Jégverem

B-vel a föld körül

Utazás az egyre kevésbé fagyos északon.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

****************************************************************************

A fagyos fuvallatok úgy simítottak végig testemen, mint egy perverz öregember jéghidegre aszott ujjai. Vagy hasonlíthatnám inkább a vasorrú bábához, akinek karmokká görbült, aszalt szilvává ráncolódott ujjainak fagya valahogy mindig megtalálta magának az utat csupasz bőrömhöz, a mélyen a bugyimba tömött bélelt kabát és a vastagon az arcom köré tekert sál ellenére is. Még úgy is, hogy előbbi még egy csupaszra borotvált csimpánzt is életben tartott volna abszolút nulla fokon is, az utóbbiban pedig alig kaptam levegőt.

És még látni se sokat láttam. Egyrészről az arcomra tekert sál és a mélyen a fejembe húzott sapka között szabadon maradt rés alig pár centis volta miatt, másrészt amiatt a förgeteg miatt, amit a helikopterünk rotorja keltett. Bár olyan magasan voltunk, hogy egy ilyen sík területen közel s távol nem találnék semmit, ami lekorlátozza látómezőmet, a propeller keltette hófúvás mégis bántóan klausztrofób érzetet keltett.

Nem mintha amúgy lett volna túl sok minden néznivaló. Amikor átláttam a szilárd különböző fázisaiba merevedett víz levegőbe eregetett függönyén át, vagy pár pillanatra kitisztult a levegő, akkor se pillantottam meg mást, csak lankás, köves-sziklás pusztaságot, ameddig a szem ellát, mélyen hódunyhájába takarózva. Persze így jár az ember, ha télen közelíti meg ezt az Isten háta mögötti területet. Nyáron az európai érzékeknek nem sokkal melegebb időben azért a füves, néhol virágokkal borított táj üdítőbb látvány lett volna.

Most azonban olyan kietlen és marcona volt minden, hogy ennek láttán George R. R. Martin is addig nyalogatná a szája szélét, amíg az összes szakálla ki nem kopik, hogy ilyen tökéletes példa tárul a szeme elé arra, amilyennek ő elképzelte a vidéket azon a benganagy jégből épült Falon túl. Igaz, a jó Georgie már elkésett. Az oroszok ugyanis pár évszázaddal megelőzték őt a terület bekebelezésével. Annak ellenére, hogy a helikopterben mellettem álldogáló Katyerina is éppoly idegen volt itt, mint a tengerészkinézetű amerikai író lett volna.

Ő is didergett. Bár semmivel nem hasonlított kevésbé egy Michelin-babára, mint én a vastag ruházat alatt, és ráadásul a világ egyik leghidegebb vidékéről származott, a fagyott öregasszony kampós ujjai talán rá is szemet vetettek, ha élhetek ilyen abszurd szóképpel, ami őt sem érintette túl jól. De legendás orosz tél ide vagy oda, itt, a Jeges-tenger partjaitól nem messze, még a nagybundás, a vodkát folyamatos biokazán-üzemanyagként vedelő ruszkik is inkább lettek volna fűszoknyás hula-táncosok. Nem hiába járja a mondás az ezen a földrajzi szélességen élők között, ha a vidéket amúgy ténylegesen ellenőrzése alatt tartó állam központi területein akad dolguk, hogy "lemennek" Oroszországba. Itt már inkább a nyenyecek és hasonló népek voltak a de facto urak, már amennyire persze Moszkva megengedte nekik. Bár miért is ne engedte volna meg egy olyan területen, ahova épeszű, civilizált ember nem tenné be önként a lábát... Ööö, mondom ezt persze én. De még a rénszarvas-pásztorkodásból tengődő nyenyeceknek se volt ez a Jeges-tengerbe nyúló félsziget, ami felett elrepültünk, a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ők is úgy gondolták, ennél a vidéknél már nincs tovább, ha az ember élni akar. Ezért is nevezik a félszigetet világszerte az ő nyelvükön Jamalnak, azaz a világ végének.

És valóban. Az Ob folyó torkolatának nyugati szomszédságában hosszan a dermesztően hideg tengervízbe nyújtózó Jamal-félsziget olyan volt, mintha az utolsó lépcsőfok lett volna egy olyan úton, amin észak felé haladva a hőtakarékosság jegyében egyre több mindent hátrahagy a természet. Itt már csak a sziklák maradtak meg a fagy. És ha folytatjuk az utat, még északabbra meg már csak a tenger. De a végtelen víztömeg se jelentett volna nagyobb egyhangúságot, mint ez, az évnek ebben a szakában különösen üres, élettelen pusztaság. Mindenfelé sziklák, alig kivehető dombok és hó, hó, hó és hó, ameddig csak a szem ellát.

Egészen addig, amíg valami fel nem tűnt előttünk a látóhatáron. Én pedig tudtam, megérkeztünk úti célunkhoz.

