Filmkritika - Vicky, Christina, Barcelona

Vegyes érzések kavarognak bennem ezzel a filmmel kapcsolatban. Egyrészről régen láttam ilyen jól felépített filmet és koherens, logikus történetet. Egy történetet mesél el, annak minden szükséges részletére kitérve. Bár nekem eleinte kissé fura volt, hogy az egészet időről-időre narrálja egy hang, de tény, hogy a haszna megvan.

Másrészről viszont a történet nekem nem igazán nyerte el a tetszésem. Talán azért, mert nem egészen ezt vártam. Már eleve úgy indítottam a filmkritikát, hogy olyan filmeket elemzek itt, ahol hangsúlyos a leszbikus szál. Erre az alkotásra is ez alapján bukkantam, na de... Az össz leszbikus vonatkozás két rövidke jelenetben merül ki, aminek ugyan van némi jelentősége, de a film nélkülük is ugyanaz lenne. Emellett pedig nekem kicsit túl érzelmesre sikeredett. Bár ez lehet, csak az én hülyeségem. Sosem voltam az a tipikus nő és inkább racionálisan gondolkodom, mint hogy az érzelmeim vigyenek. Talán emiatt nem értékelem annyira ezt az erős érzelmi töltetű alkotást.

Mindenesetre aki szereti a vad románcokat, szerelmi háromszögeket, kicsapongó erotikus kalandokat és a latin szeretőket, az bizonyára élvezni fogja ezt a filmet.

Filmkritika - Lakótársat keresünk

Na most egy kicsit bajban vagyok. Ez a film épp annyira, sőt, talán még jobban is illene a heti pornóba, mint ide. Viszont mivel megközelítőleg épp annyira koherens, másfél órás alkotás, mint sok kritizált film, talán itt is megállja a helyét.

Viszont azt nem vitathatjuk, hogy a Lakótársat keresünk (Roommate Wanted) esetében pornóról beszélünk, még ha a mesélős, beszélgetős, viszonylag jól kidolgozott fajtából valóról is. Ezt bizonyítja az is, hogy bár van története, de az feltűnően a szexjelenetek köré épül, amikből akad jó pár, a tartalmasabb mondanivaló (bár erről itt talán csak relatív értelemben beszélhetünk) kisebb hangsúlyt kap.

A történet enyhe thriller jelleget ölt. Néhány csinos, fiatal, energikus lány lakótársat keres egy jól felszerelt villába. A betöltendő helyre érkező Cindy viszont már-már gyanús gyorsasággal csavarja el sorban az együtt lakó lányok fejét. Kivéve egyét, aki már a kezdetektől fogva gyanakvóbb, mint a többiek.

A film, értelemszerűen, hemzseg a pornós kliséktől, és a történetnek igazán befejezése sincs, bár lehet, csak az én figyelmemet kerülte el, mivel feliratot nem találtam hozzá, ennyire pedig nem jó az angol tudásom.

Viszont aki jobban szereti, ha egy pornónak valami (megközelítőleg) reális története is van, nem csak két ember egymásra mosolyog és a következő pillanatban már a lepedőt gyűri, azoknak tudom ajánlani. 

Filmkritika - Viola di Mare

Az elmúlt években tanultam valamennyi pszichológiát, és volt szerencsém elég érdekes elméletekhez is. Vannak olyan pszichológusok, akik szent meggyőződéssel vallják, hogy ha a terhesség alatt a szülők fiút várnak, de lány születik, az a lány leszbikus lesz. (Persze a dolog fordítva is igaz, ha lányt várnak és fiú lesz.) Nem tagadom, hogy lehet, sőt, nagy eséllyel van is benne igazság, de szerintem többnyire túlságosan is általánosítják.

A Viola di Mare (Tengeri ibolya) viszont egy olyan szituációról szól, ahol ez az effektus tökéletesen megállhatja a helyét, bár a film készítői nyilván nem erre gondoltak. Adott egy falucska a 19. századi Szicíliában, ahol a megélhetést gyakorlatilag kizárólag a halódó tufabányászat adja. Ebben a falucskában pedig adott egy szigorú műszakvezető, aki bármennyire is szeretne egy fiút, aki tovább vihetné az örökségét, csak egy lánya születik, Angela, történetünk főszereplője. Emberünk annyira csalódott és dühös, hogy hosszú éveken keresztül veri lányát és annak anyját és az orruk alá dörgöli ezt a "születési hibát". A sors fintora, és persze egy újabb csipetnyi pszichológia, hogy Angela bármennyire gyűlöli ezért, idővel sokban nagyon is hasonlóvá válik hozzá. Emellett pedig nagyon is fiús lánnyá éred. Makacs, mint egy öszvér és a gyerekkori legjobb barátnőjébe szeret bele, akitől még a több évnyi távol töltött idő sem szakítja el. Ez viszont csak még tovább növeli apja dühét.

Aztán az évek által megkínzott anya előáll egy javaslattal, amivel mindenki jól járhat. Végrehajtanak egy 19. századi nemváltó műtétet. Angela haját rövidre vágják, melleit leszorítják, férfi ruhát adnak rá és a nem épp példamutató életet élő helyi papot ráveszik, hogy írja át az anyakönyvet. Így Angelából Angelo lesz, aki már elveheti a szeretett nőt, az apja pedig kap egy örököst, akit kinevezhet a bánya élére.

A dolgok viszont így sem alakulhatnak a legjobban, szóval, aki happy endre számít, az inkább más filmet válasszon!

Egy 2009-es filmről beszélünk, ugyanakkor (szerencsére) hiányozik belőle a 21. század csilivili csúcstechnológiája. A százötven évvel ezelőtti hangulatot pedig még a képvilág is megidézi, párosulva a korabeli életet autentikusan érzékeltető történettel.

Nekem az egyedüli problémát a talán túl éles jelenetváltások okozták. A fókusz kevésbé a gördülékeny történetre, inkább a felszín alatt morajló érzelmek megragadására helyeződik, ami nem éppen az én világom. Ennek ellenére viszont egy jó és nagyon hangulatos film ez, amit a realisztikus alkotások híveinek csak ajánlani tudok.

