B-vel a föld körül 1. évad

Első lépések

Magas-Atlasz, Marokkó - Hegyek ormán

Szantorini, Görögország - Gyönyörök szigete

Kerala, India - India varázsa

Naxosz, Görögország - A nyugalom szigete

Totes Gebirge és Dachstein, Ausztria - Túl az Óperencián

Essouria, Marokkó - Visszatérés Marokkóba

Sendai és Tokió, Japán - Tsuyu

Amszterdam, Hollandia - Fekete Péter

Dubai, Egyesült Arab Emirátusok - Szilveszter

Harbin, Kína - A jég városa

Juneau-gleccsermező, Alaszka, Egyesült Államok - Gleccservíz

Szokotra, Jemen - Sivatagi illúzió

Leshan, Szecsuán, Kína - Buddha lábainál

Buddha lábainál

B-vel a föld körül

A folyó méltóságteljesen hömpölygött végig a tájon. Szép, lassú, komótos tempójával mintha csak azt üzente, volna, mennyire ráér, mennyire nincs hova sietnie. Elvégre, ki parancsolhatna ennek a méretes víztömegnek, ami a tájat átszelve végül egy még tetemesebb folyamóriás képében Ázsia legnagyobb folyójába, a Jangcébe torkollik bele.

Túrahajónk szinte elveszett a ráérősen áramló vízben, miközben átszeltük az egyik legtipikusabb Kínát. A körülöttünk elterülő hatalmas medence, a kelet-ázsiai óriás ország kellős közepén, tökéletesen reprezentálta a több ezer éves Kínát. Bár Peking, Sanghaj és Hongkong mellett nemigen jut róla említés nyugaton, és Tibet meg Ujgur mellett se marad hely neki a hírekben, de ha van is még olyan hely, ami legalább annyira jól megtestesítené mindazt, amit ez a feltörekvő távol-keleti hatalom valaha is képviselt, mint Szecsuán, nem tudom, hol van az.

Akármerre néztem, a mintegy három Magyarországnyi kiterjedésével körülöttünk elterülő Szecsuáni-medence mintha kicsiben tárta volna elénk Kínát, vagy akár egész Kelet-Ázsiát is. Vörös talaj borított mindent, amely pont innen a vízbe oldódva és elszállítódva adja a Jangce jellegzetes vöröses színét. Ameddig csak a szem ellát, az a tipikus, zöldes kelet-ázsiai dimbes-dombos síkság terjeszkedett, a folyók partján pedig virágoztak a rizsültetvények. Még a hajónkon is nyüzsögtek a kis, sárga emberkék, megállás nélkül pattogtatva a nyelvüket. Mintha csak ennek a több mint nyolcvanmilliós tartománynak, mely csak azóta nem Kína legnépesebbje, hogy a fővárosát függetlenítették volna, az egész népessége ide koncentrálódott volna. Bár nyilván a szecsuániak nem fényképeznék ilyen hévvel saját hazájukat.

Na meg, elgondolkoztam azon, vajon a helyiek is így néznek-e ki. Bár, persze, európai szemmel minden alacsony, vágott szemű kis sárga egyforma. De még így is nehéz volt elképzelni, hogy ez a hely, ami ma Kína egyik legfontosabb csakrapontja, már ha elmerülünk a kelet-ázsiai létben, alapvetően semmivel nem kínaibb, mint a különállását ma is a végletekig hangsúlyozni akaró Tibet vagy Ujgur.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, de Kína eredetileg csak az óceánparti alföldi területeket jelentette. Ettől északra már a nomád mandzsuk és mongolok éltek, a belső-ázsiai területeken pedig a türk ujgurok és az etnikailag szintén idegen tibetiek. De még közéjük és Kína közé is beékelődött több más keleti népség is, köztük a Yunnant és Szecsuánt utaló bó nép is, akiket csak a tizennegyedik század végén hatalomra került Ming-dinasztia söpört el és asszimilált. Szecsuán azonban még ezután is, évszázadokig megőrizte valamelyest különállását. Saját alkirályai a központi hatalom meggyengülésekor kvázi függetlenként kormányoztak. Erre mondták a kínaiak, hogy a hegyek magasak, és a császár messze van. Szecsuánnak pedig messze is volt. Ők élték itt a maguk kis életét, gondozták a rizsföldeket és, a kínai életfilozófiáktól, a taoizmustól és a konfuciánizmustól függetlenül, ápolták buddhista hagyományaikat. Építettek sorra a szentélyeket és kolostorokat a medencét övező magas hegyek oldalába, na meg a templomokat mindenfelé, és...

Elég volt csak gondolnom rá, és hirtelen mintha az egész hajó felrobbant volna. Az eddig is nyelvüket kattogó hangon forgató kis emberkék most egy fokozattal feljebb kapcsoltak és úgy kezdtek áramlani a hajó eleje felé, mintha csak eggyé váltak volna a megállíthatatlanul hömpölygő folyóval. Mindannyian látni akarták, ahogy a hegy takarásából előtűnt a leshani óriás buddha.

Nem vagyok klausztrofóbiás és nincs tömegiszonyom sem, de egyszerűen meg tudok őrülni, amikor az emberek úgy tolonganak körülöttem, mint egy rakás konzervbe zárt hering. Mindenki kiabál, óbégat, egymás lábára tapos, és akkor is kattintgatja a fényképezőgépét, ha esélye sincs bármit is lencsevégre kapni. Már csak fizikai adottságaimnak köszönhetően is valószínűleg könnyedén utat törhettem volna magamnak, hogy egyáltalán lássam azt, amiért ide jöttem, de az nem én lettem volna. És, úgy tűnik, az emberek itt se mások, mint Európában.

Inkább sarkon fordultam és a másik irányba vettem az utam, hogy kiverekedjem magam a tolakodó tumultusból. Elvégre, időnk, mint a tenger, a hajó úgyis idővel elhalad majd a monumentális látványosság előtt, és akkor... De persze, ismerve ezeknek az embereknek a fajtáját, akkor majd a hajó végében fognak tülekedni és egymást összetaposni, hogy még egy fotót készíthessenek a nyugalom és a türelem szobráról. Csak én érzem ebben az iróniát?

Inkább nem akartam kivárni, amíg mindez bekövetkezik, úgyhogy gyorsan körbe néztem, merre tudnék menekülni. Persze egy kis sétahajón, ami egy több Dunányi szélességű folyón sodródik, nem sok lehetősége van az embernek megszökni. Ha csak nem...

Kisiettem az utastér vékony teteje alól és annak szélét kezdtem méregetni. Persze nyilván egy sor szabály tiltja, hogy az ember oda felmásszon, már csak a saját biztonsága érdekében, de, úgyse figyelt senki. Én meg inkább kockáztattam, hogy valami zsandár lenéző fejcsóválás kíséretében renitens európainak nézzen, mint hogy tovább maradjak ebben az örültek házában. Az már csak másodlagos szempont volt, hogy onnan talán még látok is majd valamit.

Végül megtaláltam a megfelelő utat, ahogy egy ülésére ugorva fellendülhettem a tetőre. Nem is csalódtam. Nem figyelt fel rám senki, én pedig már ott is voltam, az enyhén domború tetőn, és elém, csak elém tárult a panorámás látvány, ahogy a világ legnagyobb kő buddhája trónolt a hegy oldalába mélyesztett fülkében.

