sorolhatnám. Bár többségük merész túlzás volt, tekintve hogy valódi szexuális élményem alig volt még, de igaz, ami igaz, több nőügyem volt már, mint sok bulizó egyetemista srácnak. Amikor azonban ő belépett az osztályba, minden megváltozott.

            Új lány volt. Félidőben jött át a mi gimnáziumunkba az utolsó két évre. Elég volt egy pillantás hatalmas kék szemeibe, és azonnal fülig belezúgtam. Ő azonban ezt még csak nem is sejtette. Akkor még nem.

            Valószínűleg mindenki arra számított volna, hogy egyből ráhajtok, de nem ez történt. Vele nem. Ő túl jó volt ehhez. Barátok lettünk. Nagyon jó barátok. A legjobb barátok. Mindent megosztottunk egymással. Ő elmesélte nekem a kalandjait a fiúkkal, én meg… Nem tudom. Nem mertem neki bevallani. Nem tudtam biztosan, hogy valaha is rájött-e, egészen addig, amíg ott álltam a csokorral és a zacskóban a két dobozzal az ajtaja előtt. Valószínűleg sejtette. Bár igaz, az olyan jeleket, mint amikor a ballagásunk napján hosszan és mohón szájon csókoltam, nem lehet félreérteni. És akadt ebből pár.

            Az útjaink viszont külön váltak. Különböző egyetemre mentünk, más-más körökben mozogtunk, másokkal barátkoztunk. Jöttek az újabb szerelmek. Én végigjártam talán az összes lány ágyát a kollégiumban, ő meg minden bizonnyal jó pár srácot lecumizott. De erről én nem tudtam. Nem tudhattam. Érettségi után persze mentek bőszen a telefonszám-cserék, de ezeket aztán sosem használtuk. Nem hívott fel soha, és én sem hívtam őt. Az osztálytalálkozókra nem mentem el soha. Kinek hiányzott, hogy ismét halljam a lökött srácokat összesúgni a hátam mögött, hogy „ott jön a leszbi”? Meg aztán, valahogy sejtettem, tudtam, hogy ő sem lesz ott.

            Tíz év telt el. Tíz hosszú év, és én nem hallottam semmit róla. Mondhatnám, hogy elhalványult az emléke, de hazudnék. Akárhány pár comb közé fúrtam a fejem, akárhány lány édes ajkait csókoltam, akárhány telt mell préselődött az enyémhez, én mindig csak őt láttam magam előtt. Azt az angyali szőke lányt a kék szemeivel. Aztán egy napon csoda történt. Az az arc már nem csak lelki szemeim előtt lebegett, hanem egy újság lapjairól nézett vissza rám.

            Már nem tudom, mit írtak róla, és miért. Nem is érdekes. Csak annyi számít, hogy épp elég információt tartalmazott róla a cikk ahhoz, hogy megtudjam, hol él most. És, ami talán még fontosabb, hogy egyedül van.

            Közeledett a születésnapja, úgyhogy gondoltam, ezt az alkalmat nem szalaszthatom el. Gondosan kiválasztottam neki az ajándékot, becsomagoltattam, felvettem a legjobb ruhámat, ami, paradox módon, lévén, hogy egy farmerból és egy fodros ingből állt (hiszen kosztümöt csak nem vehetek fel, amikor egy barátomat látogatom meg), most ordenárénak és nevetségesnek tűnt.

            Ott álltam az ajtaja előtt némán, és bámultam a csengőt. Mintha csak attól félnék, ha felé nyúlok, megharap. Mindig is ragaszkodtam hozzá, hogy én nő vagyok, és azt akartam, hogy kezeljenek is úgy. Attól még, hogy nőkkel fekszem le, én is nő vagyok. Ez nem változtat semmit. Nőként is meg tudok hódítani egy másik nőt. Nőként is tudok olyat nyújtani, amitől ő szerelmesen a karjaim közé omlik. De ez a nő most más volt. Azokba a hatalmas kék szemekbe nem nézhettem bele máshogy. Most nekem kellett lennem a férfinak, aki virágot és csokit hoz a szeretett nőnek.

            Fejemben vadul kergették egymást a gondolatok. Végiggondoltam, hogyan játszódhat le a jelent. Kinyitja az ajtót, mogorván rám néz, megkérdezi, mit akarok, aztán elküld a fenébe, és bevágja előttem az ajtót. Elvégre ki vagyok én? Barátok voltunk. Egykor barátok voltunk, de az már elmúlt. Tíz éve nem láttuk egymást. Ő már akkor is a fiúkat szerette, és én talán okkal nem mondtam el neki, hogy én nem a fiúkat szeretem, hanem őt. De tudta. Ott, az ajtaja előtt állva éreztem, ő mindig is tudta. Viszont soha nem hívtam. Tíz hosszú évig egyszer sem hívtam, és nem adtam magamról semmi életjelet. Most pedig, ha váratlanul meglát az ajtaja előtt, talán már haragudni is fog rám emiatt. De az is lehet, hogy már nem is érez irántam semmit. Kinyitja az ajtót, közönyösen megkérdezi, miért jöttem, megköszöni az ajándékot, majd, elfogadás vagy visszautasítás után, becsukja az ajtót.

            Szívem legmélyén a harmadik forgatókönyvben reménykedtem, de annak esélyét józanésszel a minimálisra taksáltam. Örömmel fogad, behív, kávéval kínál, és érdeklődik, hogy megy a sorom. Ennél már az is valószínűbb volt, hogy Szulejmán katonái kimásznak a sírjukból, és megrohamoznak minket, hogy ismét lófarkas zászló lengjen Budán. De nem tehettem mást. Most már nem visszakozhattam. Ha már idáig eljöttem, nem fordulhatok vissza. Így hát vettem egy mély levegőt, és megnyomtam a csengőt.

            A lágyan csilingelő hang természetellenesnek hatott. Szívem zakatolt, fejemben pedig úgy cikáztak a gondolatok, mint az áram a vezetékben. Mindemellett a csengő lassú, ráérős dallama már-már irritálóan nyugodtnak tetszett. Ezen azonban nem volt időm bosszankodni, mert ebben a pillanatban nyílt az ajtó.

            Ott állt előttem ő. Ha nem láttam volna az újságban alig néhány napja, akkor is felismertem volna. Tíz év telt el, de ő szinte semmit sem változott. Ugyanazok a nagy kék szemek tekintettek vissza rám abból a hosszú szőke tincsek keretezte lágyan ívelt arcból. Talán egy kissé kerekebb lett az arca, a vonásai szigorúbbak, és a szemébe volt valami… törődés. Nem. Ez nem jó szó. Hiszen azok a szikrázóan kék tavacskák most is úgy ragyogtak, mint régen. De volt bennük valami több. Érettség? Élettapasztalat? Nem tudnám megmondani. Legnagyobb meglepetésemre azonban a felismerés szikráját nem pillantottam meg benne.

– Segíthetek valamiben? – nézett rám összeszűkült szemekkel.

Hülyén éreztem magam. Ennyire megváltoztam volna? Amennyire én láttam magam, ugyanaz a karcsú, hosszú fekete hajú, értelmes barna szemű lány voltam, mint annak idején. Talán egy kicsit meghíztam, de melyik az a nő, aki huszonnyolc évesen nem attól retteg, hogy elveszíti fiatalos alakját? Most viszont csak egy idegennek tűntem a szemében. Egy furcsa fiatal nőnek, aki virágcsokorral, bonbonnal és borral a kezében áll az ajtaja előtt. Ha kétszer ennyi idősek lennénk, talán még egy pedofilnak is nézne, aki a lányára hajt. Most viszont, ha van is lánya egyáltalán, az nem lehet több pár évesnél. Akkor már tényleg pedofil lennék, ha egy három-négy éves gyereket akarnék elvinni randizni. Ráadásul még sültbolond is, ha egy csokor rózsával akarnék nála bevágódni.

– Kriszta! Nem ismersz meg? – fakadt ki belőlem elkeseredetten.

Átkoztam magam a gyengeségemért. Ha másról lett volna szó, talán egy csábos mosollyal próbálkozom, vagy „ebből emlékezni fogsz” felkiáltással megcsókolom. De vele ezt nem tehettem meg. Ha más nő pofoz fel és küld el a fenébe, hát annyi baj legyen. De tőle ezt nem viselném el. Így hát maradt a tehetetlen düh kifakadása.

            Kriszta rám nézett. Nagy kék szemei összeszűkültek, ahogy engem vizsgált. Mintha a fényesen szikrázó gömbök reflektorokká szűkültek volna, melyek vallatólámpaként tűznek a szemembe. Aztán valami megcsillant a tekintetében.

– Andrea? – kérdezte bizonytalanul, mire nekem, akaratlanul is, fülig szaladt a szám.

– Andrea! – Hangja most már csodálkozó volt, de egyértelműen benne volt a bizonyosság. Most már felismert. – Mit keresel te itt?

– Nem épp erre a fogadtatásra számítottam. – Ebben a mondatban egy pillanatra visszatért nyegle kacérkodó magatartásom, de aztán rögtön meg is bántam. Mi van, ha elriasztom vele?

Ő viszont nem rémült meg. Vagy legalábbis nem emiatt.

– Ó, bocsáss meg! – szabadkozott. – Csak… Már ezer éve nem láttalak.

– Azért ne öregíts! – vigyorogtam. – Már az a tíz év plusz is épp elég.

Csilingelő hangján felnevetett, én pedig most láttam elérkezettnek a pillanatot, hogy kiterítsem a lapjaimat.

– Ezt neked hoztam – nyújtottam át a csokrot és a zacskóban a csokit, a bort és az ajándékdobozt. – Boldog születésnapot!

Kriszta szemei elkerekedtek, ahogy ide-oda kapkodta tekintetét vigyorgó arcom és kinyújtott kezeim között.

– Emlékeztél rá? – csodálkozott. Hangjában semmi jele nem volt a vádnak, hogy az elmúlt kilenc születésnapjára még csak egy köszöntőkártyát sem küldtem, most meg ez.

– Ez csak természetes – vigyorogtam. – Sosem felejteném el.

Hú! Hogy ez is mennyire mű! Nem tudom, mi lelt. Máskor sziporkázok, és még a legforgalmasabb utcán is képes vagyok ledumálni egy csajról a bugyiját. Most viszont csak ontom az otrombábbnál otrombább, elcsépeltnél elcsépeltebb közhelyeket. Pontosabban, nem mondok igazat. Nagyon is tudom, mi lelt. Ő.

– Nagyon kedves vagy – mondta. Semmi jele nem volt, hogy felfedezte volna az én fülemnek ordító élt a hangomban. – De ezt nem fogadhatom el.

– Ugyan már! – nyújtottam felé továbbra is az ajándékokat. – Vedd el!

Tétován bár, de ennyit megtett.

– Legalább hadd hívjalak be egy kávéra, ha már elfáradtál idáig!

A szívem repesett az örömtől. Még ha a mondatát olyan hangsúllyal is mondta ki, hogy a végére oda lehetett volna tenni azt is, hogy „hiába”, engem nem érdekelt. Boldogan léptem be az ajtón, és örültem, hogy azt mögöttem csukja be, és nem az orrom előtt.

            Miközben utasításának megfelelően leültem a kanapéra, ő vízbe tette a virágot, és elsietett a konyha felé, hogy aztán egy tálca süteménnyel és kávéval térjen vissza.

– Mégegyszer köszönöm a figyelmességedet – mondta, szemmel láthatóan meghatódva.

– Ugyan. Nem tesz semmit. De ha már a virágot elfogadtad – böktem a fejemmel a vázában díszelgő csokor felé –, az ajándékodat is bontsd ki!

Szüksége volt egy kis unszolásra, de végül beadta a derekát, és lassan bontogatni kezdte a díszcsomagolást, hogy aztán kiemelje a dobozból a fekete szoknyát, és a fekete-fehér mintás blúzt.

            Szemei elkerekedtek, ahogy a márkás ruhadarabot bámulta. Rögtön tudtam, felismeri. A legújabb kollekció volt. Egy neves ruhabolt kirakatában láttam meg, és rögtön ő jutott róla eszembe. Én sosem vennék fel ilyen ruhát. A szoknyáktól alapból kiráz a hideg. Ha rövid, vagy miniszoknya, éretlen kurvás kis csitrinek érzem magam benne, ha meg hosszú, akkor egy begyökösödött konzervatív libának. A blúz meg… Mondjuk úgy, nem az én stílusom! De Kriszta mindig is imádta az ilyen ruhákat. Ezért is gondoltam… sőt, tudtam, hogy örülni fog neki. Talán éppen a határtalan csodálat volt az, ami arra is vezérelte, amit ez után mondott.

– Köszönöm, de… ezt nem fogadhatom el.

– Ne butáskodj! – kacagtam fel. – Hiszen látom, hogy tetszik.

– Igen, de…

– Nincs de – fojtottam belé a szót. Kezdtem egyre merészebb lenni, de ő szemmel láthatóan nem neheztelt érte. – Legalább próbáld fel! Látom én, hogy szeretnéd.

