Emese a városban

Írta: Marokfegyver és Sinara

Megjegyzés: A történet előzménye Marokfegyver eddig itt megjelent írásainak összessége (Profi albérlő a szomszédom, Profi történetek a szomszédból 1., Profi történetek a szomszédból 2., Masszázstanfolyam, Asszony és lány a tanyán I-IV). Viszont a szerzők szándéka szerint önállóan is érthető és élvezhető. Ezen túl ez a történet (a Kocsmai szépségek mellett) előzménye A kocsma szépsége című közös történetünknek, amit korábban töltöttem fel (pont azért, mert az is érthető és élvezhető ennek ismerete nélkül is, de biztos vagyok benne, hogy egyes részleteket megvilágít ennek az elolvasása.)

– Meg tudná nekem mondani, melyik a Radnóti utca?

Meg tudtam volna, de nem tettem:

– Valahol a közelben lehet, én is oda igyekszem – válaszoltam a legártatlanabb tekintettel, egyenesen a hatalmas, barna szemekbe.

– Az jó! – sóhajtott fel a lány, és türelmesen várt, amíg egy pittyentéssel lezárom az autót és bepillantok a hátsó üvegen, nem felejtettem-e valami kíváncsiságra és betörésre ingerlőt az ülésen.

A Radnóti utca mindössze néhány házzal arrébb, 90 fokos szögben található attól a helytől, ahol megelégedésemre sikerült az egyetlen szabad parkolóhelyet elfoglalni. De ha ezt a helyismeretet azonnal és egyenesen elárulom a lánynak, akkor már rég befordult volna a sarkon, nem állna mellettem. Pedig kellemes, ahogy egy nőiességet sugárzó lány várakozik mellettem az augusztus-végi fényárban, nem is tudnék hirtelen hasonló érzésre példát találni. Az érdeklődő lány az a típus, amelyik után akkor is megfordul a férfiak serege, ha egyébként ez nem mindennapi szokásos tevékenysége.

– Keressük meg együtt! – javasoltam, s talán félperces ismeretségünkhöz képest túl sokáig bámultam a szemébe.

Elindulhatnánk az ellenkező irányba – villant fel, azonban gyorsan el is vetettem az ötletet, mert akármennyire jó lett volna időt nyerni, átverni mégsem akartam. Bár addigra még csak a szemeit csodálhattam meg, a tekintetét.

A mellei hangsúlyosabban uralták a testét, mint ez szokás, ezért a figyelmemből is több időt szántam rájuk, már amennyire a megfelelő lassúságú járás mellett, kevés feltűnést keltve méricskélni illik egy ismeretlen lányt. Talán a combjai is vaskosabbak, a feneke is nagyobb egy árnyalattal az ideálisnál – amennyiben ezt jól sikerült felmérnem –, de mindenestől olyan összbenyomást keltett, amilyet ritkán tapasztalni. Jólesett ez a találkozás, akár a világoskék égiektől kaptam, akár nem.

Bíró Barbara Cynthia alias Emese.

– Interjúra megyek – közölte büszkén, egy kevés aggodalommal a hangjában. – Már csak 10 percem van.

– Bízd rám magad! – váltottam könnyedén személytelen társalgásból tegezésre.

– Szerinted alkalomhoz illően öltöztem? – Kis drukk érződött, ám a szemei… a szemei ragyogtak.

– Három ruhadarabot nyugodtan lehagyhattál volna!

– Azt elhiszem – nevetett kacéran, bárminemű megrökönyödés nélkül. – Nincs is rajtam annyi.

– Ugye, azért nem mennél bele, hogy amennyivel több, mint három, annyit levess?

Végignézett magán:

– Miért is ne? De nem itt, az utcán! – Szemében fénylő, apró szikrák.

A sarok olyan rohamléptekkel közeledett, hogy helyben-járással sem lehetett volna elkerülni találkozásunkat a keresett utcával.

– Legközelebb folytatjuk a vetkőztetést – jelentettem ki sajnálkozva –, de most azt hiszem, megérkeztünk.

– Oda… – mutatott egy túloldani épületre, jól látszott a házszám, és már futott is át a zebrán. – Szia!

– Kéz és lábtörést! – kiáltottam utána.

Ahogy hátulról még megfigyelhettem, lassan tudatosult bennem, mit érzek. Az ismeretlen lányból áradó természetes, nyers nőiességet, a mindent magával ragadó nemiséget. Mint egy őserdő, telis tele vágyakkal. Kavarogtak a gondolatok. Nem hiszek az első látásra szerelemben, de a spontán, naturális, feltartóztathatatlan ösztönökben igen! Vagy ha eddig nem hittem volna, most tapasztalhattam. Legszívesebben utána ügetnék, csak úgy, diszkréten, mint a kétmilliós dzsungelben szokás, vadak között, párzási időszakban…

Gondolatban még lefestettem volna azt a képet, ami az utolérés utáni pillanatot ábrázolja a betonon, de néhány méter után én is megérkeztem eredeti célomhoz.

*

Félórát, vagy valamivel többet vett igénybe, amíg elintéztem a dolgom, majd a későnyári éghez hasonló hangulatban, felhőtlenül léptem ki a kopott-szürke lépcsőházból.

Eszembe jutott a lány – meddig tarthat az állásinterjú? – és szinte éreztem a sűrű levegőben a közelségét. Beszívtam az illatot, melyet a nyár őrizgetett emlékül belőle, legalábbis úgy képzeltem. Belülről hallottam a nevetését, felidéztem ingerlő méretű melleit, és az egész lényéből sugárzó, ösztönös nőiességet… Beültem a kocsiba, leeresztettem az ablakot, doboltam a kormányon és szórakozottan válogattam a cd-k között. – Várok két percet! – döntöttem el hirtelen. Miért? Két percnek elégnek kell lennie ahhoz, hogy a véletlenek eldöntsék, akarnak-e egybeesni, esetleg megsokszorozódni…

Ekkor pillantottam meg a lányt a tükörben, aki nem a Radnóti utca felől, hanem az ellenkező irányból közeledett. A véletlenek nem vették igénybe a teljes kiszabott időtartamot, elkezdtek tobzódni, és meglepő dolgokat produkáltak. Azt hiszem, ettől kezdve, ha valaki meséli, hogy Afrika közepén magyarul beszélő kocsmárossal találkozott, vagy azzal akar elámítani, hogy a Csomolungma kapaszkodóján saját, lakótelepi szomszédjával futott össze, én csak legyinteni fogok. Kit érdekel, hogy Amszterdam egyik kirakatában a haverom meglátta saját régebbi barátnőjét? Mit számítanak e jelentéktelen dolgok ahhoz képest, amit ezen a napon tapasztaltam?

Kiszálltam a kocsiból:

– Megmutassam a Radnóti utcát? Vagy valami mást?... A Visegrádi utcát?... Vagy a Citadellát?

Mosolyogva lépett mellém:

– Nem is tudom… a vonatig még sok időm van… de az is lehet, hogy nem haza megyek, hanem a barátnőmhöz.

– Segítek eltölteni az időt – ajánlkoztam. – Gyere, ülj be és megtervezzük… azaz először csak szívd el nyugodtan a cigit! – helyesbítettem, amikor egy rutinosnak nem nevezhető mozdulattal rágyújtott.  – Bocs, de a kocsiban nem szeretem a füstszagot! – tettem hozzá.

– Semmi baj… Azt hiszem, ma nem megyek haza, majd csak holnap, inkább meglátogatom a barátnőmet… – és könnyedén megemlített egy települést. Éppen annak a városnak a nevét mondta ki, amelyben lakom. Csodálkozva nézte bamba arckifejezésemet: – Valami rosszat mondtam?

– Nagyon is jót! Mit gondolsz, hová fogok menni ezzel az autóval? Azaz hová… fo-gunk… menni?

– Nem akarom, hogy miattam akkora utat megtegyél! Vagy ez csak valami vicc volt? – Tétovázott, hogyan is fogadja a váratlan fuvart egy vadonatúj ismeretlentől, miközben azért elővette a telefonját, és kicsit ingadozva, rám-rám nézve, bepötyögött egy sms-t. Pillanatok alatt megérkezett a válasz, hangosan olvasta: – „Örülök, gyere!” Megírta a címet…

– Ezt gyorsan megbeszéltük – jelentettem ki elégedetten. Ha madarat nem is, de valami mást örömmel megfogtam volna.

