Profi albérlő a szomszédom

Írta: Marokfegyver

1.

            Hetekig abban az önérzetes öntudatban töltöttem privát szabadidőm egy hányadát a WC-n, hogy senki nem lakik a fal túloldalán. Talán négy héten át…

            Attól a hajnaltól fogva vált zavartalanná az ücsörgés, amikor nagy sürgés-forgás-csörömpölés közepette, markos emberek kétszer megpakoltak egy költöztető kamiont – minden szakszerűen leragasztva, bedobozolva -, feketelyuknyi csend lett.
Néhány nap alatt meg is szoktam, hogy a közös, papírvastagságú fal mentén semmit nem hallottam átszűrődni.

            Méghogy szűrődni? Korábban, mondhatni fénykorában szinte felerősítette a hangokat a nagyobbik kisszoba, spejz, fürdőszoba és WC vonalát a másik, tükörszerű alaprajzzal tervezett, szomszédos objektumtól elhatároló színes valami. Néha kedvet kaptam lekaparni a csicsás tapétát, csak az tartott vissza, hogy talán alatta már a szomszéd lakás tapétájának hátoldalát találom… Mint egy gigantikus membrán – ez volt a válaszfal.
            Így könnyen belátható lehet, hogy a fürdőben a csobogásról empirikus úton kellett kideríteni, melyik kádba folyik a víz a kettő közül: falon innen, vagy falon túl. Ha a szemembe szivárgott a tusfürdő, levegőért és vízért egyszerre kapkodva azt hallottam a túloldalról, milyen ügyetlen vagyok… Az éléskamrában nem illett csámcsogva beleharapni a kolbászba, mert áthallatszott. A megcsörrentek az üvegek, valaki túlról rámripakodott:
– Mit keresel?!

És a WC… Az a rémálmom, amikor azt hittem, egyedül ücsörgök a szűk magányban, s hirtelen lapozás hangjára figyeltem fel mögülem, a falon túlról. Megkérdezhettem volna: „mit ír az újság, szomszéd?”

            Az erkély – vagy ahogy a szomszéd nevezte: loggia – közösködése nem zavart. Egy áttetsző üvegfal választott el minket faltól-korlátig, és majdnem bokától csaknem mennyezetig. Tisztán megfigyelhettem a szomszédasszonyt, amikor kinn ácsorgott cigizni, és csak felülről öltözött fel – mert az utcáról az erkély tömör fakorlátja miatt kandi tekintetek
csak deréktól felfelé láthatták -, jól ismertem már egész széles bugyi-készletét… Egyszer, ha reggel megkérdezi a falon keresztül, melyik apró bugyi következik, hibátlanul soroltam volna, melyik esedékes.

            Elköltöztek hirtelen, és elvitték a megszokott hangokat, zajokat, neszeket is, amik már hozzánőttek közös életünkhöz, sőt mindenható amplitúdóval át- és behálózták azt.

            Négy hete már…

            Egy nyiladozó, hétvégi reggelen a lakás legkisebb helyiségében töltöttem el néhány percet. Amikor intenzív vízcsobogás érdekében rutinos mozdulattal hátranyúltam, még hozzá sem értem a lehúzást eredményező eszközhöz… hirtelen erőteljes áramlással lezúdult a víz. Annyira váratlanul ért, és még túlságosan nehezen szakadtam ki a békés alvás monotóniájából, hogy önkéntelenül hátranézve csak lassacskán értettem meg: a hangok a szomszéd lakásból törtetnek át.

            Tehát megint lakják! – vontam le kézenfekvő következtetésemet, miközben viszonoztam a WC lehúzás reggeli rituáléja disszonanciáját. Így köszönnek egymásnak az illedelmes berendezések! Ettől a reggeltől kezdődően visszatértek a zajok, neszek, zörejek, zörgések, motoszkálások. Ez a neszezés már nem a régi! Nem úgy, mint egykoron, amikor minden apró zörej kiszámítható és tervezhető volt – hiszen az előzőek, mint fegyelmezett család, feszes napirend szerint éltek -, hanem minden logikát és következetes rendet nélkülözve.
            A sok zuhanyozást egyenesen feleslegesnek tartottam, amikor egyazon este már hatodszor szűrődött át a jól ismert csobogás… Csak nincsenek tán hatan? Vagy heten? – helyesbítettem magamban a kérdést, mert éppen megint megnyitották a csapot. Esetleg speciális tisztaságmánia diagnózist mondhat magáénak a szomszéd, s minden tv-reklám idején szalad zuhanyozni…

            Talán több hét is eltelt a rendszertelen hangokkal anélkül, hogy láthattam volna, kit tisztelhetek az új lakókban. Néha láttam ismeretleneket a lépcsőházban, akikről akár feltételezhetném, hogy ők költöztek a közös fallal rendelkező lakásba, de bizonyosan nem állíthattam, hiszen az azonos bejáraton és lépcsőn közlekedők harmadát sem ismertem, s bemenni vagy kijönni a kérdéses szomszéd ajtón senkit nem láttam.
            Amikor nagy csomagokkal lépdeltem felfelé egy csábosan ringó, egy hajszállal az elvártnál nagyobb méretű – ám ettől csak még izgatóbb – női hátsó mögött, melynek tulajdonosa szintén több szatyrot cipelt, szokás szerint meg voltam győződve, hogy sajnos az első kanyar után elveszítem őt szem elől. Nem! Maradt még a civilizáció emelkedő ösvényén, sőt a következő fordulót követően is előttem billegett… Egyszerre dobtuk le a málhát, ki-ki a saját ajtaja előtt, és szinkron kulcskeresésébe kezdtünk.

