Asszony és lány a tanyán I.

Írta: Marokfegyver

Böffentését elnyomta a becsapódó ajtó üstdobszerű puffanása. Egyik lábáról lerúgta a gumicsizmát, a másikat csizmástól fellendítve az ágyra, krumpliszsákként terült el. Kalapja az arcába csúszott, hetyke fejmozdulattal az ágy mellé lökte. Gyorsan horkantott egy harsányat, afféle kacskaringós ablakrezegtetőt, de az igazi, mély álomba merülés előtt szokásos esti, csiricsáré káromkodását még félájultan is elhadarta. Jani, a nehéz nap fináléjaként, ezúton emlékezett meg név szerint valamennyi ismerőséről, már akiket a nagy kapkodásban ki nem felejtett.

Az ajtón kívül egy újabb, a mai napra kiválasztott tányér csörömpölő kimúlása jelezte, hogy mára is elég volt a családfőből, majd gondos lábak megtaposták a cserepeket, mielőtt a három- és sokszögű mozaikoknak valami rejtélyes módon kedvük támadna újra összeforrni. Az asszony ezzel meg is nyugodott, azaz egészen más irányú izgalom kezdett kerekded testében motoszkálni.

A gondosan ápolt, ám a menetrendszerűen támadó tyúkok által még gondosabban kapirgált kiskert felől egy kócos lányfej vándorolt egyik ablaktól a másikig. Látva, hogy a konyhában vége a zúzásnak, s készülőben egy sokkal érdekesebb program, átosont a horkantásoktól hangos üvegig. Leellenőrizte, hogy a fél pár gumicsizma folytatásában Jani csak benyúl-e nadrágja mélyére markolászási céllal, ahogy legtöbbször teszi az édes álom érdekében, vagy ritka kivételként elő is veszi lankadt slagját, és abba kapaszkodva húzza a megkopott lóbőrt. Semmi érdekes.

 – Még erre is lusta – állapította meg Emese csalódottan.

A csendélethez tartozott még egy kutya is, amelyik – ismerve a műsorfüzet következő pontját – hangos lihegéssel várakozott a közelben, ami azt jelentette, hogy gazdája, a szomszédos tanya lakója megkezdte szokásos, ólálkodó lopakodását.

*

Másnap délelőtt, mikor Janinak már a semmittevéstől is átizzadt nyakig gombolt inge, a tyúkok kiszáradt torokkal káráltak, s amikor már egy sci-fi író sem tudná elképzelni, hová lesz még ennél is vadabb a hőség déli harangszóig, Emese a folyó felé vette az irányt.

Vígan lépkedett a gyér erdő kétes hűvösében, majd letért az ösvényről, lassabb tempóra váltott, kerülve a gallyak ropogását. Az utolsó métereken a surranó levelek között hajladozott. Megtorpant az árnyék és a sárgán tűző homok határán.

– Korán jöttem? – kérdezte magától.

A választ csattogó-nyikorgó bicikli közelítő zaja adta meg. Kisvártatva jól hallatszottak a nyögések, majd a lihegés és szuszogás is, amint az egyik fiú küszködve tekert az ösvényen, a kopott vázon fuvarozva haverját.

Emese lekucorodott, s míg amazok ledobták a bringát, hátával egy fatörzsnek támaszkodva kényelmesen elhelyezkedett, tekintete éppen azt a partrészt fogta be, ahol a fiúk várhatóan majd eltöltik délig az időt. Figyelte, ahogy a sárgás homokból néhány göröngyöt vagy kavicsot a vízbe dobnak nevetgélve, miközben minden második szavuk „bammeg” vagy „bazzeg”. Egyik így ejtette, másik amúgy, de Emesén minden alkalommal különös bizsergés futott át, nem győzött betelni az ismételgetett szavak által keltett izgalommal. Nem is akart beleunni, hisz a fülén keresztül ingerelte minden „bammeg” és „bazzeg”, ahogy egyenként végighaladt a testén, megrezegtetve minden idegszálat, melyek készségesen eljuttatták a legtávolabbi porcikáiba, s a végkicsengést egy idő után nedvesedő puncijában tapasztalta. Ehhez hozzáidomult még a látvány: a fiúk, megunva a hajigálást, ledobták a ruháikat és veszett csapkodással beszaladtak a folyóba.

Köröttük vízfelhő, hátukon kövér cseppek váltak nyaldosó patakokká, míg lezubogtak az izomkötegekből álló fenekekig. Hirtelen elmerültek, s mint a szinkronúszók, fejük egyszerre bukkant fel ismét. Lerázták a fejükről a hűs vizet és jókora léptekkel gázoltak vissza a partra.