Micsoda mázlista vagyok! Változatlanul éreztem azt az elemi, naturális vonzást, ami ezzel a közös utazással talán kielégüléshez juthat. Azt gondoltam, ezzel vége is a meglepetés-véletlenek sorának, hiszen sikerült először, majd újra összefutni ezzel a lánnyal, ráadásul éppen ugyanoda készül, mint én… Azt hittem, ennyi, megkaptam az időszakra jutó szerencse-adagomat. Mert alapjában csak addig hiszünk a csodákban, amíg elérhetetlen, amikor meg ölünkbe pottyan, természetesnek vesszük vagy hitetlenkedünk, de nem reméljük a folytatást… Találó kifejezés ez az ölbe-pottyanás, abban a pillanatban el tudtam képzelni ennek gyakorlatias megvalósulását.

– De te nem ott laksz, ugye? – kérdeztem.

– Dunántúlon, egy kis faluban, pontosabban egy falu mellett. Otthonról egy teljes napba telne az utazás, meglátogatni a barátnőmet, aki szintén onnan származik, s most itt állok félúton, vagy még közelebb, és te elviszel, ha meg nem gondolod.

– Örülök a társaságnak – mosolyodtam el. – Csupa élvezet lesz az út!

– Húha! Én máris élvezem – mosolygott érzékien a lány, és popsija élénk rázása mellett eltaposta a csikket. – Huh-huh… kifújom még a füstöt, nehogy bevigyem az autóba.

– Le is vetkőzhetsz, mert jó meleg lesz bent – viccelődtem könnyedén. – Hogy adjalak át a barátnődnek, ha útközben megfőzlek… ami egész jó lenne… vagy megsütlek.

– Sültpipi. – Nevetgélve nyitotta ki az ajtót és elhelyezkedett. – Lehúznád az én ablakomat is?

Ült már néhány széplány az anyósülésen, köztük talán mutatósabbak is, ám legelső alkalommal ilyen mértékű közvetlenséget még nem tapasztaltam.

– Kapcsolhatok klímát is… – Közben indexeltem kikanyarodáshoz.

– Akkor hogy fogsz levetkőztetni? – cukkolt.

– Először mondjuk leveszed azt a három ruhadarabot, amit megbeszéltünk? – vágtam vissza.

– Arról volt szó, hogy három maradhat. Nem? – ráncolta össze a homlokát méltatlankodva, szeméből viszont továbbra sem veszett ki a pajkos csillogás.

– Így emlékszel? Rendben – egyeztem bele készségesen, gyors fejszámolás után.

– Interjú közben is eszembe jutott, majdnem hangosan felröhögtem.

– Valami szexmunkára jelentkeztél? – néztem rá a szemem sarkából. Hangomon érződhetett, hogy én is csak heccelem, mert a válasza ismét csak halk kuncogás volt.

– Nem derült ki. De amikor azt mondta a pasi, hogy fizessek regisztrációs díjat és majd értesítenek, és mutassak valamit, hogy nagyobb legyen az esélyem, és akkor részt is vehetek egy képzésen, amiért megint fizetnem kell, akkor otthagytam – hadarta.

– Nem derült ki? Valami humbuk? – ámuldoztam. – Vagy tuti befektetések és biztosítások értékesítése?

– Semmit nem árult el, csak magas kereseti lehetőség, de persze először én fizessek…

– … és még mutass is valamit – fejeztem be helyette a mondatot. – Mire gondolhatott?

– Abból, ahová nézett folyamatosan, egyértelmű volt, mit szeretne látni – húzta el a száját. Rövid ismeretségünk után is furcsa volt tőle ez az arckifejezés. Úgy tűnik, még azt is a véletlennek köszönhetem, hogy ez a lány pont engem örvendeztetett meg elbűvölő társaságával. – Első pillanatban levetkőztetett a tekintetével.

– Már nem is merlek alaposabban megnézni – fordultam felé a legkomolyabbnak szánt, sajnálkozó arckifejezésemmel.

– Megnéztél már… – kacagott. – Az utcán akartál levetkőztetni.

– No, jó, biztosan te emlékszel jól, maradjon három valami rajtad… két cipő és egy bugyi. – Szeme szikrázott, arca kipirult:

– Nem kis feltűnést keltenénk a városban! – A körúton araszoltunk éppen. – De miből gondolod, hogy van rajtam bugyi?

– Mert nincs? Muti! – lelkendeztem.

– A barinőm, akihez megyek, általában nem hord bugyit, vagy ha igen, akkor csak azt, más semmit. – Nem tudtam eldönteni, hogy a bizalmaskodásomat akarta ezzel elhárítani, és inkább a barátnőjéről beszél, vagy szándéka szerint tovább csigázza a libidómat. )

– Mindig, minden eshetőségre kész? Ez most engem megnyugtat, mert látom, jó helyre viszlek, de a te bugyiddal még mindig nem vagyok tisztában.

– Vicceltem – kacagott csilingelő hangon. – Van rajtam. Akarod látni?

– Ez már nem az interjú ám! – vágtam rá hamarjában. – Szabadon választható a program, regisztrációs díj sincs…

– Tudom, csak ami jólesik… – kacagott fel. – Eszembe jutott az is, amit utánam szóltál: kéz és lábtörést! Éppen ezt kívántam annak az interjúztató vadbaromnak!

– De én nem úgy értettem… – tiltakoztam.

– De én meg úgy kívántam!

– Voltál már máskor is ilyenen?

– Interjún? Sokat ki tudtam szűrni, hogy mire megy ki – válaszolta komolyan. – Például amikor telefonon felhív, és azt kéri, hogy hívjam vissza, vagy nincs címe, valami eldugott helyen akar találkozni, vagy érthetetlenül mondja a kft. nevét és nem akarja megismételni… Az is gázos, amikor azt mondja az önéletrajzom alapján, hogy alkalmasnak talált területi igazgatói állásra, csak átképzésen kell részt vennem.

– Persze, csak fizess!

Vissza akartam térni a bugyis témához, mert – mint megállapítja a közmondás – az már közel van a lényeghez, de a lány kidugta a fejét az ablakon, percekig úgy nézte a kirakatokat és a járdán tobzódó embereket. Barna haja minden irányban lebegett, akár milliónyi szappanbuborék, táncoltatta a napfényt, tíz ujjal igyekezett a hosszú, selymes szálakat kordában tartani. Az amúgy is erotikus gondolatokra csábító, telt combjai kissé szétnyíltak, ingerlő mellein a bimbók kitüremkedve, határozottan mutatták az útirányt.

Kedvtelve nézegethettem, a csúcsforgalom aszfalthoz tapadt tempója mellett nemigen kellett a vezetésre koncentrálni.

– Baj, ha nem a pályán megyünk? – kérdeztem, hátha ezzel visszazökkentem a kocsi belsejébe.

– Baj? Áh, dehogy! – felelte flegmán, mintha nem is figyelne rám.

– Eleve így terveztem, nincs is pályamatricám, az út meg csak alig valamivel több, ráadásul nem is olyan unalmas, mint végigszáguldani… – Nem tettem hozzá további előnyként, hogy sok megállásra alkalmas hely mellett haladunk majd el.

– Ha nem unalmas, akkor miért lenne baj? – nézett rám értetlen szemekkel. – Azt ígérted, hogy élvezetes lesz.

– A barátnőd mióta van… ott? – váltottam témát.

– Egy hónapja? Kábé. Hiányzik ám, mert jókat hülyültünk, mindennap a parton lógtunk – sóhajtott ábrándozva. 

– Kettesben?

Nem gondoltam, hogy az ártatlan kérdéstől elpirul, és nem értettem ennek okát.

– Egyszer voltunk csak ketten, de legtöbbször a fiúk is lejöttek… Ha én azt elmesélném…! – merengett el.

A „beszéltető csendhez” folyamodtam. Mintha annyira lekötne a következő kétméternyi távolság 1 perc alatt megtétele, előre figyeltem. A trükk bevált.