Filmkritika - D.E.B.S.

Charlie angyalai tini módra, az "éjszaka kémek vagyunk, nappal meg éljük a csilivili életünket"-típusú filmek egyfajta paródiája, dögös csajok egyáltalán nem dögöscsajos-helyzetekben. Ez a D.E.B.S.

Első pillantásra az ember sikítva menekülne, mondván, megint egy nyáladzó, rózsaszín tinifilm. És ha véresen komolyan vesszük, akkor ez így igaz. Egy huszadrangú, elcsépelt tinifilmről beszélünk, tele tövig rágott klisékkel. Ha viszont nem fűzünk hozzá nagy reményeket, és csak röhögni akarunk egy jót, akkor pont ez az ideális.

Van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Dögös kémecskék magassarkúban és iskolai egyenruhában, szívtipró bűnöző, aki hogy, hogy nem, pont kémecskéink vezetőjébe zúg bele, ráadásul első látásra, bűnözőnk mellett egy tökkelütött, ügyefogyott segéd/barát, kémecskénk mellett túlbuzgó társak és egy kikosarazott, de még mindig nyomuló bájgúnár szépfiú, szerelem, kaland, románc, intrika... és a happy end sem marad el. Egy szóval minden, ami egy nyálas hollywoodi filmhez kell, és minden, aminek a megoldásai tökéletes elegyet alkotnak egy jó röhögős estéhez.

Emellett pedig a látvány se utolsó. Bár eddig se panaszkodhattunk, az I Can't Think Straight és a Lost and Delirious is szemrevaló szereplőgárdát sorakoztatott fel, ott azonban ez csak egy, és nem is az első strigula volt a pozitívumok listáján, itt meg a kép szerves része, ami, ha komolyan vesszük, tovább rontja a film imázsát, ha meg csak szórakozni akarunk, akkor egy kis nyálcsorgatásra is okot adhat.

Vagyis, gyűlik a kollekció. Ha egy komoly, elmélázós filmre vágytok ma estére, elő lehet venni a Lost and Delirioust, ha egy nem túl mélyenszántó, de mégis drámai történetre, akkor a Loving Annabelle-t, ha egy jól összerakott, tartalmas és jó filmet, akkor az I Can't Think Straightet, ha csak kellemes hangulatra, de sok cselekményre nem, akkor a The World Unseent, ha jó szórakozásra és mégis jó filmre, akkor a Better than Chocolate-ot, ha meg könnyesre akarjátok röhögni magatokat a filmipar hülyeségén, akkor itt a D.E.B.S. Jó szórakozást! ;)

Filmkritika - Bloomington

Nos... nem tudom igazán, mit mondhatnék erről a filmről. Igyekeztem meglátni benne a jót, de nem nagyon sikerült.

Indul az egész egy olyan sztorival, ahol a tipikusan szexuális ragadozó tanár elcsavarja az ártatlan kis diáklány fejét és az ágyába csábítja, hogy kihasználja. Ez így még rendben is lenne. Úgy értem... lenne értelme, bár nálam már itt hátránnyal indul. Viszont utána talán afelé mozdulnak el, hogy szánalmat ébresszenek a drága jó tanár nő iránt, amiért végül a kis játékszere elhagyja. Vagy... nem is tudom. Őszintén, az egész történet nekem egy nagy katyvasz volt. Talán bennem van a hiba, de nem tudtam kibogozni ezt a kapcsolati szálat. Most ki szeretett bele kibe, kinek törték össze a szívét, és tulajdonképpen mi is a befejezés... Segítsetek ki, ha ti értitek.

Emellett a történet más szempontból is zavarosra sikeredett. Tudom, bevett szokás filmes körökben, hogy csak úgy belecsapunk és idővel derülnek ki az előzmények. De ezt lehet jól is csinálni, meg rosszul is. Jelen esetben, szerintem, rosszul csinálták, ugyanis a főszereplőnknek alapvető vonása, hogy egy sikeres sorozat fontos szerepe után kezdi a főiskolát, ahol mindenki arra a bizonyos sorozatra utalgat, amiről mi, nézők is kb. csak a film második felében tudunk meg bármit is.

Aztán, pedzegetnek olyan szálakat, olyan vonatkozásokat, amikben akár lehet is valami, viszont annyira elsikkadnak a háttérben, hogy így már értelmetlenek. Például főhősünk kapcsolata az anyjával. Érezhető, hogy húzódik valami a háttérben. Nem egy szerető anya-lánya kapcsolatról van szó. A film igyekszik bemutatni mindkét fél nézőpontját, de mivel az anya csak három-négy nem túl hosszú jelenetben szerepel, ez nekem csak tovább növeli a katyvaszt.

Nos, ezek után nehéz lenne ajánlani a filmet. Még azoknak se javasolnám, akik a tanár-diák szerelemre alapozott filmek rajongói, mert az előzetes elvárások után ez csak részben bontakozik ki a filmben.Szóval... fogjátok fel ezt a kis beszámolót, mint negatív ajánlást! Bár, persze, ez csak az én személyes véleményem.

Filmkritika - Better Than Chocolate

Van valami szép és izgalmas abban is, ha egy történet egy eseményszálat dolgoz fel. Egy pár megismerkedik, egymásba szeret, összejönnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Mellettük történik még egy s más, de ők a legfontosabbak. Több ilyen filmről is írtam már, a Better Than Chocolate (Szó szerinti fordításban: Jobb a csokoládénál) viszont más. Ez a film azt az esetet képviseli, amikor az alkotók több egymáshoz kapcsolódó, de mégis különálló szálat tudtak tökéletesen egymásba fűzni, úgy, hogy az embernek még sincs hiányérzete, és nem kapkodja a fejét, hogy akkor most mi is van.