Valóban grandiózus látvány volt, a monstrum, amelyet a hegy anyagából faragtak ki, teljes lelki nyugalommal ücsörgött trónján és szemlélte a messze elterülő medence táját. Vállai huszonnyolc méter szélesen terpeszkedtek, és még egy lábujjkörme is nagyobb volt, mint az előtte kialakított teraszon tolongó turisták bármelyike. Már több mint ezer éve itt állt, akarom mondani, ült, szemlélve az örökké változó tájat. Nem is csoda, hogy az UNESCO a világörökség részévé választotta. Lenyűgöző látvány volt, ahogy előtünt a hegy takarásából. Én pedig csak bámultam, bámultam, és... rájöttem, hogy nem vagyok egyedül.

Nem, nem valami biztonsági ember jött utánam, hogy leordítsa a fejem és visszaráncigáljon a többi turista közé, és szerencsére nem is azzal kellett szembesülnöm, hogy még itt is turisták ülnek egymás szájában, fényképezőgépeiket kattogtatva. Viszont, úgy tűnt, nem egyedül én szerettem volna a lehető legnagyobb nyugalomban végignézni, ahogy elhaladunk a szobor előtt.

De ahogy az előttem üldögélő alakra néztem, egy pillanatra a lábam is az alumínium lapba gyökeredzett. Még az is átsuhant a fejemen, hogy végülis elnyertem méltó büntetésem, és ugrás közben valamikor belecsapódtam a vízbe, mert ez egyszerűen nem lehetett a valóság. Az az alabástromszín bőrű teremtés, aki ott ücsörgött, egy bő fehér kimonóban, lábait törökülésszerűen keresztbe fonva, és barna haj keretezte arcából világító acélszürke szemeivel rám nézett, egyszerűen nem lehetett igazi. Mintha csak egy angyal szállt volna le közénk, hogy megtelepedjen a hajó tetején.

- Jobb, ha leülsz - szólalt meg váratlanul, leginkább ausztrálnak ható angol kiejtéssel. - Az ittenieknek nem szokása épp finomkodva vezetni a hajókat sem.

Némán bólintottam és lassan én is ülő helyzetbe ereszkedtem.

- Mit csinálsz itt fenn? - nyögtem ki végül, mire ő továbbra is csak kedvesen mosolygott.

- Nem csak te nem tudtad elviselni a tolongó tömeget, ha már egyszer egy vallásos helyszínt látogatsz meg - mondta nyugodtan. - Feljöttem ide meditálni - nézett a hatalmas szoborra, majd ismét rám mosolygott. - Szeretnél csatlakozni?

- De... - akadt el egy pillanatra a szavam. - Szívesen, csak... én keresztény vagyok és...

Halkan felnevetett, de hangjában nrm volt semmiféle megvetés.

- És akkor már nem is meditálhatsz?

Erre nem tudtam válaszolni.

- Nyugi! - mosolygott továbbra is. - Nem kértem semmi olyat, ami ellenkezne bárki hitével is. Csak üljünk itt egy kicsit együtt, elzárkózva a világ rohanásától!

Beleegyezően viszonoztam mosolyát és némán letelepedtem mellé. Bizonyára nagyon jót mulatott, ahogy próbáltam felvenni én is a testtartását, de aztán, amikor végre lenyugodtam, ismét a szobor felé fordult.

- Tudod... - kezdte lassan - Gautama Sziddhárta, akit a nyugati világ csak Buddhaként ismer, több vallást is tanulmányozott, miközben a megigazulást kereste. Közben azonban egyiket sem vetette el.

Érdeklődve felé fordítottam a tekintetem, mire ő ismét rám mosolygott.

- Ő sohasem kérné tőled, hogy add fel a hited. Ő nem vallásos igazságokat keresett, hanem a boldog élethez és a megigazuláshoz vezető utat. Ez azonban mindenkinél más. A kereszténység is, közvetve vagy közvetlenül, sokat merített a buddhizmusból, ha te a saját hiteden keresztül éred el a megvilágosodást, az semmivel se ér kevesebbet, mint ha én a sajátomon keresztül érem el.

- Akkor... ez... - néztem végig magunkon, mire ő ismét felnevetett.

- Attól még, hogy meditálsz, nem leszel buddhista. A meditáció nem olyan, mint egy ima. Nem feltétlenül kell valamiféle transzcendens lénnyel kapcsolatba lépned. A meditáció nem több, minthogy kiüresíted az elméd, kizárod a külvilágot és megpróbálod megtalálni a magad útját és a világegyetem rád vonatkozó igazságait.

- Vagyis... csak elcsöndesedek, nem gondolok semmire és magamra koncentrálok?

- Ez így elég egoistán hangzik - nevetett fel ismét. - De valahogy úgy, igen.

- Akkor, megpróbáljuk?

Nem válaszolt, csak kedvesen viszonozta mosolyom, majd mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk és mozdulatlanságba merevedtünk.

Nem igazán tudtam, mit kellene most csinálnom. Csak üljek itt mozdulatlanul, tulajdonképpen semmit se csinálva, és várjam, hogy jöjjön a nagy bada bumm? Lehet, csak a túlpörgött nyugatias életem tette, de én erre nem voltam képes. Csinálnom kellett valamit.

Egy idő után azon kaptam magam, hogy őt bámulom. Nézem, ahogy mozdulatlanul ül, lehunyt szemmel egyenletesen veszi a levegőt. Aztán egyszercsak kinyílt a szeme, szája ismét mosolyra húzódott és rám nézett.

- Mi az?

- Ugye jól tudom, hogy meditálni nem csak így lehet?... Nem csak úgy, ha mozdulatlanul ülsz és... befelé fordulsz.

- Nem - értett egyet. - Egyesek éneklés közben érik el a megfelelő lelki állapotot, mások valamilyen alkotó munka közben, megint mások akkor... ha valamilyen testi gyakorlatot végeznek. - Szája az utolsó szavaknál még szélesebb mosolyra húzódott, szemei pedig félreismerhetetlenül csillogtak. Vagyis nem csak nekem jutnak eszembe ilyen pajzán gondolatok.

- Na és, ha megkérlek, segítesz nekem egy kicsit aktívabban meditálni? - Jesszusom! Ennél bénább szöveget keresve sem találhattam volna ki. Ha ezért nem pofoz fel és nevez perverznek, akkor semmiért. Ő viszont továbbra is csak mosolygott.

- Hát... - szólalt meg végül. - Ez szerintem nem a legmegfelelőbb helyszín erre. A meditáció egyes formáit nem tanácsos nyilvánosan csinálni. Sokakat megbotránkoztathat. De... ha vissza értünk a szállodába, a szobámban szívesen - kacsintott rám.

Szívem szerint most én nevettem volna fel. Ekkora mázlim nem lehet. De az arcán látszott, ő is tökéletesen komolyan gondolja, sőt, alig várja. Szóval, hát, menthetetlen vagyok. Nem mintha menekülni akarnék. Ha így "kell" lennie, készülj világ, ma egész éjjel izzadtra fogom meditálni magam.

Sivatagi illúzió

B-vel a föld körül

A nap perzselően tűzött le ránk, miközben keresztül száguldottunk a kopár tájon. Sofőröm, úgy tűnt, nemigen ismeri a fék fogalmát, és hiába rázkódott már alattunk az egész ósdi dzsip, mint ami menten ripityára akar hullani, továbbra is tövig nyomta a gázt.