– Ditke, így hívják a barinőmet, sok izgalmas játékot ismer – kezdte tétován –, még a fiúknak is kétfelé állt a füle a csodálkozástól. Elmeséljem? – Végtelen közömbösség kifejezését erőltetve arcomra, bólintottam. Kezeit gyakran az ölébe ejtve, máskor erős gesztikuláció kíséretében, címszavakban beszámolt néhány nap történéseiről, miközben szemei vadítóan csillogtak: – Úgy ismerkedtünk meg, hogy a szomszédos tanya mellett haladtam el, és láttam, ahogy Ditkét két pasi fogdossa… Nem is! Már előtte is ismertem, amikor lejött a partra és pucérra vetkőzött a fiúknak, aztán meg a szemük láttára masztizott.

– És most őhozzá megyünk? Érdekes csaj lehet! – jegyeztem meg.

– Nagyon szép, szőke, meglátod! Karcsú, de azért mindene megvan, ami kell a pasiknak.

– Te sem panaszkodhatsz – somolyogtam. – Mindened megvan.

– Túlzottan is, nem gondolod? – nézett rám komolyan. – Néha az az érzésem, hogy csupa csöcsből állok…

– Ne mondj ilyet, mert nagyon szép! Már amennyit látok belőlük. Rengeteg olyan nő van, aki vagyonokat kifizet, csakhogy ilyen szép cicijei legyenek, és az csak műanyag lesz, nem ilyen igazi, vadító, markolnivaló.

Kicsit tartottam tőle, hogy tolakodónak tartja a megjegyzésemet, de hálás tekintetével találkoztam. Visszakanyarodtam a parthoz:

– A barátnőd ezek szerint olyan… egészséges exhibicionista? Úgy értem, hogy nem mutogatós, hanem büszke arra, amije van… – magyaráztam meg a kifejezést, mert vagy nem értette, vagy pedig félreértette, furcsán nézett rám.

– Ha ezt jelenti, akkor igen. Én is olyan vagyok.

– Ennek örülök – tapadt a tekintetem az alig fedett cicikre. Igyekeztem visszatérni a beszámolójához, mert az eddigiek alapján úgy véltem, hogy érdekesen alakul az utazásunk: – Egésznap sztriptíz a fiúknak, masztizás, azt mondtad még, hogy izgalmas játékok…

– The woman and his daughter on the farm – válaszolt elgondolkodva.

– Ez mit jelent? – csodálkoztam.

– Megírom a történetemet, ez a címe.

– Biztos izgalmas lesz! Hol tartasz vele?

– Ennyi… csak a címe van meg.

– De miért angolul? Ki az asszony?

– Így akartam nyelvet tanulni, azt hittem annyiból áll, hogy tudok néhány szót, fogom a szótárt, és amit kitalálok magyarul, azt leírom angolul.

– Annál azért többre van szükség… – mosolyogtam durcás-elkeseredettségén, miközben az ötletet és a szándék eredetiségét nagyra értékeltem magamban. Kicsit meghatónak is, kedves naivságával, ahogy a tanyasi lány többre vágyik, mégsem a herceget várja, hanem saját történetének megírása mellett nyelvet szeretne tanulni.

– A „woman” pedig az anyám, úgy kezdődne a regény, hogy őt és a mostohaapámat bemutatom. Aztán a szomszéd tanya lakóját…

– Aki a barátnődet fogdosta? – Már járatosnak bizonyultam a témában, és úgy láttam, szeret a barátnőjéről beszélni.

– Igen, s ugyanaz, aki rendszeresen átjárt hozzánk, és anyámat leste, ahogy az fürdik az udvaron. Később meg engem is…

– Nem tudtad akkor még, hogy kukkol? – kérdeztem.

– Dehogynem! Éppen így, ezzel cukkoltam, hogy anya után hadd lásson fiatalabbat is, hadd csorgassa a nyálát! Csináltam neki szép kis műsort: lassan levetkőztem, sétálgattam pucéran, bemásztam a medencébe, kijöttem, megint bemásztam… Az tetszett neki legjobban, amikor a pólót magamon hagytam, aztán vizesen kijöttem. Biztos elélvezett! Hallottam, hogy felnyög a bukszus mögött!

– Írd meg magyarul, izgalmas kalandok! De gondoltál már arra, milyen veszélyes az ilyen cukkolás, megállhatott volna a szíve, szerencsére nem így történt. Különben meg nem is büntetés, hanem inkább jutalom, amit kapott tőled – fogalmaztam kissé ellentmondásosan, miközben a két duzzadó jutalom felé sandítottam.

– Nem is tudom…  – Éreztem, hogy arcomról próbálja leolvasni, mennyire érdemes mindezt komolyan venni.

Úgy tűnt, hogy lassan, de élvezetesen mégis kiérünk a belvárosból, sikerült ráfordulni az Üllői útra, és a gyorsuló forgalomban egyre fesztelenebbül társalogtunk. Reménykedtem, hogy mi is gyorsulunk egymás irányában.

– A fiúk is jókat élveztek a cicimre! – szólalt meg ismét.

– Na, látod? Az előbb még azt mondtad, hogy túl nagyok. Tapasztalhattad, hogy pont jók, megvan a hatásuk. Így kell ezt, most olyan dicsekvés-félének hangzott, de legyél is büszke az adottságaidra!

Hallgatott. Lehet, hogy megint hagynom kellett volna tovább nyílni, hadd meséljen magától? Miért kell nekem mindenbe beleszólni? Túl hosszúnak tartottam a szünetet, ezért mégis megtörtem, megkérdeztem:

– A cicidre élveztek, vagy a cicid látványára?

Mérlegelte a szavakat.

– Is – válaszolta megfontoltan.

Lehet, hogy szűkös ez a város, ez a kocsi, ez a nadrág…

*

Emese – ennyi ismeretség után megtudtam a nevét – elmesélte, milyen az a folyópart, ahol két fiút lesett napokon keresztül, majd ahol megismerkedett a Ditke nevű szőke csajjal, és négyesben, közösen felfedezték egymás testét és az erotika rejtelmeit.

Néha úgy éreztem, a hatás kedvéért – hiszen láthatta, hogy rendkívüli érdeklődéssel hallgatom – túlzásokba esett, máskor meg azt gyanítottam, nem is árult el minden részletet.

Úgy éreztem, legalább a cicijeit sürgősen meg kell fognom, mert a kocsiban szélvédőtől-szélvédőig tombolt a vágyakozás, ha vérhőmérsékletet mérnének a rendőrök sebesség helyett, helyben elvennék a jogosítványomat…

Kicsit fékeztem, mert távolabb is fékezet valaki, és megcsillant egy traffipax.

– Megállunk? – kérdezte meglepetten Emese.

– Itt, a rendőröknél nem kellene, hacsak ők nem ragaszkodnak hozzá.

Idegesen kapkodott a biztonsági öv után, és elvezette a két cicije között, ettől azok még nagyobbnak és még gömbölyűbbnek tűntek. Én az „éppen-most-kapcsoltam-ki” elnevezésű mozdulattal, hanyagul az ablakba könyököltem, ez kevésbé feltűnő, mint az egyértelmű, bekapcsolós mozdulatsor.

Minket nem, az előttünk és a mögöttünk haladót választották ki a rendőrök.

– Megállunk? – kérdezte ismét.

– Persze! – kaptam az alkalmon. Micsoda dolog, hogy útitársamnak kétszer kell erre figyelmezetnie?

Egyszerűen lehúzódtunk a füves-gazos szegélyre, s amikor láttam, hogy nem messze egy ismerősnek tűnő parkoló-szerű öböl található, lendületből addig gurultunk.

Emese cigivel a kezében szállt ki, röptében meggyújtotta, s mire átsétáltam az ő oldalára, már vígan fújta a füstöt.

– Sokat szívsz?

– Mire gondolsz? – nézett hol a cigire, hol rám. – Amennyi jólesik.

– Most aztán találjam ki, mire válaszoltál?

– Amit kérdeztél – kacagott, és a közeli, kéttucatnyi fát fürkészte. Nekidőlt a motorháztetőnek. – Furcsák vagytok, ti fiúk!

Gondoltam, most nem fogom megzavarni, hadd fejtse ki bővebben, mert nem tudtam kiigazodni rajta. A kisugárzása, viselkedése, minden apróság azt mutatta, hogy egy érdeklődő, mindenben benne lévő csaj, aki hozzászokott a másik nem szándékaihoz, és örömmel fogadja azokat, miközben a szavai „mindent a szemnek” érzetet keltettek, és bizonytalanná tettek.