A film a '90-es évek végén készült, amit a hangulata és a néha benne visszaköszönő mentalitás is tükröz. Nem kedvencem ez az időszak, talán mert akkor voltam gyerek, és nincsenek igazán jó gyerekkori emlékeim. Viszont ezt feledteti a mégis mindig időszerű téma. A másság és a család, előítéletek, nyílt vagy burkolt homofóbia... Minden van. Ugyanakkor a film azt is bemutatja, hogy egy leszbikus kapcsolat épp úgy lehet harmonikus, boldog és járhat mindent elsöprő szerelemmel, mint ahogy egy heteroszexuális kapcsolat is lehet egy komplett csőd.

Az egész film mondanivalója talán az, hogy légy önmagad, és akik igazán fontosak, akiknek igazán jelentesz valamit, meg fognak érteni.

Filmkritika - Lost and Delirious

Úgy tűnik, mostanában a tinifilmeket mutatom be nektek. Tényleg, elnevezhetnénk így is, a filmkritikán belül: A tini-sorozat. Persze nem direkt csinálom. Egyszerűen csak nemigen van jobb ötletem most. Egy film van talonban, ami más jellegű, de azt még tartogatom kicsit. Viszont, ha van tippetek jó filmre az adott témakörben, szívesen hallgatom.

Igaz, kicsit igazságtalan vagyok. Hiszen a Lost and Delirious nem épp az a könnyed rózsaszín, mézes-mázos love story. Iskolai környezetben játszódik, tinédzserekről és az ő problémáikról szól, ugyanakkor sokkal inkább boncolgat sokkal mélyebben szántó kérdéseket.

A film magyarul az Elátkozott szerelem címet kapta. Én talán másképp neveztem volna el, de mindenképp kifejező ez a megfogalmazás. Ez a történet ugyanis két emberről szól, akiknek a tiszta szerelmen alapuló kapcsolata saját akaratukon kívül ér véget, és ennek következtében mindketten megjárják a hadak útját.

Egyik oldalról felmerül a kérdés, mi is tulajdonképpen a szerelem? Mi a jelentősége? Mennyire fontos? Kitartsunk életünk szerelme mellett akkor is, ha ez egész addigi világunk összeomlásával jár?

A másik oldalról pedig az a kérdés merül fel, mi választja el, és van-e egyáltalán különbség a tiszta és lángoló szenvedély és a teljes őrület között.

Emellett bekapcsolódik a történetbe egy harmadik szál is, ami szerintem a legmélyebb az egész filmben. Nem vállalkoznék arra, hogy ennek mibenlétét kifejtsem, mert én sem értem teljesen. A felszínt talán azzal a kérdéssel írhatnánk le, hogy mi véd meg az élet viszontagságaitól minket. Viszontagság alatt pedig itt nem a mindennapok stresszét és taposómalmát, hanem az igazán fájdalmas csapásokat értem.

És figyelem, a film szigorúan nem happy enddel zárul. Ezt elmondtam már a Loving Annabelle-nél is, de az maximum realista. Ez a film viszont nem egy kellemes történetet akar adni, hanem elgondolkodtatni. Ez pedig, szerintem, nagyszerűen sikerült neki.

Emellett, felmerül egy olyan téma, ami nekem nagyon is szívügyem, bár, igaz, a filmben nagyon kicsi jelentőséget kap. Nevezetesen az, hogy nem mindig van értelme a kategorizációnak.

Gyarló lény az ember. Igyekszünk az életünket a lehető legkényelmesebben leélni, ezért sémákat, dobozokat, skatulyákat alakítunk ki, és ezekbe igyekszünk mindent beleszuszakolni, ami csak létezik. Csak feketét és fehéret látunk, vagy, ha nagyon megengedők vagyunk, még szürkét. De mást semmit. Ha megadunk egy szempontot, mindig lesznek a szemünkben fekete és fehér emberek, esetleg egy egyveretű szürke massza közöttük. Azonban el kell fogadnunk, hogy minden ember más.

Konkrét példával, amit a film is megemlít, az ember valóban csak heteroszexuális, homoszexuális és, ha nagyon megengedőek vagyunk, biszexuális lehet? És ha már valaki beleszeret egyetlenegy emberbe a saját neméből, már csak az utóbbi két kategória valamelyikébe tartozhat?

A világ nem így működik. Szerintem. Azt már mindenki döntse el maga, a film erről mit mond!

Ezt a filmet azoknak ajánlanám, akiket nem zavar, hogy a vég ennél már nem is lehetne kevésbé happy end, ugyanakkor helyette kapunk egy jó adag nyomasztó, de igen tartalmas gondolkodnivalót.

Nem vagyok egy filozófus alkat. Gondolkodó embernek és értelmiséginek tartom magam, szeretek az élet nagy dolgain elgondolkodni, de magamtól. Az sohasem kötött le, hogy más kérdéseire keressem a választ ilyen témákban, úgy, hogy azt nem érzem teljes mértékben a magaménak is. Ez a film azonban megfogott. Nem fogok éjszaka álmatlanul forgolódni az ágyban, ezen merengve, és valószínűleg a teljes mondanivalójának csak a felszínét karistolom, de így is hatással volt rám. Akinek a fentiek alapján felkeltettem az érdeklődését, és nem riasztotta el a hangsúlyozottan kemény, nehéz és megterhelő téma, remélem, hasonló élményt élnek majd át.

Filmkritika - Loving Annabelle

Kettős érzések kavarognak bennem ezzel a filmmel kapcsolatban. Sokat hallottam már róla. Sok jót, amit természetesen meg is érdemel. Jól összehozott, érzelemdús filmről beszélünk, ugyanakkor számomra mégis valahogy belesimul a szürke középszerbe.