Elgondolkodva beharapta az alsó ajkát, majd végül, kissé határozatlanul, de bólintott.

            Amíg elvonult a csomaggal a másik szobába átöltözni, én némán körbenéztem a nappaliban. Minden nyugodt volt és csendes, rendezett. Úgy festett, mint egy egyedülálló ember, egy gyerek nélküli, de már nem mostanában összejött pár, vagy egy a korral haladó idősödő házaspár lakása. Minden nagyon is rá vallott. A rengeteg fénykép a polcokon, amik között felfedeztem a régi iskolai képeinket, osztályképeket, kirándulásokon készült képeket is, amik közül nem egyről én is visszamosolyogtam tíz évvel idősebb önmagamra, a tisztára törölt bútorok, a sok apró emléktárgy, mind-mind tökéletes Kriszta.

– Na, hogy tetszik? – szakított ki merengésemből a hangja. Ahogy felé fordultam, egy pillanatra elállt a lélegzetem.

Tökéletesen állt rajta a combközépig érő fekete hullámos szoknya, a blúz pedig, ami kicsit bő fazonban ölelte körbe felsőtestét, paradox módon csak még jobban kihangsúlyozta alakját.

– Tökéletes – nyögtem ki végül. – Mintha rád öntötték volna. – Erre elpirult, bennem meg az ösztön azonnal támadásba lendült, és nem engedte, hogy kihasználatlanul hagyjam az alkalmat. – Láttad magad a tükörben?

– Igen – mondta. – Szerintem is jól áll.

Ismét odalépett a tálcához, és felemelve a kannát, lassan tölteni kezdte a kávét. Nem tudtam uralkodni magamon, és pillantásom arcáról egy kissé lejjebb csusszant. Nem csak azért örültem, hogy ezt a ruhát választottam Krisztának, mert így örömet szerezhettem neki, hanem azért is, mert most, ahogy előre hajolt, könnyedén betekintést nyerhettem a bő ruha alá, tekintetemnek pedig, legnagyobb meglepetésemre, még melltartó sem állta útját.

            Láttam már őt meztelenül. Nem is egyszer. Istenem, hányszor mértem végig karcsú testét suttyomban, miközben tornaóra után zuhanyoztunk! Most viszont mégis már ettől a lopott pillantástól is felforrt a vérem.

            Nem bírtam magammal. Már nem is értettem, hogy mit keresek itt. Miért is jöttem el? Tíz év telt el. Tíz hosszú év, ami alatt egyszer se találkoztunk, egyszer sem láttuk egymást, egyszer sem beszéltünk. Már egyikünk sem ugyanaz az ember. Megkockáztatom, már nem is ismerjük egymást.

            Gyorsan felhörpintettem a kávét, majd kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a kanapén és lassan felemelkedtem.

– Nos, köszönöm a vendéglátást – motyogtam. – Azt hiszem, nem zavarlak tovább.

– Várj! – állított meg, épp mikor az ajtó felé indultam volna.

Visszafordultam, és egy pillanatra ismét elgyengültem, ahogy azokba a hatalmas kék szemekbe néztem.

– Ezt tényleg nem fogadhatom el – pillantott végig a ruháján.

– Ugyan már! A tiéd. Boldog születésnapot!

– Akkor legalább engedd, hogy kifizessem!

– Arra semmi szükség nincsen – szabadkoztam.

– De – makacskodott. – Ragaszkodom hozzá… Mennyibe került?

Már épp azon gondolkoztam, milyen fals árat mondjak, ami még nem feltűnően alacsony, de ő rögtön mondta is a pontos árát. Nem hiába, ő kettőnk közül a divatszakértő.

– Sajnos ennyi pénzt nem tartok itthon – pillantott körbe, mintha csak azt várná, hogy hirtelen feltűnik a sarokban egy köteg húszezres, amiből kifizethet.

– Tényleg nem szükséges… – kezdtem, de aztán, látva eltökéltségét, inkább máshogy fejeztem be. – Nem szükséges most kifizetned.

Reménykedtem benne, hogy ezzel letudjuk a dolgot, és pár nap alatt el is felejti az egészet, és örülni fog az ajándéknak.

– Rendben – vágta rá rövid gondolkodás után. – Holnapra össze tudom szedni úgy a negyedét, aztán jövő hónapban újabb negyedet, következőben még egy negyedet, és három hónap múlva a végét. Így jó lesz?

Kissé elhúztam a számat, de igyekeztem nem kimutatni rossz érzéseimet. Ha ez a fiatal nő itt előttem már nem is az a Kriszta volt, akit valaha egyszer ismertem, azt tudtam, nem érdemes vele vitatkozni. Bár reménykedtem benne, hogy más módját is találhatjuk a fizetésnek, de inkább ráhagytam.

– Nekem megfelel – tébláboltam a szoba közepén.

Ennek hallatán az ő arcáról azonnal eltűnt a komolyság, és helyét vidám mosoly vette át.

– Ennek örülök. Na, gyere! Ülj vissza! Mit szólnál hozzá, ha meginnánk ezt a kis borocskát – emelte fel az üveget, amit hoztam –, és közben beszélgetnénk?

Rövid tétovázás után szó nélkül visszahuppantam mellé a kanapéra, ő pedig mosolyogva tölteni kezdett a poharakba, amiket a fene se tudja, hogy varázsolt elő ilyen hirtelen, mivel nem emlékeztem rá, hogy korábban ott lettek volna.

            Az alkohol lassan elűzte zavarunkat, és önfeledten beszélgetni kezdtünk. Valahogy úgy, mint egyszer régen.

– Na és, hogy állsz a pasikkal? – kérdeztem meg hirtelen. Magam is meglepődtem bátorságomon, de az alkohol már erősen munkált bennem.

Kriszta sem vette zokon a dolgot, csak kissé szárazon felnevetett és megcsóválta a fejét.

– Nincs szerencsém… Sohasem volt.

– Ne mond már! – tiltakoztam. – A gimiben is csüngtek rajtad a fiúk, mint szemek a szőlőfürtön.

– Persze. Mindig a legbénábbak koslattak utánam. Az izomagyú sportolók, akiknek csak státuszszimbólumnak kellek, hogy elmondhassák, azzal a jó csajjal járnak, meg a lökött stréberek, akiknek meg valamiféle istennő voltam.

– Én sosem gondoltam rá így – húztam el a számat.

– És ez nem csak a gimiben volt így – folytatta. – Az egyetemen összejöttem egy sráccal. Azt hittem, ő az igazi. Négy évig voltunk együtt, aztán dobott egy fiatalabb macáért, akinek még feszes a feneke és hamvasak a mellei.

– Te sem panaszkodhatsz – intettem poharammal a mellei felé, mielőtt meggondolhattam volna, de szerencsére már ő is eléggé be volt csípve ahhoz, hogy ne vegye zokon.

– Ugyan már! – csóválta a fejét. – Egész életemben talán egyetlen ember volt csak, akiről éreztem, hogy igazán csak magamért szeret.

Rám emelte szomorú kék szemeit, amitől majdnem meghasadt a szívem.

– Akkor… ezek szerint most egyedül vagy – próbáltam elterelni a szót.

– Igen – fordult el, és kortyolt egy keveset a borból. – Itt van ez a nagy ház üresen, én meg csak kóválygok benne.

– Ne fogd fel ilyen tragikusan! – bíztattam, de ő csak félszívvel mosolygott.

Folytattuk még a beszélgetést, de az kezdett lassan ellaposodni. Így van ez, ha két jó barát tíz évig nem látja egymást. Pláne, ha az a barátság a középiskolában köttetett, és ott is lett vége. Ott még nincs az embernek jobb témája, mint a hülye tanárok, a tanulás, a koncertek, na meg a fiúk, illetve esetemben a lányok, akikről viszont úgysem mertem beszélni. Most viszont tanulásról meg tanárokról már legfeljebb múltidézésként beszélhetnénk, amitől, én legalábbis, öregasszonynak érezném magam, a bandák bálványozásából már kinőttünk, a pasi-téma meg kifújt.

            Egyre sűrűbben kortyoltam bele a boromba, és éreztem, hogy fejem egyre jobban elnehezedik, ahogy rá bámulok. Aztán egyszer csak fogta magát, és lassan elkezdte kigombolni a blúzát.

            Először azt hittem, csak melege van. Én majd meggyulladtam. Meleg nap volt, de talán az alkohol is rásegített. De aztán éreztem, hogy itt valami másról van szó. Azok a lassú mozdulatok, amikkel szétnyitotta a gombokat, ahogy közben rám pislogott…

– Mit csinálsz? – hebegtem értetlenül.

– Miért? Nem ezt akarod? – nézett rám értetlenül. – Hiszen ezért jöttél, nem? Azért hoztál nekem virágot, meg csokit, azért vettél nekem drága ruhát, hogy aztán levehesd rólam.

– Én… én… – hebegtem. A nyelvem folyamatosan szájpadlásomba botlott.

– Azt hiszed, nem vettem észre, hogy koslattál utánam a gimiben? Mint egy hűséges kiskutya. Mindig velem voltál, és láttam, ahogy lopva méregetsz az öltöző zuhanya alatt… Végig ezt akartad, nem?

A hangjában nem volt semmi vádló. Azt vártam volna. Ezek mellé a szavak mellé az illett volna, hogy ő is olyan lenézően és megvetően beszéljen, mint azok a srácok, akik mindig összesúgtak a hátam mögött. Most is hallottam a hangjukat, kristálytisztán a fejemben. „Ott jön a leszbi.” De nem. Kriszta hangjában nem volt megvetés, se lenézés. Csak törődött egykedvűség. Már nem azt a vidám lányt láttam benne, akit középiskolában ismertem. Egy olyan nőt láttam, akit már maguk alá gyűrtek az évek. Bár még mindig fiatal, üde és életerős, már sok mindent látott. Mi az neki, hogy most odavesse magát egy másik nőnek, mert azt hiszi, az ezt várja el tőlem.

            „Nem ezt akartad?” – csengtek folyamatosan a fülemben a szavai. Istenem, persze, hogy ezt akartam. Mindennél jobban akartam, de, a fenébe is, nem így! Olyan groteszknek tűnt az egész, ahogy ott ülök a kanapén, előttem ő, a lány, akire már több mint tíz éve vágyom, és úgy gombolja ki előttem a blúzát, mint egy egyszerű kurva, aki egy kis ajándékért szétteszi a lábán. Nem. Ezt nem akartam. Ezt így nem.

– Kérlek! – fogtam meg a kezét. Éreztem, hogy könny marja a szememet. – Akarlak. Tudod, mennyire kívánlak. Már az első pillanattól kezdve, amikor beléptél az osztályba… De nem így… A fenébe is, nem így!... Tíz évig nem láttalak… Vártam, hogy hívsz… Érettségi után napokig… hetekig ültem a telefon mellett, és vártam, hogy hívj… – hangom akadozott a torkomat maró könnyektől és a bennem munkáló alkoholtól. – Volt olyan időszak, amikor, ha csak megszólalt a telefon… vagy a csengő, már rohantam, mert azt hittem… azt hittem, te vagy az… Aztán nem mertelek már hívni… Azt hittem, elfelejtettél. Továbbléptél… Hiszen téged mindig is a pasik érdekeltek… Nem én… Minden évben fel akartalak hívni a születésnapodon… De azt hittem… Te biztos boldog vagy… Boldog vagy valaki mással. Egy férfival… És én nem akartam belerondítani a boldogságodba… Aztán megláttam a képed abban az újságban… És láttam, hogy egyedül vagy… És mivel most van a születésnapod, gondoltam, megajándékozlak… Nem akartam semmi rosszat. – Könny buggyant ki a szememből, és, ellenkezve mindennel, aminek addigi életemben tartottam magam, nem töröltem le. – Csak örömet akartam szerezni neked… Csak látni akartalak újra… Ennyi az egész… Én nem… Én nem…

Nem tudtam befejezni. Csak elengedtem a kezét, és halkan szipogtam. Hülyén éreztem magam. Újra a régi barátnőm közelében akartam érezni magam. Ismét csak viccelődni és nevetgélni, mint régen. De mindent elrontottam.

            Szó nélkül felálltam, és elfordultam, hogy az ajtó felé induljak.

– Várj! – pattant fel, és megragadta a karomat. Ahogy, még mindig könnyes szemmel rá néztem, ismét csak azt a tengerkék szempárt láttam. – Sajnálom – mondta. – Nem akartalak megbántani. Én csak… Nem tudtam, hogy reagáljak. Tíz év után betoppansz, és… Így nem fogadhatom el ezt az ajándékot. Így nem.