– Azt hiszitek – megmarkolta a melleit –, hogy ezek reklámnak vannak itt. Szerintetek azt jelenti: gyertek fiúk, engem lehet megdugni! – Nem tarthatta elég hatásosnak a saját prezentációját, mert gyorsan körülnézett, s mivel nem jött semmi, felpattant a motorháztetőre, és felhúzott, széttett lábakkal, az ég felé tekintve megismételte: – Gyertek fiúk, engem lehet megdugni!

Mi lesz ebből? Nem szólaltam meg. Arcomról sem tudott semmit leolvasni – ugyanannyira mutattam makk hetest, mint piros ászt –, ezért óvatosabb lett:

– Nehogy magadra vedd! Te nagyon kedves vagy, nem nyomulsz…

Mégis közbe kellett szólnom, nehogy még olyan tulajdonságaimat is felsorolja, amiket most éppen nem szeretnék használni. Már a nem-nyomulás is egy ilyen…

– Tényleg van rajtad bugyi! Milyen aranyos mintája van, és az a kis mélyedés!

Odakapta a tekintetét és felnevetett.

Ez volt az a pillanat, amikorra megvívtuk a harcunkat, és mindketten tudtuk, hogy ki kell egyeznünk egy döntetlenben. Ha igaz – márpedig erről meg vagyok győződve –, hogy elsősorban az agyunkban szexelünk, akkor én már el is kezdtem. Emese következő mondata pedig elárulta, hogy ő is hasonlóan vélekedik:

– Azt hittem, átnedvesedett a bugyim… Mit nevezel mintának?

*

Amikor előjöttünk a facsoport takarásából, egy kamion állt a kocsim mögött, körkörösen elfüggönyözött fülkével. A fák felé eső ajtaja nyitva, ezen minden leskelődés nélkül beláttunk, ahogy elhaladtunk mellette.

– Mit szólsz ehhez? – kérdezte Emese súgva.

– Nekik is jár egy kis élvezet – válaszoltam, értékelve a nyílásban látott, kifelé virító női feneket, és a punciban mozgó ujjat.

– Megnézzük mégegyszer? – Válaszra sem várva megpördült, és így még kétszer, oda-vissza bekukkantottunk a kamionba.

– Szopnak? – kérdezte továbbra is suttogva.

– Csak az egyik…

Szótlanul megragadta a kezem, és visszahúzott a nyitott ajtóhoz. Igaza volt! Illetve én tévedtem, mert amint nem ragadt le a tekintetem a pucér félgömböknél, hanem alaposabban szétnéztem, megláttam, amit ő már talán elsőre is kiszúrt: a sofőrön kívül, aki meg- és felállásra itt találta alkalmasnak a helyet, a fülkében két lány tartózkodott. Egyikük a kamionos elé gubbasztva – fejmozgásából ítélve – szorgosan próbálta kiüríteni az úton felhalmozódott kéjnedvet, míg a másik csaj – akiből korábban csak a fenekét láttam – oldalról behajolva, közelről szemlélte ezt az igyekezetet, vagy talán ő is hozzáfért a sokat megjárt szerszámhoz.

– Jó mi?

– De jó ám!

– Jó segge van a csajnak, mi? – lelkesedett tovább.

Elgondolkozva bólintottam. Mindig tudtam – hiszen olvastam izgalmas, szemmozgást elemző kutatásokról –, hogy a lányok a szexben, kívülről szemlélve, főleg a másik lányt nézik. Gyakorlatban viszont mindannyiszor furcsállom, amikor egymás fenekét dicsérik, mintha a férfi ott sem lenne, vagy nem számítana. Jó, elfogadom, hogy a popsi látványa érdekesebb, én is így vagyok ezzel, de hogy a csajok is, azt nehezen értem.

– Hirtelen mennyi élmény! – szólaltam meg gyorsan, nehogy kiessünk a jól alakuló erotikus mederből. – Otthon érezheted magad, a folyóparton…

– Fának támasztva is jó volt – mosolygott elnézően. – Te aztán lerohantál ám rendesen!

– Egy szóval sem mondtad, hogy nem tetszik valami.

– Mert tetszett…  – Behajolva a kocsiba, cigit kotort elő.

Megsimogattam a mosolygó félgömböket, melyek ebben a testhelyzetben kihívóan kínálták magukat:

– Hátulról eddig nem is láttalak!

– Nézegethetsz, de nem szabad rágyújtanom, ha a fejem bent van…

– A fák között sem cigizhetsz, mert még leég a táj!

– Nem is cigiztem… de miért mondod?

– Jó lenne visszamenni…

Óvatosságom, mellyel a szándékomat előadtam, feleslegesnek bizonyult, mert a rendelkezésére álló szűkös helyen szembefordult velem, és egy markoló mozdulattal egyértelműen kifejezte, hogy kapható az újabb menetre.

– Szeretek szopni! – Hatalmas, barna szemei öt centire csillogtak az én kékjeimtől.

– Tényleg? Muti!

– Te muti! – Beült az anyósülésre, lábait kinn széttette, hogy közel tudjak férni hozzá, és határozott mozdulattal bontogatni kezdett a nadrágomból.

– Menjünk vissza a fák mögé! – javasoltam körbetekintgetve.

Elindultunk, a kamion felénél sem jártunk még, amikor Emese megtorpant:

– Itt? Nem lát senki… – Máris két kezében tartotta a farkam, és leguggolt. – Esetleg a lányok, amikor végeznek, de nem vagyok szégyenlős.

Nem volt erőm tiltakozni, igazából nem is találtam ilyen szándékhoz okot, és tényleg nem látszottunk ki az útra.

Viszont a két lány végzett, lomhán ereszkedtek le a 2 lépcsőfokon, befejezték az öltözködést, és kicsit gyanakvó tekintettel, de megértően nézték az akciónkat. A gyanakvás talán Emesének, mint potenciálos konkurenciának szólt, a megértés pedig annak: láttak ők már ilyet, eleget, tisztában vannak vele, hogyan működik a szex. Néha sürgős, nincs mindig idő elsétálni a fák mögé.

Emese, néha feltekintve rám, nem zavartatta magát, talán nem is vette észre a diszkrét közönséget, bemutatta az idén nyáron, a folyóparton folytatott kurzuson tanultakat. Önkéntelenül fel-felnézegettem az égre, miközben szemem mindannyiszor becsukódott, és akaratomtól függetlenül elégedett morgások, sóhajszerű nyögések hagyták el a számat.

A kamion fekete füstöt köpött, én fehér folyadékot, és mire kigördült mellőlünk a hatalmas paraván, kellemesen elfáradva húztam vissza a nadrágomat.

Arra gondoltam, amíg becsaptuk a kocsi ajtóit, hogy ez egy igen szerencsés nap a találkozással, az újbóli találkozással, az izgató utazással, a gyors kielégüléssel, az újbóli kielégüléssel… Eszembe sem jutott, hogy amikor a véletlenek így beindulnak, nem elégszenek meg ennyivel.

*

– Megnézem a címet – vette elő a telefonját Emese.  – Megtennéd, hogy segítesz megkeresni legalább az utcát? Pesten is milyen jól útbaigazítottál…

Valamit felelni akartam, nemcsak egy udvarias „természetesen”-t, hanem a kellemes utazás után kijárót, kedveset… de nem tudtam megszólalni, mert a telefonjából felolvasta a címet. Azt a címet, amit a barátnője írt sms-ben.

Az én címemet!

Utca, házszám.

Bekanyarodtunk az utcába, fél percen belül az egyforma házak közül a megfelelő elé.

– Ilyen jól kiismered magad? – csodálkozott Emese, nem tűnt fel neki némaságom, s hogy milyen lassan oldódik értetlenségem.

– Végülis elég sokan laknak ebben a házban – közöltem inkább magammal, mint vele.

– Nem baj, megcsörrentem Ditkét… – Úgyis tett, telefonnal a fülén, fürkészve közben az ablakokat és erkélyeket. – Hali! Megjöttünk… Jó, tizenöt.

A tizenöt tényleg jó! Eggyel több, mint a 14… tehát Ditke a szomszédomban lakik. Hirtelen megérkezett a megvilágosodás.

– Felkísérlek, átadlak hiánytalanul – jelentettem ki.