Talán a klasszikus történet teszi. Adott egy lány, akitől meg akarnak szabadulni a szülei, ezért bedugják egy szigorú bentlakásos iskolába, ahol elcsábítja az egyik tanárát. Tucatnyi történet szól erről. Ugyanakkor megértem azt is, miért ajnározzák ennyit. Amit ebből a történetből ki lehet hozni, szerintem kihozza, és minden benne van, ami egy ilyen drámának kelléke. Egy meg nem értett lány, aki a saját útját akarja járni, ami miatt elítélik, pedig belül egy igencsak romantikus lélek, egy hivatását minden lelkiismeretességgel űző tanárnő, akinek a diákjai épp olyan fontosak, mint az iskola nevelési célja, ugyanakkor az élete mégis kisiklott valahol, egy megkeseredett, már csak az elveihez ragaszkodó igazgatónő és sok-sok életszagú diákkarakter.

Aki kedveli ezt a műfajt, ha cinikus akarok lenni, azt mondom, klisét, annak mindenképpen ajánlom ezt a filmet. Sok rózsaszín történetben, láthatjuk, ahogy a tini lányka elcsavarja tanára fejét. Kevésbé jól megírt történetekben a teljesen készséges tanerő, legalábbis számomra, néha már egy élvhajhász perverz képét ölti, aki nem tudja az alsóneműjében tartani, ami oda való. Ne értsetek félre, nem a "műfajt" szidom. Bár ez nem épp az én világom, lehet, azért mert nekem kimaradt az életemből ez a tanárba belezúgásos tini lélekállapot, ezt is lehet csinálni jól... és nagyon rosszul. A Loving Annabelle pedig nagyon jól csinálja. Bemutatja, hogy mennyire kettőn áll a játék, hiszen Annabelle csábítási technikái már-már gyermetegen kapkodóak és átlátszóak, ami egy ilyen szituációban inkább a teljes kudarcot determinálná, ugyanakkor tanára, Miss Bradley mégse annak az élvhajhász szatírnak tűnik fel, mint sok elcsépelt történetben. Ez a film felfogható valahol egy bűnbeesési történetnek is, aminek a végén mindenki elnyeri méltó büntetését, ugyanakkor mindezt úgy, hogy közben a karakterek végig szimpatikusak maradnak, és leginkább pont azokat ítéljük el, akik a sors kezének szerepét játszák a történetben, igaz, ők nagyon is elítélendő, vagy épp szánalomra méltó figurák.

Összességében művészfilmnek nevezném ezt az alkotást. Aki egy könnyed, élvezetes történetre vágyik happy enddel, az inkább másfele keresgéljen. (Azoknak tiszta szívből ajánlom az I Can't Think Straight című filmet.) Aki viszont többet, vagy mást vár egy filmtől és annak érdekében, hogy tartalmas másfél órát kapjon, hajlandó feláldozni a szép, kerek, mindent megnyugtatóan megoldó befejezést, aki egy igazi drámát szeretne látni egy életszagú, bár nem teljesen eredeti történetről, annak viszont őszintén tudom javasolni a Loving Annabelle-t.

Filmkritika - Nina's Heavenly Delight

Nem tudom, mitől van, de az utóbbi időben folyamatosan olyan angol filmekbe futok bele, amelyek indiai bevándorlókról szólnak. Nem mintha ez baj lenne. Sőt, örülök is neki, hogy végre felmerül más téma is a kaliforniai iskoláslányok rózsaszín életén kívül is. A Nina's Heavenly Delights, amit Nina pompás lakomájára fordítottak, emiatt is egy igen jó kis film, bár egy olyan téma köré épül, ami hozzám nem áll éppen közel. Ez a téma pedig a főzés. Sosem leszek épp egy konyhatündér. Még az is jó, ha arra rá tudnak venni, hogy megfőzzem, amit én akarok megenni, nem hogy... De ez más lapra tartozik.

Vissza a filmhez, igencsak tipikus alkotásról beszélünk, még ha ebben a formájában sem szokványos. Kissé konzervatív indiai család, akik Skóciában élnek, de azért mélyen őrzik hagyományaikat az öltözködéstől kezdve az ételeken keresztül a megrendezett házasságokig. De ez a kép se lehet tökéletes, és a film, néha igaz, kicsit szerencsétlenül és kapkodva, de találóan mutatja be a régi, megkövesedett kulturális szálak fellazulását, ahogy az egyik gyerek (vagyis igazából kettő) lázad a családja által ráerőltetett szerep ellen, a másik inkább a skót hagyományokhoz húz, mint a család indiai gyökereihez, a harmadik pedig... nos igen, Nina pedig egy nőbe szeret bele.

Forrás: Youtube

Igazából nem derül ki, Ninánál ez mennyire magától értetődő dolog. A családja elől egyértelműen rejtegeti, hiszen a drága jó mama úgyse értené meg (amiről persze kiderül a végére, semmi sem teljesen az, aminek látszik), de azért a hámló tapéta alól előkerül egy kis firka: „Nina és Lorna = igazi szerelem”, amit viszont hősnőnk azzal üt el, hogy csak kilenc éves volt, kilenc évesen pedig az ember fűbe-fába beleszeret.

De a lényeg az, hogy aktuális barátnőjét, Lisát tényleg szereti, bármennyit is lázadozik ellene ő maga is. Bár, őszintén, nem tudom, mit eszik rajta. A mi Lisánk ugyanis egy ízig-vérig brit nő. Lófejű, makacs és törtető. Nem mondom, hogy én a való életben gyűlölném, lehet, mint barát, jól kijönnék vele, de egyáltalán nem az a típusú karakter, akit egy ilyen love story-ba elképzelnék.

Mindenesetre a film kellemes, helyenként nagyon is mulatságos, és, ha Lisa nem is, de legalább Nina nagyon is jól néz ki. Már csak ezért is megérte megnéznem.

Filmkritika - I Can't Think Straight

Íme a tökéletes példa arra, miért nem komálom különösebben a feliratos filmeket. Egy pörgős alkotás, ahol csak úgy pereg a szereplők nyelve, ennek megfelelően pedig a felirat is rohan. Ha valaki lassan olvas, esélye sincs mindent végigolvasni. Ráadásként a szereplők többsége még az angolt is erős akcentussal beszéli, szóval... nem könnyű a helyzet.