            Odabiccentettem – némi udvarias, ám bármilyen napszaknak és korosztálynak betudható szájmozgással fűszerezve – a végre megismert új szomszédasszonynak. A húszas éveiben járhat, talán a felénél. Az előbb megcsodáltatott popsija inkább felfelé, kedvesen gondtalan arcvonásai inkább lefelé billentették a korbecslés mérlegét. Cicijei kitüremkedésének látványa azt mondatta velem: „mindegy”! Valahol a kettő között lehet az igazság.

Pápai Gyöngyi alias Bea.

            Mivel nem feltételeztem, hogy neki lehet 3-4 gyereke – kiindulva az átáramló hangokból megismert népes családmodellből - úgy tippeltem, hogy a családban ő az egyik „gyerek”. Nagyra nőtt, legalábbis női jelképei jól demonstrálták, hogy azért gyereknek mégsem kellene nevezni. Meg kellene ismerkedni vele – mégsem olyan „mindegy”, ki lakik a szomszédban, főleg, ha ennyire vonzóan tud a lépcsőn közlekedni -, gondoltam, de eddigre el is tűnt az ajtó mögött.

            Egy másik délután már ismerősen, biccentéssel üdvözölt, mikor készségesen tartottam neki a robusztus lépcsőházajtót, míg kétszatyornyi csörömpölő üveggel kecsesen bevonult. Egyik adagot kivettem a kezéből, mire hálásan mosolygott.

– Buli lesz? – érdeklődtem.

– Áh, ez csak egy kis utánpótlás, nincs otthon semmi innivaló! – mentegetőzött.

Ha ennyit isznak, nem csodálom ezután, ha óránként pisilnie kell valakinek, amit a wc-lehúzások gyakoriságából akár meg is számolhatnék.

– Mennyi ideig elég ez a… – belekukkantottam a szatyrokba – mennyiség?

– Talán egy hétig?

Elismerésem! Szinte kizárólag szeszes üvegeket láttam. Ivós egy társaság!

– Majd átkopogok, ha megszomjazom… – ajánlkoztam.

– Rendben van, majd az erkélyen átnyújtok egy pohárral – válaszolt kapásból. – Úgyis szokni kell, mert még ki sem mertem lépni, tériszonyom van.

Hát ezért nem láttam még a bugyi-készletét! Sürgősen le kellene gyűrni azt a tériszonyt, csúnya betegség!

– Megfelel nekem az ajtón keresztül is, ha… – Kicsit tétováztam, aztán úgy döntöttem, tegeződhetünk mi nyugodtan: –… ha beengedsz.

– Most is örömmel meghívlak egy italra, ha van kedved! – tért át ő is a megszólítás nélküli kommunikációból a tegezés formulára.

– Ez így rosszul hangzik, mert olyan, mintha kiprovokáltam volna, és kényelmetlenül érzem magam – szabadkoztam, s abban a pillanatban meg is bántam, hogy ilyen könnyedén kiengedem a markomból az ismerkedés véletlenül lelt fonalát.

Félkézzel zsonglőrködve nyitotta az ajtót közben.

– Vegyük úgy, hogy nem beszéltünk semmit, csak segítettél cipekedni,,, ide tedd le légy szíves… és köszönöm a kedvességedet, és akkor most provokálás nélkül megkérdezem: Kedves uram, meghívhatom egy italra?

Minden ajtó tárva-nyitva a lakásban, kevés bútorzat… sehol senki. Tetszett a játék! Legalább mögöttem sürgősen becsuktam a bejárati ajtót.

– Köszönöm, hölgyem, micsoda meglepetés! Eszembe sem jutott volna, hogy meghálálja nekem ezt a semmiséget!

A jobbról nyíló konyhába vezetett. Érdekes volt kinézni az ablakon, én éppen az ellenkező oldalt látom folyamatosan.

– Mit igyunk? – kérdezte közvetlenül, mintha nem 2 perce ismerkedtünk volna meg, hanem legalább 2 éve.

– Hibátlan a ragozás: igyunk… ugyanolyat innék, amit te.

– Akkor kapsz egy … hm… lehúzós éjféli ábrándot… Ha nem ízlik, adok mást.

– Valami koktél?

– Ühüm… – Gyakorlott mozdulatokkal, bár üveg-feldobást mellőzve, pillanatok alatt ötféle italt töltött két pohárba emeletesen, a színek szépen elkülönültek. – Keressek hozzá szívószálat?