Ezekben a pillanatokban gondolkodtam el azon, minek is kell kötelező jelleggel erre a szigetre vezetőt fogadni. Bár muzulmán országban jártunk, és Jemen nem épp az a vidám Ezeregy éjszaka hazája, ahol az ember fittyet hányhat a szigorú vallási előírásokra, de Szokotra szigete, bárhogy is nézzük, nem az Arábia. Ez a kis földdarab akkor maradt itt az Arab- és a Szomáli-félsziget között félúton, amikor a két földdarab több millió évvel ezelőtt szétvált és eltávolodva egymástól, létrehozta a török-szír határvidéktől le Dél-Afrikáig húzódó árokrendszer szövevényes hálóját. Afrika elment nyugatra, Arábia keletre, Szokotra meg itt maradt. És ez meg is látszik. Ez a Heves megye méretű sziget egyszerre Arábia, Afrika és egyik sem. Az egyetlen útvonal, amin keresztül meg lehet közelíteni, a jemeni fővárosból, Szanaaból a sziget központjába, Hadibouba vivő belföldi repülőjárat. De az, ha az ember lánya a gépen leveszi a fejkendőt és a földig érő leplet sortra cseréli, senkit nem érdekel. Bár, ha bikiniben mutatkoznék, talán a helyiek itt is meglincselnének.

Így hát, bár nyilván a jemeniek nem nézik jó szemmel, ha egy hirtelen gyaur egyedül császkál errefelé, és a sziget sérülékeny ökoszisztémája is megköveteli az elővigyázatosságot, de a nagy szigort még a helyi vezetők se veszik komolyan. Nyilván lennének olyanok, akik csak puszta heccből feldúlnának itt mindent, de az átlag turistánál talán még ezek a szurtos képűek is nagyobb kárt okozhatnak, ha picit elbambulnak.

De szerencsére ennek előnye is van. Elég némi rábeszélés, meg egy köteg pénz, és hajlandóak az embert akár hetekre is magára hagyni a sziget egy meghatározott pontján. Persze megfelelő mennyiségű ellátmánnyal felszerelve.

Én is alig vártam már hogy megszabadulhassak cserzett bőrű kísérőmtől, aki azóta folyamatosan lökte nekem a sódert, mióta elhagytuk a sziget "fővárosát". Az idézőjel indokolt. Amikor ugyanis megláttam a tízezres lakosságú, lepukkant kis Hadibout, mindennek neveztem volna, csak városnak nem. Akár csúfolhatnám úgy, mint egykor a nyugat-németek ideiglenes fővárosukat, a főfalunak aposztrofált Bonnt, de úgyse lenne jelentősége. Kísérőm viszont lelkesen magyarázott mindent, amit csak a szigetről tudni lehet, mintha csak most akarná megelőlegezni azt a mennyiséget, amit a következő hétben majd hiányolnom kell, amíg egyedül pörkölődök a sziget déli peremét elfoglaló sivatagban. De hallgatva őt, egyre csak jobban vártam a magányt.

Előtte azonban, mint két se füle se farka történet között megemlítette, meg kellett látogatnunk egy biológust, akit a sziget közepén és a déli sivatag peremén emelkedő hegység legnagyobb fennsíkján hagyott.

Nem válaszoltam kijelentésére, csak bólintottam, de ez neki épp elég is volt. Ismét tövig nyomta a gázt és a rossz földúton döcögtünk tovább fel a hegyeknek.

Szokotra már csak fekvése miatt se kap amúgy se sok csapadékot, de a mélyebb területek, mint a déli Zahek-sivatag is, még a sziget átlagánál is messze kevesebbet. A magasabban fekvő térszínek viszont már kapnak annyi vizet, hogy szárazságtűrő növények és állatok egész garmadája kész szavannát alakítson itt ki. És ez az, amiben ez az Isten háta mögötti kis sziget jelentős. Hawaii és a Galápagos-szigetek után itt él a Földön a legtöbb endemikus, vagyis sehol máshol fel nem lelhető növényfaj, mint például a palackfa, melynek példányai tényleg hatalmas, ágakkal ellátott palackokként színesítették a tájat. Bár a sziget másik nevezetessége, a sárkányvérfa kis foltokban előfordul még több helyen a világon, de összefüggő növényborítást csak itt alkot. Így hát nem csoda, hogy ez a hely a biológusok álmai közé tartozik. Igaz, nekem még csak elképzelésem se volt, mit tökölhet el valaki napokig, hetekig egy fával, de hát, az ő dolguk. Ez a biológus meg, akihez épp igyekszünk, talán arra nézne ferde szemmel, hogy mit akarok én egy hétig egy sivatagban, ahol az életnek semmi nyoma. Ő talán ugyanúgy nem értené meg, milyen csodálatos lehet, ahogy a szél áthalmozza a homokot és a horizonton fel vagy épp eltűnő Nap milliónyi árnyalatba burkolja a tájat, mint ahogy nekem fogalmam se volt a sárkányvérfák rejtelmeiről. Így hát csak némán konstatáltam a helyzetet és tűrtem, hogy vezetőm út közben belekezdjen egy újabb történetbe, nevezetesen hogy a sziget uralmáért réges-régen egymással élet-halál harcot vívó elefánt és sárkány kifröccsenő véréből hogy születtek meg az első fent nevezett fák.

Én azonban nem is figyelem már rá, csak bámultam ki a dzsip ablakán, figyelve, ahogy kibontakozik előttünk a Diksam-plató, a sziget legnagyobb fennsíkja, és a sárkányvérfák Kánaánja.

A méteres sík közepén, ahol szemmel láthatóan is megsűrűsödtek az esernyő formájú, vérvörös nedvű, pálmára emlékeztető fák, egy kis táborba botlottunk. Biológusunknak nem volt olyan szerencséje, hogy egyedül romantikázhasson az egzotikus szépségű növényekkel, mivel sátrát több tucatnyi gyerek vette körül, kicsiben reprezentálva Szokotra teljes népességét. Voltak ott fehérebb bőrű arabok, fekete afrikaiak, akiknek őseit rabszolgaként hurcolták ide a közeli Szomáliából és Kenyából és őshonos szokotraiak, akiknek az ősei már olyan régen kerültek ide, hogy teljesen összeolvadtak. És mind-mind hangosan visongattak és ugráltak az egyetlen fehér ember körül, aki épp lehajolva pakolt ki nekik valamit.

Emberünket először egy nagydarab, szakállas fickónak képzeltem el, aki állát vakargatva szemléli a fákat, miközben a kis lurkók körbeugrálják. De amikor végül felegyenesedett, hogy felénk forduljon, rájöttem, nem is tévedhettem volna nagyobbat. A sokat látott professzor barázdált arca helyett egy sima, szemmel láthatóan selymes bőrű, vállig érő vörösesbarna hajzuhataggal keretezett arcról sugárzott vissza ránk a vékony metszésű ajkak gyönyörű mosolya és a zöld szempár csillogása.

Azok a szemek... órákig el tudtam volna nézni őket. Fel se tűnt, mennyire bámulom, míg végül, a gyerekeket hátrahagyva, akiket lefoglalt ajándékuk, bármi is legyen az, odasétált hozzánk. Zavaromban elfordítottam tekintetem és tüntetőleg a fákat néztem. Közben azonban továbbra is magamon éreztem tekintetét, míg végül, nagy nehezen, vezetőnkhöz nem fordult.

Váltottak pár szót valami számomra érthetetlen nyelven, majd emberünk átadott pár csomagban vizet és élelmiszert, hogy aztán Miss Biomókus megköszönje és visszatérjen szeretett fáihoz.

Percekig csak bámultam karcsú alakját, ahogy magabiztos léptekkel visszasétált a sátrához, míg végül meg nem hallottam a kocsi ajtajának hangos csapódását és vezetőm fészkelődésének hangját magam mellett.

- Na, na, lenni, mi menni. Menni sivatag mi - vigyorgott, várva, hogy kihámozzam csapnivaló angolságából az értelmet.

Végül csak bólintottam és az ajtónak támasztott könyökkel kezemre hajtottam a fejem, miközben ő ismét beletaposott a gázba.