Azzal elengedett, és a hálószobája felé indult. Nem tudom, mi vezérelt. Nem is gondolkoztam, csak követtem őt. Ott álltam az ajtóban, és figyeltem, ahogy kigombolja blúza maradék gombját, majd letolja a szoknyáját is. A fekete ruhadarab alól előbukkant vékony, mályvaszínű bugyija, mely alig volt látható enyhén barna bőrén, és anyagán átsejlettek nagyajkai körvonalai. Láttam ennél már sokkal meztelenebbül is, de ez a pillanat most mégis olyasmit indított el a bugyimban, amit már rég nem éreztem.

            Aztán levette a blúzát is, és alóla előbukkantak tenyérbe illő, nem túl kicsi, hegyes mellei. Nyeltem egy nagyot, és figyeltem, ahogy már ő is szipogva vetkőzik.

– Kriszta! – léptem oda hozzá könyörgő hangon, és megfogtam a karját, ami a blúzt próbálta belehajtogatni a dobozába. – Nem kell ezt csinálnod.

Az alkohol elhomályosította az elmémet, így nem tudom már, mikor siklott át kezem a karjáról a derekára, és mikor húztam közel magamhoz.

– Szeretlek – nyögtem. – Mindig is szerettelek. De ez az ajándék… Nem akartam vele semmi rosszat. Csak azt akartam, hogy ismét láthassam az örömöt az arcodon… Nem kell előttem levetkőznöd… Nem kell odadobnod magad nekem… Szeretlek. Csak szeretlek. Ennyi… Ha már először engedsz elmenni, akkor sem szeretnélek kevésbé.

Láttam, hogy az ő tengerkék szemei is megtelnek könnyel, ahogy az én barna szemeimbe néz. Alig voltam egy kicsivel magasabb nála, így tekintetünk nagyjából egy magasságból fúródhatott egymásba. Aztán ő lassan közelebb hajolt, és megcsókolt.

            Agyamban mintha millió petárda tűzijátéka robbant volna. Testem minden porcikája tombolt az örömtől… de elmém nem engedte hogy sokáig élvezzem.

– Kriszta!... Kriszta! – fogtam két kezem közé az arcát és elhúztam magamtól. – Nem kell ezt csinálnod… Nem tartozol nekem semmivel… Csak azt akartam, hogy boldog legyél a születésnapodon… Én erre vágyom mindennél jobban a világon, de nem akarom, hogy kényszerből csináld.

– Nem kényszerből, Kleo! – használta a gimis-kori becenevemet. – Én is ezt szeretném… Emlékszel, hogy azt mondtam, talán csak egy ember volt valaha is, aki azért szeretett, aki vagyok… Te voltál az. Rád gondoltam.

Nem tudtam válaszolni. A szám mozgott, de nem jött ki rajta hang. Kriszta nyakam köré fonta a karjait, egyik kezével beletúrt a hajamba, másikkal megfogta a tarkómat, magához húzott, és ismét enyéimre tapasztotta puha ajkait.

            A világ megszűnt létezni. Kit érdekel, mi folyik odakint? Kit érdekel, mit csinál a világ többi hétmilliárd lakója? Engem csak ez az egy érdekelt, aki után már több mint tíz éve epekedem kilátástalanul, és most végre itt hever, szinte meztelenül a karjaimban.

            Arcát tartó kezeim lassan lejjebb csúsztak. Végigsimítottam hosszú nyakán és gömbölyű vállain. Csak ujjbegyeim érintették melleit majd hasfalát, míg végül lassan behatoltak a bugyija alá. Nem tudom, hogy a szavaim tették-e, vagy a csók, de éreztem, hogy odabent már fülledt nedvesség uralkodik.

            Nem bírtam magammal. Hevesen megcsókoltam, és átdugtam nyelvemet a szájába, mire ő lehunyta a szemeit, és szinte elomlott ölelésemben. Nyelveink vad táncot jártak, miközben testünk Kriszta franciaágyára hullott. Elég volt csak egy mozdulat, és ő már meztelenül feküdt a karjaimban, miután én elhajítottam bugyiját egy távoli sarokba. Ő pedig elkezdte kigombolni az ingemet, hogy ő is felfedezhesse az alatta rejtőző testet. Lehámozta rólam a ruhadarabot, majd kioldotta melltartómat, és érzéki ajkait keményen meredező mellbimbómra tapasztotta.

            Hátravetettem a fejem, és hangosan felnyögtem. Az alkohol eltompította érzékeimet. Nem szeretek ittasan szeretkezni, mert ilyenkor alig érzek valamit. Most viszont minden porcikámat elöntötte a végtelen gyönyör, ahogy Kriszta a melleimet masszírozta, csókolgatta és szívogatta.

            Nem akartam, hogy ő szerezzen csak örömöt nekem. Tudtam, hogy ez már nem arról szól, hogy így akarna fizetni a ruháért. De munkált bennem a büszkeség, ami nem engedte, hogy átadjam magam a gyönyörnek. Én akartam adni neki. Adni neki még még és még.

            A hátára löktem, és végigcsókoltam testét. Csókokkal hintettem be melleit, még mindig feszes hasfalát, combjait, míg végül pihés szőrrel fedett ágyékába fúrtam az arcomat.

            Kriszta hangosan felnyögött. Annyi nő után, akinek meztelen teste már ott hevert előttem, végre az élvezhette nyelvem munkáját, akiért éltem. Akiért az életemet is odaadtam volna. Nyelvem hegyével rávertem csiklójára, mire ő hangosan sikkantott egyet, nyögései pedig lassan a motor alapjáratához hasonlatossá váltak, ahogy nyelvem elmerült benne. Éreztem, hogy amikor kihúzom a nyelvem, hüvelye megfeszülve marasztal, amikor meg bedugom, elernyedve fogad magába. Nem akartam már semmit, csak nyalni ezt a kelyhet, mintha nem lenne holnap. És nem is érdekelt, hogy lesz-e. Ha itt halok meg, az ő lábai között, amikor őt eléri a gyönyör, akkor boldogan halok meg, és úgy lépek át a túlvilágra, hogy elértem, amit az élettől akartam. Ő pedig felkiáltott, ahogy a teste megfeszült a gyönyörtől, és tátongó szeméremajkai közül arcomba spricceltek nedvei.

            Nem haltam meg. Nagyon is éltem. Most éltem csak igazán, ahogy felhúzott maga mellé, és lenyalogatta arcomról saját nedveit, hogy aztán szenvedélyesen megcsókoljon.

– Most már aztán tényleg én jövök – mondta, és ellentmondást nem tűrően a hátamra lökött.

Szőke fürtjei simogatták testemet, ahogy csókjaival lefelé haladt. Ismét a szájába vette mellbimbóimat, és úgy szívogatta, szopogatta őket, mintha két apró kis farok lenne. Aztán tovább haladt lefelé, hogy arcát a combjaim közé fúrja, és ugyanezt eljátssza megmerevedett csiklómmal is.

            Ereimben felforrt a vér, ahogy ajkai fel-le mozogtak a kis pöckön. Testem vonaglott, és éreztem, mintha egy fekete luk lenne a testemben, ami magába szív mindent, és növekszik, hogy aztán hatalmas durranás kíséretében felrobbanjon. És a durranás eljött, az én testem pedig szinte atomjaira hullt a gyönyör felhőjében.

            Átöleltem Krisztát, és hevesen csókoltam, miközben meztelen testünk minden apró porcikája a másikénak feszült. Az ágyában fetrengtünk, ahol eddig csak férfiak fordultak meg mellette. Egómnak imponált, hogy én lehetek az első nő a lábai között és az ágyában is. Másnál ez csak trófea lenne, nála viszont mindennél többet jelentett. Csak egy dolog jelentett többet. Az, hogy örömmel csinálja.

            Lihegve heverünk el egymás mellett az ágyban. Pár percig szuszogtunk szótlanul, míg végül ő ismét fölém kerekedett, és hevesen megcsókolt. Ujjai beletúrtak hosszú hajamba, ágyéka pedig az enyémnek feszült, miközben nyelve tapogatózva körbejárta a számat.

            Órákon keresztül szeretkeztünk. Az idő elvesztette jelentőségét, és csak arra figyeltem fel, hogy amikor fáradtan egymás mellé hullunk, odakint már sötét van.

– Köszönöm ezt a csodálatos estét – csókoltam meg, majd lassan kikászálódtam az ágyból.

A fejem még mindig kába volt, az alkoholtól és az átélt gyönyöröktől is. Engedélyével betámolyogtam a fürdőszobába, és egy gyors zuhany után magamra rángattam a ruháimat. Ingemet már a nappaliban lépkedve gomboltam be, ahogy az ajtó felé tartottam.

            Szép este volt. Ha cinikus lennék, márpedig sokszor nagyon is az vagyok, azt mondanám, elértem azt, amiért tíz évig dolgoztam, most elégedett lehetek. Elégedett nem voltam, de örültem, hogy Krisztát boldognak tudhatom, hogy örömet szerezhettem neki. Némán sok boldogságot kívántam neki, és hogy találja meg azt, akit szeret. Azt, aki mellett le tudja élni az életét.

– Andi! – állított meg a hangja. – Hátra fordultam, és láttam, hogy egy törülközőt a mellei elé szorítva áll a hálószobája ajtajában, és engem néz. – Ne menj el, kérlek!

– Muszáj – mondtam. – Haza kell érnem, hogy kipihenhessem magam holnapra. Ha későn esem ágyba, hulla leszek reggel.

– Aludj itt! – jelentette ki tétovázás nélkül.

– Kriszta! Én…

– Kérlek! – nézett rám nagy kék szemeivel. – Nagyon szeretném.

Nem szóltam már semmit, csak odaléptem hozzá, és megcsókoltam. Törülközője a fölre hullt, és átkarolta a derekamat, hogy még jobban magához húzhasson, mintha nem akarna elengedni soha.

            Visszamentünk a hálószobába, és ő az ágyra lökött, hogy ismét lehámozhassa rólam a ruhámat. Most nem ajkai járták be a testemet, hanem vékony ujjai simogatták végig minden porcikámat, eljátszadozva szeméremajkaimmal.

            Ismét felébredt bennem a vágy, hogy én kényeztessem őt. Én akartam neki örömet okozni. Én, és csak én. A hátára löktem, és nyelvemet a szájába dugtam, miközben kezem utat talált magának ágyékához.

            Először csak a mutatóujjam hatolt be a barlangjába, lassan mozogva ki-be, majd követte középső ujjam is. Mereven tartottam a két ujjam összeszorítva, előre szegezve, és mozgattam nedves, lüktető járatában, egyre gyorsabban és gyorsabban. Felemeltem a fejemet, és figyeltem, ahogy arcán különböző grimaszok ütköznek ki, és végül felsír, ahogy járata az ujjaimra feszül, és testét elönti a mámor.

            Fátyolos tekintettel nézett rám. Arcán angyali mosoly terült szét, akárcsak haja legyezőszerűen a párnán feje körül.

– Köszönöm – suttogta.

– Mit köszönsz? – csókoltam meg az orra hegyét.

– Hogy vagy nekem. – Karjait a nyakam köré fonta, mintha sohasem akarna elereszteni. – Veled akarok lenni. Örökre.

A gyilkosnak két arca van V. rész

Előzmény: A gyilkosnak két arca van I. rész
Közvetlen előzmény: A gyilkosnak két arca van IV. rész

Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara

******************************************************************

17. fejezet

            Johnnie behívta a kollégáit az irodájába.

– Minden folyamatban lévő ügyünket lezártuk? – kérdezte, miután mindenki helyet foglalt az asztal körül.

– Igen, Johnnie. Mindent lezártunk – bólintott Mike.

– Helyes. Ha mindennel végeztetek, bezárom az irodát, amíg ez az egész véget nem ér – állt fel Johnnie, és elindult kifelé az irodájából. – Mindannyian kapjátok majd továbbra is a fizetéseteket, szóval nem kell amiatt aggódnotok, hogy új munkát keressetek, kivéve, ha így akarjátok… Tracy is megkapja a fizetését, természetesen. Nagy nyomás alatt van, mióta ez az egész elkezdődött. Az orvosa azt tanácsolta, hogy pihenjen egy keveset.

– Igen – bólintott Glenda. – Gyűlöltem nézni, ahogy szenved.

Glenda nagyon közel állt Tracy-hez, olyanok voltak, mintha testvérek lennének, és a férfi szinte már Glenda lányának, Kaiának a pótapjává vált.

– Nagyon hiányzik – tette még hozzá. – Nem maradt senki, akit szívathatok – igyekezett viccelődéssel elütni a szomorú hangulatot.

Johnnie mögé lépett, és a nő vállára tette a kezét.

– Tudom, hogy érzel, kölyök. Mind így vagyunk vele. – Azzal ismét az ajtó felé indult. – Nektek is jobb lesz, ha lehúzzuk a rolót egy időre. Menjetek el vakációzni, vagy amit akartok!

Mike megköszörülte a torkát.

– Nem beszélhetek a többiek nevében, de én végig ott leszek a tárgyalóteremben, Johnnie.

– Ahogy én is – csatlakozott Glenda.

– Csatlakozom – válaszolta Laura.

