Filmkritika - Imagine You and Me

Kedves Mindenki!

Annak érdekében, hogy egy kis új színt vigyek a blogba, egy kedves barátom tanácsára egy új témát indítok. Ez pedig, mint a címben is láthatjátok, a filmkritika. Igyekszem időt keríteni rá, hogy hetente legalább egy filmet megnézzek, és képernyőre vessem a gondolataimat róla, remélhetőleg a ti nagy örömötökre.

Emellett persze nem válunk meg Sarge barátunk filmajánlójától sem. Hiszen ő képekkel dolgozik, amit nem mindig pótolhatnak a szavak. Amellett meg, én nem vagyok épp egy nagy filmguru, így akár az ő ajánlója még ötleteket is adhat, mit kritizáljak.

Remélem, elnyeri tetszéseteket a munkásságom. Ha bármi észrevétel, óhaj, sóhaj van, azt örömmel várom.

És, akkor nézzük is az első témánkat!

Kezdjük talán azzal, hogy nem kedvelem igazán az angolokat. Az angol embereket, az angol zenét, az angol filmeket. Nem tudom megmagyarázni, különösebben miért, de valahogy tőlem idegen ez a fenkölt higgadtság ez... sznobéria. Most nem tudok rá jobb szót. De könnyedén félre tudom tenni ezt az enyhe, már-már inkább közönbösségbe hajló ellenszenvemet, ha valami olyannal találkozom, ami tényleg jól sikeredett. Mert igen, az angolok képesek ilyesmire is. Néha, de képesek. Ha már filmeknél tartunk, ilyen az Igazából szerelem, és igen, ilyen az Imagine You and Me is.

Persze ez is az angolszász kultúra gyöngyszeme, ami az embernek néha már a könyökén jön ki, de mégis üde színfolt a hollywoodi sablonsztorik után. Ezt pedig már az elején is bebizonyítja, hiszen, a szokásos romantikus forgatókönyvvel ellentétben, ez a film nem esküvővel végződik, hanem azzal indul.

De ne rohanjunk ennyire előre! Ragadjunk le először inkább máris a címnél! Az előbb angolul használtam. Okkal. A cím Imagine You and Me, amit magyarra „frappánsan” Egy szoknya, egy szoknyaként fordítottak. Eredeti, mi? Bár az angol cím lefordítása (angolul nem értők kedvéért azt jelenti, Képzelj el téged és engem) sem lett volna épp hatásos, de mindegy.

Enyhe címmániában szenvedek, úgyhogy elgondolkoztam egy kicsit ezen is, de igazából olyan hú de nagy jelentősége nincs neki. Csak annyit árul el a filmről, amit már amúgy is tudunk jó előre, ha leülünk megnézni. Ez egy romantikus film. Na bumm.

A történetben azonban van egy „kis” csavar. Ha már valaki ezen a blogon olvassa, gondolom egyből kitalálja, mi, de azért kifejtem. (Ahogy mondani szokás, figyelem, innentől a tartalom ismertetése következik!)

Szóval, mint már említettem, a történet esküvővel kezdődik. Egy szép pár, akik már szinte az idők kezdete óta együtt vannak, végre egybe kelnek. Barátok, szeretők, mi egy más, ahogy ezt jó párszor, de talán még kellemesen mértéktartó számban el is mondják. Azonban a kép csak az első pillanatban tűnik ennyire idillinek. Vagy csak azért látom így, mert nagy vonalakban már ismertem előre, mi lesz? Mindenesetre kitűnik, hogy párocskánk mégse illik annyira össze. Jó barátok, ez tiszta sor, de nekem már egyből szemet szúrt, mennyire különböznek. Adott egy tipikus angol pasi, Hector, a továbbiakban csak Heck. Az a tipikus kinyalt, öltönyös, Mr. Bean-arcú angol úriember, aki megfontoltan, és a legkevésbé sem kalandvágyóan éli az életét. Ebből persze kilóg, hogy nagy álma bejárni a világ legnagyobb bulihelyeit, de ez még belefér. Emellett viszont kissé visszahúzódó, csöndes, és amikor telemarketingben kiéli rábeszélőképességét, akkor is utálja magát, amiért átver embereket. Mellette pedig ott van A nő (direkt nagy a-val), Rachel, a továbbiakban Rach. A legtökéletesebb az lenne, ha ő meg egy nagyvilági ribanc lenne, akit már fél London végighúzott, de ennyire azért szerencsére nem mentek messze a forgatókönyvírók. Mindenesetre hősnőnk tele van élettel. Vidám, energikus és arra vágyik, hogy kiélvezze az élet örömeit. Mindezt azonban még mindig belesimulva az angol úri finomságba, bár ez esetében egyáltalán nem zavaró.