Leírhatatlan volt az örömöm, amikor otrombán segítőkész kísérőmmel végül felvertük a sátram a kihalt pusztaság kellős közepén, ő pedig búcsút intett az egy hét múlvani viszont látásig, bepattant a dzsipjébe és elhajtott.

A Nap lassan alászállt, ezernyi színbe burkolva a tájat, én pedig ott álltam a közepén, fényképezőgéppel a kezemben.

Mire a nap teljesen alábukott és sötétségbe borult minden, annyira elfáradtam a hosszú zötykölődés után véghez vitt nagy rohangászásban és fotózásban, hogy gond nélkül elterültem sátramban és azonnal elaludtam. Álmomban tovább örvénylett a megszámlálhatatlan mennyiségű színárnyalat, az enyhe szellőben lágyan fodrozódó és újabb és újabb barázdákba rendeződő homok, míg végül, hirtelen, felvillant előttem egy ragyogó zöld szempár.

Hirtelen felriadtam. A vidék sötét volt körülöttem és néma. Néma, mintha csak egy teljesen más világ lett volna. Pár pillanatig hallgattam a már-már irreálisan tökéletes csendet, majd visszahajtottam a fejem, hogy az újból rám boruló álmomban most már teljes valójában öltsön testet a fiatal biológusnő.

A következő napok üde egyformaságban teltek. Korán keltem, hogy a felkelő Nap első sugarait is kihasználjam a gyönyörű táj megcsodálásában. Órákig csodáltam az érintetlen táj földön túli varázsát, a természet emberszem elől általában elrejtett báját. Aztán, amikor már kezdett túl nagy lenni a forróság, visszahúzódtam sátram rejtekébe, hogy a nap további részét pihenéssel töltsem, míg el nem jött az alkony újabb fény és széljátéka. Aztán, amikor a nap lement, nyugovóra tértem és minden kezdődött előröl.

Az álom mindig ugyanaz volt. Sőt, ha lehet, egyre csak életszerűbben láttam magam előtt a biológus lány csodás alakját, szikrázó szemeit és angyali mosolyát. De a legrosszabb a nappal volt. A negyven fokos hőség nem hagyott aludni, így, amikor volt odakint árnyék, ott ücsörögtem és bámultam a messzeséget. Közben pedig megállíthatatlanul zakatoltak a gondolataim.

Van az, amikor az emberre csak úgy, indokolatlanul rátör este a rosszullét és nem hagyja aludni. Fáj a feje, mindene kába és zsibbadt és az agyában mindig csak ugyanaz a z egy-két kis mozzanat ismétlődik. Vagy ez csak az én sajátom? Mindenesetre akkor is ezt éltem át, csak nappal, fáradtság és fejfájás nélkül. De mindig csak egy dolog zakatolt a fejemben.

Őt láttam mindig. Amikor a sátor mellett ültem, kókadtan a forróságtól és bámultam a negyven fokos melegben remegő sivatagi levegőt, őt láttam közeledni. Amikor, a legnagyobb forróságban egy kis vizet locsoltam magamra, hogy némi enyhet adjon, a hátamon lecsorgó cseppek mintha az ő ujjainak érintése lett volna.

Egy táblán húztam a strigulákat, jelezve a napokat. Már a harmadik vonás behúzásáig mintha valójában tizenhárom nap telt volna el. És akkor is, mintha ő állt volna ott mögöttem.

Furcsa dolog ez a sivatag. Vagy még inkább a teljes magány. Amikor se ember, se állat nincs a közelében, nincs internet, de még telefon-hálózat se. Csak te vagy és a végtelen üresség, ami persze itt milliárdnyi homokszem képében jelenik meg, de lehetne egy jégmező, vagy egy tökéletesen hangszigetelt, üres és sötét szoba is. Ilyenkor kezd el zakatolni az agy és tényleg nagy mentális erő kell, hogy lecsendesítsd. Az én agyam pedig csak rá gondolt.

Aztán este minden elcsendesült. A gondolatok is. Jött a színek és a szél fútta homok kavalkádja, majd nap után én is nyugovóra tértem. De, pont a harmadik napon, amikor már épp elnyomott volna az álom, éreztem, hogy megrebben a sátor bejárata.

A szél játszott csak? Vagy az agyam keresett veszettül ingereket, már annyira, hogy maga kreált? Esetleg már álmodtam? Nem tudom, de aztán tisztán éreztem, ahogy egy test hozzám simul. Nem kellett kinyitnom a szemem, hogy tudjam, ki az. Nem kellett kinyitnom, hogy lássam azokat a világító zöld szemeket, miközben puha ajkak értek az enyémekhez és egy kéz siklott végig a combomon.

Az éjszakák hűvösek a sivatagban, de ez az éjszaka nekem forróbb volt, mint a nappali hőség. Éreztem teste súlyát, lénye lüktetését, csókjai és érintése hevét, ahogy ujjai és nyelve belém hatoltak. Talán fel is sikoltottam, de a sivatagban senki nem hallotta.

Reggel saját nedveimben úszva ébredtem, de természetesen senki nem volt mellettem és semmi jele nem volt, hogy bármikor is lett volna az éjszaka folyamán.

Ugyanez megismétlődött mindegyik éjjel azután. Volt, amikor én is a gyönyörbe hajszoltam őt, de reggel csak ott találtam ragacsos nedveket, ahova az enyémek kenődhettek.

Furcsa hely ez a sivatag. Az agyam itt már-már valóságos álmokat szül.

A hetedik nap végén már repestem az örömtől, hogy újra élő embert láthatok. Még ha vezetőm bugyután vigyorgó arca volt is az.

Kibogozhatatlan angol szavakkal üdvözölt, majd segített összerakni a holmim és útnak indultunk vissza Hadibouba. Ő pedig ismét egész úton beszélt, bár, egy hét néma csend után ezt most a legkevésbé sem bántam. Bár a felét sem értettem elhadart anglo-halandzsájának, jó volt végre megint emberi hangot hallani. Az viszont egyből eljutott agyamig, amikor közölte, út közben beugrunk a biológusért is.

Szívem hevesen zakatolt, ahogy felhajtottunk a Diksam-platóra szokásos padlógázunkkal és közeledtünk a kis tábor felé. A gyerekek most is ott voltak, de a sátor már nem állt. Helyén csak menetre kész csomagok álltak, mellette pedig a Zöldszemű mosolygott közeledtünkre.

A bedobált rengeteg csomag mellett nem fért már el máshol, csak mellettem a dzsip kb. túlsúlyos amerikaiakra tervezett anyósülésén. Talán még a kocsi körül lebzselő gyerekek többsége is befért volna mellénk, annyi volt a hely, mégis kínosan közel éreztem magamhoz.

Néha egymásra mosolyogtunk, mint két ismeretlen. Persze, neki honnan kellene tudnia magányos agyam pánikreakcióiról?

Aztán hirtelen hangos koppanás rázott fel a kocsi teteje felől, és épp amikor a sofőroldali ablak felé néztünk, egy madár kopasz feje nyúlt le odafentről és bámult be a nyitott ablakon. Mozdulatai láttán megrémültem, mindjárt bemászik, de Zöldszemű résen volt, gyorsan elővett egy halkonzervet, kinyitotta és kidobott az ablakon egy kövér szardíniát. A keselyű persze többé ügyet sem vetett ránk, csak lendült a hal után, hogy befalja.

- Kíváncsiak - mondta Zöldszemű, amikor ismét rá néztem. - Nem félnek embertől.