De ami ilyen szempontból hátrány, az más szempontból előny. Ugyanis, mint említettem, egy kellemesen pörgős, és ráadásul eléggé tartalmas filmről is beszélünk. Sokat elmond talán, ha megemlítem, hogy a szóban forgó I Can't Think Straight (magyarul "Nem tudok normálisan gondolkodni", illetve a straight a "normális", "egyenes" mellett a hetero megfelelője is, de hivatalosan "Elveszed az eszem"-re fordították) a már korábban elemzett The WorldUnseen testvérkéje is lehetne. Azonos rendező, azonos főszereplők, a mélyen megbújva azonos mentalitás, de mégis egy egészen más alkotás.

Forrás: Youtube

Ezúttal nem a múltba kalandozunk, hanem maradunk a jelenben, és nem az Isten háta mögötti poros múlt századi Dél-Afrikában kalandozunk, hanem ugrálunk a nyüzsgő London és a fényűző jordániai elit otthona között. Mindezt sodró lendülettel, a megfelelő helyeken viszont izlésesen lelassuló tempóval.

Talán már eddig is lejött, hogy nekem nagyon tetszett ez a film. Ritka az ilyesmi, de ez betalált, bár ettől még nem leszek igazán filmguru. Talán ami a legjobban megfogott, az az egyik főszereplő, Leyla személyisége. Sosem tudtam megérteni azokat, akik szent tehénként ajnározzák a beleélést. Nekem is fontos, hogy megjelenjen lelki szemeim előtt, amit olvasok és nem szeretem az unszimpatikus karakterektől hemzsegő alkotásokat, de azért is tudok rajongani, amiben csak magabiztos macsók és nem kevésbé maguktól eltelt modellcsajok hemzsegnek. Nekem ez különösebben nem számít. Talán Karinthy mondta (de javítsatok ki, ha tévednék!), hogy az irodalom (és szerintem a film is) arra való, hogy pótolja azt, ami az ember életéből hiányzik. Ha pedig valaki inkább csendes és visszahúzódó, mi pótolhatná a hiányt jobban, mint egy hangos és pergő alkotás? Ugyanakkor Leyla karakterét mintha rám öntötték volna. Bár az életkörülményei mások, hiszen egy Angliában élő indiai muszlim lányról beszélünk, akinek az apja temetkezési vállalkozó és van egy örökmozgó húga, amiről rám egy szó sem igaz, de ő maga külsőre is hasonlít rám kicsit, a személyisége meg... Röviden, ez a film megadta azt az élményt, mintha rólam szólna. Bár én könnyedén tudok élni az ilyesmi nélkül, üde színfolt volt, az biztos.

Emellett pedig a történet is ott van a szeren. Gondolom nem meglepetés, hogy a film két nő szerelmét dolgozza fel a megismerkedésüktől kapcsolatuk beteljesüléséig. Mindezt azonban finom fordulatokkal és talán már, mondhatni, mesteri húzásokkal teszi meg. Keveredik itt a kultúra a politikával és a vallással, mindez azonban olyan jó érzékkel elrejtve egy izzig-vérig romantikus drámában, hogy az embernek szinte már szemet se szúr.

Komolyan, én csak ajánlani tudom.

Filmkritika - Az igazi Mao

Mint már szerdán is jeleztem, most kicsit más vizekre evezünk a filmezés terén. Bár a nő itt is megvan, de egészen más kontextusban. Világpolitikát formáló kontextusban. De ebbe nem mennék bele részletesebben. Ha valaki még nem látta volna a filmet, gyorsan nézze meg, mielőtt tovább olvasná! Csak úgy poén. :)

Szóval, kíváncsi lennék, ti mennyi idő alatt jöttetek rá a turpisságra.

Ne féljetek! Nem szégyen bevallani. Én élek-halok a történelemért és roskadásig olvasok ilyen témájú könyveket, meg egy időben néztem is hasonló (valódi) dokumentumfilmeket, de, ha nem ismertem volna már a filmet, mielőtt megnéztem, és nem lennék eleve elutasító az ilyen "most megmondjuk a tutit"-típusú dokumentumfilmek irányában, kb. úgy a feléig én is becumiztam volna. Még úgy is, hogy tudtam, ennek túlnyomó része átverés, nagyon sokáig legfeljebb annyit tudtam volna tényszerűen belekötni, hogy nem mutat fel egyetlen megbízható, visszakövethető forrást se. Titkos dokumentumokra hivatkozik, meg olyan emberek "tanusvallomásaira", akiknek vagy inkább a dolgok elhallgatásához fűződik érdekük (pl. gangszterek), vagy ilyen témában még kiindulási pontnak is csak erősen kritikusan kezelhetők (pl. A nő unokája, aki ugye maga is csak hallomásból ismeri a sztorit). Mindezeket leszámítva, bár valami már erősen csak szagos abban a bizonyos észak-európai országban, konkrétan semmibe nem tudtam volna belekötni, hogy "Háhá, ez így nem igaz!".

Viszont meglepő, milyen ügyesen összeraktak egy amúgy teljes ökörségre és hollywoodi klisékre épülő "dokumentumfilmet". Bár benne van minden, ami az áltudományos maszlag iskolapéldájához kell (az igazságot akár emberéletek árán is védelmező titokzatos hatalom, az utána nyomozó magányos tudós, mindent átíró nagy leleplezés, szerelem, barátság, árulás, gyilkosság, csábítás stb. stb.) ezt olyan ügyes húzásokkal ellensúlyozzák, mint a téma komolynak szánt képviselői szinte soha.