– Kár lenne elrontani az élményt, összekeverednek a rétegek…

– Úgyis összekeveredik, ha megiszod, de azt hiszem, nincs is itthon szívószál. Sőt kis napernyőcske sincs… Egészségünkre! – nyújtotta felém az egyik öblös talpast.

– Megismerkedésünkre! – tettem hozzá, és közelebb léptem.

– Oké, megismerkedésünkre és gyümölcsöző kapcsolatunkra! – Összeérintettük a poharakat és puszira nyújtotta az arcát.

Annyira simulékonyan itatta magát az ízkavalkád, amilyen hatást eddig semmiféle folyadéknál nem tapasztaltam. Szinte furdaló kíváncsisággal követelték ízlelőbimbóim a következő réteget, melynek az ígérete már az előzőben is felsejlett, majd a még újabbat.
Otthonosan letelepedtem az egyik ülőkére.

– A többiek mikor jönnek? – kérdeztem.

– Kikre gondolsz? – nézett csodálkozón.

– Ilyen válasz után már magam sem tudom… Egyedül laksz?

– Igen, egyedül bérlem ezt a lakást – mosolygott.

Úgy gondoltam, mindent értek. Egy ilyen szép csajnak biztos hatalmas baráti és barátnői társasága van, innen származhat a nagy szomjúság, s ezért kellett ennyi italt vásárolni.
            A mosoly az arcán maradt, úgy várta a menetrend szerinti kíváncsiskodást. Csakhogy közben eszembe jutott a sok zuhanyozás és WC lehúzogatások, amire nem találtam megfelelő udvariassággal megfogalmazható kérdő mondatot.

Megkönyörült rajtam:

– Én egy szolgáltatást végzek… – kezdte.

– Hol? Mit? – kaptam fel a kínálkozó lehetőséget. Megörültem, mert úgytűnt, sikeresen elterelődött a szó téves feltételezésemről, miszerint legalább hatan élnének a lakásban…

– Itt… – Kicsit várt, s bár megszokhatta már, érdeklődéssel figyelte arcomra fokozatosan kiülő ámulatomat. – Szexuális szolgáltatás.

– Ez érdekes… – nyögtem ki rövid, kínos szünet után.

– Nincs ebben semmi különös, valamiből meg kell élni.

– Igény meg van rá… gondolom. – Gyorsan elillanni látszott hirtelen jött zavarom, mivel olyan nyílt tekintettel, egyszerűen és természetesen közölte a szolgáltatás mibenlétét, hogy tényleg nincs mit szemérmeskedni. – Hogy megy az üzlet?

– Éppen annyira, mint kell… – Azt hittem, ezt kitérőként szánja, de szó szerint kellett érteni.

– Visszajáró vendégeim vannak, én nem akarok idegeneket, és nem szeretném, ha egymásnak adnák a kilincset az ügyfelek. Ez így olyan, mint akinek több barátja van.

– Megvan a menetrend, ki mikor jön?

– Dehogyis! Ideszól telefonon, alkalmas-e… Nincs időkorlát, hogy lejár az idő, menjen már el, így is meg úgy is… És nem áll az ajtóban a következő vendég.

– Hm – Nem sikerült ennél okosabbat kinyilatkoztatnom.

– Megbotránkoztál? – Kissé kesernyésre váltott a mosoly.

– Nem, nem! – mentegetőztem. – Váratlanul ért, egy ilyen szép, vonzó, szexis… csaj, és pénzért… de semmi kifogásom!

– Azt hittem, azt fogod mondani, hogy majd átkopogsz a falon, ha szükséged van szexuális szolgáltatásra…

– Átkopoghatok?

– Hát persze! Ilyen koktélra is bármikor a vendégem vagy… Ízlett?

– Biztos kipirultam tőle, de a nyelvem még nem akadozik… Nagyon különleges ízhatás, és micsoda erő van egy ekkora pohárban! – dicsértem, közben felemelkedtem a székről, jelezve, hogy nem akarom feltartani. Magamban hozzátettem: nem akarom feltartani - ingyen.

– Jöhetsz bármikor, csak bekopogsz, ennyi, és csak a barátság vagy a jó szomszédság miatt is. Néha magányosnak érzem magam, ha ez furcsán is hangzik… Beszélgetünk egy jót!

– Köszönöm, jönni fogok.

Még az ajtóból visszafordulva, kerülve a menekülés látszatát:

– Az italt szintén köszönöm… Kérek máskor is. Milyen ábránd is?

– Lehúzós éjféli… Teljes nevén: Bugyi-lehúzós éjféli ábránd.

2.

            Mesélhetném, hogy nem izgatott a szomszédság. Egyáltalán nem tűnt török átoknak. Állíthatnám, hogy találkozásunk – és a bugyi-lehúzós éjféli ábránd felhörpintése – óta nem fordult meg a fejemben az ismétlés lehetősége.