Emese természetesnek vette ezt a gesztust, s az sem tűnt fel neki, hogy nem a 15-öst nyomom a kapucsöngőn, hanem a kódot pötyögtem be.

*

Emese tánclépésben, a közeli viszontlátás örömétől szinte a szürke padozat érintése nélkül gyűrte le a magasságot Egyetlen lépcsőfokkal lemaradva, mögötte lépkedtem, kedvtelve nézegettem a félgömböket, melyek így, kicsit kitolva, még ingerlőbbnek látszottak, ha egyáltalán lehet fokozni a tökéletes gömbölyűség keltette vonzást. A kamionos élményünkre gondolva nem is értettem: egy ilyen lány mit néz egy másik, gyengébb kivitelezésű fenéken?

A közvetlen szomszédságban lakó lányokon kívül csak két embert ismerek a lépcsőházban. Ezzel a kettővel most sikerült találkozni, az egyiket éppen sétáltatni vitte az ikertestvérének is beillő kutyája, a másik teljes díszben – üzleties öltözékében – vadászatra indulhatott, olyanokat keresve, akik szeretnének tutira és gyorsan meggazdagodni. Ilyen lehetett Emese állásinterjúztatója, mert láttam a lapos pillantásából, hogy ő is vetkőztetéssel indítana…

Különleges szerencsének tartottam, hogy éppen a szomszédságomban lakik Ditke, akihez Emese készült, kizárásos alapon – mivel Beát nem lehet Ditkének becézni, Dorina meg Dorina –, a kis szőke lehet Ditke… Eddig jutottam el gondolatban.

Csengetés helyett – ismerem a rendet – kopogtam, Emese, repdeső jókedvében erre sem figyelt fel.
Azonnal nyílt az ajtó, és a szőkeség tessékelt be bennünket. Suttogva bevezetett a jobboldali kisszobába:
– Vendégek vannak, de mindjárt végeznek – Becsukta az ajtót mögöttünk. – De jó, hogy látlak! – puszilták meg egymást kétoldalt, majd Ditke mutatóujját Emese ajkától kiindulva lassan végighúzta egészen a köldökéig.

– Ti ismeritek egymást? – fordult felém is.

Útitársam most kapcsolt, szeme kikerekedett:

– Mert ti is ismeritek egymást?

– Amolyan barát-féle – somolygott Ditke. – Innen, a fal túloldaláról.

Az előszoba irányából hangokat hallottunk.

– Készen vannak – magyarázta Ditke.

– Merre van a mosdó? – kérdezte Emese.

– Várj, mert elment az egyik pasi zuhanyozni! – kukucskált ki a folyosóra Ditke, hogy felmérje a helyzetet.

– Nem baj, nem vagyok szégyenlős…– nevetett a fiatalabbik lány.

– Te aztán semmit sem változtál! – Ditke kétkézre fogta barátnője arcát és gyengéden pofozgatta. – Nem hoztál cuccot?

– Mit?

– Ruhát, fogkefét…

– Nem akartam úgy eljönni otthonról, mert rájöttek volna, hogy nem csak egy napra jövök. Már a vonatról telefonáltam haza, hogy téged is meglátogatlak, ne várjanak. Amúgy lehet, hogy fel sem tűnt volna, ha nem megyek, de ha bejelentem, akkor meg esetleg el sem engednek.

– Keresek neked törölközőt. – Ditke kinyitott egy gardróbszekrényt, nyújtózkodva végigsimította az ott található valamiket, melyekből semmit nem láttam, mert az igen kurta, citromsárga ruhájából kikandikáló popsijára meredtem. Bugyi sehol. Igaza volt Emesének: a barátnője tényleg nem visel bugyit, csak az erkélyen esetleg, amikor összefutunk, de akkor meg a bugyin kívül semmit.

De a show ezzel nem ért véget – rudat ugyan nem használt a lány, de izgatóbb volt ez akármilyen rúdtáncnál, egyébként is azonnal tudtam volna munkaeszközt prezentálni –, nem lett meg a keresett törölköző, vagy rossz helyen kereste, most lehajolt, és a legeslegalsó fiókban kutakodott. A belátás hibátlan, nemcsak a puncijában lehetett gyönyörködni, de mindenben, amit eredetileg a ruhája alatt tartott. Mennyivel jobb feneke van Ditkének is, mint annak a kamionban cumizó csajnak! – Erre akartam valamiféle utalást tenni Emesének, de ahogy ránéztem, világos volt, hogy ő is tisztában van ezzel: még a szája is tátva maradt, ahogy hosszú lábak találkozási pontjára meredt.

Kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni, ha az én kedves szomszéd szőkeségem észreveszi a barátnője arcára kiülő kifejezést, amikor felegyenesedik, de csalódnom kellett. Ditke teljes természetességgel nyújtotta át a szekrényből előkerülő köntöst Emesének, mintha észre sem venné a csillogást annak a szemében az idő közben ismét a ruha alá rejtőző fenék nyújtotta gyönyörűség miatt. A lány szó nélkül vette át a kopott fehér köntöst, és amint meghallottuk a fürdőszobaajtó csapódását, jelezve, a koma végzett a tisztálkodással, egy gyors mosoly kíséretében elszaladt.

– Aranyos, ugye? – kérdezte Ditke, fejével az ajtóban eltűnő barátnője után bökve, miközben leült egy régi kanapéra és engem is hellyel kínált. – Hol találkoztatok? 

Tori Praver alias Ditke.

Röviden elmeséltem kétszeri találkozásunkat és a kapóra jött véletlent.

– Útközben sokat mesélt az élményeitekről… – kezdtem, mire a szőkeség harsányan felnevetett, belém fojtva a szót.

– Élmény az volt bőven, főleg neki, mert nagyon kezdőként jött le a partra, tanítgatni kellet. Mondta, hogy velem veszítette el a szüzességét?

– Veleeed? – alig tudtam leplezni megrökönyödésem. – Erről nem tudok.

– Ott voltam mellette, és vigyáztam, nehogy a srác nagyon durva legyen vele – mosolygott Ditke. Egy kissé leeresztettem a vállamat. Nem tudom, csalódtam-e, hogy nem azt hallom, amit elsőre vártam, vagy inkább megnyugodtam.

– Srác? – zökkentem vissza, megkapaszkodva a furcsaságban, ami csak most jutott el az agyamig. – Nem többen voltak?

– Ketten… vagy egy alkalommal négyen, de a szüzességet csak az első tudja elvenni – oktatott ki.

– Ezt én is így gondolom… – válaszoltam kissé durcásan, amiért ennyire tudatlannak néznek. – Kár, hogy mára már nem volt az a szűz punci, amivel találkoztam, de semmi panaszom nem lehet.

– Menet közben felpróbáltad? – kérdezte Ditke, de a hangjából nem hallatszott ki harag, vagy megrökönyödés. Sőt. Szemei csillogtak, arcán pedig mégjobban szétterült a mosoly. – Vagy azért megálltatok?

– Hogy gondolod? Olyan ügyesek nem vagyunk, hogy futtában… – Témát váltottam: – És amikor csak ti  ketten voltatok a parton, akkor mit csináltatok? – Magam sem értem, ezt miért kérdeztem, hiszen nem tudhattam előre, hogy ez az ártatlan érdeklődés megfordítja Emeséről kialakított eddigi elképzelésemet, és tovább gyarapítja az aznapi szerencse-listámat.

– Kettesben sem unatkoztunk – válaszoltra Ditke homályosan és vidáman felkacagott.

Mielőtt jelezhettem volna, hogy ezzel még nem válaszolt a kérdésre, Emese ismét betoppant az ajtón. Mit betoppant? Inkább berobbant. Meztelen testét csak a köntös takarta, ami könnyedén fellebbent, miközben a barátnője mellé, a kanapéra vetette magát.

Harsány kacagás töltötte be a lakást, ahogy a két lány viháncolva fetrengett a nyikorgó bútordarabon, míg végül Ditkének sikerült ismét ülőhelyzetbe tornásznia magát és még mindig kacagva összeborzolta Emese haját, lenyugtatva ezzel a lányt is.

Nem szóltam semmit, csak halványan elmosolyodtam. Látszott, hogy ez a két lány mennyire jól megérti egymást. Igazi szívbéli jó barátnők.