Engem pl. az idegel fel rendszeresen, amikor kiállítanak egy már megjelenésében is agresszív faszit a kamera elé, aki súlykolja beléd, hogy ez az igazság és ha nem hiszed el, akkor hülye/birka/hazaáruló/kommunista/náci/akármi vagy (bármi, csak hogy politikától semlegesek maradjunk). Valamire való bizonyítékot itt se mutatnak fel, de "tudósunk" mégiscsak egy olyan hangot üt meg, aminek hatására az ember hajlamosabb hinni neki. Bár hazudik, mint a vízfolyás, ezt olyan stílusban, hangnemben, módszerekkel teszi, ahogy az egy történésztől elvárható. A tudományos történetírás egyik kimondatlan alaptétele, hogy semmit se tudhatunk biztosra. Csak találgatni tudunk. Igaz, megfelelő források birtokában gyakorlatilag minden kétely kizárható, de így is csak azt mondhatjuk "nagy valószínűség szerint így lehetett", "a források alapján így kellett történnie", "erős a gyanú, hogy így volt". De aki azt mondja, "így volt" és kész, annak már valami vaj van a füle mögött. Emberünk viszont képeket, videókat mutogat, sztorizgat, "tanukat" szólaltat meg, és hagyja, hogy mi asszociáljunk (igaz, a következtetések egyértelműek). Kérdéseket tesz fel. "Vajon hogy lehetséges ez?", "Lehet ez így?" Habár a válaszok maguktól értetődnek, mégis, hiába nem igaz egy szava se, ő tökéletesen játsza el a komoly tudós szerepét.

Elgondolkodtató, ha egyszerű magabiztossággal és jó színészi képességekkel, plusz pár apró elemmel így át lehet verni a laikusok nagy részét, mennyire hihetünk az egyes médiaműsoroknak.

Ki van adva a jelszó: kritikus gondolkodás.

Nézd meg! Érdekes.

Most egy kis játékra hívnálak titeket a filmajánlóval kapcsolatban.

A héten egy a többitől eltérő filmet "dolgoznék fel", aminek abszolút nincs leszbikus vonatkozása, még szerelmi is csak érintőlegesen. Bár... tudja a fene. No mindegy, nem árulok el többet.

A film címe Az igazi Mao. Aki nem ismerné, igen, ez egy történelmi jellegű film, de kérném, hogy ne nézzetek utána sehol! A Youtube-on fenn van az egész, ide belinkelem a részeit. (Sajnos a blogger valamiért nem találja, ezért csak a linkeket teszem be sorban.) Azt kérném, hacsak valaki nem kap már attól is gutaütést, ha a "történelem" szó említésre kerül, nézze végig! Érdemes. Nem egészen egy óra (Youtube-on 7 rész). Azt ki lehet bírni. :D Annyit elmondhatok, hogy egyáltalán nem száraz és, bár nem mai termék, a ma embere számára is élvezhető. Az meg, hogy miért igazán érdekes, a végére kiderül.

Vasárnap jön hozzá az "elemzésem".

1. rész: http://www.youtube.com/watch?v=Kd7uoZuHYY0
2. rész: http://www.youtube.com/watch?v=zN0f8KqcN1g
3. rész: http://www.youtube.com/watch?v=jOiyQ8S6x_0
4. rész: http://www.youtube.com/watch?v=W9mWUvfkvV8
5. rész: http://www.youtube.com/watch?v=n_cjG4YhZ4o
6. rész: http://www.youtube.com/watch?v=MfEPbAgkVcs
7. rész: http://www.youtube.com/watch?v=x_t4B6uwdzk

Ui.: Lehetőleg itt se olvassátok el a megjegyzéseket, mielőtt a filmet megnéznétek! Azzal a lényeg veszne el.
Köszönöm

Filmkritika - Clara nyara

Na ez az én formám. A múltkori angolnyelvű film után belefutottam egy franciába, amit ráadásul még ha meggebedek se értek. Úgyhogy maximálisan a (magyar) feliratra kellett hagyatkoznom. De annyi baj legyen! Tudni kell rólam, nem vagyok épp egy gyorsolvasó, de itt a feliratok áttűnése kellemesen lassú volt, szóval, no problemo.

De hogy a filmről is beszéljek: A cím Clara nyara (Clara's summer; Clara cet été lá). Egy 2004-es filmről beszélünk, ami azonban nekem inkább a 20. század utolsó évtizedeinek hangulatát idézte. Nem olyan pörgős, fordulatokkal és látványos elemekkel teli, mint amit napjainkban megszoktunk, és valahogy a képvilága is nekem inkább a '90-es éveket juttatja eszembe. Ez persze nem baj. Sőt, néha ilyen is kell a hollywoodi ingeráradat mellett.

Forrás: Youtube

Ez a film nem a szenzációhajhászatra megy rá. Bár persze, ha két lány szerelméről beszélünk, ez mindig felmerülhet. Ugyanakkor szerintem túlzó sablonos elemek nélkül, hitelesen mutatja be, milyen is egy bandányi kamasz, ha szabadjára engedik őket egy nyári táborban a vízparton. Kanos fiúk, akiknek minden gondolata a szex körül forog, és ugyanúgy lekötik őket a dugó hangyák, mint az öltöző ablakán át meglesett lányok, szexmániás csajok, akik úgy cserélgetik a pasikat, mint más a ruháját, szende szűzikék, és persze az elmaradhatatlan, minden lében kanál tanár. Köztük pedig a konfliktusok, a mindennapos súrlódások és egymásra találások azok, amik számomra élővé teszik ezt az alkotást.

Egyetlen komolyabb hiányosságaként csak azt említeném meg, hogy nincs igazán lezárása. Valamit sejthetünk, de azért mégis...

De nem árulok el többet. Akik nem ragaszkodnak feltétlenül a lendületes történetekhez és az amerikai filmek csillogásához, azoknak mindenképpen ajánlom ezt a filmet. Nekem felüdítő élmény volt.

Filmkritika - The World Unseen

Be kell vallanom, nem szeetek angolul filmet nézni. Nem mintha nem érteném meg, bár a hollywoodi filmek tipikusan amerikai akcentusánál ez is befigyel. A nagyobb probléma, hogy az nekem nem szórakozás, hogy még az idegen nyelvű beszédet is értelmezzem.

Most viszont kénytelen voltam ezt az áldozatot meghozni, mert sajnos a következőnek kiszemelt film, tudomásom szerint, nem létezik szinkronosan, feliratosan meg most nem tudtam megoldani, hogy megnézzem.