               Mondhatnám… Mindenfélét mondhatnék! Akár le is tagadhatnám az egészet.
            Mint úthenger kómás pilótával, visszatértek a zajok. Reggel beindultak, és általában a végét már elaludtam. Fülemüle nem akadt közöttük, ám megismertem a szomszédlány kedvenc zenéit – néhány nap után tört angolsággal akár el is rap-elhetném a leggyakoribbakat -, meg tudtam állapítani, mikor vet végét a napnak, s zuhanyozás helyett fülig merül a dudorászós kádba, és végül tőlem 10 centire, a falszerűre préselt elválasztó túloldalán, nyugovóra tér.

            Szúnyogok működhettek arrafelé hangosabban, vagy úgy felejtette a vibrátort? Gyakran aludtam el monoton rezgés kíséretében.

             Egyáltalán, mire kell neki a vibrátor?

            Csöndesebb napokon talán egy látogatója akadt, és még egy, akit nem engedett be. Ezt a plusz egyet minden napra beszámolhatjuk, hiába tenyerelt a csengőre. Hétvége közeledtével tartottam tőle, hogy a lépcsőn kanyarog a sor vége, elég gyakorivá váltak a zuhanyozások.

– Nincs itthon? Nem tudod? – kérdezte egy agresszív tekintetű koma, mikor reggeli készülődés közben, csodálkozó képpel ajtót nyitottam, lapos homlokával a szomszédlány ajtaja felé bökve. Ha tudja, hogy kit keres, miért hozzám csengetett be?

– Ott próbálkozz!... – mutattam én is az irányt.

Leült a legfelső lépcsőfokra. Miért mondtam volna meg, hogy éppen most mosott fogat a csaj és bekészített a mosógépbe? Ez lehet a napi 1 plusz, aki sosem jut be.

            Ugyanaznap délután egy vékony szőkeség ücsörgött ugyanazon a lépcsőn.
Ilyen miért nem próbálkozik nálam? Bezzeg a zavarodott koma reggel…

– Nem tudod, Bea itthon van-e? – érdeklődött, fel sem emelve popsiját.

Szóval Bea. Mondjam azt, hogy „várj egy kicsit, mindjárt meghallgatom”, vagy inkább: „gyere be, együtt kifüleljük a falon át…”?

– Ha nem enged be, biztos nincs otthon – válaszoltam a lehetséges bölcsességek harmadik verzióját.

– Nem csöngettem… – mosolyog naiv szőkeséggel. Nem sok híja volt, hogy én is letottyanjak a lépcsőfokra!

– Akkor szerintem gondolj rá nagyon erősen, hátha kinyitja az ajtót! – Úgy nézett rám, mint aki élete leghasznosabb tanácsát fogadná be éppen. – Vagy pislogj hangosakat!

– Nem akarom zavarni…

– Megértelek – hazudtam. – Tudod mit? Hívd fel telefonon!

– Az ugyanolyan, mintha csöngetnék. Nem? – kérdezte az eminens diákot csínytevésen ért tanár büszkeségével.
Megfogtam a korlátot. Ennyi erősítésre szükségem lett a pókerarchoz.

– Szívesen segítek én neked!

Hálás tekintet meredt rám. Lassan gondolkoznom kellene az ellentételezésen, mert azon nyomban viszonozni akarja a szívességemet! Nem is rossz ötlet…

            A potenciális hálát rémület váltotta fel a fehérben úszó, kék szemekben. Pedig mindössze kopogtatásra görbítettem az ujjaimat, és ilyképpen két koppantást produkáltam az ajtón, közvetlenül a sárgaréz kilincs fölött.

– Á, szia! – tárult szélesre a bejárat. Meglátva a szöszit: – Hát te?

– Ti ismeritek egymást? – csodálkozott a szőkeség…

Az eset óta több év eltelt. Ahány év, annyiszor 365 nap, a szökőnapokat nem számítva. Mégsem sikerült rájönnöm, ennyi idő távolságából sem, mit jelentett ez a kérdés. Mintha megcserélődtek volna a szerepek! Ha Beától hangzik el – „Ti ismeritek egymást?” -, értelmezhető, hiszen két egymástól független ismerőse egyszerre ült és állt az ajtó előtt. No mindegy!

– Gyertek be! – invitált be Bea.

Úgy éreztem, hogy néhány percet feltétlenül fel kell áldoznom, nemcsak a remek koktél reményében, hanem a új csaj megismerésére szánva.

Tori Praver alias "a Szőke".

            Ezúttal a legnagyobb szobába vezetett (be) Bea, de ott is előkerültek az üvegek és a jól kézbeillő talpasok. A helyiség berendezés igen praktikusnak tűnt – ahogy egy műhelybe lépve is könnyedén megállapítható az ott zajló fő tevékenység -, egy hatalmas franciaágy, és a levetett ruhák számára úgynevezett szobainasok alkották a domináns bútorzatot. Hát ezért nem szűrődnek át fickándozásra utaló hangok…

– Hol szoktál aludni? – érdeklődött a szöszi.

– Ebben a kicsiben… – mutatott Bea az egyik kisszoba felé. – Nézz be nyugodtan!

Ezt én is meg tudtam volna válaszolni! A szőkeség következő kérdését is…

– És én hol aludjak?