Ez a különbözőség már rögtön az első jelenetekben megmutatkozik, amikor a lagziban az ifjú férjnek kellene köszöntőt mondania, ő viszont a mikrofon előtt állva besül. Ezt pedig még ki is hangsúlyozzák jó előre azzal, hogy a kissé habókos örömapa helyett beszédre felkért haver úgy konferálja fel őt, hogy azért várt ennyit az esküvővel, hogy legyen ideje felkészülni megtartani a beszédet. Jelentem, nem készült fel. De semmi gáz, hiszen ott van mellette a talpraesett kis menyecske, aki az ő szövegét is elmondja, egyáltalán nem önteltnek ható módon ajnározva magát a férje helyett. (És ezt most nem ironikusan mondom. Nekem tényleg nem tűnt önteltnek.) A mi jó Heckünk pedig talán kicsit elégedett is magában, hogy megúszta a beszédet.

Ha már szóba került az ominózus haver, megemlíteném, hogy talán ő volt nekem a legszimpatikusabb karakter a filmben. Ő Cooper, aki talán a legkevésbé angol az egész bagázsban. Leginkább egy tipikus germán izomtorony bőrébe bújtatott amerikai macsóként tudnám jellemezni, aki még a legjobb barátja esküvőjén is csajozik, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy egy jó nőt meghuzogasson, és még a legyet is röptében... Ez akár a film legundokabb karakterének címét is rátestálhatná, de valahogy ezt mégis sikerült elkerülni, és, legalábbis számomra, egy kellemes figurát varázsolni belőle.

Na de, hogy ne nyújtsam túl hosszúra a tésztát, rögtön rá is térek a konfliktusra, ami már rögtön az esküvőre betoppan, a virágos lány szerepében, akiről rövid úton, bár már nem az esküvőn, kiderül, hogy leszbikus. Nem épp az az orientációjára hú de büszke fajta, de igazából nem is titkolja. Ő Luz, ha már mindenkit nevén nevezünk.

És itt máris felvetődik a film legfőbb kérdése. Pontosabban... helyesbítek. A számomra legnagyobb kérdés a filmmel kapcsolatban, mert utóbbi inkább tényként kezeli. Nevezetesen a szerelem első látásra-téma. Ugyanis adott, mint már említettem, a Heck-Rach páros, akik tükéletesen megértik egymást, és talán az ágyban is jól elvannak (gyaníthatóan inkább valószínű, mint talán), de amúgy, Rach számára, igaz tudatlanul, inkább a „Kedves fiú, jól meg vagyunk együtt, barátok vagyunk, miért ne menjek hozzá?”-eset áll fenn. Aztán megjelenik Luz, és bada bumm!

Ez az talán, ami a legjobban zavar a filmben. Jó, jó, jogos, 90 percbe nehéz egy monumentális szerelmi drámát belesűríteni. A nézők valószínűleg unnák is. Az viszont nekem még a felvázolt körülmények mellett is kissé fura, hogy hősnőnk épp hozzámegy a férfihoz, akit „szeret”, és pont az esküvőjén zúg bele egy másik emberbe, ráadásul pont egy nőbe. Még akkor is, ha eltelik egy kis idő, amíg ő tudatára ébred ennek.

De lehet, ez csak nekem fura, mert én inkább azt vallom, ha van is egy első látásra kölcsönös vonzalom, ami a biológiai determinizmuson, megérzéseken és hasonlókon alapul, a szerelem hossző munka, sok-sok együtt töltött idő és egymás megismerésének eredménye.

De persze ez se fér bele 90 percbe, és annak, aki hisz az első látásra szerelemben, nem is kell, hogy beleférjen. Számomra pedig megnyugvást jelentett némiképp, hoby azért mégis kellett egy kis tipródás ahhoz, hogy ez az egész tisztázódjon hőseinkben, és a két csinos hölgy egymás karjaiban kössön ki. Még ha a való életben ez, szerintem, nagyságrendekkel hosszabb és bonyolultabb is, ha betudjuk a film adta kereteknek, egész élvezhető.

A végén pedig természetesen ott van a happy end, aminek mibenlétét azonban már nem lövöm el. Inkább nézzétek meg! Mivel, összességében elmondható, ha kissé cinikusan is állok hozzá, a számos klisés elem (pl. a kissé dinka após a legdrámaibb pillanatban benyögi a nagy bölcsességet, a szerető férj feláldozza magát szíve hölgye boldogsága érdekében, a szerelmesek végül egymásra találnak, méghozzá nem is akárhogy stb.) ellenére mégiscsak egy kellemes kis filmről beszélünk.

Aki szereti a romantikus, de azért mégse szívettépően sírós filmeket, és nem zavarja, ha két nő egymásba habarodik a képernyőn, annak mindenképpen ajánlom.