Angol kiejtése nagyon egzotikus volt. Hirtelen elképzelésem se volt, milyen anyanyelvre épülhetett. De nem is volt alkalmam kideríteni, mert ekkor vezetőnk behuppant mellénk és ismét indult a padlógázas száguldozás és a végtelen halandzsa útban Hadibou felé, ahol majd végleg elválnak útjaink. De nem is bántam. Ez az egy hét magány, ami mégis titkos együttlétünk volt, örökre szép emlék marad.

Gleccservíz

B-vel a föld körül

- Gyerünk! Siess már! Így sosem érünk oda - ugrándozott előttem a lány, akár egy zerge, szökellve egyik csúszós kőről a másikra. Azonban minden lépés után hátra nézett rám, hogy noszogasson. Szavaiban viszont nem volt türelmetlenség... Na jó, az talán igen... oké, nagyon is, de lenézés a tunya városi iránt semmi. Izgatott volt, hogy elvezethet az ő titkos kis zugába.

Olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. Bár már betöltötte a tizennyolcat, úgy kuncogott és kacarászott meg fickándozott, akár egye éretlen kiskamasz. Emellé járult még bronzszínű, kerek arca is, amiről, a többi inuit ősökkel rendelkezőhöz hasonlóan, nem lehetett megállapítani a korát. Ha nem tudnám jobban, nem nézném tizennégynél többnek.

Már azóta nem lehetett levakarni rólam, mióta megérkeztem. Talán a tapasztalt nagyvárosit csodálta bennem, vagy csak vágyott egy nála idősebb nő társaságára. Ki tudja? Ez is hozzátartozott az alaszkai vadon rejtelmeihez. De hát épp ezért jöttem ide.

Nehéz a dolga annak, aki az érintetlen vadont akarja felkeresni. Legcélravezetőbb, ha a vállalkozó szellemű delikvens összeszedi a környék összes szállodáját és vendéglátó helyét, majd elindul az ellenkező irányba. Így tettem én is és belekerült nem kis szervezésbe, de végül egy ismerős ismerősének ismerősén keresztül megtaláltam azt, akinek volt egy olyan ismerőse, aki jóban volt valamivel, aki tudott segíteni. És ez még csak az egyszerű vázlat. De a lényeg, a végén már útban is voltam az északi vadon felé, hogy nem sokára Juneautól, Alaszka személyétől nem messze, persze itteni léptékkel mérve a távolságot, egy házikóban lukadjak ki a vadon közepén.

Juneau harmincezer lakosával már önmagában sem egy nagy város, szállásom viszont még csak egy faluszéli magányos farmnak sem volt nevezhető. Ameddig a szem ellátott, nem volt más, csak mi, a vadon, meg a földút, ami messze a távolban valahol a civilizációba vezet. De nekem pont így volt jó.

Vendéglátóm egy középkorú, félig inuit férfi volt, aki egyedül élt itt a lányával. Az asszonnyal nem tudom, mi történt, de az öreg elég mogorva és szroikusan hallgatag, a lány pedig gyermekien ártatlan volt ahhoz, hogy megkockáztassam, régi sebeket szakítok fel. Jobb is volt így. Ők adtak élelmet és egy párnát, amin álomra hajthatom a fejem, napközben pedig szabadon élvezhettem a természet szépségét.

Vagy legalábbis majdnem szabadon. Bár szinte már feltűnés nélkül követett, mokaszinba bújtatott lábain nesztelenül járva, de mindig magamon éreztem a lány tekintetét. Este pedig, a vacsoránál részletesen kikérdezett arról, mit láttam. Nem mintha nem ismerte volna úgy a vidéket, mint a tenyerét, de tőlem akarta hallani. Valószínűleg sokkal inkább tetszett neki amikor beszéltem, mint az, amiről.

Mindenesetre itta minden szavamat. Örült neki, hogy ennyire érdeklődöm a szülőföldje iránt, és amikor megtudta, hogy valamikor a gleccserekhez is szeretnék feljutni, szinte már belém folytotta a szót a felajánlkozással, hogy elvisz egy nagyon jó helyre arrafelé.

- Gyere már, B! Így sosem érünk oda - kiáltott hátra türelmetlenül, én pedig elmormogtam pár szép szót az orrom alatt, miközben igyekeztem megállni a simára csiszolt, nedves köveken.

A Juneau-jégmezőn találhatóak a világ egyik leggyorsabban visszahúzódó gleccserei. Ezért is érdekeltek annyira, mert ki tudja, meddig láthatom még őket valamirevaló jégnyelvként. A visszahúzódásnak viszont hatalmas hátrányaként, a megmaradt jégtömeg körül vastag sávban maradt vissza a moréna, a gleccser által szállított és kereke csiszolt kövekből álló hordalék. Ezen pedig átvergődni magunkat maga volt a rémálom. Nekem legalábbis. A lány ugyanis úgy ugrándozott rajtuk, mintha világéletében ezt csinálta volna. Még az is lehet, így is van.

- Nézd, ott van - mutatott előre a lány. - Mindjárt ott vagyunk.

Azzal ismét felém fordult és rám villantotta szikrázó mosolyát. Valahányszor csillogó szemeibe néztem, mindig erőt vett rajtam a kétség, vajon tulajdonképpen miért is akart annyira ide hozni engem. Azon a vidám arcon, azokban a virgonc szemekben már-már imádatig menő lelkesedés virított.

Most azonban inkább abba az irányba fordítottam a figyelmem, amerre mutatott. A gleccser épp előttünk bukott át egy pár méter magas lépcsőn, és talán ezért, vagy valamiféle erózió munkájaként, a szikla mellett egy kisebb barlang alakult ki benne. A lány mosolyából ítélve, pontosan ehhez a barlanghoz igyekezetünk. Csak el is kellett jutni odáig.

Az ember alapjáraton egy gleccsert egybefüggő jégtömegként képzelne el, a tetejétől az alatta húzódó felszínig. Azonban ez már amiatt is, irreális, mivel így nem lenne min csússzon. Márpedig a gleccserek egyik fő jellemzője, hogy lassú "jégfolyókként" araszolnak le a hegyoldalon. Azon kívül pedig, ha elég nagy, elég vastag a gleccser, az alján már a nyomás is tetemes. Márpedig a fagyáshoz nem csak megfelelő hőmérséklet, de ahhoz illő nyomás is kell. Ennek hiányában pedig a gleccserek alján a víz megolvad és csúszópályát hoz létre az egyenletlen felszínen. A víznek viszont az a jellemző tulajdonsága, hogy mindig az alacsonyabb térszín felé törekszik, legyen az akármerre.

Így történt ez itt is. A gleccser alatt megbúvó patak, kihasználva a felnyíló barlangot, vagy épp sajátmaga vájva ki, végig csordogált a moréna üledékei között. Amikor pedig beléptem a barlangba, a szám is tátva maradt az álmélkodástól. A sima, vagy legalábbis szabálytalanul girbe-gurba falak és a sötét járat helyet egy fényben úszó, túlvilágian gyönyörű alagút tárult elém. A falak mintha üvegből készültek volna, formái pedig leginkább egy kifordított üvegkígyó pikkelyes bőrére hasonlítottak.

A jégrétegeken átszűrődő fény és a barlang száján át behatoló, a sima jégen visszaverődő napsugarak földön túli derengésbe vonták a járatot, melynek levegőjét megtöltötte az egyenletlen talajon ide-oda kanyargó, néhol kisebb-nagyobb vízeséseket képző patak csobogása.

Álmélkodva lépdeltem egyre beljebb, míg végül el nem értünk egy kisebb kiöblösödést, ahol megtorpantam megcsodálni a fény játékát.

- Tetszik? - verték vissza a falak a lány érdekesen különös kiejtését.

- Nagyon - válaszoltam, miközben arcomra széles mosoly ült ki. - Ez csodálatos.