– Nézzétek! Nem akarom, hogy erre pocsékoljátok az időtöket, ha a családotokkal is lehettek – mondta Johnnie határozottan.

Laura szigorúan ránézett.

– Próbálj meg távol tartani minket!

Johnnie megadóan felemelte a kezét, és az asztalára támaszkodott.

– Bocsánat! Nem mondtam semmit. Nem akartalak megbántani, főnökasszony – vigyorgott Laurára. – Csak szeretném megköszönni a munkátokat. Szeretném, ha nélkülem is felfuttatnátok ezt a céget.

Glenda felhorkantott.

– Ne beszélj így, Johnnie! Minden rendben lesz. Bob biztosított róla, hogy nem kell semmit sem tenned Ballantine gyilkosával.

– Azt én is remélem… Most pedig, takarodjatok az irodámból! – intett Johnnie viccelődve. – Szeretném elvinni a feleségemet vacsorázni.

Barátai lassan kiporoszkáltak a helyiségből, ő pedig az ablakhoz lépett, és ahogy bámulta a felhőkarcolókat, könnycseppek folytak le az arcán.

***

            Johnnie az ajtónak háttal ült a székében. „Nos, már megint nagy szarban vagyok” – gondolta. – „Csak remélni tudom, hogy Bob kitalál valamit. Miért kellett otthagynom Almát aznap este? Ha otthon maradok, ez az egész nem történik meg” – ostorozta magát, amikor meghallotta Alma hangját.

– Készen állsz, Querida? – kérdezte a mexikói nő, belépve Johnnie irodájába.

Johnnie felállt, és felemelte a széke háttámlájáról a kabátját.

– Igen, kicsim. Kész vagyok.

Alma megkerülte az asztalt, és átölelte feleségét. Felnyögött, ahogy érezte, hogy az erős karok köré fonódnak.

– Szeretek a karjaid közt lenni.

Johnnie magához szorította őt.

– Én is szeretem, ha a karjaim közt vagy – csókolta meg Alma feje búbját. – Hova menjünk vacsorázni, kicsim?

Alma visszahúzódott, és mélyen Johnnie szemébe nézett. Látta benne a fáradtságot.

– Jobban örülnék, ha csak vennénk valamit, és haza mennénk.

Johnnie elmosolyodott.

– Remekül hangzik. Gyerünk!

Ahogy kiléptek az irodából, Johnnie hosszan körbenézett.

– Hamarosan visszatérek.

– Helyes, kicsim – rajzolt Alma apró köröket az ujjával Johnnie hátára. – Újult erővel és vidáman fogsz visszajönni.

Johnnie előre hajolt, és gyengéden szájon csókolta.

– Köszönöm.

– Mit?

– Hogy szeretsz és itt vagy nekem. És hogy alaposan fenéken billentesz, ha arra van szükségem.

– Ezért vettél el, te lüke – mosolygott Alma.

– Néha azt hiszem, csak a jó seggedért vettelek el – markolt bele Johnnie a felesége alsó felébe.

– Te nyavalyás kurafi! – morogta Alma.

***

            Amikor hazaértek, Alma megterített kettejüknek, és gyújtott pár gyertyát, hogy hangulatossá tegye a thai étteremből hozott vacsorát. Miután ettek, Johnnie elmosogatott, amíg Alma zuhanyozott.

– Kész vagyok – lépett be Alma a hálószobájukba egy szál törülközőben.

Johnnie szája tátva maradt. Még ennyi év után is le tudta nyűgözni a felesége szépsége.

– Ö, oké! – motyogta. – Mindjárt visszajövök – csókolta meg Almát, és a fürdőszoba felé indult.

Alma magára húzta Johnnie egyik pólóját, és bekapcsolta a tévét. Bemászott az ágyba, és kapcsolgatni kezdte a csatornákat. Keresett valamit, amivel elvonhatja Johnnie gondolatait az ügyről.

– A „Hannibal II”? – kérdezte Johnnie, amikor a haját szárítgatva visszatért a fürdőszobából. – Azt hallottam, jobb, mint az első rész.

Azzal odament a ruhásszekrényhez, és előhorgászott egy pólót és egy boxert.

– Szeretem azt az anyaszomorítót. Hello, Clarice – utánozta Anthony Hopkins hangját.

– Olyan a hangod, mint egy rakás szarnak – viccelődött Alma. – Inkább vonszold ide a segged! Szeretném, ha átölelnél – tette hozzá parancsoló hangon.

– Igenis, asszonyom! – vetette mellé magát Johnnie, és átkarolta a feleségét.

Alma minden egyes ijesztőbb résznél szorosan átölelte Johnnie-t, és sikítva a mellei közé fúrta az arcát. A másik nőt boldogsággal töltötte el, ahogy a felesége hozzá simulva vár tőle védelmet, még akkor is, ha csak egy bugyuta filmről volt szó.

            Amikor a filmnek vége lett, Johnnie kikapcsolta a tévét, amitől a szoba teljes sötétségbe burkolódzott. Levetkőzött, majd Almáról is lehúzta a pólót, hogy magához ölelhesse meztelen testét. Megcsókolta, majd végighaladt a nyakán. Alma felnyögött, felesége vállára hajtotta a fejét, miközben kezei végigfutottak a széles háton. A szíve hevesen vert a puha bőr érintésétől.

            Johnnie végigfuttatta a nyelvét Alma arcélén, miközben a keze a nő mellein kalandozott. Megérintette a formás félgömböket, hüvelykujjával az egyik mellbimbót kezdte izgatni, amitől Alma zihálni kezdett. A hátára lökte a mexikói nőt, és fölé kerekedett. Érzéki kis semmiségeket suttogott felesége fülébe, miközben a mellbimbóit izgatta, és hasát a feleségéének feszítette. Elmosolyodott, amikor érzett egy apró rúgást a nő hasának belsejéből. Egyik keze lefelé indult, míg végül megérezte felesége nedves ágyékának tapintását.

            Alma felnyögött, ahogy a kutató ujjak lassan beléhatoltak. Johnnie élvezte, ahogy a nedves járat falai ráfeszülnek. Lassan kezdett mozogni, nyögést és zihálást csalva elő Almából. A másik nő ujjai is rátaláltak az ő bejáratára, és Johnnie felnyögött, ahogy a felesége a csiklóját kezdte izgatni. Egyre hevesebben mozogtak.

– Kérlek! – könyörgött Alma. – Érezni akarom a szádat és a nyelvedet.

Johnnie arrébb gördült, és Alma combjai közé feküdt, hogy száját nyomhassa kihúzott ujjai helyére. Alma azonnal hangosan felnyögött. Teste átvette Johnnie nyelvének ritmusát.

            A mexikói nő végül Johnnie nevét sikoltva élvezett el. A másik nő serényen lenyelt minden nedvet, majd felemelkedett, hogy széttárt combjait a feleségéjéi közé nyomja, amíg csiklója Almáéhoz nem ért.

            Átölelték egymást és csókolóztak, miközben kezeik felfedezték egymás testét. Minden porcikájuk együtt lüktetett, közeledve az orgazmushoz.

– Alma! Annyira szeretlek! – suttogta Johnnie, miközben könny folyt le az arcán.

– Én is szeretlek! – zihálta Alma, majd ismét felsikoltott, amikor az orgazmus egyszerre rázta meg mindkettőjük testét.

Johnnie a feleségére roskadt, majd a hátára gördült, hogy magára húzza a nőt.

            A hét hátralevő részét az ágyban töltötték, és csak enni és fürdeni keltek fel.

***

            Alma épp a vendégszobát készítette elő Torinak és Ceecee-nek, amikor a telefon megszólalt.

– Halló? – vette fel. Alig hallott valamit a túlvégről a rossz kapcsolat miatt. –Halló! – vonta össze a szemöldökét.

– Alma? Itt Gui! – hallatszott az öccse hangja.

– Guillermo? Gui! Tényleg te vagy az?

– Igen, Alma. Én vagyok. Hogy vagy, pepita?

– Jó hallani a hangod, Gui. Jól vagyok, a körülményekhez képest.

Guillermo két évvel korábban egy venezuelai olajfúrótornyon kapott munkát. Ezt használta fel, hogy túltegye magát azon, ami Javier-rel történt, és hogy a nővére egy nőhöz ment hozzá.

– Hallottam, pepita. Sajnálom, ami Phillippel történt. Épp csak most kaptam meg a hírt. Errefelé nem jönnek túl sűrűn a hírek. Az előbb beszéltem Mami-val, és ő elmondott mindent.

– Köszönöm, Gui – szipogta Alma. – Annyira örülök, hogy hallom a hangod. Nagyon hiányzol.

– Te is hiányzol nekem. Mami elmondta, hogy Johnnie-val ismét gyereket vártok. Nagyon örülök nektek.

Alma örömmel vette a változást, ami beállt a férfi véleményében.

– Mami arról is beszélt, hogy mibe keveredett Johnnie. Pepita! Tudom, hogy nem jöttünk ki jól egymással, de szeretném, ha ez megváltozna. Nem akarok a boldogságod útjába állni.

– Gui! Annyira örülök, hogy ezt hallom. Tudom, mennyire próbálkoztál, mielőtt elmentél. Remélem, hogy ti ketten egy szép napon barátok lesztek.

– Én is remélem. Remélem, hogy ártatlannak találják, Alma. Mindkettőtök érdekében.

– Nagyon köszönöm, Gui.

A férfi hallotta, ahogy az egyik barátja kiabál neki.

– Mennem kell, pepita. Vigyázz magadra! Szeretlek.

– Én is szeretlek, Gui – hallgatta Alma, ahogy a vonal megszakad.

Johnnie lépett be a szobába, amikor meghallotta Alma zokogását. Átment a vendégszobába, és ott találta a könnyeivel küzdő feleségét.

– Alma! Kicsim! Jól vagy? – guggolt le Alma mellé.

A nő felnézett rá és elmosolyodott.

– Igen, szerelmem. Örömömben sírok. Most beszéltem Gui-val.

Johnnie megmerevedett.

– Igen? És mi van vele?

– Azért hívott, hogy az együttérzéséről biztosítson. Mami beszélt neki a gondjainkról.

Johnnie megnyugodva sóhajtott.

– Oké.

– Szeretett volna gratulálni a babához is, és sok sikert kíván a tárgyalásodra.

– Tényleg? – lepődött meg Johnnie.

– Igen, tényleg – mosolyodott el Alma. – Tudtam, hogy idővel megjön az esze,

Johnnie még mindig hitetlenül fogadta Guillermo hirtelen véleményváltozását.

– Hagyd csak! Majd én befejezem. Addig te pihenj le!

– Oké – bólintott Alma. – Úgyis sajog a hátam.

Johnnie felkacagott és előrehajolt, hogy megcsókolja a feleségét, de a pillanatot félbeszakította az utcáról jövő berregés.

– Nos, úgy tűnik, megjöttek a vendégeink. Menj! Engedd be őket, amíg én végzek itt!

– Rendben, szerelmem – szaladt ki Alma.

***

            Alma kiment a barátaik elé a kocsi beállóhoz, és Ceecee azonnal a nyakába vetette magát. Tori megállt a kocsi mellett, és várta hogy rá is sor kerüljön, de Alma és Ceecee egy szó nélkül bementek a házba.

– És hogy vagy, Tori? Jó újra látni téged! – kiabálta utánuk szarkasztikusan.

Johnnie épp befejezte a vendégszoba rendbe tételét, amikor Tori egy rakás csomaggal betámolygott a házba.

– Hello, Tori! – lépett oda hozzá, hogy segítsen. – Miért nem szóltál? Segítettem volna.

Tori letette a maradék csomagot is, és próbált levegőhöz jutni.

– Nem tudtam, hogy itt vagy… Alma és Ceecee rögtön egymás nyakába ugrottak, és köszönés nélkül bejöttek a házba. Honnan tudhattam volna, hogy te is itthon vagy?

Johnnie felnevetett.

– Emlékszel? Mint évekkel ezelőtt.

– Mi van velük? – grimaszolt Tori. – Olyanok, mint két tini lány egy pizsamapartin.

– Ötletem sincs – vonta meg a vállát Johnnie és a csomagokra nézett. – Ez minden, amit magatokkal hoztatok?

Tori úgy nézett rá, mintha még egy fejet növesztett volna.

– Megkergültél? Ez csak Ceecee cuccának a fele. Úgy csomagolt, mintha legalábbis ide akarna költözni. Ami engem illet, én csak két bőröndöt hoztam, úgyhogy ő még az én többi táskámat is telepakolta.

Johnnie nem tudta megállni, hogy felnevessen.

– Na gyerünk! Hozzuk be a többi cuccotokat is, hogy végre pihenhess. Meghívtuk Annie-t és Myrát vacsorára, aztán elmehetünk táncolni.

Tori kissé felvidult az ötlettől.

– Jól hangzik. Alig várom, hogy lássam Ceecee-t, ahogy rázza azt az ennivaló fenekét.