A cím The World Unseen, amit a neten „A láthatatlan világ” fordításban találtam meg. Nem tudom, ez csak az eredeti cím tükörfordítása, vagy tényleges „műfordítás”, mindenesetre az angol változat jelentését lényegileg visszaadja.

A film Dél-Afrikában játszódik 1952-ben. Vagyis megint üde színfoltként kiszakadhatunk az amerikai milliőből, bár a téma akár lehetne amerikai is. Ebben az időben ugyanis a Dél-afrikai Köztársaságban tombol az apartheid, a teljes elkülönítés rendszere. Vagy legalábbis a kormány törekvése szerint a teljes elkülönítésé. Ez pedig olyan szervezett formákat ölt, amit a korabeli Egyesült Államok rasszistái is megirigyelhettek.

A fehéreket, a feketéket és a „színeseket” (indiaiak, kínaiak, etnikailag kevert népesség) teljesen elkülönítik egymástól. Mindenki saját körzeteket kap, ahonnan csak útlevéllel léphet ki. Még a fehéreket is felszólítják a feketék számára kijelölt körzetekből való elköltözésre. Egy szóval, teljes a szegregáció.

Emellett pedig ez az a világ, ahol még élnek a régi szokások. A feketéket nem egyszer kvázi rabszolgaként tartják, bár jogilag egyenlőek, ha el is különülnek egymástól, a fehérek alacsonyabbrendűként kezelik, „fiúnak” nevezik és ugráltatják még a náluk idősebb fekete férfiakat is. A nők az erősebbik nem elnyomásában élnek. Mindennaposak a megrendezett házasságok és a nők ellen elkövetett erőszakos cselekmények.

Forrás: Youtube

Vajon mi történik, ha ebben a világban egy erős és független nő, aki egy fekete férfi által megerőszakolt indiai nő unokájaként születik és egy kötelességtudó fehér családanya találkozik egy fekete férfi kávézójában, és gyengéd érzelmeket kezdenek táplálni egymás iránt.

Faji diszkrimináció, a nemek közötti egyenlőtlenség, és néha a náci Németországba illő rendőri kegyetlenség az, aminek árnyékában ez a kapcsolat kibontakozik.

Bár nem tudnék kiemelni olyan részt, amit lényegileg nem értettem volna, a történet mégsem állt össze számomra a romantikus szálat tekintve koherens egésszé, és kissé kurtán, furcsán ért véget. Mindenesetre érdekes korkép, és aki jobban bízik az angoltudásában, annak tiszta szívből ajánlom. Ha pedig megtalálná magyarul valahol a neten, örülnék, ha informálna róla.

Filmkritika - Imagine You and Me

Kedves Mindenki!

Annak érdekében, hogy egy kis új színt vigyek a blogba, egy kedves barátom tanácsára egy új témát indítok. Ez pedig, mint a címben is láthatjátok, a filmkritika. Igyekszem időt keríteni rá, hogy hetente legalább egy filmet megnézzek, és képernyőre vessem a gondolataimat róla, remélhetőleg a ti nagy örömötökre.

Emellett persze nem válunk meg Sarge barátunk filmajánlójától sem. Hiszen ő képekkel dolgozik, amit nem mindig pótolhatnak a szavak. Amellett meg, én nem vagyok épp egy nagy filmguru, így akár az ő ajánlója még ötleteket is adhat, mit kritizáljak.

Remélem, elnyeri tetszéseteket a munkásságom. Ha bármi észrevétel, óhaj, sóhaj van, azt örömmel várom.

És, akkor nézzük is az első témánkat!

Kezdjük talán azzal, hogy nem kedvelem igazán az angolokat. Az angol embereket, az angol zenét, az angol filmeket. Nem tudom megmagyarázni, különösebben miért, de valahogy tőlem idegen ez a fenkölt higgadtság ez... sznobéria. Most nem tudok rá jobb szót. De könnyedén félre tudom tenni ezt az enyhe, már-már inkább közönbösségbe hajló ellenszenvemet, ha valami olyannal találkozom, ami tényleg jól sikeredett. Mert igen, az angolok képesek ilyesmire is. Néha, de képesek. Ha már filmeknél tartunk, ilyen az Igazából szerelem, és igen, ilyen az Imagine You and Me is.

Persze ez is az angolszász kultúra gyöngyszeme, ami az embernek néha már a könyökén jön ki, de mégis üde színfolt a hollywoodi sablonsztorik után. Ezt pedig már az elején is bebizonyítja, hiszen, a szokásos romantikus forgatókönyvvel ellentétben, ez a film nem esküvővel végződik, hanem azzal indul.

De ne rohanjunk ennyire előre! Ragadjunk le először inkább máris a címnél! Az előbb angolul használtam. Okkal. A cím Imagine You and Me, amit magyarra „frappánsan” Egy szoknya, egy szoknyaként fordítottak. Eredeti, mi? Bár az angol cím lefordítása (angolul nem értők kedvéért azt jelenti, Képzelj el téged és engem) sem lett volna épp hatásos, de mindegy.

Enyhe címmániában szenvedek, úgyhogy elgondolkoztam egy kicsit ezen is, de igazából olyan hú de nagy jelentősége nincs neki. Csak annyit árul el a filmről, amit már amúgy is tudunk jó előre, ha leülünk megnézni. Ez egy romantikus film. Na bumm.

A történetben azonban van egy „kis” csavar. Ha már valaki ezen a blogon olvassa, gondolom egyből kitalálja, mi, de azért kifejtem. (Ahogy mondani szokás, figyelem, innentől a tartalom ismertetése következik!)