Emese pontosan tudta, melyik az a pont a folyóban, amikor kiemelkednek a lehűtött testek, mikor bukkan elő a két has, derék, csípő… Szívdobbanásait az erdősáv visszhangozta, amikor – ezen a napon először – megpillantotta a két himbálózó fütyköst. Egyiküké kisméretű, de roppant élénken tekint előre, ahogyan a gyík les áldozatára, s kurtasága ellenére bőr sosem fedte teljesen, Emese szerint gatyába rejtve is feltűnő lehet, bár úgy még nem volt alkalma megfigyelni. A másik fiúdísz lomhán, elefántormányként lógva, minden lépésnél hol egyik, hol másik golyót érintve, azoknál jóval mélyebbre nyúlva ringott, mint mindig, s ilyenkor teljes hosszában kényes bőrtok védte.

– Ha ilyenkor megállna az idő!—fohászkodott Emese a fák-bokrok közül, ám egy pillanatra sem nézett felfelé közben, ahogy a megalapozott kérés és annak címzettje indokolná. Nem nézett ő oldalra sem, sőt az izmos hasakat és mellkast, vagy a széles vállakat sem jutott ideje megcsodálni, tekintete ide-oda ugrált két pont között egészen addig, míg a fiúk le nem ültek, arccal a folyónak.

Emese felszisszent. Nem tudta elképzelni, hogyan tudnak a férfiak ilyen eszközökkel a lábuk között, fájdalommentesen leülni.

– Hogyhogy nem csípi oda? Hogyhogy nem ül rá? – töprengett.

Feltett szándéka szerint, amint lesz egy saját fiúja, s annak saját fütyköse, majd első adandó alkalommal, nyugodt körülmények között kitanulmányozza, hogyan működnek ezek a dolgok. Azt látta már az ablakon át anyja új élettársánál, Janinál, amikor az alvás előtt előveszi slagszerű fogdosnivalóját, hogy távolabb található, mint a punci lenne. Tehát, ahol a lányok a puncijukat viselik, ott a fiúknak nincs semmi, hanem fentebbre nőtt, ez lehet a magyarázata, hogy mégsem ülnek rá.

Keveset kellett várakozni, a két srác végigdőlt a forró homokon, szinte Emese lábai alatt feküdtek.  Egyikük feje az árnyékba lógott, ezt látva, társa is közelebb húzódott. Emese, ahogy szétette csontos térdeit, éppen közéjük esett a látvány. Ilyen közelről még sosem sikerült megfigyelnie a most is hegyesedő, ég felé mutató kisebbet és az oldalra fittyenő hosszabb fütyköst. Kedve lett volna megigazítani az utóbbit, vagy legalább kézbekapni akármelyiket. Illesztgette az ujjait, képzeletben kíváncsian rásimultak a megvilágított farkakra, majd a saját ruhája alatt kutakodva benyúlt a bugyijába és finoman megérintette a punciját. Csak rálapította a tenyerét, s azon töprengett, a fiúk közül ma melyik is következik, aki fantázia-játéka szerint megteszi ezt a lépést.

A srácok mindeközben semmit sem sejtettek arról, hogy egy lány képzelőereje foglalkoztatja őket, ahogy azt sem gondolták, minő éhes tekintetek tapadnak kettőjükre.

– Kéne már egy nő, bazzeg! – szólalt meg egyikük.

– Bammeg!

– Kihozhatnád a Ditkét, bazzeg!

– Az velem se dug, bammeg…

– Csak hozd ki, bazzeg, majd rádumáljuk!

Emese fantáziája új irányt vett. Ha most szépen lesétálna a fiúkhoz, „hali!” –mondaná. Odaállna a fejük fölé… ja persze, előtte a bugyit levetné, és élvezné, ahogy pislognának fel rá. Kár, hogy nem miniben jött, mert akkor a felsőt is levehetné… vagy a szoknyát is, csak egy bugyi maradna… vagy az sem, hiszen a fiúkon sincs semmi.  Odasétálna… És? „Hali!” De aztán? Aztán leguggolna közéjük. Mit szólnának, ha megfogná a két fütyköst?

Szokta látni, ahogy az anyja megfogja a Jani slagját, kibújtatja a bőréből, visszahúzza, húzogatja, rángatja – mint mondani szokta mérgesen: – hogy jobbat aludjon. Jani meg csak horkant egyet-kettőt, de biztos tetszik neki álmában, mert ilyenkor éjjel nem botorkál egy kis innivalót keresni és nem hangoskodja fel a házat. Ez a fiúknál is beválhat! Ha pedig jó nekik, akkor talán ők is simogatják az ő punciját, hiszen azt mondják a lányok, hogy sokkal izgalmasabb, mint maguknak csinálni.