***

            Vacsora után mindannyian elmentek a Leather and Lace-be. Johnnie inkább a The Back Door-ba* akart menni, ami most már teljesen Annie-é volt, és ismét a régi fényében tündökölt, de Annie inkább meg akarta nézni a Leather and Lace-t.

            A hely tele volt, és mindent betöltött a dübörgő zene. Annie körbe nézett, és gyorsan feljegyzett magában egy pár ötletet a saját szórakozóhelyéhez.

– A fenébe is! Jó ez a hely.

– Ja – válaszolta Johnnie. – Egész jó a zene.

Kerestek maguknak egy asztalt, és leültek. Odajött hozzájuk a pincérnő, és megkérdezte, mit isznak.

– Alma! Azt hiszem, ma te vezetsz – suttogta Johnnie.

– Semmi gond, szerelmem – mosolygott Alma, és megcsókolta a felesége orra hegyét. – És, kaphatok cserébe egy dalt?

– Amit csak akarsz, kislány – duruzsolta Johnnie. – Mit szeretnél.

– A mi számunkat, kérlek! – mosolyodott el Alma.

– Amint szabad lesz a mikrofon, megkapod – kacsintott Johnnie.

Annie odahajolt hozzá.

– Vörös Bagoly! Nézz a bárpulthoz, és mond el, kit látsz!

Johnnie oda nézett, és megpillantotta az ismeretlen megmentőjét, amint egy vöröske dörgölődzik hozzá.

– Ő az, aki hazavitt aznap este.

– Valóban, ő az – bólintott Annie. – Szóval, nem akarsz oda menni, és megköszönni neki?

– De. Azt hiszem. Talán meghívom egy italra. – Azzal Almához hajolt. – Kicsim! Most vettem észre egy régi ismerősömet. Mindjárt visszajövök.

– Oké, kicsim!

Johnnie felállt, és a bárpult felé indult.

– Hello, haver! – szólította meg az ismeretlen nőt.

A vöröske felemelte a fejét, és összevonta a szemöldökét.

– Ő már foglalt. Keress magadnak mást!

Johnnie felvonta a szemöldökét, és lenézett a nála jóval alacsonyabb nőre.

– Ne aggódj! Nem az esetem. Különben is! Hasonló az ízlése, mint az enyém, és ebbe nem igazán illünk bele egymásnak.

– Nagyon igaz! – kacagott fel a másik nő, és a vöröske felé fordult. – Ha megbocsátasz nekünk egy pár percre…

– Ott várok – szakította félbe a vöröske, és a bárpult másik vége felé bökött a fejével. – Ne várass meg!

– Nyugi, Nina! Nem foglak.

Nina Agdal alias Nina.

Johnnie kivárta, amíg a vöröske hallótávolságon kívül ér.

– Csak szerettem volna megköszönni, amit tettél értem… Csak azt nem tudom, kinek köszönjem.

– A barátaim csak G-nek hívnak – nyújtotta felé a kezét a nő.

– Köszönöm, G – szorította meg a jobbot Johnnie. – Komolyan.

– Remélem, ma este nem nekem kell majd hazaráncigálnom téged, vagy igen? – vigyorgott G.

– Nem – kacagott Johnnie. – A feleségemmel és a barátaimmal vagyok itt. Szeretném, ha találkoznál velük, ha nem bánod. És persze ha a barátnőd is beleegyezik.

– Nem a barátnőm – kacagott G. – Bár szeretné.

– Nos, akkor gyere, amíg nem figyel!

Tori és Annie felálltak, amikor Johnnie odalépett az asztalhoz G-vel.

– Hello! Emlékszel rám? A nevem Annie, ő pedig a barátnőm, Myra.

– Sosem felejtenélek el – nevetett a másik, és megszorította a felé nyújtott jobbot. – A barátaim G-nek hívnak.

– Örülök, hogy találkoztunk – rázott vele kezet Myra is.

– Én Tori vagyok. Ő pedig a feleségem, Ceecee – mutatkozott be Tori is. – Örülök, hogy találkoztunk.

– Számomra az öröm – mosolygott G.

– És ő a feleségem, Alma – állt Johnnie a mexikói nő mögé.

– Annyira ismerősnek tűnsz, G – vonta össze a szemöldökét Alma. – Találkoztunk már?

– Ööö, nem. Nem hiszem. Azt hiszem, csak hasonlítok valakire.

– Meglehet. De határozottan azt hiszem, ismernem kellene téged.

G kissé ideges lett.

– Azt mondják, mindenkinek van egy hasonmása.

Alma úgy döntött, nem firtatja tovább.

– Talán így van – mosolygott rá, és a másik is visszamosolygott, de az arckifejezése megváltozott, amikor Nina odakiáltott neki.

– Azt hiszem, jobb ha megyek. Szép estét!

– Neked is! – mosolygott Alma.

G megismételte a jókívánságait a többieknek is.

Johnnie felállt, hogy elkérje a mikrofont. Amikor rázendített a dal, az egész helyiség elcsendesedett.

– I must have rehearsed my lines a thousand times 'til I had them memorized.** – kezdett bele az énekbe.

Tori szája tátva maradt.

– Nem is tudtam, hogy ilyen jól tud énekelni – hajolt oda Almához.

A mexikói nő elmosolyodott.

– Igen. Az én drágám igencsak sokoldalú. Nagyon szép hangja van… Ez a szám szólt az első randinkon.

Johnnie tovább énekelte Patti LaBelle If Ony You Knew*** című számát, egyenesen Almára nézve. Ahogy a szám végéhez közeledett, a szemei megteltek könnyel, és látta, ahogy Alma arcán is apró cseppek folynak le. Végül dübörgő taps fogadta. Ahogy visszatért az asztalukhoz, arra gondolt, talán ez az utolsó alkalom, hogy együtt lehetnek.

***

            Johnnie az ágyuk fejtámlájának dőlt.

– Alma! Ne vegyél hálóinget!

Alma felé fordult, és odalépett hozzá.

– Olyan csendes vagy, mióta haza jöttünk, szerelmem. Tudom, hogy csendes vagy, ha iszol, de most valami nem stimmel.

– Csss, kicsim! Ne beszélj! – mondta, és végigsimított Alma arcán. A szemei lecsukódtak, és csak a kezével simította végig a felesége arcát, memorizálva minden egyes négyzetcentiméterét. Aztán végighaladt a nyakán, a vállain, és áttért a melleire. Aztán végigsimított Alma hasán, majd a csípőjén és a combjain, átfordulva a hátára. Amikor végzett, kinyitotta a szemeit.

– Szeretlek, Alma. Mindig is szeretni foglak.

* The Back Door: Szó szerinti fordításban „A Hátsó Ajtó”.

** Szabad fordításban: „Ezerszer el kell ismételnem a soraimat, amíg megjegyzem.” Talán az eredeti összefüggésben mást jelent. Ha valakinek lenne erről infója, javítson ki!

*** Szabad fordításban: „Ha te azt tudnád”, „Ha csak azt tudnád”, vagy valami hasonló.

18. fejezet

            Johnnie csendben húzta magára fehér selyem blúzát és fekete Armani kosztümjét.

– Szeretnél enni még valamit, mielőtt elindulunk? – kérdezte Alma.

Johnnie nehézkesen felsóhajtott.

– Nem, kicsim. Nem vagyok éhes.

– Querida! Enned kell valamit. Mit szólnál egy pirítóshoz kávéval?

– Rendben, Alma. Jól hangzik – egyezett bele Johnnie.

Ceecee összedobott maguknak egy könnyű reggelit gyümölcsökből és gabonapehelyből.

– Gondoltam, senki sem akar most semmi nehezet enni – mondta, amikor Johnnie és Alma beléptek a konyhába.

– Én csak egy pirítóst és kávét kérek, de neked, Alma, valami tartalmasabbat kéne enned. Gondolj a kicsire! – nézett a feleségére Johnnie.

– Nem hiszem, hogy bármi is lemenne a torkomon – ellenkezett Alma.

– Akkor csak pirítóst meg gyümölcslevet – mondta Johnnie komolyan. – Nem mégy sehova, amíg nem ettél.

– Igen, drágám – bólintott Alma.

***

            A tárgyalóterem teljesen megtelt. A riporterek sorban álltak a fal mentén, hosszú sorban kígyózva ki a folyosóra is. Johnnie munkatársai Rosa, Miguel, Annie és Myra társaságában ültek elől. Már az esküdtszék is megérkezett, Johnnie pedig Bob mellett ülve bámulta a másik oldalon ülő Jeff Abbottot és két társát.

– Álljanak fel! – szólalt meg a törvényszolga. – Az ülést megnyitom. A tiszteletre méltó Andrew O’Connell elnököl.

O’Connell bíró oda sétált a pódiumához, és helyet foglalt.

– Leülhetnek.

A törvényszolga odalépett hozzá az ügy aktájával.

– Észak-Karolina kontra Johnetta Green. A vád gyilkosság, első fokon – adta át az aktát a bírónak.

– A vád megkezdheti a nyitó beszédét – nézett fel a bíró.

Abbott felállt, és az esküdtszékhez lépett.

– Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtek! Önöket érte az a megtiszteltetés, hogy ítéletet mondhatnak a vádlott, Johnetta Green felett. Egy brutális gyilkossággal vádoljuk őt, amit Wilmington polgármestere, Alexander Ballantine ellen követtek el. Ballantine polgármester ötvennégy éves volt, amikor meggyilkolták. Egy élete teljében lévő férfi.

A következő percekben végig vette Ballantine élettörténetét. Utána rátért a polgármester és Johnnie konfliktusára, hogy aztán ismertesse a halál körülményeit és a holttest felfedezését.

– Johnetta Green a wilmingtoni rendőri testület többszörösen kitűntetett tagja volt. Ő volt az év rendőre, és elnyerte a Bátorság Érdemérmet is. Számtalan nyomozásban vett részt. Ezeket mondhatná el róla tisztelt kollégám – nézett Bobra. – De akik a törvényt szolgálják, meg is szeghetik azt. Bizonyítani fogjuk, hogy Miss Greennek indítéka és lehetősége is volt rá, hogy elkövesse ezt a szörnyű bűntényt. Bizonyítékunk van arra, hogy a tetthelyen tartózkodott. Nézzenek rá! – mutatott Johnnie-ra. – Egy erős nő, jó kondícióban. Kétség sem férhet hozzá, hogy képes lett volna legyűrni Ballantine polgármestert.

Miközben folytatta, Bob odahajolt Johnnie-hoz.

– Remélem, nem folytatja sokáig – suttogta, majd elvigyorodott. – Még a végén az esküdtek elalszanak, mire mi jövünk.

Johnnie Almára nézett a válla fölött. A felesége rámosolygott, és az álla alá tette a mutatóujját, kissé megemelve azt, mintha azt mondaná, „fel a fejjel!” Johnnie rákacsintott, és visszafordult.

            Bob végül megkapta a lehetőséget, hogy megtartsa a nyitóbeszédét. Felállt, és oda lépett az esküdtszék asztalához.

– Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtek! Mr. Abbott akkurátus pontossággal végigment azon, hogy ki mit, hol, mikor és miért tehetett ebben az ügyben. Nem fogom untatni önöket azzal, hogy elismétlem. Azt állítja, bizonyítéka van rá, hogy ügyfelem megölte Alexander Ballantine-t. Nekünk bizonyítékunk van az ellenkezőjéről, és ezen tárgyalás során jó okot fogunk adni önöknek, hogy ártatlannak találják Miss Greent ebben az ügyben… A meghallgatás után a vádnak kellő mennyiségű bizonyítékot kell felsorakoztatnia arról, hogy ügyfelem bűnös. Ez esetben nem lesz más választásuk, mint hogy higgyenek neki. Ha viszont a vád erre nem képes, ártatlannak kell találniuk ügyfelemet. Köszönöm a figyelmet. – Azzal elfordult és visszament a helyére.

– Mekkora egy arrogáns SOB*, nemde? – suttogta Abbott társa.

– Ez nem arrogancia – nézett rá Abbott. – Ez bizalom. Van valamije, amivel elérheti a felmentést.

– Rendben, Mr. Abbott! Szólítsa az első tanúját! – utasította O’Connell bíró.

Abbott felállt és belekezdett.

– A vád Dr. Robert Kirasawát szólítja.

Dr. Kirasawa volt New Hanover megye főhalottkéme. Ő végezte el Ballantine boncolását.

Miután letette az esküt, Abbott odalépett hozzá.

– Dr. Kirasawa! Le tudná írni az esküdteknek, mi okozta Ballantine polgármester halálát, és a sérülések mértékét?

– Ballantine polgármester egy fejet érő tompa ütés okozta traumába halt bele. Teljesen beborította a vér, amikor megkezdtem a boncolást. A fejét ért trauma rendkívül kiterjedt volt. A koponyája több heleyn is megrepedt, eléggé ahhoz, hogy károsítsa az agyszövetet – magyarázta Dr. Kirasawa. Az esküdtek összerándultak a hallottaktól és a körbe járó képek láttán.