Különös látvány volt. Miközben a helikopter lassan ereszkedett, úgy bámultam meredten, mintha legalábbis egy hupilila rinocéroszt látnék a hóban játszadozni pár afrikai pigmeussal. Pedig csak egy lyuk tátongott ott. Egy lyuk a földben, ami viszont mégis olyan idegen hatást keltett ezen a kietlen tájon, mintha utólag hozták volna ide. De persze ki lenne az az agyalágyult, aki Közép-Szibéria északi részére elzarándokol csak azért, hogy egy hetven méter átmérőjű lyukat ásson?

Ezt a kérdést tették fel az orosz kutatók is, amikor tavaly nyáron felfedezték a földbe mélyedő nyílást, majd nem sokkal később még kettőt, szibériai léptékkel mérve, nem messze. Itt, ahol még a madár se jár, csak a rénszarvaspásztorok nagy néha, közel ahhoz a helyhez, ahol pár éve egy tökéletesen mumifikálódott mamut-borjút is találtak, sokkal valószínűbb volt, hogy a természet keze van a dologban.

Nekem is ezen a problémán járt az eszem, ahogy a lassan leálló propeller árnyékában lassan megmozgattam tagjaimat, mielőtt egy esetlen kőóriásként lekacsáztam volna a fagyott talajra.

Katyerina viszont sokkal gyorsabb volt. Hiába fagyoskodott ő is, mégis sokkal nagyobb elánnal vetette ki magát a repülésre kifejlesztett alkalmatosság ajtaján, hogy vidáman a földben tátongó nyílás felé kocogjon. Persze az is lehet, hogy ezzel akarta fűteni magát, nekem viszont még ehhez a megoldáshoz is kevés energiám maradt megmerevedett tagjaimban. Így végül csak lassú léptekkel poroszkáltam barátnőm után, az egy pillanatra sem melegedő levegőben, közben végig az előttünk tátongó vermet bámulva.

Arra hamar rájöttek a tudósok is, ami nyilvánvaló, hogy kicsi az esélye bárminemű direkt emberi beavatkozásnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyunk ludasak a valószínűleg pár évesnél nem idősebb lukak keletkezésében, amiatt viszont egy fajankó se jönne ilyen messze északra, hogy csak úgy egy lukat kaparjon a semmi közepén.

Katyerina meglepően fürgén szorgoskodott. Akár a belső fűtését akarta így megoldani, akár nem, még unott kísérőinknél is fürgébben segédkezett a méretes nyílás peremén felállítani a leereszkedéshez szükséges kötél végét biztonságosan tartó szerkezetet.

Nekem meg csak ekkor suhant át az agyamon, hogy talán mégse volt olyan jó ötlet otthon, a kellemesen meleg szobában kitalálva, hogy ereszkedjünk le ebbe a katlanba.

Most már viszont nem volt visszaút. Többek között azért sem, mert miután végzett a szereléssel, Katyerina már el is tűnt a mélységben, végig a kötelet markolva. Amikor én is odaértem, a helikopter pilótája érdeklődve nézett rám, kérdőn felvonva szemöldökét símaszkja alatt. Szóval, ha a kíváncsiság nem is hajtott volna még tovább is, akkor se lett volna más választásom. Sóhajtottam egyet halkan és merev ujjaimat én is a kemény fémhágcsó köré fontam.

Az üreg nem volt kifejezetten mély, de még így is úgy éreztem, mintha egy örökkévalóságig ereszkedtem volna a késvágással készülthöz hasonlatosan sima felülettel rendelkező fallal párhuzamosan. Amikor végül talajt értem egy pillanatra már szokatlanná is vált, hogy szilárdat érzek a talpam alatt.

Katyerina viszont nem zavartatta magát és virgonc kislányként rohangált fel-alá a verem üres fenekén. Az egészre keresve se lehetett volna jobb szót találni a "különösnél". Már a lyukra, nem szőke barátnőm energiahiányára. Annyi bizonyos volt, hogy végső soron a természet hozta létre, de hogy hogyan és miért...

Persze ha lettek volna nálam műszerek, sokkal könnyebben megállapíthattam volna én is, még akkor is, ha nem tudom amúgy előre. Ugyanis a verem alja messze nem volt olyan üres, mint első látásra, meg amúgy sokadikra is tűnt. Az idelenn lappangó érdekesség, ugyanis se szemmel nem látható, se orral ki nem szagolható. Füllel meg még annyira sem hallható. A megfelelő műszerek viszont egyből kimutatták volna. A magas metán-koncentrációt.

Végső soron az ide érkező és a lukakat vizsgáló orosz kutatók se jutottak másra, csak arra, hogy a metán hozhatta létre ezeket a nyílásokat.

Ugyanis, havas téli táj ide, füves, virágos rétes nyári táj oda, annyira északon járunk már, hogy itt a fagy sohasem szűnik meg teljesen. Legfeljebb a mértéke változik, a felszínről eltűnik a hó és a jég, odalenn, a föld alatt azonban egész évben megmarad.