Mióta Emese visszajött a zuhanyozásból, még egy pillantást sem vetettek rám. Ditke ehelyett újra és újra végigmérte barátnőjét, aki még mindig vigyorogva terpeszkedett mellette a kanapén egy szál köntösben.

– Elvagy bugyi nélkül, vagy adjak? – kérdezte és fellibbentette a kopott fehér anyag szélét, tökéletes belátást engedve Emese combjai közé.

Ha nem csodáltam volna már meg ezt a gyönyörű látványt rövid pihenőnk alatt, most biztosan túl szűkké vált volna a gatyám, habár már így is eléggé feszített. Ditke csillogó szemekkel mosolyogva bámulta a bugyi hűlt helyét barátnőjén, tudomást sem véve az én kutató tekintetemről, ami legkevésbé azt fürkészte, mi nincs ott, sokkal inkább az, hogy mi van.

– Úgyis csak levenném... – kacagott Emese. – De adhatsz is, mert el kell szaladnom, venni valami piát a boltban. Meg kell ünnepelnünk a viszontlátást.

– Amiatt ne fáradj! – kacagott Ditke és ismét kedvesen beletúrt barátnője hajába, egy kicsit talán túl sokáig is tartva ujjait a nedves fürtök között. – Van itthon elég.

– Akkor csapunk egy görbe estét – csillogott a fiatalabbik lány szeme –, aztán pedig idebent mulatjuk át az éjszakát, amihez pláne nem kell bugyi.

Ditkéből ismét gyöngyöző kacaj tört ki és egy hangos cuppanós puszit nyomott barátnője szája csücskébe, hogy aztán feltápászkodjon a kanapéról és ismét feltárja előttünk a ruhája alatt rejtőző formás félgömböket a padlón szétszórt ruhadarabok között kutatva a bugyi után.

Talán Emese pontosan tudta, hogy ezt a hatást fogja elérni barátnőjénél a kis színi előadással és pont azért hergelte, hogy most ismét megcsodálhassa Ditke formás alfelét. Legalábbis én erre gondoltam, és sajnáltam, ha nem nekem szól a mutogatás, de aztán gyorsan tova is űztem fejemből az elképzelést. Elvégre mi, férfiak, sosem érthetjük meg igazán a nőket. Ha szóvá tenném iménti elképzeléseimet, a két lány bizonyára halálra röhögné magát azon, mit nem feltételezek én róluk. De hiába nyugtatgattam magam ilyen gondolatokkal, ennek ellenére is láttam a furcsa fényt csillogni Emese szemében és… lábait kissé jobban széttárta, tökéletes belátást engedve puncijára, ami talán már nem is a zuhanyzás után a bőrén maradt vízcseppektől csillogott, keze pedig kissé remegni látszott. Mintha türtőztetni akarná magát, hogy ne nyúljon ki és simogassa meg a tőle alig karnyújtásnyira lévő csodás popsit… Vagy megint csak én magyarázok bele mindent?

– Megvan! – kiáltott fel diadalmasan Ditke és kiemelt egy kék-fehér mintás tangát a ruhák kupacából. – Ez pont jó lesz – egyenesedett fel és fordult vissza barátnőjéhez, aki csak csálén mosolygott és továbbra is széttárva tartotta a lábait, mintha csak azt várta volna, hogy barátnője húzza fel rá a falatnyi ruhadarabot.

Az azonban sohasem derül már ki, hogy pontosan mit is akart Emese (ha csak egyszer nem meséli el nekem), mert ebben a pillanatban ismét hangok szűrődtek be a folyosóról, és mire észbe kaptunk volna, az ajtó fel is tárult.

A pillanat megfagyott. Emese továbbra is ott ült a kanapén, felhajtott szélű köntössel, enyhén széttárt lábakkal, Ditke pedig féloldalasan előtte, kissé maga előtt kitartva a falatnyi bugyival. Mind a hárman a barna hajú szépséget bámultuk, aki nedves haját dörzsölve lépett be a szobába. Mint egy egzotikus Vénusz a szikrázó habokból! Napbarnított bőrén úgy szikráztak a vízcseppek, mint ezernyi apró gyémánt, azonban még így is kiviláglott mögüle egyedi szépsége. Falatnyi bugyin és egy szűk toppon kívül semmit sem viselt és még azok is teljesen átnedvesedtek, elérve, hogy a vékony anyag rátapadjon az édes virágillatot árasztó bőrre. Így tökéletesen láthattuk versenylovakat megszégyenítően hosszú és izmos lábait, lágyan ívelt kulcscsontját és formás melleinek a topp mögül kirajzolódó vonalát.

Alina Vacariu alias Dorina.

A látvány egyszerűen megbabonázott. De nem csak engem, hiszen Emese is úgy bámult tágra nyílt szemekkel a belépőre, mintha legalábbis egy istennő szállt volna le közénk.

– Szépen vagyunk! – kacagott fel Dorina, szertefoszlatva a pillanatnyi varázst. – Én két menetet lezavartam egyszerre, ti meg közben a szomszéd szobában szórakoztok.

Tüntetőleg felém fordult, és hozzám hajolva puszival üdvözölt, mint régi jó ismerőst.

Legalább valaki figyel rám – gondoltam, bár cseppet sem sajnáltam eddig, hogy mintegy külső szemlélőként, kukkolóként figyelhettem az eseményeket.

Miközben minden egyes vízcseppet megcsodáltam a hibátlan bőrén, popsiját fordítva felém, Dorina a lányokhoz fordult. Összeszűkült szemekkel méregette Emesét.

– Te vagy az a... – kezdte bizonytalanul.

– Igen – szakította félbe Ditke. – A lány, akiről már meséltem. Ő pedig Dorina, az egyik lakótársam – mutatta be a szobába lépő gyönyörűséget is a barátnőjének.

Emese halványan bólintott, közben azonban egy pillanatra sem vette le a tekintetét Dorináról, aki hasonlóképpen, megbabonázott tekintettel meredt az új lányra.

– Ja, Ditke – kapott hirtelen észbe. –, lenne egy meneted az egyik faszival, azt mondja, maradt még benne kipréselni való… Jól mogyorózd meg közben, azt szereti!

Ditke – felvéve a „munkára!” című, grimasznak is beillő, kötelességtudást sugárzó mosolyt – kinyitva egy szekrényajtót, megvizsgálta magát a tükörben, majd felhúzta az eredetileg Emesének szánt tangát, és szó nélkül kilépett a szobából. Meg tudtam érteni, hogy nem nagy örömmel hagyta félbe barátnője üdvözlését és cukkolását. Én is sajnáltam a lefújt műsort.

Dorina, a hajtörölgetésről elfeledkezve állt. Emesét nézte, Emese őt. Én mindkettőjüket, de főleg fejmagasságomban Dorina popsiját.

A levegő egy pillanatra megfagyott körülöttünk. Semmi sem mozdult, de szinte éreztem, ahogy a szikrák pattognak a két lány között. Hirtelen jött elhatározásomban, talán hogy oldjam a feszültséget, megragadtam az előttem álló Dorina csípőjét és kedvesen az ölembe rántottam. Ő vidáman felnevetett a mozdulatra, de hangjában éreztem valami kényszeredettséget. Ez támasztotta alá az is, hogy egy lélegzetvételnyi időt követően azonnal fel is állt, megfosztva engem feneke lágy érintésétől és lehuppant a kanapéra, közvetlenül Emese mellé. A lány szemmel láthatóan élvezte a kialakult helyzetet és velem, az eddigre már szinte megszokott módon, semmit sem törődve, széles vigyorral az arcán bámulta a mellette elterpeszkedő szépséget.

Ők is érezhették a ránk telepedő feszültséget, mert látszott, hogy az arcukat uraló mosoly mögött egészen más érzések kavarognak. Mióta Ditke kilépett az ajtón, senki sem szólalt meg. A csend pedig kezdett már kissé nyomasztó lenni. Mindenki a szavakat kereste.

– Mit műveltetek ti idebent? – szólalt meg végül Dorina, szinte tökéletesen egy időben azzal, ahogy Emese is kinyitotta a száját: – Milyen volt a pasikkal?

Az egyszerre elhangzott kérdések ismét visszataszajtottak a néma feszültségbe, amiből azonban egy pillanattal később gyöngyöző kacagás robbant ki, mindkét lány részéről. Dorina kisöpört az arcából egy nedves tincset, majd nagy sóhajtás kíséretében mégjobban elterpeszkedett a kanapén.