– A munkájában töltött évek alatt látott már ilyen sérülést autóbaleseteken kívül? – kérdezte Abbott.

– Soha.

– Szakértői véleménye szerint, lehetséges az erőszakos halál? – fordult az esküdtek felé Abbott.

– Igen. Rendkívül erőszakos – válaszolta a halottkém.

Abbott elfintorodott.

– Egyet ért abban, hogy a tettesnek igencsak elkeseredettnek kellett lennie, hogy ilyen kegyetlen gyilkosságot hajtson végre?

– Tiltakozom! – kiáltott fel Bob. – A tanú a képzettsége alapján nem lehet jogosult ilyen következtetés levonására.

– Helyt adok – bólintott O’Connell bíró.

– Nincs több kérdésem – mondta Abbott.

– Az öné a tanú, Mr. Wooten – mondta a bíró.

Bob felállt.

– Nincs kérdésem a tanúhoz, bíró úr.

O’Connell elbocsátotta Dr. Kirasawát. Miután a halottkém távozott Abbott következő tanúként Mrs. Alive Winderst szólította. Miután letette az esküt, Abbott odalépett hozzá.

– Mrs. Winders! Mióta dolgozott Ballantine polgármesternek korai halála előtt?

– Majdnem huszonöt évig voltam Ballantine polgármester titkárnője.

– Ezen évek során alaposan megismerhette Alexander Ballantine-t, mint embert. Egyetért?

Mrs. Winders hátradőlt a székében.

– Igen. Teljes mértékben.

Abbott elmosolyodott.

– Mesélne nekünk egy keveset Ballantine polgármesterről?

– Megpróbálom… Akkor kezdtem Ballantine polgármesternek dolgozni, amikor végeztem a Duke Law School-ban.** Nagyon kedves ember volt. Mindig tisztelettel bánt velem. – Az esküdtek felé fordult. – Keményen dolgozott a város tisztes polgáraiért. Új munkalehetőségeket teremtett a városban. – Könny folyt le Mrs. Winders arcán. – Lojális ember volt. Kifogástalan személyiség.

– Lökött tyúk – morogta Bob.

Johnnie zavartan nézett rá.

– Bob! Miről beszél?

– Most nyílt ki egy ajtó – mosolyodott el a férfi.

– Igen, igen, Mrs. Winders. – Bob egy pillanatra elhallgatott. Tudta, hogy a nő túl messzire ment. Nem számított rá, hogy ez elkerüli a védelem figyelmét. – Most pedig, írja le nekünk, ami Mr. Ballantine irodájában történt aznap, amikor felfedezte a testét.

– Bementem az irodába, és feltettem egy kávét, ahogy minden reggel teszem. Az ajtaja zárva volt, mint mindig. Mentem, hogy kinyissam. – A hangja megremegett, és a szemei megteltek könnyel. – Az irodáját feldúlták, és ő ott feküdt egy vértócsában az asztala mögött. Borzalmas volt. Egyszerűen borzalmas.

Abbott grimaszolva nézett az esküdtekre, és megcsóválta a fejét, majd oda lépett a nőhöz, és megsimogatta a kezét.

– Köszönöm, Mrs. Winders. – Aztán a bíró felé fordult. – Nincs több kérdésem.

Közeledett az ebédidő, úgyhogy a bíró úgy döntött, szünetet tart, lehetőséget adva Mrs. Windersnek, hogy összeszedje magát.

Emanuella de Paula alias Johnetta Green

 ***

            Amikor a terem ismét megtelt, Mrs. Winders visszatért, hogy válaszoljon a további kérdésekre.

– Az öné a tanú, Mr. Wooten – jelentette ki a bíró.

– Köszönöm, bíró úr! – lépett oda Bob a tanú padjához és melegen rámosolygott. – Rendben, Mrs. Winders! – köszörülte meg a torkát. – Azt állítja, hogy majdnem huszonöt évig dolgozott Ballantine polgármesternek, igaz ez?

– Igen. Teljes mértékben igaz.

– Ez azt jelenti, hogy jól ismerte a polgármestert.

– Igen. Mondhatjuk így is.

– Nos, akkor hihetünk magának, hogy egy kifogástalan személyiség volt, igaz?

– A francba! – morogta Abbott.

– Teljes mértékben – bólintott jelentőségteljesen a nő. – Egyenes és becsületes ember volt. Megtett mindent, amit csak tudott, hogy jó fényben tüntesse fel a várost. Megtett mindent, hogy tisztes polgárok munkát kapjanak. Nagy szerencsétlenségére, és a miénkre, nem tudta beteljesíteni a célját – nézett közvetlenül Johnnie-ra.

– Tiltakozom a tanú utolsó megnyilvánulása ellen, bíró úr!

– Helyt adok. Kérem az esküdteket, hagyják figyelmen kívül Mrs. Winders utolsó megnyilvánulását – mondta a bíró, majd a tanú felé fordult. – Mrs. Winders! Válaszoljon a feltett kérdésre, és a véleményét tartsa meg magának!

– Igenis, bíró úr! – hajtotta le a nő a fejét bűnbánóan.

– Mrs. Winders! – folytatta Bob. – Azt mondta, hogy a polgármester kifogástalan személyiség volt?

– Tiltakozom! – szólalt meg Abbott, majdnem kizuhanva a székéből.

– Visszavonom, bíró úr! – mondta Bob és visszalépett a védelem asztalához. A segédje odaadott neki egy dossziét, amiből a férfi kiemelt egy aktát, hogy aztán visszamenjen a tanúhoz.

– Mrs. Winders! Mit szólna, ha azt mondanám, olyan bizonyítékot tartok a kezemben, ami megcáfolja az előbbi állítását Ballantine polgármesterről?

– Tiltakozom! – pattant fel Abbott a székéről. – Tanácskozást kérek, bíró úr! – Amint mindketten odaértek Bobbal a bíró pulpitusához, folytatta: – Bíró úr! Azt hittem, kizártuk ezeket a bizonyítékokat.

– Valóban, ügyész úr – fordult O’Connell bíró Bobhoz. – Mit hoz fel mentségére, mielőtt még eljárás alá vonnám, Mr. Wooten.

– Bíró úr! Mr. Abbott tanúja azt állítja, hogy az elhunyt a legmagasabb morális csúcson állt. Ezzel az ügy tárgyává tette az áldozat személyiségét. A Williams kontra Észak-Karolina és az Estes kontra New York állam ügy alapján felhasználhatom az aktáimat. Folytassam, bíró úr?

– Nem szükséges. Menjenek vissza! A tiltakozást elutasítom.

Johnnie hátra nézett Alma reménykedő szemeibe.

Abbott visszament a helyére. Alig bírta palástolni a dühét.

– A védelem szeretné ezen aktákat bizonyítékként jegyzőkönyvbe venni, bíró úr! – jelentette ki Bob.

– Helyt adok az indítványnak – válaszolta a bíró.

Miután jegyzőkönyvbe vették a bizonyítékot, Bob átnyújtotta a másolatot Abbottnak, és visszafelé menet Johnnie-ra kacsintott.

– A fenébe is! Jól csinálja a dolgát ez a pali – motyogta Tori, Alma pedig boldogan bólintott.

– Nos, Mrs. Winders, olyan bizonyítékokat tartok a kezembe, amelyek alátámasztják, hogy Ballantine polgármester nem volt feddhetetlen, és a személyisége nem volt olyan kifogástalan, ahogy maga állítja – vigyorgott Bob önelégülten.

– Az lehetetlen.

– Emlékszik az áldozat ügyfelem irányába tett állításaira?

– Természetesen. Én magam írtam a sajtónak szóló híreket – válaszolta a nő felháborodottan.

Bob elvigyorodott.

– Fel tudna sorolni párat ezen vádakból?

– Örömmel. A polgármester úrnak információja volt arról, hogy Miss Green kapcsolatban áll a szervezett bűnözéssel, és korrupciós ügyekben érintett. Továbbá információja volt arról, hogy még rendőrtisztként kenőpénzt fogadott el a maffiától.

– Valóban, Mrs. Winders? – kérdezte a férfi nyugodtan, ami csak még jobban feltüzelte a nőt. – Mindezek az állítások részletesen dokumentálva is voltak?

A nő kissé elbizonytalanodott.

– A polgármester azt mondta…

– Látott belőle bármit is? – szakította félbe Bob.

– Nem.

– Nos, Mrs. Winders, nekem van pontos dokumentációm – hangsúlyozta. – Ballantine polgármester volt az, aki kapcsolatban állt a szervezett bűnözéssel, érdekelt volt a korrupcióban, hamis tanúzásban és illegális kampányfinanszírozásban, és további olyan ügyekben, amik nem hiszem, hogy tiszteletre méltóak lennének Wilmington becsületes polgárai szemében.

Mrs. Winders szóhoz sem jutott, a termet pedig fojtott sutyorgás töltötte meg.

– Tiltakozom, bíró úr! Mr. Wooten beszédet tart, nem kérdést tesz fel.

– Helyt adok. Mr. Wooten! Kérem, tartózkodjon a kinyilatkoztatásoktól a záróbeszédekig!

– Igenis, bíró úr! – válaszolta Bob. – Nincs több kérdésem a tanúhoz.

– A tanú távozhat – jelentette ki a bíró.

Bob visszament a helyére, és oda hajolt Johnnie-hoz.

– Megmondtam magának! Ha egy ajtó bezáródik, egy másik kinyílik.

– Honnan tudta, hogy fel fogja tudni használni?

– Biztos voltam benne, hogy valaki szóba hozza, milyen egy nagyszerű fickó volt ez a Ballantine. Csak azt nem hittem, hogy ez ilyen hamar megtörténik.

– A vád Jonas Peterst szólítja – jelentette ki Abbott.

Peters a tanúk padjához lépett és letette az esküt. Kissé idegesnek tűnt.

– Mr. Peters! Mennyi ideig volt a polgármester asszisztense? – kérdezte Abbott.

– Tizenegy évig voltam Ballantine polgármester mellett.

Abbott úgy tervezte, hogy mélyebben belemegy a kapcsolatukba, de aztán meggondolta magát. Félt, hogy Bob esetleg előhúz egy újabb meglepetést a kalapjából.

– El tudná mondani, mit talált aznap, amikor felfedezték a polgármester holttestét?

– Természetesen. Épp csak beléptem az épületben, amikor meghallottam Mrs. Winders sikolyát. Berohantam a polgármester irodájába, és ott találtam őt remegve és sikoltozva. Az asztal mögé mutogatott. Egy nagy vértócsát vettem észre a szőnyegen. Amikor megkerültem az asztalt, láttam, hogy ott fekszik a polgármester egy vértócsában. Alig ismertem fel. A fejét mintha teljesen összetörték volna. Borzalmas volt.

– És mit csinált még? – folytatta Abbott.

– Azonnal hívtam a 911-et. A rendőrség és a mentől rögtön kijöttek, de már nem tehettek semmit érte.

– Tudva levő, hogy a polgármester nagy népszerűségnek örvendett a lakosság körében. El tudja képzelni, hogy bárki is elkövethetett ilyen borzalmas bűncselekményt ellene?

– Természetesen – mondta Peters magabiztosan. – Johnetta Green. A polgármester eljárás alá volta, és egyszer már az életére is tört.

– Valóban? – kérdezte Abbott. – Mesélne erről az esküdteknek?

Peters az esküdtszék felé fordult.

– A Martinez gyerek temetésén voltunk, hogy lerójuk a kegyeletünket. Ő volt Miss Green szeretőjének a gyereke.

Johnnie megrázkódott a hangnemtől.

– Amikor meglátott minket, kifordult magából, és puszta kézzel vetette magát a polgármesterre. Három ember kellett, hogy leszedjék róla. Majdnem megölte.

– Mennyi idő telt el a temetés és a polgármester holttestének felfedezése között? – kérdezte az ügyész.

– A temetés hetedikén volt, a polgármestert pedig nyolcadikán reggel találtuk meg.

– Köszönöm, Mr. Peters. Nincs több kérdésem, bíró úr! – Abbott magabiztosabbnak tűnt, mint korábban.

– Számíthatok rá, hogy csak kérdésekkel fordul Mr. Petershöz, Mr. Wooten? – kérdezte O’Connell bíró.

– Teljes mértékben, bíró úr – állt fel Bob.

– Akkor, a kései óra okán, holnapig elnapolom az ülést.

– Igen, bíró úr – válaszolta Bob.

– A tárgyalás holnap reggel kilenckor folytatódik. Az ülést berekesztem.

Johnnie felállt, és a többiek felé fordult. Alma érezte a belőle áradó haragot.

– Jobb lesz, ha kivisszük innen, Tori. Úgy néz ki, mintha fel akarna robbanni.

A sajtó megrohanta őket, ahogy kifelé tartottak. Amikor a mélygarázs felé indultak, Bob félrevonta Johnnie-t.