– Mellettem – javasolta Bea magától értetődően – vagy emebbe a kisszobába veszünk valamit neked. Egy kihúzható ágyat.

Egyre érdekesebbnek tűnt az új csak helykeresése. Ide akar költözni? Vajon szakmabéli?

            Gyorsan megvilágosodott minden, ahogy Bea folytatta:

– Ha egyszerre jönnek hozzánk, legalább egyikünk oda mehet, a másik meg itt fogadja a vendéget.

– Majd egyezzünk meg, hány kopogás kinek szól! – javasoltam csak azért, hogy ne üljek szótlanul.

– Majd bejössz, és van pici szád, elmondod, mit szeretnél! – nevetett a szomszédlány.
Ha ez valamiféle burkolt cinizmus, amiért egyszer sem jöttem még át megismerkedésünk óta, akkor talált.

– Te rendszeres vendég vagy? – Szöszi nem érezte a gunyoros felhangot, őszintén kíváncsiskodott.
– Mondhatnám, hogy együtt kelünk, együtt fürdünk… – válaszoltam.

Bea elnézően mosolygott.

– Mit szeretsz? – faggatott tovább a vékony, fénylőn szőke. Látens vendéget láthatott személyemben.
– Ezt a lehúzós koktélt nagyon…

– Nem úgy értettem! Valami extra igényed van?

– Hááát… Attól függ, mit nevezünk extrának – próbálkoztam ravasz visszapasszolással

– Nálam szinte minden az alapszolgáltatásba tartozik.

Ezzel nem lettem okosabb – gondoltam –, de izgalmas a szöszivel beszélgetni.
– Úgy értsem, hogy te mindent megcsinálsz?

Látva érdeklődésemet és kérdésemből sugárzó szakértelmemet, örömmel helyeselt:

– Így van. Szinte minden beletartozik az alapszolgáltatásba, kivéve a popó, az mérettől függ és extra.

– Értelek. Milyen árakkal dolgozol?

– Éppen, mint Bea.

Mégsem olyan izgalmas ez a beszélgetés. Felhajtottam a koktél maradékát.
– Mikortól dolgozol? – fordultam a szöszi felé, aki felhúzódva az ágyon, hátát a falnak támasztva, lábujja körmeit nézegette.

– Mostantól – válaszolt Bea helyette. – Itt fog lakni. Azt azért tudnod kell, hogy nem hirdetünk, nem szedünk fel pasikat az utcán, csak eddigi ügyfeleinket fogadjuk. Esetleg néhány újat beengedünk, de ezt még meglátjuk. Egymással is össze kell hangolnunk.
– Egyszerre ketten? – csillant fel a szemem.

– Ezt majd meglátjuk. Leszbit én nem akarok…

– Én sem! – tiltakozott a szőkeség hirtelen.

– … de – folytatta Bea – annak semmi akadálya, hogy ketten foglalkozzunk egy pasival. – Elgondolkozott. – Még azt sem tudom, hogy lesz, amikor egyikünkhöz jönnek, a másik elbújjon addig, vagy mi legyen…?

– Miért lenne baj, ha mindkettőtöket látja? Legalább választhat. Vagy megkívánja a hármas variációt – javasoltam.

– Majd kialakul, ahogy hozza az élet!

A kékszeműnek is motoszkált valami a fejében:

– Nekem van egy baráti társaság, akik általában együtt jönnek hárman. Akkor csak itt férünk el – mutatott körbe a franciaágyon.

– Csak három? – provokáltam.

– Elég az! Mire mindet elintézem…

Kezdtem úgy érezni, hogy lassan nyilatkoznom kellene – tenni egy próbát az új lánnyal, vagy akár a régivel, hiszen őt sem ismerem, vagy mindkettővel –, vagy elköszönni és távozni a falon túlra.

            A telefon döntött, amely megszólalt a zsebemben.

– Szia… – spóroltam meg a bemutatkozást, amikor láttam, ki keres. – Most? Gyere fel!

Hamar elköszöntem a csajoktól, hogy mire a kollégám megteszi a huszonvalahány lépcsőfokot, a saját ajtómat nyithassam – belülről. Közben eljátszottam a gondolattal, hogy áthívom őt is egy bugyi-lehúzós éjféli ábrándra, vagy két bugyisra, vagy ki tudja… Elképzeltem az arcát, ahogy meglátja a lányokat! Jó móka lenne!

3.

            Két masszív tényező terpeszkedett a serpenyő „ne próbáld ki!” oldalán. Az egyik a pénz, mint elv, a másik még súlyosabbnak bizonyult, magamban kényeskedésnek hívtam, vagyis hisztinek.

            A pénz elvi funkciója bekerülhetne a meglévő öt mellé, melyek a közgazdászok előtt a mai napig e híján ismertek. Pedig mindössze azt jelenti: Miért vásárolnék meg egy szolgáltatást – még ha az annyira speciális igényeket elégít is ki -, ha másutt, nem szolgáltatónál, úgyszólván ingyen hozzájutok? Nem az összeg zavart, amit még nem is tudtam meg, azonban bármilyen csekély légyen az ellenérték, mégiscsak vásárlást jelent. Ő, mondjuk Bea elad, szolgáltat nekem valamit – kissé nevetségesen hangzik a „valamit”, hiszen pontosan tudni lehet, mit -, pénzért. Ahogy nekem a szolgáltatásra van szükségem, neki a pénzre. Talán nem is élvezi. Ez zavart!