Majd, ki tudja mennyi idő multán, megfordultam, hogy meglepődve tapasztaljam, a lány sem tétlenkedett, amíg én a szememet legeltettem. Magával hozott táskájából elővett egy pokrócot, amit leterített a földre és elkezdte kipakolni az ételeket.

- Kell az energia - magyarázta, amikor meglátta értetlen tekintetemet, szemeiben azonban most is ott csillogott az a huncut fény.

Nem válaszoltam, csak rá mosolyogtam és letelepedtem mellé a pokrócra. Már nyúltam volna egy doboz krémes joghurtért, de megállított, hogy ő kapja a kezébe és egy valahonnan elővarázsolt kanállal felém nyújtsa az első adagot. Élvezte, hogy etethet és nagyokat kacagott, amikor egy-egy falat csak nehézkesen jutott el a számig.

Végül egy kis adag joghurt ki is buggyant ajkaim között, ő pedig nevetve nyúlt, hogy letörölje. Azonban, amikor ujjai az arcomhoz értek, mintha áram csapta volna meg, teste megmerevedett. Éreztem, ahogy az én testemet is elönti a forróság, miközben gyengéden simogatta ajkaimat, még akkor is, amikor a maszat már rég eltűnt onnan.

Arca észrevétlenül közelített az enyémhez, és amikor ujjai végül lesiklottak számról, helyükre puha ajkai kerültek. Nem álltam ellen. Egy pillanatig lehunytam a szemem és élveztem puha csókját, míg végül el nem húzódott, hogy kislányosan felkuncogjon.

Zavarát azzal igyekezett palástolni, hogy tovább rendezgette a holminkat, néha fel-felsandítva rám. De amikor látta, milyen jól reagálok közlekedésre, egyre jobban elmosolyodott. Talán végig ezt tervezte. És nem is kellett sietni, hiszen itt, ebben a gleccser alatti barlangban nyugodtan lehettünk kettesben. És ez a csók messze nem az utolsó volt.

A jég városa

B-vel a föld körül

Ahogy kiléptem a tranzitból az előcsarnokba, elém tárult a Tajpingi Nemzetközi Repülőtér teljes monumentálisa. Nem hiába, Kína nem csak egy Madárfészek stadionra képes, hanem egy ilyen csillogó-villogó légikikötőre is, amit még a Csendes-óceán túloldalán is megirigyelhetnének. És mindez még csak nem is Pekingben, vagy Sanghajban. Akkor ott vajon mi lehet?

Úgy tátottam a szám, akár egy japán turista a számukra kiadott turistatérképen fel se tüntetett budapesti parlament előtt, míg végül meg nem akadt a tekintetem egy méteres szőrme bundába bugyolált karcsú alakon. Azonban, a Középső Birodalom földjétől elvártaktól eltérően, a vastag sál mögül szikrázóan kék szemek pillantottak vissza rám, a kucsma alól pedig tejfelszőke fürtök omlottak a rókaprémbe bújtatott vállakra.

- Konichiwa, Katyerina-san! - vigyorogtam rá, miközben átöleltem és egy cuppanós puszit nyomtam pirospozsgás arcára.

- Mi az, B? Talán eltévesztetted a járatot Japán felé? - kacagott fel.

- Jól van, na! - vágtam tettetett durcás arcot. - Kínaiul még ennyit se tudok.

- Nem is baj - kacagott, amitől erős akcentusa már-már érthetetlené vált, pedig azért a magyarral még jobban kellene boldogulnom az angolnál is.

Katyerinával akkor ismerkedtem meg, amikor Budapesten volt cserediákként, és ha már épp oda igyekeztem, ahol ő is lakott, miért ne kérhettem volna meg, hogy vezessen körbe?

- De mi ez a maskara? - mértem végig lábszára közepéig lenyúló bundáját és méretes kucsmáját, ami alatt még egy tekegolyó is elfért volna. - A nagymamámnak volt ilyen.

- Haha! - bokszolt gyengéden a vállamba, miközben ismét felnevetett. - Ha te valami fiatalosabbra vágysz, csak tessék, de én inkább arra hajtok, hogy ne fagyjak meg.

És igaza is volt. Ugyanis amikor kiléptünk a reptér kapuján, az épület monumentalitása után más is arcul csapott. Mégpedig a dermesztő hideg. A hirtelen rám nehezedő -15 fokos fagyban még a nyál is jéggé dermedt a számban. Persze kellett nekem az errefelé amúgy is 4-5 hónaposra nyúló tél kellős közepén Kína hideg pólusára jönni, ide, még Ázsia és az egész világ legfagyosabb pontját jelentő Ojmjakontól sem túl messze. És még így is jól jártam, hogy elkerültem a nem ritkán kétszer ilyen hideg időszakot.

- Na mi az? - nevetett Katyerina. - A szádba fagyott a nyelved?

Nem vágtam vissza. Hozzá szoktam már csipkelődő stílusához, úgyhogy inkább elengedtem fülem mellett a szavait, és kivártam, amíg beülünk kocsijába és a fűtéstől kissé felengedhetek, miközben útnak indultunk.

- Mellesleg - szólaltam meg végül -, meglepett, hogy ilyenkor is itt vagy - néztem a régi, de még mindig jól szuperáló kocsi kormánya mögött ülő orosz lányra. - Azt hittem, a szünetre haza mész.

- Hova haza? - nevetett. - Én itt lakom, rémlik?

- Jó, jó, azt tudtam, hogy itt tanulsz, de...

- Ne lepjenek meg a zászlók! - intett az út mellett nem ritkán feltűnő, négy sárga csillaggal díszített vörös lobogókra. - Harbint az oroszok alapították és ma is legalább annyira orosz, mint kínai, vagy akár mandzsu.

Igaza volt. Az ember persze hajlamos sémákban gondolkodni, és ha Kína földjére lép, csak kicsi sárga emberkékre számít. Pedig jól ismertem a történetet. Ezen a vidéken a 19. század előtt jóformán semmi nem volt. Amikor a cári birodalom koncessziót szerzett Kína északkeleti csücskére, és elkezdte a vasút kiépítését Szentpétervár és Moszkva illetve a csendes-óceáni partvidék között, akkor emelkedett ki a pályák egyik csomópontjában Harbin, ami mára Kína tizedik legnagyobb városává, jó három Budapestnyi lakosságú metropolisszá nőtte ki magát, ami mellett manapság a világ leggyorsabban fejlődő régiójának a fővárosa is volt. Mindezt pedig Mandzsúria északi részén, vagyis inkább volt a valaha nomád lovas mandzsuk hazája, és még az oroszokhoz is közelebb esett, mint a kínaiakhoz.

- Csak rá kell nézni - intett Katyerina a láthatáron feltűnő városra, ami valóban, hagymakupolás tornyaival és más épületeivel mindennek tűnt, csak épp kínai nagyvárosnak nem. De hát ez a Föld legnépesebb országának leginkább multikulturális városa, és a legnagyobb orosz közösségnek otthont adó település az anyaország határain kívül. Ez volt már a 20. század elején is, és talán ezért vonzotta magához az antiszemita pogromok elől menekülő orosz zsidók tömegeit, és a bolsevik hatalomátvétel után emigrálni kényszerülő lojalista oroszokat is. Szerencsétlenek nem számítottak arra, hogy a létrejövő Szovjetunió példáját alig harminc éven belül Kína is követi. Mao nem is nézte jó szemmel a jelenlétüket, de az orosz kultúra ellen folytatott hadjárata és a közeli Amur folyó mentén a 60-as években lezajlott szovjet-kínai határháború sem tudta eltörölni őket a föld színéről. Harbin és az orosz közösség ma is virágzik, igaz az ortodox székesegyházak közül ma már csak egyben miséznek, de az oroszok által alapított műszaki egyetem még ma is Kína egyik legnevesebb oktatási intézménye, az orosz alapítású gyárakban pedig dübörög a nehézipar.