– Johnnie! Meg kell nyugodnia! Minden rendben. A mai nap jól sikerült az ügyünk számára. Elismertettük a Ballantine elleni bizonyítékokat. Most már az esküdtek is látni fogják, milyen egy perverz alak volt.

– Igen. Tudom.

– Menjen haza, és pihenjen!

***

            Johnnie az egész hazafelé vezető úton csendben maradt. Alma fogta a kezét, de nem zavarta meg azzal, hogy megszólal. Tudta, ennek most nincs itt az ideje.

– Hál’ Istennek, nincs itt senki – parkolt le Tori.

Alma felsóhajtott örömében, hogy egy újságíró sem jár a környéken. Nem tudta, Johnnie hogy reagálna a jelenlétükre.

– Helyes. Reméljük, most már békén hagynak minket.

Amikor már bent voltak, Johnnie a hálószoba felé indult, Alma pedig követte, de Tori megállította.

– Adj neki egy kis időt, Alma! Ez egy nehéz nap volt.

Alma bólintott.

– Csak szeretném, ha tudná, hogy itt vagyok neki.

Tori átölelte a vállát.

– Tudja, Alma.

Néhány pillanat múlva Johnnie otthoni ruhában tért vissza.

– Lemegyek a pincébe – motyogta.

Alma megállt az ajtóban, és hallgatta Johnnie edzőgépeinek hangjait, de néhány perc múlva a zaj elhalt. Közelebb lépett az ajtóhoz, de továbbra sem hallott semmit. Azt gondolta, valami gond lehet, ezért belépett.

            Jognnie a bárpultnál ült, előre görnyedve. Már a harmadik italát öntötte le a torkán, amikor meghallotta Alma lépteit. Felismerte a lépteit, és már előre felkészült a vádbeszédre.

– Johnnie? – lépett oda hozzá a mexikói nő.

– Ne most, Alma! Egyedül akarok lenni! – mondta Johnnie mogorván.

Alma lassan odalépett hozzá, és átölelte a vállát.

– Kérlek, kicsim! Ne igyál!

– Szükségem van egy kevésre. Csak még egy kicsi, és végeztem.

– Nem, szerelmem. Nem fogsz tudni leállni. Azért iszol, mert szomorú vagy. Leiszod magad, de nem használ semmit.

Johnnie majd felrobbant, és ő tudta ezt.

– Alma! Menj fel!

– Sajnálom, de nem tehetem – mondta Alma. Tudta, mennyire maga alatt van Johnnie, de ha most elhagyja magát, akkor már nem lesz segítség.

Tori és Ceecee a lépcső tetejénél álltak arra az esetre, ha szükség lenne rájuk.

– Hagyj magamra, Alma, a fenébe is! – üvöltötte Johnnie.

– Nem foglak – kiabált vissza a másik. – Ezt meg kell beszélnünk.

Johnnie dühében a falhoz vágta a poharát. Tori majdnem lerohant, de Ceecee megállította.

– Csak egy pohár – suttogta.

– Nem megyek el – mondta Alma magabiztosan.

– Oké, Alma! Ha tudni akarod, elmondom – hajolt alig egy centire az arcához Johnnie. – Az után a rengeteg szarság után, amin keresztül mentem sem fogadnak el Phillip szülőjének. „Miss Green szeretőjének a gyereke.” Mi a franc akar ez lenni? Ki szerettem volna törni annak a nyavalyásnak a nyakát. „Miss Green szeretője”. A fenébe is, Alma! A feleségem vagy, Phillip pedig a fiam volt.

Alma a szájára tette a kezét. Tudta, milyen érzékeny Johnnie ebben a témában. Gyűlölte, ha nem ismerik el őket házasoknak, és hogy a neve nem lehet a gyerekük születési anyakönyvében.

– Kicsim! Semmit sem számít, mit mondanak mások.

– Engem elmondhatnak bárminek. Nem bánom. De azt nem hagyom, hogy a fiamat elvegyék tőlem – remegett meg Johnnie hangja.

– Nézz rám, szerelmem – mondta Alma kedvesen.

Johnnie felé fordult. Könnyek szöktek a szemébe.

– Nem számít, Querida. A feleséged vagyok – bújt hozzá. – Phillip a fiad volt, legalább annyira, mint az enyém. Senki nem vitathatja el ezt tőled. Akkor sem szerethetted volna jobban, hogyha te szülöd meg. Szeretett téged, tudod jól. Szóval ne gyötörd magad azzal, hogy mit mondanak mások.

– Sajnálom – suttogta Johnnie, ahogy Alma átkarolta.

– Nincs szükség rá, hogy bocsánatot kérj, kicsim. Csak tudd, szeretlek, és itt vagyok neked, bármi történjék is – mondta Alma, és szorosan magához ölelte feleségét.

* SOB: Az angol szlengben a „son of a bitch” rövidítése. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy „egy kurva fia”. Rátok bízom, hogy milyen hasonló helyzetben használatos magyar kifejezéssel azonosítjátok. Én a helyzettől függően (ha kiírják) „kurvapecérnek”, „fattyúnak” és hasonlóknak szoktam fordítani.

** Teljes nevén Duke University School of Law (magyarul talán a Duke Egyetem Jogi Iskolája). Észak-Karolina neves jogi felsőoktatási intésménye.

19. fejezet

            Alma Torival beszélgetett kávéfőzés közben, amikor megszólalt a csengő.

– Nyitom – indult el a bejárati ajtó felé. Egy ismeretlen férfi állt odakint. – Segíthetek?

– Ön Alma Martinez? – kérdezte a férfi.

– Igen.

– Ez a magáé – nyújtott át Almának egy borítékot.

Alma értetlenül nézett rá, miközben átvette.

– Ööö, köszönöm.

– Ki volt az? – lépett oda hozzá Johnnie, miután Alma bezárta az ajtót.

– Nem tudom – fordult felé a felesége. – Ezt hozta.

– Kicsim! Ez egy idézés – vette el Alma kávéját, hogy a másik nő kinyithassa a borítékot. – Bob egy szóval sem említette, hogy be akar idézni.

– Mi folyik itt? – lépett be Tori is.

Alma kinyitotta a borítékot, és felnyögött.

– A vád beidézett tanúnak.

– Hogyan? – nyílt tágra Johnnie szeme. – Az a nyomorult fattyú – rohant a telefonhoz, hogy felhívja Bobot.

– Ó, a fenébe – nyögte Tori.

– Mi történt? – lépett be Ceecee is.

Alma odaadta neki az idézést, Képtelen volt megszólalni. Szemét marta a könny.

– Abbott beidézte, hogy tanúskodjon Johnnie ellen – mondta Tori.

Johnnie arca falfehér volt. Alig tudta elérni Bobot.

– Johnnie, nyugodjon meg! – mondta neki a férfi. – Már értesítettek, és úton is vagyok O’Connell bíróhoz.

– Mire készül az a nyomorult? – nyögte Johnnie méregtől csöpögő hangon.

– Nem tudom – sóhajtott Bob. – De, a biztonság kedvéért, Almának fel kell készülnie a legrosszabbra.

– Bob! Tudja, hogy Alma terhes. Nem tudom, hogy fog reagálni, ha az a faszkalap felveszi a kesztyűt. Nem akarom megrémíteni őt. Már eleget szenvedett.

– Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy leállítsam ezt az egészet, de nem garantálhatok semmit. Készítse fel őt, Johnnie! Most csak ennyit tehetünk – mondta a férfi, azzal letette.

– A fenébe is! – üvöltötte Johnnie.

Alma a könnyeivel küzdött, amikor visszafordult hozzá. Johnnie elszámolt magában tízig, majd vett egy mély levegőt, és odalépett remegve üldögélő feleségéhez. Letérdelt elé, és megfogta a kezét.

– Kicsim! Most figyelj rám, rendben? – Alma bólintott, és könnycseppek folytak le az arcán. – Bob azt mondta, lehetséges, hogy tanúskodnod kell majd. Meg tudod tenni, Alma. Csak válaszolj a kérdéseire! Ennyi az egész.

– De nem akarok, Johnnie. Nem tudom megtenni – zokogta Alma.

Johnnie a két keze közé fogta az arcát, és letörölte a könnyeit.

– Együtt vészeljük át ezt az egészet, emlékszel? Nem kell aggódnod. Nem húzhat elő semmi olyat, amivel már amúgy sem rendelkezne.

***

– Ez nevetséges, bíró úr! Mégis, mit képzel Mr. Abbott, mit csinál? Hiszen ő Miss Green felesége, az Isten szerelmére! – tiltakozott Bob.

– Az állam nem ismeri el a házasságukat, bíró úr – érvelt Abbott. – A törvény szerint semmivel nem inkább Miss Green felesége, mint az enyém.

– Egy házban élnek már több mint hat éve, bíró úr! Házastársakként élnek együtt, amit egy elköteleződési ceremónia* is szentesített.

– Észak-Karolina állam területén ez semmit sem számít. A törvény szemében, bíró úr, ők nem házasok – nyomta meg az utolsó három szót Abbott.

Bob megpróbált tiltakozni, de a bíró megállította.

– Mr. Wooten, megértem az érvelését. De sajnos Mr. Abbottnak kell igazat adnom. Nem tudom, valaha is elismerik-e ebben az államban az azonos neműek házasságát. Hosszú ideig Jesse Helms volt ennek az államnak a szenátora, aki két fogpiszkálót sem volt hajlandó keresztbe tenni a melegekért és leszbikusokért, sőt a színes bőrűekért sem, ami azt illeti. De szerencsére nem mindenki ért egyet vele… No de most, uraim, folytatnunk kell a tárgyalást.

***

            Johnnie és Alma Tori és Ceecee társaságában sétáltak át a riporterek tengerén, hogy beléphessenek a tárgyalóterembe. „No komment.” Ennyit volt csak hajlandó Johnnie mondani a kérdéseikre. Miután beléptek a tárgyalóterembe, Alma átölelte. Johnnie érezte, ahogy a felesége remeg. Igyekezett minél megnyugtatóbb szavakat suttogni a fülébe, amíg Rosa nem jött, hogy a helyére vezesse Almát.

– Minden rendben lesz, mija – suttogta Rosa. – Nem tennél semmit, amivel ártanál Johnnie-nak. Miguel azt mondta, mindent tudnak már, amit mondhatsz nekik.

– Nem bízom Abbottban, Mami – rázta a fejét Alma. – Rossz érzéseim vannak – fonta maga köré a karjait, hogy megállítsa a remegését.

Johnnie a védelem asztalánál ült, és várt Bob érkezésére. Amikor meglátta a férfit, rögtön leolvasta az arcáról a rossz hírt. Felállt, és odasétált a férfival Almához.

– Sajnálom, Alma, de úgy tűnik, muszáj lesz tanúskodnia – mondta a férfi.

– Ne, Bob! Istenem, ne! – remegett Alma. – Képtelen vagyok rá.

– Nyugodjon meg, Alma! – szorította meg a vállát Bob. – Nem kell mást tennie, mint hogy válaszol a kérdésekre. Valószínűleg Johnnie lelki állapotáról kérdezi majd az eset előtt, és amikor hazaért éjszaka… Akárhogy is, nem lendít semmit az ügyön, bármit is kérdez.

– Ez igaz. Semmi szükség rá, hogy aggódj, kicsim – mondta Johnnie, és megcsókolta Alma homlokát.

­­­­***

            Jonas Peterst ismét a tanúk padjához szólították. Bob felállt, és az aktáival a kezében odalépett hozzá.

– Jó reggelt, Mr. Peters!

– Jó reggelt!

– Azt állította tegnap, hogy tizenegy évig volt Ballantine polgármester asszisztense. Igaz ez?

– Igen.

– Nos, akkor első kézből kellett értesülnie mindenről a polgármesterrel kapcsolatban, igaz?

Peters úgy döntött, óvatos lesz. Nem tudta, hova akar Bob kilukadni.

– Minden információnak a birtokában voltam, amiről a polgármester úgy gondolta, tudnom kell.

„Szóval véded a saját hátad, mi?” – somolygott Bob.

– Rendben, Mr. Peters! Ismerte Ballantine polgármester ügyfelemmel kapcsolatos lépéseinek információit?

– Egy részét.

Bob felemelte a dossziéját.

– Ez az a dosszié, amit a polgármester vezetett ügyfelemről?

Bob a csomagra nézett.

– Minden bizonnyal. Nem tudhatom biztosan.

– Nos, nézzünk bele!... Hmm! Tekintve az ügy fontosságát, ez egy elég szegényes akta. Egyetért, Mr. Peters?

A tanú kényelmetlenül fészkelődött a székében.

– Még csak a nyomozás elején jártunk. Sajnálatos módon nem volt időnk befejezni.

– Ez az akta tartalmazza Miss Green személyes adatait, az általa végrehajtott letartóztatások számát, az általa és a társa által megoldott ügyeket. Ezen kívül a kitüntetéseinek listáját és a pénzügyeit – sorolta Bob. – Látta ezt az aktát azelőtt, Mr. Peters, vagy van olyasmi, amiről nem volt tudomása?