            A másik aggály egyszerűen körülírható: Ki tudja, éppen előttem ki vette igénybe a szolgáltatást? Nem tavaly, vagy a múlt hónapban, hanem az előző órában! Esetleg éppen az ajtó előtt többször hiába toporgó, erőszakos külsejű alak, vagy még annál is „olyanabb”? Nem is akartam belegondolni!

            Az elméleti piaci-mérleg másik serpenyőjében nemcsak a két szomszédlány feküdt, hanem a közelség, a kényelmesség, és az a nem elhanyagolható izgalom, ami a sokat gyakorlott nők tapasztalatát körbelengi. Mit tudhat nyújtani?

            Úgy láttam, hogy az egyensúly csak akkor billen félre – a lányok irányába -, ha a másik oldalról valamelyik felesleges ballasztot kiejtem…

            Benépesült a szomszéd erkély, mint régen. A kis szőke csaj gyakran dudorászott kinn, állandóan szétnyitva tartott szárítóra bugyikat csipeszelgetett, vagy fenekét kidüllesztve, könyökölt a fa korláton. Mindezt jól láthattam az elválasztó, vastag üvegen át. Ő is látott, sosem maradhattam észrevétlen.

– Szíjja… - köszönt át illedelmesen, kintebb hajolva. Ő, Beával ellentétben, nem küzdött tériszonnyal.
Elégedetten állapítottam meg az áttetsző üvegen keresztül, hogy a jó hagyományoknak megfelelően, a szöszi is az egy szál bugyit tartja az erkélyen tartózkodás legpraktikusabb öltözetének. Előfordult, hogy tényleg csak a bugyira korlátozta toalettjét, hiszen az utcáról úgysem láthatták.

– Egyedül vagy? – elegyedtem szóba, ezúttal én hajoltam ki. Nagyon kismaréknyi, feszes cicikkel néztem farkasszemet.

– Még egy kicsit… – igazgatta két pántból álló bugyiját.

– Kár! – mondtam a ciciknek.

– Mit szeretnél? – kérdezte kapásból.

– Most dolgom van, de később esetleg… – Kissé zavarban voltam. Ő nem.

– Jó, gyere át nyugodtan!

Meg kell néznem, hogy is áll a mérleg serpenyője! Visszahúzódtam.

            Ha belegondolok, több olyan csajt ismerek, akinek van egy tartós kapcsolata, mellette egy kevésbé tartós barátja, továbbá – ha erre alkalma nyílik – kedves kollégájával is leszökik egy-két órára napközben, és ha igazán jó pasival fut össze – például egy tréningen – nem fogja elszalasztani. Ha összeszámoljuk, ez négy párhuzamos viszonyt, vagy akár többet is jelenthet… Pedig nem profi!

            Ezzel szemben - pontosabban meghatározva az irányt: a szomszédságban – itt tartózkodik két profi, akik elég szűk körrel tartják a kapcsolatot, és azt sem viszik túlzásba. Hétvégeken például szerintem mindig magányosak…Noés kitalálták már a rugalmas védekezést, a gumit!

            A serpenyőben meginogni látszott a hisztis bizonytalanság.

            Telt az idő. Gondolataim akörül araszoltak, vajon a „még egy kicsit” egyedüllét egy várható kuncsaftot jelent-e, vagy hamarosan hazatér a másik csaj, Bea. Ezt jó lett volna tisztázni, mert képes leszek erre az ismeretlen tényezőre fogni totyogásomat.
            Mit is mondott a kollégám pár nappal ezelőtt?

– Ha tényleg olyan jó csajok, és az én szomszédomban laknának, csak áttévednék néha egy menetre!

– Így is átmehetsz! – biztattam.

– Meg is nézem őket minél előbb! De csak gondolj bele mélyen: átsétálhatsz és kérhetsz egy menüt, vagy összeállítod étlapról… amikor kedved támad. Ha megunod, akkor pedig visszasétálsz. Ideális!

– Ezt már kapcsolatnak nevezik… – ellenkeztem.

– Éppen nem! Az a praktikus benne, hogy nem kell kerülgetned a csajt a lakásban, amikor nem akarod, nincs a közeledben, máskor meg csak egy karnyújtás… Nem akar hozzád költözni, ha meglátogatod, mindig van kedve teljesíteni a kívánságodat, megkínál olyan … löttyel… Meg nem bírnám inni!

– Ezt meginnád! Majd meglátod, menj át, ne engem kapacitálj! – zártam le akkor a témát.

Igaza lehet…

            Kezem a csengőgombon.

            Meg sem nyikkan… A szőkeség néhány napja nem akart csöngetni, most meg én nem tudok hozzá. Ez valami jel lehet?