– Nagyon lefárasztottak? – kérdezte Emese, egy pillanatra sem véve le a tekintetét a másik szépségről.

– Nem – rázta meg a fejét Dorina és a mellette ülő lány barna szemeibe nézett. – Csak már kicsit elegem volt, amikor végre lezuhanyozhattam és a faszi azzal jön, hogy még egy menetet akar.

– Te meg inkább elküldted magad helyett Ditkét? Jó kis barátnő vagy – heccelte Emese, mire Dorinából ismét harsány kacaj tört ki.

– Bírtam volna még bőven. Nem erről van szó – ingatta a fejét még mindig kuncogva. – De itt volt az ideje, hogy Ditke is kivegye a részét a buliból, én meg már untam a banánt.

Emese arcán e mondat hallatán olyan kifejezés uralkodott el, mint a kisgyerekén, aki valami csínytevésre készül.

– Inkább vágynál helyette kagylóra? – kérdezte, miközben keze lassan elindult és végigsimított Dorina felkarjának bőrén, letörölve róla az apró vízcseppeket.

A másik lány ismét a szemébe nézett, de nem húzódott el a simogatástól. Sőt. Még csak meg sem rezdült. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak bámultak mélyen egymás szemébe, míg végül a két test egyszerre nem mozdult, a hirtelen fejleménnyel megforgatva körülöttem az egész világot, ahogy ajkaik vadul egymásba forrtak.

Sosem láttam még két lány ennyire hevesen csókolózni. Mintha csak fel akarnák felni egymást elevenen. Azt pedig legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen közelről lehetek majd egyszer tanúja ilyesminek. De hát ez egy szerencsés nap volt, én pedig már meg sem lepődtem azon, hogy a mázlim még ilyen gyönyörökkel is megajándékoz.

Emese és Dorina, tudomást sem véve jelenlétemről, szenvedélyes csókcsatát vívtak, tőlem alig egy lépésnyire. Az idősebb lány megragadta a tanyasi szépség tarkóját és úgy vonta közelebb magához, mintha csak mégjobban rá akarná préselni ajkait a sajátjaira. Emese apró kezei pedig eközben fürge egérkék gyanánt szaladtak végig újdonsült barátnője karjain, hogy aztán a vállainál behatoljanak a toppja alá, és a lapockáit simogassák tovább.

A két női test teljesen egymásnak feszült. Hasfalaik közé még egy papírlapot sem lehetett volna bedugni, melleik pedig párnákként nyomódtak össze egymáson.

Éreztem, hogy a gatyám egyre szűkebb lesz. Mintha pillanatok alatt több számot zsugorodott volna. Egy pillanatig még figyeltem a lányokat, akik azonban továbbra sem akartak tudomást venni rólam. Lehunyt szemmel feledkeztek bele az orkán erejével tomboló csókba, Emese keze pedig már Dorina hasán végigsimítva lefelé haladt, miközben barátnőjéé éhesen siklott be a köntöse alá. Amikor az apró kéz, amely pár órával ezelőtt még az én farkamat markolta, besiklott a bugyi alá, amely már teljesen átnedvesedett (szemmel láthatóan nem a zuhanyzás nyomán ottmaradt víztől) én sem bírtam tovább és most magam vettem elő a szerszámomat a lassan kényszerzubbonnyá váló alsómból, hogy keményen megmarkolva segítsek magamon, miközben élvezem a látványt.

Dorina, cseppet sem zavartatva magát a tőle alig egy lépésre zajló fejleményektől, a hátára fektette Emesét és miközben egy pillanatra sem engedte el a lány száját a saját ajkaival, szétlebbentette annak köntösét. Most teljes valójában megcsodálhattam azt a fiatal, de mégis hihetetlenül nőies testet. A telt mellek hamvas barackokként meredtek előre, engedelmesen összenyomódva Dorinának az izgalomtól remegő kezei alatt. A finom ívű has vonala, melyen egy deka felesleg sem látszott, érzékien olvadt bele a lány formás lábainak közébe, ahol már neki is, a zuhany rég felszáradt vízcseppjei helyén, újra nedvesség jelent meg.

Miközben Dorcsika fölé hajolt Emese keze, amely azóta, hogy behatolhatott alá, egy pillanatra sem jött ki partnere bugyijából, most átvándorolt a ruhadarab alatt a másik lány fenekére és megmarkolta azt. Úgy tűnik, ez a lány egyszerűen rajong a fenekekért. Először a parkolóban fürkészte a kamionsofőrrel kézimunkázó lány szebbik felét, majd Ditke barátnője popsijáról nem tudta levenni a szemét, most pedig Dorina formás hátsóját gyúrogatta úgy, mintha nem is lenne szebb elfoglaltság ezen a világon. Bár, az igazat megvallva, én is csak egy jobb dolgot tudnék elképzelni annál, hogy egy ilyen gyönyörű lány, mint Dorina, a testemhez simuljon, kezeimmel pedig megmarkolhassam a fenekét. Mégpedig azt, hogy a most a markom szorításában meredező férfiasságomat tolhatom be a csodás farpofák közé.

Kezem le-föl mozgott, egyre merevebbé téve farkamat, miközben Dorina ajkai végre elváltak Emeséitől, hogy most elinduljanak lefelé, és éhes kisbabaként ragadják meg a lány egyik mellbimbóját. Emese halkan felnyögött és a fejét hátravetve, csukott szemmel élvezte a telt ajkak kényeztetését. Ahogy Dorina lejjebb csúszott, a keze kikényszerült a bugyijából, így most a vékony ujjak Dorcsika kócos barna sörényébe túrtak bele, miközben az alatta rejtőző fej a kanapén heverő érzéki testet csókolgatva vándorolt ide-oda. Felváltva szívogatta a lány mellbimbóit, körbenyalta a méretes melleket.

Emese egyre hangosabban nyögdécselt, és amikor már a teste is remegni kezdett vettem észre, hogy Dorina feje már az eddigieknél is lejjebb tévedt, haja pedig beterítette a lány combjait. Sajnáltam, hogy nem részesülhetek szélesebb belátásban, de nem mertem felállni ültemből, mert a farkam már így is úgy lüktetett ujjaim között, mint egy kitörni készülő vulkán. Ahogy magam elé képzeltem a látványt, hogy Dorcsika nyelve ki-be mozog abban a punciban, amiben nemrég pont az én lábaim közötti kis fickó járt ugyanígy, egész testemet elöntötte a forróság.

– Látom, élvezed a látványt. – Azt hittem menten szívrohamot kapok a vállamra telepedő kéz érintésétől.

Nem vettem észre, mikor tért vissza Ditke, de a szobában zajló események látványát tekintetbe véve ez nem is csoda. Ahogy azonban a lány sima, hosszú szőke fürtökkel keretezett arca fölém hajolt, szemeiben egyáltalán nem láttam dühöt, amiért azon élvezkedek, ahogy a barátnői gyűrik egymást a kanapén. Sőt. A szürkéskék szempárban valami egészen más hevület égett.

– Te… te hogy…? – nyögtem. Szándékom szerint a kérdés Ditke váratlan megjelenésének mikéntjét hivatott megtudakolni az érintettől, ám akkor és ott ennyire futotta tőlem: három szó, abból kettő ismétlés, és sok szünet, no meg nyögés.  Alig jutottam szóhoz. Szuszogtam, fújtattam, lihegtem, mint aki épp most futotta le a maratoni távot. A vér dörömbölt az ereimben, egyenesen a farkamba áramolva, ami egyre jobban fenyegetett kitöréssel.

Késlekedett a válasszal, majd szokatlanul búgó hangon, szemét le nem véve a lányok játékról, megszólalt:

– Gondolod, hogy a fickó sokáig bírta, miután Dorina még a fürdőben is felspannolta az anakondát? – kuncogott. – Elég volt egyszer-kétszer megmarkolnom a csomagját és huss, máris elment.

A szőkeség szavaitól és attól a látványtól, ahogy most Emese rángatta le Dorináról azt a toppot, amivel már egy ideje küzdött, úgy éreztem, nem bírom sokáig. Méghogy sokáig? Semeddig!

– De látom, neked is elkélne a segítség – somolygott Ditke és nem is várt válaszra, amire amúgy sem lettem volna képes.