Mindezt pedig a külseje alapján sem tagadhatta volna le. Ahogy beértünk a városba a tőle 33 kilométerre épült reptér felől, és elhaladtunk a Harbini Műszaki Egyetem előtt, ahol Katyerina is tanult, egy tipikus monumentális orosz épület tárult elénk, ami inkább nézett ki börtönnek, vagy valami monstre hivatal ősöreg épületének, mint oktatási intézménynek.

- Á, igen. Látom már - mondtam szarkasztikusan. - Itt is éli világát a sztálinista barokk.

- Kapd be, jó? - lökött oldala gyengéden. - Amúgy, ti sem panaszkodhattok e téren odahaza.

- Ez fájt - kaptam teátrálisan a szívemhez, de fél percnél tovább egyikünk se tudta visszatartani a nevetést.

Nem volt épp egy könnyed nyáresti séta átverekedni magunkat a termetes városon, de végül feltűnt előttünk az, amiért végeredményben ebbe a jégverembe érkeztem.

- Íme - intett előre Katyerina -, a 30. éves jég és hófesztivál.

Túljátszott teatralitása azonban nem volt indokolatlan, elnézve az égbe szökő építményeket. Mintha a város tovább folytatódott volna, csak immáron nem kőből és betonból, hanem a Szungari, az Amur legnagyobb mellékfolyójának jegéből.

Leparkoltuk a kocsit és gyalog sétáltunk tovább a hatalmas úton, melyet társasháznyi méretű szobrok kereteztek. Vágtató lovak, kinyújtott karú nőalakok, mind olyan aprólékossággal kidolgozva, ahogy még kőből is nehéz.

Mindenfelé nyüzsögtek az emberek. Kisgyerekét vezető kínai anya, nagykabátos helyiek, fiatal orosz párok, de turisták tömegei is. A január 5-én megnyitott fesztivál ezrével vonzotta őket. Nem hiába rendezik meg már harmincadik alkalommal. A kínaiak pedig az elmúlt időben nagyon is értettek ahhoz, hogy csapjanak hírverést maguknak. Nem hiába lett ez az év első számú téli rendezvénye.

És persze a reklám sem maradhatott el. Egy magasba nyúló, lépcsőzetes tornyon ott díszelgett a legnagyobb kínai bank emblémája. De a reklám más formájaként mászkáltak körülöttünk a dermesztő hideg ellen vastag prémekbe és hagyományos mandzsu nomád viseletbe öltözött helyiek is, elejtett vadakkal dekorálva ki jégből felépített házaikat.

- Nesze neked sztálinista barokk! - kacagott Katyerina, és még mielőtt felé fordulhattam volna, már csattant is a tarkómon egy hógolyó.

- Na megállj csak! - pördültem meg és rávetettem magam, még mielőtt eldobhatta volna a következő összegyúrt hógalacsint.

Hangosan kacagva fetrengtünk a hóban, teljesen összekoszolva magunkat. Mi azonban csak nevettünk, míg végül sikerült a földre szorítanom Katyerina karcsú testét, arcom pedig arasznyira az övétől kötött ki.

- Annyira hiányzott már ez - suttogtam halkan.

Katyerina nem válaszolt, csak a tarkómra simította kesztyűjéből kibújtatva a hótól fagyos kezét, magához húzott és mohón megcsókolt. Azonnal felidéződtek bennem azok a vad csókcsaták, amiket a budapesti kampusz félreeső zugaiban vívtunk egymással és ereimben, az embertelen hideg ellenére is, egyből felforrt a vér.

Azonban még mielőtt bármit is tehettünk volna, egy hangos kiállítás rántott vissza minket a valóságba. Egy egyenruhás kínai férfi közeledett felénk, hevesen gesztikulálva, miközben megállás nélkül kiabált valamit az anyanyelvén. Esélyem se volt bármit is megérteni, Katyerina viszont gyorsan reagált. Feltápászkodott és szinte ugyanolyan sebességgel lökte neki vissza a választ.

Különös volt nézni ezt a magas, törékeny, hosszú szőke hajú, szikrázóan kék szemű, tejfehér bőrű lányt, ahogy gond nélkül, folyékonyan perlekedik kínaiul azzal a zömök kis sárga fickóval. Ugyanolyan hevesen gesztikulált, mint ő, elővette és végigmutatta az iratait, majd intettek párat felém is, ugyanolyan hevesen darálva az egy tagos szavakat.

Végül a kínai, úgy tűnt, feladta, és mozdulatlanul figyelte, ahogy Katyerina odajön hozzám és felsegít.

- Nem igazán tetszett neki a produkciónk - mondta magyarul és látszott, alig tudja visszatartani a nevetést.

- Akkor folytassuk máshol! - kacsintottam.

- Mondjuk a lakásomon? Ott senki nem zavar - mondta huncut hangon és, testével eltakarva minket a kínai zsandár elől, gyengéden megmarkolta ágyékomat.

- Benne vagyok - nevettem, és már siettünk is vissza a kocsihoz. Emlékezetemben azonnal felidéződtek azok a vad budapesti éjszakák, amiket együtt töltöttünk, és amilyennek most is elébe néztünk. Csak azt reméltem, van nála fűtés, mert már alig éreztem a lábam a csizmámban.

Szilveszter

Megjegyzés: Kicsit megkésve bár, de törve nem, íme egy kis saját szilveszteri történet is. :)

B-vel a föld körül

A város lüktetett az élettől. Mindenhol nyüzsögtek az emberek, dübörgött a zene és villództak a fények a korai éjszakában. Még az idő is kellemes volt. Bár a napközbeni hőség egy enyhébb nyári napnak is elment volna otthon, de mostanra a tenger felől fújó szél lehűtötte a levegőt. Azonban még így mindenfelé sortba és rövid ujjú pólóba öltözött emberek mászkáltak a széles sugárutakon, a méretes épületek és a hatalmas felhőkarcolók tövében.

Ha bekötött szemmel raktak volna fel a repülőre, hogy ide hozzanak, végig titkolva az úti célt, magabiztosan jelentettem volna ki, hogy valahol Kaliforniában vagyunk. Talán Los Angelesben. A felhőkarcolók, az impozáns sugárutak, a kellemes klíma, a tenger felől fújó szél és az utak szélén sorban álló pálmafák és a lüktető modern zene mind-mind ezt sejttették. Azonban voltak árulkodó jelek. A néhol feltűnő, keleties hatású szórakozóhelyek, a tetejük felett a távolban látszó nevezetességek, melyek még a fent felvázolt helyzetben is furcsán ismerősek lettek volna, és nem Los Angelesből, valamint a mindenfelé virító arab betűs feliratok. De mindössze csak ennyi árulkodott arról, hogy, bizony-bizony, a muszlim világ kellős közepén járunk.