– Gondoltam, hogy te vagy… Szíjja! – tárult szélesre az ajtó.

– Honnan tudtad, hogy …? – Még folytattam volna a kérdést a hangtalan csengő és a mégis nyíló ajtó összefüggéseit kutatva.

– Megbeszéltük. Nem?

Egy combtőig mindent eltakaró, ugyanakkor mindent kiemelő kék ruhát viselt. Csak az erkélyre szaladozik bugyiban?

– De beöltöztél!

– Nem fogadhatlak egy szál semmiben… Iszol valamit?

– Amit te… – udvariaskodtam.

– Nem tudok olyan koktélokat, mint a barátnőm. Nincs hozzá türelmem… Ilyen jó lesz? Kibontanád?
Kékszínű, ragacsosnak tűnő folyadék ismeretlen címkéjű üvegben.

– Jó lesz bátorságot meríteni, csak a szám össze ne ragadjon tőle!

– Nem erős, bármennyit meg bírok inni belőle – Csak egy pohárba engedett tölteni, ő nyakon kapta az üveget, és jókorát húzott belőle. – Egészségünkre!

– Én a sört szeretem üvegből, csak nem illik bárhol…

– Nem illik? Nyilvánosság előtt én is pohárból szoktam inni… De előtted miért szégyelljem, hogy így esik jól?

– Ne is szégyenkezz! – Leültem a franciaágyra.

– Miért is? – tapadt rá a témára, kissé eltérítve saját magát. – Mindjárt látni fogsz meztelenül, akkor sem fogom szégyellni magam…

– Ne is!... – ismételtem.

Elhelyezkedett az ölemben, kezében az üveggel.

– Megérkezett a barátnőm – jelentette ki.

– Miből gondolod? – csodálkoztam.

– Hallom – Ekkora természetességgel kijelentett tényt nem lehet megkérdőjelezni.

Tényleg, már én is hallottam a zörejeket. Ha ilyen kifinomult hallással rendelkezik, ő sokkal többet tudhat rólam, azaz arról, mi történik a falon túl, mint én róluk…

– Itt vagyunk! – rikkantott a szőkeség. Dekódolva ez annyit jelenthet: „nem vagyok egyedül, de bejöhetsz.”

– Sziasztok. Nem zavarlak benneteket – szabadkozott Bea.

– Még csak beszélgettünk…

– És ittunk…

– Jól teszitek! Adtok egy kortyot?... Nem kell pohár! – Még egy üvegből-ivós!

A szöszi, ha már úgyis felállt az ölemből, kötéltáncos-járással, popsit billegtetve az ablakhoz sétált. A városlakók fele örömmel megtapsolta volna azt a mozdulatot, ahogy kígyószerűen kibújt a ruhájából.

            Visszafelé az öt-hat lépést ugyanolyan, kifutón és hagyományőrző táncban megcsodálható módon tette meg, annyi eltéréssel, hogy a manökenekhez képest kevésnek tűnhet az egyetlen, kékszínű bugyi, és borosüveget sem egyensúlyozott a fején, ahogy az már szokás…

            Szorosan elém állt, köldöke szemmagasságban. Ha megérintem, csakis a popsija környékén tehetem, úgy esik kézre. Így történt…

– Valamit keresnék a szekrényben, de inkább nem zavarok – mentegetőzöttBea. – Majd később…
– Nem zavarsz… – Tenyerem a bugyi által nem takart felülettel ismerkedett. Mit érdekelt engem, Bea mit keres a szekrényben!?

– …most sem, később sem! – erősített rá a szöszi, hasát az arcomhoz nyomva, kezeit a vállamra eresztve.

Felpillantottam a cicijeire, mire apró térdmanőverrel elérte, hogy azok kerüljenek az arcommal egyvonalba… Ottlétem egész ideje alatt ez a figyelmesség, készséges kívánság-kitalálás jellemezte a viselkedését. A legapróbb mozdulataimból következtetett gondolataimra, és meg is valósította azokat, s miközben egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy lankadna a figyelme, olyat sem tapasztaltam, hogy valamit öncélúan, csak a saját kedvére tenne.

            Mint igazi, önzetlen szolgáltató, végigment velem az egész programon, kifejezetten ügyelve repertoáron belül is az arányokra… és a biztonságra! Mikor úgy érezte, hogy elérkezettnek látom az időt rendeltetésszerűen használni a szolgáltatás tárgyát, amit már régen nem takart a kék bugyi, felemelt mellőlem – de hogy mikor kerülhetett oda, fogalmam sem volt – egy óvszert, és rutinos mozdulatokkal – „remélem, jó a méret!” kommentárral –
felgörgette.

            Mikor elkészültünk – elsősorban én, mint vendég -, az üveg után nyúlt.

– Kérsz? Vagy valami mást? – kérdezte.

– Inkább egy vizet… ha lehet!

– Mindent lehet! Üvegből? – Indult az ajtó felé, s választ sem várva, más még el sem jutna a konyháig, kisüveges ásványvízzel a kezében jelent meg.