Szó nélkül széthajtotta a lábaimat, oldalt betérdelt közéjük, és vékony ujjait hímtagomra fűzte, miután az én kezem engedelmesen elengedte azt.

Úgy helyezkedett el, hogy ő is láthassa a lányokat. Gyanakodva próbáltam felfedezni valami csalódottság-félét az arcán – hiszen talán 15 perccel ezelőtt még ő vizsgálgatta ugyanannak az Emesének a punciját, aki most kellő alapossággal Dorinát mássza meg –, de csalódottság helyett izgalmat és feszült figyelmet találtam… ám nem sok időt szántam a félkézzel engem kényeztető lány lelkivilágára. Tétován megérintettem a teste köré tekert törölközőt, merről is férhetek alá, mire kibújt a bolyhos textilből. Farkamat az arcához húzta, elengedte, lassan játszadozott vele, alig érintve, aztán megszorította… és kezdte előlről.

Utólag magam sem értem, hogy bírtam ki anélkül, hogy azonnal telespricceltem volna a nedvemmel az arcát, a kezét, de akkor csak élveztem és élveztem a lábaim között térdelő lány jelenlétét és azt a látványt, ahogy Emese a földre hajítja az átizzadt toppot, és feltárulnak előttem Dorina apró, de formás, hegyes mellei. Ez a lány tényleg olyan, mint egy istennő, és ahogy Emese a szájába vette egyik bimbóját, a kanapén térdelő Dorina pedig hátravetette a fejét és halkan felnyögött, úgy éreztem, ez tényleg az én napom.

A „jókor-jóhelyen” kevély tudatával ültem, szélesre tárt lábaim között a szőke Ditkével, semmit nem akartam elszalasztani, sem a vizuális, sem a velem együtt kukkoló, közben velem játszadozó lány nyújtotta, kézzelfogható élményből.

Szőke üstökébe túrva figyeltem a kanapé történéseit, ahogy most Emese fekteti el Dorinát, hogy lerángassa róla a bugyiját és arra a szegényes, két ruhadarabból álló kis halomra hajítsa, ami a lányok azelőtti teljes ruházatát jelentette, hogy egymásnak estek volna. Most már viszont mindkét lány meztelenül hevert előttem. Emese ugyanúgy szívogatta barátnője mellbimbóit, ahogy az tette vele korábban, majd lassan ő is elindult lefelé.

Megmarkoltam Ditke egyik cicijét, gyömöszölgettem, kétujjal enyelegtem a bimbójával, miközben ő egyre nagyobb terpeszben térdelt, és szabad kezével a lábai között járt.

Különleges helyzetnek lehettem tanúja és részese: két profi lány, akik munka gyanántéjjel-nappal szexelnek, most mint privát nők élveznek egy falusi, kíváncsi és odaadó lánnyal, valamint egy ugyancsak kíváncsi, és nem kevésbé odaadó, elsülni készülő szomszéddal, önfeledten, gátlástalanul. Nem anyagi okokból, hanem csupán az egyszerű élvezetért!

Már eddig is csak az isteni kegyelem tartotta bennem azt, ami kikívánkozott, de tudtam, hogy most már az sem fog használni sokáig. Ekkor Ditke bármiféle előjel vagy figyelmeztetés nélkül bekapta azt, ami úgyis a szája körül mozgott. Nem akartam, hogy a hímtagomból kifröcskölő szökőkút Ditke szájába találjon utat, ezért gyorsan megragadtam a lány fejét, aki, mintha csak kitalálta volna gondolataimat, engedelmesen fordult meg és… Elfutott!

Kirántott egy fiókot, aminek a tartalma szerteszóródott, fogaival felszakította az óvszer csomagolását és már nyomta is a kezembe a gumit:

– Vigyázz, mert osztrák! – Később tudtam meg a figyelmeztetés jelentőségét: szerényebb méretet jelent.

Kapkodva felráncigáltam a gumit , miközben Ditke kissé felemelve popsiját, várta a benyomulást, s  engedte, hogy hátulról a puncijába vezessem lüktető farkamat. A kék-fehér tanga már rég nem volt rajta, ahogy semmi más sem.  Csak én! Ráhajoltam a lány meztelen hátára és benyúlva a teste alá, megmarkoltam formás melleit, gyömöszölve őket, miközben hevesen dobogó szívvel figyeltem, mit művel a másik két lány.

Ahogy Emese, már-már szívfájdító lassúsággal haladt lefelé Dorina hasát csókolgatva – azzal párhuzamosan a farkam is egyre erősebben lüktetett – visszafojtott sikolyokat csalva elő Ditkéből, aki már ugyanúgy érezte a katarzis közeledtét. És végül… amikor Emese arca eltűnt Dorina széttárt combjai között és a lány felnyögött, jelezve, hogy a tanyasi szépség nyelve utat talált magának a puncijába, én is hangosan felnyögtem és kiengedtem magamból mindent.

Dorina alig egy fél perccel maradt le mögöttem. Ha Emese legalább fele olyan jól tud nyalni, mint ahogy engem leápolt kis útszéli kalandunk során, meg is tudom érteni, hogy a heves játszadozásuk után már nem bírta sokáig.

A lányok még csak most lendültek bele igazán. Ajkaik ismét egymásra találtak és újrakezdték azt a szenvedélyes csókcsatát, amivel indítottak, ami közben most Dorina keze furakodott be barátnője lábai közé.

Ditke maradt négykézláb helyzetben, popsiját tartva felém, így miközben mindketten a folytatódó akciót lestük, farkammal simogattam. Végigjártam az egész völgyet többsoron, és a környékkel is megismerkedtem.

Aztán ismét elterpeszkedtem ültömben, és pihegve élveztem, ahogy Ditke ismét a kezei közé kap, és egy-egy puszival vagy nyalintással reagál a cicisimogatásra.

Úgy tűnt, Emesének éppen csak egy rövid ujjazásra volt szüksége ahhoz, hogy ő is sikoltva kiáltsa a világba örömét. Ez azonnal meg is történt .

Az este folyamán még úgy kétszer-háromszor ismételhették meg ezt. Nem is értettem, hogy bírják energiával, pláne, hogy Dorina már legalább egy meneten túl volt ma azzal a telhetetlen komával, akit aztán Ditkének is le kellett ápolnia, Emese energiáinak lekötéséről pedig az utazás során én magam gondoskodtam.

Tőlem már csak annyira telt, hogy egy csekélyebb ondócsomagot eresszek Ditke szájába, aki egészen addig kitartóan kényeztette a farkamat, utána viszont már csak aléltan néztem az egymást kényeztető lányokat. Erre mondja a nép bölcsesség, hogy a szemem még kívánja?

– Már ilyen későre jár? – kérdezte Emese, miközben visszarángatta magára a gyűrött. – Már az éjszakai vonatot sem érem el.

Érdekes megjegyzésnek tartottam, hiszen korábban fogkeféről beszélgettek. Provokálja Dorinát, aki nem tud az eredeti maradás-tervről? – töprengtem.

– Aludhatsz nálunk is – ajánlotta fel Dorina, a szemében pedig pajkos fény csillogott.

– Hogy is ne? – kacagott Ditke. – Hogy aztán egész éjszaka egymást gyűrjétek?

– Nálam is akad ám egy szabad ágy – szólaltam meg. Magam sem tudtam, miért tartottam ezt fontosnak megjegyezni, hiszen a mai, szerencsésen alakult nap után már akkor is örülhettem, ha többre maradt energiám, minthogy átvánszorogjak a szomszéd lakásba és elheverve az ágyamon, azonnal húzni kezdjem a lóbőrt.

Dorina és Emese ezt pontosan érzékelték. Nem szóltak semmit, csak egymásra néztek, és vidáman felnevettek. Emese pedig szó nélkül előkotort egy cigit, majd elindult az erkély felé, hogy rágyújtson. Köntöse teljesen szétnyitva lebegett rajta, teljes belátást nyújtva álomszép testére, mintha csak nem is viselne semmit. Ritka mázlista lehet az, aki most épp az utcán sétál és megpillanthatja ezt a látványt...  Ha Emese huzamosabb időt eltölt a városban, megtartva a folyóparton megszokott, vidám pucérkodását, bizonyára akad majd bőven jelentkező, akivel elfoglalhatja magát.