– Nagyon kéne egy nő, bazzeg! – rebbentette fel Emesét az előbbi hang. A peckesen álló fiú megfogta a fütykösét, és szórakozottan igazgatta.

– Kérdezd meg a papot, bammeg!

– Mi???

– Nem ismered, bammeg? Pistike elmegy gyónni, azt mondja a papnak, hogy paráználkodott, de nem árulhatja el, kivel. Erre a pap: Melyik volt az a szégyentelen? A Julis vagy a Kata? Pistike csak nem árulja el, ezért kap egy csomó büntetést.

– Bazzeg!

– Nincs még vége! Pistike jön ki a templomból vigyorogva: el kellett mondanom öt Miatyánkot, de megérte, mert kaptam két tuti tippet!

A viccmesélő szintén megmarkolta fütykösét és lóbálgatta. Néhány mozdulat után az megmerevedett, éppen Emese irányába mutatott.

Ilyet még nem látott! Janinak, anyja körülbelül 2 éve odaköltözött új élettársának slagja nyeklik-nyaklik, ez meg itt úgy áll, de úgy ám, hogy még letörne, ha Emese megfogná. És a másik is! Mint a hajóárboc! Na jó, kisméretű hajó, de stabil, és már nem is az ég iránt, hanem az is a fentebb ücsörgő lány felé bökött.

Ilyen még nem fordult elő! Korábban is megtörtént, hogy megigazítottak a farkukat, de játszadozni…!

Emese csak most vette észre, hogy bugyijában felejtett, mozdulatlan tenyere úszik a nedvességben. Ujjaival kitapogatta, hogy belül még veszettebb a helyzet, és középsőujjával lassan körözni kezdett a csiklója körül – ahogy mindig is szokta, de még élvezetesebben –, ugyanabban az ütemben, ahogy a hosszabb farkon a bőr húzódott le-föl-le-föl.

Távol mintha egy mentőautó szirénázott volna, de ebben nem volt biztos, inkább az agyában keletkezhettek furcsa hangok.

Az idő megállt vagy rohant, nézőpont kérdése, a parton három ember számára egyszerűen megszűnt. Le-föl-le-föl… Emese ujja egyre gyakrabban becsusszant, mind mélyebbre jutott, ahol még eddig ritkán járt.

„Bammeg” a kurta bökőjével hirtelen félrefordult és a sárga homokba árasztotta sűrített tejszerű folyadékát.

Emese önkéntelenül felnyögött és másodpercekig visszatartva a levegőt, összeszűkült szempillája alól semmit nem látott, csak azt érezte, hogy nagyon jó, még sokkal jobb, mint lenni szokott. Csupán tudatalatti fegyelmezettsége tartotta vissza attól, hogy ne kísérje vergődő sikoltozás, ahogy középsőujjával a barlangjában, hüvelykujjával a duzzadt csiklóján – zihálva elélvezett. Azt sem bánta, hogy elfelejtette előre kiválasztani, a két srác közül ma melyik simogatta az ő erotikus fantáziáját.

– Egyszerre mind a kettő! – kötött egy kompromisszumos megoldást magával.

Körülnézett, meghallhatta-e valaki. Sehol senki, csak a két fiú lehetett volna, akik közül az egyik hullaként feküdt kiterülve, „Bazzeg” pedig utolsó csattogó rángásokkal éppen beterítette a saját hasát. 

*

A rövidke hazafelé úton újra és újra átélte az élményt, képzeletben minden mozzanatnál elidőzött, majd felajzva, a következő nap forgatókönyvét tervezgette. Úgy gondolta, hogy szerepe szerint teljesen véletlenül fog arra vetődni, sikerül megjátszania majd, mintha nem venné észre a fiúkat, és csak akkor figyel rájuk, amikor ő is teljesen pucér már.

– Hali! – köszön oda nekik közömbösen. Esetleg eltakarja egyik kezével a punciját.

Mintha egy strandon találkoznának, oda fog feküdni melléjük. Aztán vár majd, hogy mi történik, esetleg megkérdezi, hogy segítsen-e. Miben? Megigazgatni a fütykösöket, mert neki kézre esik mindkettő. Miért ne kapnának az alkalmon?

Eddig jutott a tervezgetéssel, kipirulva, kiszáradt torokkal, amikor hazaért.

Folytatása következik!