Ez már így van több millió éve. Az ember ugyan hajlamos evidenciának venni a sarkvidékek hósapkájának létét, de ez egyáltalán nem annyira régi jelenség. Még a dinoszauruszok kipusztulása után is évmilliókig magán a sarkpontokon is inkább a fenyvesek voltak a jellemzőek. Már persze amikor volt ott épp szárazföld. Aztán jött a jégkorszak, ami pedig olyan szempontból máig nem múlt el, hogy az északi végeken, na meg persze az Antarktiszon is, akkor csontkeménnyé fagyott föld máig nem engedett fel.

Bizony. Olyan talajon lépkedtünk ezen a vidéken, ami több millió éve egy pillanatra sem engedett fel. Egészen mostanáig.

Na és itt lép képbe az ember hatása, mert hiába nem jött ide senki ásóval vermet kialakítani, közvetett módon mégis mi lettünk a felelősök. Már persze abban a mértékben, amiben elfogadjuk, hogy az ember a felelős a globális felmelegedésért. A tényét ugyanis nehéz lenne tagadni, de egyesek szerint természetes folyamatról, az utolsó jégkorszak utáni felmelegedésről van szó.

De legyen akárhogy is, a folyamat elérte azt a szintet, amikortól már öngerjesztővé vált. Az olyan vidékeken ugyanis, mint például a Jamal-félsziget, nem csak maga a talaj fagyott össze, illetve nem csak víz szilárdult bele. Rengeteg egyéb anyag is megkötődött a kemény talajban, többek között metán. Ezt nevezik a szakértők permafrosztnak. Azt a fagyott talajt, amiben nagy mennyiségű megkötött metán is található. Ez a színtelen, szagtalan szénhidrogén azonban nem marad mindig ott. Ha a fagyott talaj felenged, kiszabadul évmilliós csapdájából és... bumm.

Azt a fene se tudja, kitörés volt-e, vagy csak beszakadt a talaj, esetleg szimplán csak szépen lassan elolvadt a valaha az üreget kitöltő anyag, mindenesetre a metán utat tört magának a felszín felé, kialakítva ezeket a mélyedéseket. A levegőbe kerülő immáron légnemű anyag pedig bevetette az üvegház-hatást erősítő tulajdonságát, nevezetesen hogy benntartja a Föld légkörében a felszín által kisugárzott hőt, aminek következtében még tovább nő a hőmérséklet, még több permafroszt olvad meg, még több metán kerül a légkörbe és a kör így folytatódik tovább és tovább.

A metánnak azonban, úgy tűnt, alacsonyabb hőmérséklet is megfelel, mint nekem, én ugyanis továbbra is, itt állva a kiszabaduló gáz létrehozta üregben, úgy éreztem, majd szétfagyok. Tudom, gonosz megjegyzés, de akkor el kellett volna egy kis felmelegedés.

- Na mi az, odafagytál? - jelent meg hirtelen mellettem Katyerina. Sálját lehúzta arcáról és most kipirult képpel vigyorgok.

- Örülök, hogy te jól érzed magad - csipkelődtem -, de én például az ujjaimat már alig érzem. - Felemeltem a kezem és óvatosan megmozgattam említett tagjaimat. - Egy élmény itt lenni, de ennek a fickónak - mutattam fel kezem huncut mosoly kíséretében - azért nem ártana egy kicsit melegebb hely.

- Ó! Azon segíthetünk - somolygott Katyerina és felcsillantak fényesen kék szemei.

Én csak kérdőn felvontam szemöldököm, ő azonban közben levette saját kesztyűit, hogy az övcsatjával kezdjen bajlódni neki is jócskán merev ujjaival. Majd végül, amikor nagy sokára sikerült kibontania, ismét rám vigyorgott, megfogta az imént lóbált kezemet és óvatosan lehúzta róla a kesztyűt.

- Ide teheted - mondta. - Itt jó meleg van.

Azzal, meg se várva válaszomat, nadrágjába tolta kezem. Ujjaim erre, gondolkodás nélkül, azonnal megindultak és lassan előrehaladva behatoltak barátnőm bugyija alá.

Katyerina megborzongott hűvös érintésemtől, én azonban éreztem, ahogy tenyeremet egyből megtölti hozzá simuló ágyékának melege.

Hosszú percekig álltunk ott mozdulatlanul, csak mosolyogva bámultunk egymás szemébe. Egészen addig, amíg hirtelen meg nem szólalt odafentről egy hang.

- Hé, gyévuská! - kiáltott a pilóta. - Minden rendben odalenn?

- Igen. Persze - válaszoltam kissé merengő hangon, majd megráztam a fejem, hogy erőt gyűjtsek és hangosabban folytassam. - Mindjárt megyünk fel.

A pilóta bólintott és feje eltűnt a nyílás pereme mögött, én pedig ismét Katyerinára néztem, hogy vigyorogva még hozzátegyem: - Csak előbb még melengetem kicsit a kezem.

Azzal fél kézzel letornáztam a másik kesztyűmet, hogy azt a fagyoskodó kezemet is bedugjam az előbbi mellé a kellemesen meleggé váló bugyibelsőbe.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvass más emberi beavatkozással létrejött lyukakról is B tolmácsolásában itt: A pokol kapuja