– Láttam már ezt az aktát – jelentette ki Peters tétován.

– Akkor látta azt a jelentést is, amit a polgármester által felbérelt nyomozó írt?

– Tiltakozom! A védelem nem ismertette velünk ezt az iratot.

– Csatolva volt a többi irathoz, Mr. Abbott – jelentette ki Bob. – Írásos bizonyítékom van az ön egyik asszisztensétől, hogy mindent katalogizáltak.

Az ügyész átlapozta a dossziéját.

– Visszavonom a tiltakozást – mondta, majd dühösen az asszisztensére nézett.

– Ezt a jelentést három héttel a polgármester halála előttre dátumozták. Felolvasná a kiemelt rész? – adta át Bob az aktát Petersnek.

A férfi megköszörülte a torkát.

– Véleményünk szerint, Mr. Ballantine, Miss Green pénzügyei kritikán felül állnak. Nem találtunk semmit, ami igazolná, hogy a jólétét más biztosítja, mint földekbe és egyéb ingatlanokba fektetett javak… Micheal Burns, Burns Nyomozóiroda.

– Miért folytatta a polgármester a nyomozást Miss Green ellen? – kérdezte Bob.

Peters szóhoz sem jutott. Magában átkozta Ballantine-t.

– A nyomozásnak voltak más vonatkozásai is – jelentette ki végül.

– Mint a munkája? – vonta fel a szemöldökét Bob. – Hadd nézzem csak! Ha jól emlékszem, a Burns Nyomozóiroda erről is talált valamit – lapozott egyet a dossziéban. – Á, igen! Itt van. Lenne olyan szíves, és felolvasná a kiemelt részt az esküdteknek?

– Alapos vizsgálat alá vettük Miss Green hivatali iratait, és nem találtunk semmiféle szabályellenességet, sem olyasmit, ami arra engedne következtetni, hogy kapcsolatban állna a szervezett bűnözéssel. Michael Burns, Burns Nyomozóiroda.

– Azt állította a vallomásában, hogy kulcsszerepe volt a nyomozásban, ami azt jelenti, erről tudomása kellett, hogy legyen – jelentette ki Bob. – Ha a nyomozójuk azt mondta, nincs semmi gyanús Miss Green körül, miért tartotta a polgármester a hamis vádakat ügyfelem ellen?

– Ötletem sincs – válaszolta Peters.

– Azt állítja, hogy korábban nem volt tudomása erről a jelentésről, Mr. Peters? – vonta fel a szemöldökét Bob hitetlenkedve.

– Nem tudtam róla.

Bob érezte, hogy a férfi valamit elhallgat.

– Ez azt jelenti, nem ez volt az első eset, hogy Ballantine polgármester fellépett ügyfelem ellen?

– Nem emlékszem – válaszolta Peters rezzenéstelen arccal.

Bob elmosolyodott.

– Hadd frissítsem fel az emlékeit! Kilenc éve, amikor a polgármester elfoglalta a hivatalát, azzal kérkedett, hogy eltávolít minden meleget és leszbikust a civil munkakörökből. Szabályos boszorkányüldözést rendezett. Sokukat visszavonulásra kényszerítette. Így van?

Peters egyre idegesebb lett.

– Ez volt a kampányígérete. Ez segítette győzelemre a választáson. Be kellett tartania az ígéretét.

Bob mereven bámult rá.

– Igen, vagy nem, Mr. Peters?

– Igen.

– Johnetta Green volt azon személyek egyike, akiket nem tudott megfélemlíteni. Nem tudta elérni, hogy visszavonuljon. Ez feldühítette, nem igaz?

– Tiltakozom! – szólalt meg Abbott. – Találgatás.

– Visszavonom – mondta Bob, mielőtt a bíró válaszolhatott volna. – Még egy kérdés Mr. Peters. A Burns Nyomozóiroda a második legnagyobb ilyen cég a délkeleti államokban, igaz?

– Igen.

– Egy ilyen fontos nyomozás ügyében a polgármester miért nem a legjobbat bérelte fel?

Peters nyelt egyet.

– Mert nem tehette.

– Miért nem? – pillantott Bob az esküdtszékre.

Peters felsóhajtott.

– Mert az első számú nyomozóiroda a délkeleti államokban a Green és Társai.

Bob elmosolyodott.

– Nincs több kérdésem.

– Szólítsa a következő tanúját, Mr. Abbott! – mondta a bíró.

Abbott füstölgött dühében, amiért úgy leszerepeltették, mint egy első éves joghallgatót. A tanú-listájára nézett, és úgy döntött, stratégiát vált.

– Megváltoztatom a tanúim listáját, bíró úr! A vád Alma Martinezt szólítja a tanúk padjára.

Alma felnyögött, ahogy a gyomra összeszorult. Rosa megszorította a kezét.

– Minden rendben lesz, mija. Tégy úgy, ahogy Johnnie mondta! Csak válaszolj a kérdésekre!

Johnnie odahajolt Bobhoz.

– Megteheti ezt?

– Joga van hozzá – válaszolta Bob keserűen.

Tori felállt, hogy segítsen Almának kimenni.

– Minden rendben lesz, Alma! Csak nyugodtan!

Alma bólintott, és fellépett a tanúk padjára. Halálra rémült. Félt, hogy valami olyat mond, ami árthat Johnnie-nak. Elég sorozatot látott már a tévében, hogy tudja, mennyire kiforgathatják az ügyvédek az ember szavait.

Miután Alma letette az esküt, Abbott odalépett hozzá, és elmosolyodott.

Chiara Baschetti alias Alma Martinez

– Jó reggelt, Miss Martinez!

Alma nem bírt ránézni.

– Jó reggelt!

– Nem tartom fel sokáig. Tudom, hogy ez fájdalmas lesz magának, de szeretném, ha beszélne a fia temetése utáni estéről.

– Megpróbálom – mondta Alma. – Johnnie-val épp csak eltemettük a fiúnkat…

– Bíró úr! – szakította félbe azonnal Abbott. – Utasítaná a tanút, hogy ne utaljon a gyerekre közös fiukként?

– Bob, megteheti ezt? – kérdezte Johnnie.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de igen.

Johnnie hátra dőlt a székében és dühösen felnyögött.

– Miss Martinez! Kérem, engedelmeskedjen! – utasította a bíró.

– Igen, uram! – válaszolta Alma, olyan sértetten, mint Johnnie az imént. Próbálta kitalálni, mit válaszolhatna. – A temetés után a polgármester odajött hozzánk a riporterekkel, hogy kifejezze együttérzését.

Elhallgatott. Rövid szünet után Abbott megszólalt: – Tudja folytatni, Miss Martinez?

Alma csendben maradt.

– Engedélyt kérek ellenérdekeltként kezelni a tanút, bíró úr – mondta Abbott.

– Engedélyezem – válaszolta a bíró rövid szünet után.

Abbott elmosolyodott. Egy pillanat alatt sokkal agresszívabb hangnemre váltott.

– Mi történt, miután odament magukhoz a sajtóval?

Alma sírva fakadt. Johnnie alig tudott uralkodni magán a látványtól.

– Lenézően és arrogánsan viselkedett velünk. Johnnie dühös lett – küzdött a könnyeivel Alma. – Nekiesett.

– Miért tette ezt? – ütötte tovább a vasat Abbott.

Tracy hitetlenkedve nézte, ahogy Johnnie a széke karfáját markolta.

– Nézd Johnnie-t! – hajolz oda Laurához.

Laura oda nézett.

– A fenébe! – nyögte. Érezte, hogy Johnnie mindjárt felrobban.

– Miért támadott rá a polgármesterre? – kérdezte Abbott egyre dühösebben. – Milyen jogon vetemedett erre, Miss Martinez? – üvöltötte. – Maga volt az, aki elvesztette a fiát, nem ő.

– Tiltakozom! – üvöltötte Bob. – Mr. Abbott túllőtt a célon.

Abbott nem tágított. Alma betakarta az arcát a kezeivel.

– Türtőztesse magát, Mr. Abbott! – mondta a bíró.

Johnnie már nem bírta tovább.

– Hagyd békén, te szarházi! – üvöltötte, ahogy letépte a széke karfáit, és Abbottra vetette magát.

– Ne, Johnnie! Ne tedd! – sikoltotta Alma.

Bob és az egyik teremőr lerángatták Johnnie-t Abbottról.

– Túl messzire ment! – üvöltötte Johnnie. – Engem akar. Őt hagyja békén!

– Távolítsák el a tárgyalóteremből! – utasította O’Connell bíró.

A fényképezőgépek egy pillanatra sem pihentek, a riporterek pedig azonnal a telefonokhoz rohantak, hogy értesítsék a szerkesztőségeiket. Amikor a bíró elbocsátotta Almát, ő azonnal Tori karjaiba vetette magát, és megállás nélkül zokogott. Végül, amikor már képes volt megszólalni, csak spanyolul motyogott.

– Nyugodj meg, Alma! – suttogta Tori. – Nem értem, mit mondasz.

Szerencsére Ceecee beszélt spanyolul, így le tudta fordítani Alma szavait.

– Azt mondja, minden az ő hibája. Johnnie azért vesztette el az önuralmát, mert ő gyenge volt – mondta, miközben nyugtatóan simogatta Alma hátát.

Tori a kezei közé vette Alma arcát.

– Figyelj rám, Alma! Nem a te hibád. Talán ezt tervezte az a nyomorult egész idő alatt. Semmi újat nem hozhatott ki a tanúvallomásodból. Biztos azt akarta, hogy az esküdtek dühösnek lássák Johnnie-t. Nem a te hibád.

Ceecee felfigyelt Abbott önelégült arckifejezésére.

            O’Connell bíró kiüríttette a termet és elnapolta az ügyet. Aztán utasította Abbottot, hogy keresse fel őt.

***

            Bob és a teremőr egy konferencia terembe kísérte Johnnie-t. Bob megkérte a másik férfit, hogy hagyja őket magukra.

– Az a nyomorult kurvapecér! – csapott a széke karfájára Johnnie. – Bassza meg!

– Meg kell nyugodnia, Johnnie! – mondta Bob. – Ezzel nem használ senkinek.

Egy idő után Johnnie kezdett megnyugodni. Hátra dőlt, és zsebre dugta a kezét.

– Sajnálom, Bob. Csak még nehezebbé tettem a dolgát.

– Johnnie! Tudom, hogy nem maga akarta így. Elvesztette az önuralmát, amiért inzultálták a feleségét… Én is így tettem volna.

– Mire volt ez jó? – nyögte Johnnie.

– Az én hibám. Látnom kellett volna előre. Azért szólította tanúnak Almát, hogy rávegye magát, hogy dühbe guruljon az esküdtszék előtt.

Kopogtattak az ajtón. A teremőr lépett be.

– O’Connell bíró látni akarja az irodájában. Most.

Bob felsóhajtott.

– Johnnie! Visszajövök, amint lehet. Várjon meg itt, rendben?

– Igen, Bob – dőlt hátra Johnnie.

***

            Abbott a bíró irodája előtt csatlakozott Bobhoz.

            Amikor beléptek, O’Connell bíró épp a talárjától szabadult meg. Tombolt a dühtől. Behívta a két férfit, és utasította őket, hogy üljenek le.

– Mr. Abbott! Már harmincöt éve vagyok a szakmában. Ez alatt a harmincöt év alatt egyszer sem láttam ilyen inkorrekt taktikát, mint ma. Ha tudtam volna, hogy azért kérette be Miss Martinezt, hogy feldühítse a vádlottat, sosem engedélyezem. Hogy merészel színházat csinálni az üléstermemből?

Abbott rájött, hogy rossz bíróval húzott ujjat.

– Bíró úr! Én csak megpróbáltam…

– Egy szót se többet, Mr. Abbott! – válaszolta a bíró dühösen. – Ha még egyszer megszólal, leváltatom. Ezért még számolni fogunk a kamara előtt.

Abbott a fogait csikorgatta. Nem látott semmi rosszat abban, amit tett, de nem akarta tovább dühíteni a bírót.

            O’Connell bíró mos Bob felé fordult.

– Ami pedig magát illeti, Mr. Wooten, kontrollálja az ügyfelét! – utasította. – Értem az indítékait – vetett egy pillantást Abbottra –, de ez még mindig egy bíróság. Nem fogok még egyszer eltűrni egy ilyen közjátékot. Értve vagyok?

– Igen, bíró úr – válaszolta Bob. – Ismerve ügyfelemet, biztos vagyok benne, hogy szeretne részt venni a holnapi ülésen. Engedélyezi?

A bíró hallgatott, próbálva megnyugodni, majd egy kicsit elgondolkodott.

– Rendben. Az engedélyt megadom. Legyen elég ennyi mára, uraim!

*Angolul „commitment ceremony”. Gondolom ez valami jogi kifejezés Amerikában a homoszexuális „esküvőre”. Ha valaki tud pontosabbat, lekötelezne, ha megírná.

Folytatása következik!