Sarkában Bea:

– Bejöhetek? Úgyis végeztetek…

– Keresés a szekrényben? – érdeklődtem bennfentes módjára.

– Azon már túl vagyok! Lemegyek a boltba… Mit kérsz? – fordult a szöszihez. Apró vállrándítás a válasz. – Majd engedj be, nem viszek kulcsot!

– Rossz a csengőtök? – kérdeztem.

– Kikapcsoltuk, mert valakire mindig éjjel jön rá, és nem is tudjuk, ki lehet. Pedig ha nincs megbeszélve telefonon, úgysem engedjük be, még ha félórát nyomja is…

– És én…?

– Te más vagy, te át tudsz kopogni a falon…

– Vagy talizunk az erkélyen és megbeszéljük! – nevetett a szőkeség. Elővett egy törülközőt és felém nyújtotta. – Kéred?

– Majd otthon…

– Nem így akarsz tán átmenni? Lenne sikered! – Mindkettőjükben határtalan vidámságot szabadított fel a gondolat, hogy meztelenül, ruhámmal a kezemben átsétálok a folyosón egyik ajtótól a másikig.

Beával egyszerre léptünk ki az ajtón, ő a lépcsőn lefelé, én a szomszéd lakás irányában. Azt hittem, ezzel véget értek aznapra – nem mindennapi – élményeim.

            Harminc-negyven perc telt el, amikor megszokásból kitekintve az ablakon, kollégám kocsiját láttam ácsorogni. Ha hozzám jött, elmesélem neki a szöszit! Bizony megelőztem…

            Csengetés.

            Az ajtóban Bea, kicsit zavarban:

– Bocs, de elnézelődtem az időt!

– Semmi baj, ma már nem terveztem semmit! – viccelődtem. Értettem pedig, már a tekintetéből: a másik csajnak vendége van, s ő meg nem tud bemenni.

– Átmászhatok az erkélyen? – kérdezte.

Erre nem számítottam!

– Várd meg inkább itt, gyere be! – nyitottam utat.

– De van, amit hűtőbe kell tenni…

– Hát betesszük addig!

Úgy tűnt, hogy beletörődött, mégis az erkély felé indult.

– Csak ne lenne tériszonyom!

– Mit csinálnál?

– Átmásznék, te meg átnyújtanád a csomagokat.

– Maradj csak nyugodtan, nem bántalak!

– Akkor minek maradjak? – mosolygott, de valamiért türelmetlennek látszott továbbra is.
Többször elképzeltem már, hogyan lehet kijátszani a két erkélyt elválasztó vaskos üvegfalat, de gyakorlati kivitelezését nem gondoltam komolyan. Valami filmben láttam ilyet, ám ennél a történetnél később, úgyhogy akkor még nem támaszkodhattam filmbéli tapasztalatokra.
– És ha én átmegyek? – udvariaskodtam könnyelműen.

– Attól még én nem leszek otthon…

– Nem vagy te szőke, gondolkozz! Ha átmegyek hozzád, belülről be tudlak engedni.

– Megtennéd? – csillant fel a szeme.

– Persze – Közben azért fejszámításokat végeztem: legalább 12 méter magasságban vagyunk.

Jött mögöttem az erkélyre.

– Inkább ne! – sóhajtotta.

– Csak próbáljuk ki! Nem olyan bonyolult…

Bal lábam átemeltem az erkély fakorlátján, és bekanyarítottam az üvegen túlra, miközben testsúlyom még a másikra nehezedett.

– Nem merek lenézni… – súgta Bea.

– Hát ne nézz!

– Mit segítsek?

– Semmit. Majd ha átértem, akkor gyere ki a folyosóra, és beengedlek.

A testem nagyobb hányada következett. Először bal karommal megöleltem a csúszós üvegfalat, jobbommal is közrefogtam, és – még mindig az én térfelemen fenekemet felhelyeztem a korlátra.

            Ez az a pillanat, amikor se oda, se ide… Reméltem, az utcáról kevesen látnak, s főleg nem szólnak a tűzoltóknak.

            Egy hirtelen fészkelődő mozdulattal a súlypontomat, ami a fenekemet és az egész törzsemet jelentette, áthelyeztem a szomszédos korlátrészre, így egy pillanaton belül az ottani lábamra támaszkodtattam, és már csak az elhagyottat kellett magam után húzni és a karomat… ami nem jött! Bea csukott szemmel, kétségbeesve szorította a saját erkélyemen hagyott jobb karomat!

– Átértem, engedj!

A többi már gyerekjáték és muris volt.

            Gyerekjáték, ahogy az amúgy is nyitva lévő erkélyajtón át beléptem Bea nagyobbik kisszobájába, végigmentem a közlekedőhelyiségen, és a bejárati ajtót kinyitva beengedtem a még mindig sápadt Beát.

            Muris pedig azért volt e kaland befejező epizódja, mert a félhomályos helyiségben majdnem összeütköztünk a franciaágy felől a fürdőszoba irányába közlekedő komával – „bocsánat!” dörmögte -, a kollégámmal.