Dubaj azonban már évtizedek óta messze nem a harcos iszlám propagálásáról híres. Sőt. Bár természetesen a helyi arabok itt is tisztelik a vallás előírásait, a nők például a hagyományos muszlim viseletben járnak, de még a férfiak is sokkal szívesebben viselnek autentikus arab ruhákat, mint bárhol máshol a világon, ők csak kisebbségben vannak saját hazájukban. A dél-ázsiai, indiai, pakisztáni és bangladesi bevándorlók még önmagukban is megelőzik őket. Bár az utóbbi két ország szintén muzulmán, de az indiaiak már az egyéb vallásúak sorait gyarapítják. És akkor még nem is beszéltünk a turistákról, akik pedig áramlanak tömegével. Dubaj pedig, gondolva azokra az időkre, amikor a Perzsa-öböl éltető kőolaja elfogy, nem hogy visszatartaná, de még csábítja is őket. Az elmúlt pár évtizedben a világ egyik legnagyobb turistaközpontjává nőtte ki magát. Hatalmas épületek szökkentek a magasba a semmi közepén, teletömve szállodákkal. És a turizmus itt nem ismer vallást.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint pont a mai nap. Manapság minden csapból a megerősödő muzulmán öntudat és vallásosság folyik, főleg, ha ezt meg lehet fűszerezni egy kis szélsőséges fundamentalizmussal is. Dubajt azonban egyet cseppet sem zavarja, hogy még a Nyugattal egyébként hagyományosan jó viszonyt ápoló szomszéd, Szaúd-Arábia is betiltotta idén az iszlám hagyománytól idegen szilveszter megünneplését, és a vallási rendőrség szigorúan ellenőrzi, hogy még csak rá utaló magatartást se tanúsítsanak. Sőt, Dubajt nem csak hogy nem érdekli, hogy a szomszédban még szilveszteri ajándéktárgyakat is tilos árulni, hanem egyenesen ki is akar tűnni a keresztény alapú nyugati naptár Újévének megünneplésével. Itt ugyanis már tíz hónapja arra készülnek, hogy megdöntsék a legnagyobb szilveszteri tűzijáték Guinness-rekordját, amit, nem mellékes módon, épp egy másik muzulmán ország, Kuvait állított fel tavaly. De a dubajiak nem aprózzák el a dolgot. Nem csak egy picikét akarják túlszárnyalni a kuvaiti pajtikat, hanem exponenciális mértékben. Ezt pedig az is jelzi, hogy az esemény középpontjában a világ alig pár éve elkészült legmagasabb épülete, a Burdzs Kalifa áll. Na ez volt az, ami ide vonzotta a turisták tömegét. Köztük minket is.

- Azt hiszem... arra kell menni - rántott vissza a valóságba Szalma hangja. Felé fordultam és figyeltem, ahogy a szőke lány a méretes várostérképet forgatja a kezében.

Fehér bőrével, kék szemeivel és szőke hajával a környező vidékeken akkora feltűnést kelthetett volna, mint egy kis szürke marslakó New Yorkban. Dubaj azonban más. Pláne ma, a kíváncsi helyi most bármelyik sarkon belefuthat egy jó bulira vágyó szőke turistába.

- Nem, nem! Arra - vett most Szalma kilencven fokos fordulatot és ugyanolyan magabiztossággal mutatott előre, ahogy az előbb egy tökéletesen másik irányba.

- Jó, hogy ilyen biztos vagy a dolgodban - kacagtam fel.

- Pofa be, B! - reccsent rám, de hangjában nem volt nyoma neheztelésnek. Éreztem, a huncut mosoly is csak az idegesség miatt nem ül ki az arcára. - Inkább siessünk! - nézett az órájára. - Negyed óra múlva kezdődik.

Sietve szlalomoztunk a turisták és a csoportokba verődött helyiek között, sűrűn ismételgetve a "sorry" meg "excuse me" kifejezéseket. És, bár tényleg nem voltunk túl kirívó jelenségek, mégis sokan utánunk fordultak. És nem csak a helyiek. A szemem sarkából egy csapat európai kinézetű kamasz lányt is láttam, amint összesúgnak és röhögcsélnek láttunkra.

Szalma azonban már húzott is tovább.

- Arra. Ott - mutatott előre.

- Nem képzeled, hogy én oda bemegyek - követtem előre szegezett ujját tekintetemmel egy valamivel alattunk kiépített mesterséges öböl felé, ami körül hatalmas tömegben, vagy ezrével hullámoztak a turisták, mindenkinek kamera, fényképezőgép, okostelefon vagy tablet a kezében.

- Gyerünk már! - sürgetett. - Lemaradunk a műsorról.

- Akkor menj egyedül! - cövekeltem le. - Én ugyan be nem megyek oda nyomorogni.

Egy pillanatra rám nézett. Láttam a szemén, hogy legszívesebben elkezdene győzködni, vagy megpróbálna találni valami jobb megoldást, de már nem volt elég idő. És annyira várt már erre az éjszakára, hogy nem akarta elszalasztani.

- Menj! - intettem. Egy pillanatra elgondolkodott, majd mordult egyet és elsietett.

Toporogtam pár pillanatig az út közepén, de alig hogy elkezdtem volna megfelelő helyet keresni magamnak, nagy robajjal kezdetét vette a banzáj. A kis öbölből tucatnyi vízsugár emelkedett ki, a megvilágítástól fénynyalábokként ragyogva. Színpompás táncuk hangos huhogást csalt elő a nézőkből, miközben egymást követték az attrakciók.

A hangulat a tetőfokára hágott, ahogy elindult a visszaszámlálás. Már csak öt másodperc...

- Négy... - harsogta egyszerre ezernyi torok, megszámlálhatatlanul sok nyelven. - Három... Kettő... Egy...

És a világ szinte felrobbant az örömujjongásban.

És nem csak attól. Ebben a pillanatban ugyanis kezdetét vette a világra szóló tűzijáték.

A Burdzs Kalifa egy másodperc alatt mintha a duplájára nőtt volna. Minden emeletről egyszerre indultak el a rakéták, fényárba vonva a monumentális tornyot újra és újra, miközben a városban mindenfelé a magasba szöktek a tűzijáték-rakéták.

Már az első percben megdőlt a rekord, de a java még csak most kezdődött, ahogy az ünneplők, Dubaj utcáin kurjongatva, áttáncoltak a 2014-es évbe.

Hosszú perceken keresztül tartott a parádé, majd, amikor a műsor véget ért, mindenki egyként kiáltott fel. Repkedtek az újévi üdvözletek, az emberek egymás nyakába ugrottak. Jókedvük rám is átragadt és mosolyogva néztem körbe a körülöttem ünneplő tömegen.

Aztán egyszer csak megláttam a csapat lányt, akik az imént olyan jót mulattak, amikor elhaladtunk mellettük. Tekintetünk találkozott és én kedvesen rájuk mosolyogtam, amire ismét csak vihogás volt a válasz.

Aztán egyszer csak összesúgtak, és végül egyikük kivált a csoportból és odasétált hozzám.

- Happy New Year! - mondta félszegen, de még mielőtt bármit is válaszolhattam volna, két keze közé fogta az arcom és ajkait az enyémekhez tapasztotta.

Annyira meglepett, ahogy nyelve a számba hatolt, hogy egy pillanatra le is dermedtem. De testem kis késéssel reagált, hogy átöleljem derekát és mohón visszacsókoljam.

Épp csak elkezdtem volna élvezni a pillanatot, amikor végül kibontakozott ölelésemből és halkan kuncogni kezdett. Aztán búcsút intett és vissza sietett barátnőihez, akikkel ismét röhögcsélésben törtek ki.

Kamaszok.

- Látom, te is jól szórakozol azért - térített magamhoz Szalma hangja, aki ismét megjelent mellettem, kibontakozva a tömegből.

- Meglehet - kacagtam fel.

- A kis csitri! Ellopta az újévi csókomat - tettetett sértődöttséget. - Nekem így mi jut?

- Talán majd jövőre - vigyorogtam. - De a szállodában kaphatsz majd még kis kárpótlást - markoltam gyengéden a fenekébe.

Mindketten felnevettünk, majd még egy kacsintás kíséretében hozzátette, "Ezt be is hajtom majd" és mi is belevetettük magunkat az önfeledt buliba.