Szóval, mint már említettem, a történet esküvővel kezdődik. Egy szép pár, akik már szinte az idők kezdete óta együtt vannak, végre egybe kelnek. Barátok, szeretők, mi egy más, ahogy ezt jó párszor, de talán még kellemesen mértéktartó számban el is mondják. Azonban a kép csak az első pillanatban tűnik ennyire idillinek. Vagy csak azért látom így, mert nagy vonalakban már ismertem előre, mi lesz? Mindenesetre kitűnik, hogy párocskánk mégse illik annyira össze. Jó barátok, ez tiszta sor, de nekem már egyből szemet szúrt, mennyire különböznek. Adott egy tipikus angol pasi, Hector, a továbbiakban csak Heck. Az a tipikus kinyalt, öltönyös, Mr. Bean-arcú angol úriember, aki megfontoltan, és a legkevésbé sem kalandvágyóan éli az életét. Ebből persze kilóg, hogy nagy álma bejárni a világ legnagyobb bulihelyeit, de ez még belefér. Emellett viszont kissé visszahúzódó, csöndes, és amikor telemarketingben kiéli rábeszélőképességét, akkor is utálja magát, amiért átver embereket. Mellette pedig ott van A nő (direkt nagy a-val), Rachel, a továbbiakban Rach. A legtökéletesebb az lenne, ha ő meg egy nagyvilági ribanc lenne, akit már fél London végighúzott, de ennyire azért szerencsére nem mentek messze a forgatókönyvírók. Mindenesetre hősnőnk tele van élettel. Vidám, energikus és arra vágyik, hogy kiélvezze az élet örömeit. Mindezt azonban még mindig belesimulva az angol úri finomságba, bár ez esetében egyáltalán nem zavaró.

Ez a különbözőség már rögtön az első jelenetekben megmutatkozik, amikor a lagziban az ifjú férjnek kellene köszöntőt mondania, ő viszont a mikrofon előtt állva besül. Ezt pedig még ki is hangsúlyozzák jó előre azzal, hogy a kissé habókos örömapa helyett beszédre felkért haver úgy konferálja fel őt, hogy azért várt ennyit az esküvővel, hogy legyen ideje felkészülni megtartani a beszédet. Jelentem, nem készült fel. De semmi gáz, hiszen ott van mellette a talpraesett kis menyecske, aki az ő szövegét is elmondja, egyáltalán nem önteltnek ható módon ajnározva magát a férje helyett. (És ezt most nem ironikusan mondom. Nekem tényleg nem tűnt önteltnek.) A mi jó Heckünk pedig talán kicsit elégedett is magában, hogy megúszta a beszédet.

Ha már szóba került az ominózus haver, megemlíteném, hogy talán ő volt nekem a legszimpatikusabb karakter a filmben. Ő Cooper, aki talán a legkevésbé angol az egész bagázsban. Leginkább egy tipikus germán izomtorony bőrébe bújtatott amerikai macsóként tudnám jellemezni, aki még a legjobb barátja esküvőjén is csajozik, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy egy jó nőt meghuzogasson, és még a legyet is röptében... Ez akár a film legundokabb karakterének címét is rátestálhatná, de valahogy ezt mégis sikerült elkerülni, és, legalábbis számomra, egy kellemes figurát varázsolni belőle.

Na de, hogy ne nyújtsam túl hosszúra a tésztát, rögtön rá is térek a konfliktusra, ami már rögtön az esküvőre betoppan, a virágos lány szerepében, akiről rövid úton, bár már nem az esküvőn, kiderül, hogy leszbikus. Nem épp az az orientációjára hú de büszke fajta, de igazából nem is titkolja. Ő Luz, ha már mindenkit nevén nevezünk.

És itt máris felvetődik a film legfőbb kérdése. Pontosabban... helyesbítek. A számomra legnagyobb kérdés a filmmel kapcsolatban, mert utóbbi inkább tényként kezeli. Nevezetesen a szerelem első látásra-téma. Ugyanis adott, mint már említettem, a Heck-Rach páros, akik tükéletesen megértik egymást, és talán az ágyban is jól elvannak (gyaníthatóan inkább valószínű, mint talán), de amúgy, Rach számára, igaz tudatlanul, inkább a „Kedves fiú, jól meg vagyunk együtt, barátok vagyunk, miért ne menjek hozzá?”-eset áll fenn. Aztán megjelenik Luz, és bada bumm!

Ez az talán, ami a legjobban zavar a filmben. Jó, jó, jogos, 90 percbe nehéz egy monumentális szerelmi drámát belesűríteni. A nézők valószínűleg unnák is. Az viszont nekem még a felvázolt körülmények mellett is kissé fura, hogy hősnőnk épp hozzámegy a férfihoz, akit „szeret”, és pont az esküvőjén zúg bele egy másik emberbe, ráadásul pont egy nőbe. Még akkor is, ha eltelik egy kis idő, amíg ő tudatára ébred ennek.

De lehet, ez csak nekem fura, mert én inkább azt vallom, ha van is egy első látásra kölcsönös vonzalom, ami a biológiai determinizmuson, megérzéseken és hasonlókon alapul, a szerelem hossző munka, sok-sok együtt töltött idő és egymás megismerésének eredménye.

De persze ez se fér bele 90 percbe, és annak, aki hisz az első látásra szerelemben, nem is kell, hogy beleférjen. Számomra pedig megnyugvást jelentett némiképp, hoby azért mégis kellett egy kis tipródás ahhoz, hogy ez az egész tisztázódjon hőseinkben, és a két csinos hölgy egymás karjaiban kössön ki. Még ha a való életben ez, szerintem, nagyságrendekkel hosszabb és bonyolultabb is, ha betudjuk a film adta kereteknek, egész élvezhető.

A végén pedig természetesen ott van a happy end, aminek mibenlétét azonban már nem lövöm el. Inkább nézzétek meg! Mivel, összességében elmondható, ha kissé cinikusan is állok hozzá, a számos klisés elem (pl. a kissé dinka após a legdrámaibb pillanatban benyögi a nagy bölcsességet, a szerető férj feláldozza magát szíve hölgye boldogsága érdekében, a szerelmesek végül egymásra találnak, méghozzá nem is akárhogy stb.) ellenére mégiscsak egy kellemes kis filmről beszélünk.

Aki szereti a romantikus, de azért mégse szívettépően sírós filmeket, és nem zavarja, ha két nő egymásba habarodik a képernyőn, annak mindenképpen ajánlom.