Piramis

B-vel a föld körül

Több dolgok vannak a trópusi szigeten, mintsem bölcselmetek álmodni képes.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) is.

******************************************************************************

Fáradtan roskadtam le a durva, kavicsos domboldalra. Ennél hálásabb már nem is lehettem volna a lépcsőzetes felszínkialakításért, mivel így, akárcsak egy fotelben, kényelmesen el tudtam nyújtózni, az elmúlt órákban térdig legyalogolt, fájdalomtól lüktető lábamat pedig henyén kinyújtóztatni. Akárcsak egy fotelben. Egy kőből lévő fotelben, de akkor is fotelben. Ne legyünk telhetetlenek!

Lehunyt szemmel hátravetettem a fejem, hogy magamba szívjam az éltető levegőt. Bár az se hozott sok enyhülést. Úgy izzadtam, mintha csak egy igásmarha lennék, aminek megállás nélküli munkával kellett felszántania ezt az egész szigetet.

Erre mondhatná az ember "Mégis, mi az a munka? Egy röpke kis semmi idő alatt megvan." De ha tényleg megcsináltam volna, még akkor se döbbentem volna rá jobban, mennyire félrevezető lehet, ha pusztán egy sziget kétezer négyzetkilométeres alapterületére koncentrálunk. Főleg, ha az a sziget történetesen ez a sziget.

Letöröltem kézfejemmel az izzadtságot homlokomról, hogy aztán tenyeremmel végigsimítsak lófarokba fogott hajamon. Ez után a következő mozdulattal lágy hullámzásra bírtam rángatásommal teljesen átnedvesedve a bőrömhöz tapadó toppomat, miközben a vékony sort alatt csak zoknim és túrabakancsom fedte lábaimat széttártam, hogy még jobban átjárjon az enyhe légmozgás. Közben pedig felemeltem a tekintetem, hogy enyhülést remélő pillantást vessek a láthatáron nem is oly távol kéklő tengerre.

Egy pillanatra irigyeltem a nagy türkizség peremén a homokban heverészőket. Bár engem az Ördög vasvillájával is emberfeletti kihívás lenne napozásra bírni, az árnyékban henyélés, a fürdés az óceánban, na meg a mindenfelé lófráló csinos, bikinis csajok abban a pillanatban mindennél jobban vonzottak. Nem is beszélve arról, hogy az embernek ezek jutnak először eszébe, ha meghallja a Kanári-szigetek, és azon belül is különösen Tenerife nevét. A kis szigetcsoport Marokkó partjaitól nem messze a napsütötte tengerparttal, meleggel, óceánnal, csajokkal, sörrel... Mi kell még?

Nekem nem túl sok minden, mégis végül itt kötöttem ki, a parttól tetemes távolságra a domboldalban ücsörögve. Mert nekem látnom kellett, hogy Tenerife nem csak ennyi. Ó, messze nem.

Ha az ember arra gondol, mi fér el kétezer négyzetkilométeren, amikor a terepformáló éppenséggel nem Állam bácsi, hanem Természet anya, akkor nem sok minden jut eszébe. Itt viszont utóbbi, egy ilyen talpalatnyi földön is alaposan felgyűrte az ingujjat. Megtalálható itt ugyanis minden, amit csak az ember az őserdőtől a sivatagon keresztül a magashegyvidékig el tud képzelni. A homokos part mellett persze.

És ezzel még csak meg sem elégszik. Ha például azt a kérdést tennénk fel, mi Spanyolország legmagasabb pontja, nagy valószínűség szerint mindenki a Pireneusokban kezdene el keresgélni. Szó se róla, az észak-spanyol magashegység legteteje, a Mulhacén, a maga majd háromezer-ötszáz méteres magasságával helyre kis dombocska. Ezen a kis szigetcsoporton, és azon belül is konkrétan Tenerifén, itt tornyosul a Teide, ami egy bő kétszázast még ráver. Azzal pedig, hogy a spanyol hajósok a középkor alkonyán az ibériai ország koronája számára meghódították a Kanári-szigeteket, új legnagyobb hegyet is kaptak.

Mert bizony, hiába a marokkói partok közelsége, nem adják olyan forrón a kását... Vagy mi a fene. Az észak-afrikai rabszolga-kereskedők ugyanis elkirándulgattak néha a keletibb szigetekre emberanyagot gyűjtögetni, azonban ezek a vállalkozások sokkal nehezebbnek bizonyultak, mint ahogy az elsőre tűnik. Na nem a helyiek makacs ellenállása, sokkal inkább a természet könyörtelen törvényei miatt. Légvonalban mért távolság ide vagy oda ugyanis, az Atlanti-óceánban futó tengeráramlatok iránya okán sokkal könnyebb megközelíteni a Földnek ezt a szegletét Európából, mint Afrikából. Ezért hát a jó muszlimok nem törték magukat különösebben, a spanyol hajósoknak viszont épp kapóra jött az óceánt széltében-hosszában átszelő utak megállójaként. Még egy bizonyos Kristóf is megfordult itt, amikor az az égetnivalóan bolond ötlete támadt, hogy nyugat felé elhajózva közelíti meg Indiát. Csak azzal nem számolt, hogy közben az útját állja egy másik kontinens.

Így hát, szegről-végről, a Kanári-szigetek lett az első spanyol gyarmat, és még ma is, ha Tenerife utcáin jár az ember, inkább érzi magát valahol a karibi szigetvilágban, mint a spanyol anyaföldön. A helyi őslakosok viszont ennek már kevéssé örülhetnek, mivel ami meg is maradt belőlük, az beolvadt a kolonizálókba. Amit pedig tudtak, ahogy éltek, az talán örökre elveszett.

Pedig nem csak pár őskori szinten tengődő emberhordát vesztett a világ. Ezt mi sem bizonyíthatja jobban, mint az az építmény, amin a sejhajomat nyugtattam épp. Mert bizony, bár a fene se tudja, menyi volt belőle a természetes alap, ezt a lépcsőzetes oldalú dombocskát, amit bátran nevezhetünk nevén piramisnak, kétséget kizáróan homo sapiens-kezek alkották.

Csak épp azt nem tudni, kik és mikor. Volt, aki azt vetette fel, hogy talán az egyiptomiak megunták az újabb és újabb hódítókat, aztán eltolták a faszekeret nyugat felé, míg végül, az óceánon átkelve, eljutottak ide. Vagy, ha már itt tartunk, még egyszer átlendülve a nagy kék vízen, ők tanították volna a majákat is, hogy építenek piramist a nagyfiúk.

Hogy így volt-e, azt talán sose tudjuk meg. A güímari piramisok pedig, a nevüket adó településtől nem messze, némán őrzik titkukat, most épp a fenekem alatt, várva, hátha valaki egyszer megfejti őket.

- Nicsak, nicsak! - rántott vissza egy csilingelve felkacagó hang a valóságba, tekintetem pedig egy gyors rántással barátnőmre ugrott, aki már-már tenyérbemászóan ingerlő ruganyossággal haladt felém a piramis oldalában. Még kibontott hosszú, barna haja is úgy hullámzott feje körül, mint egy sötét glória. Mintha csak a haza föld erőt öntött volna belé. Bár messze jártunk Chilétől. - Ennyire kifullasztott ez a kis séta?

- Kapd be, Fernanda! - morogtam. Bár nagyrészt tréfának szántam, porzó torkom reszelős zihálása olyan tónust kölcsönzött neki, mintha a szavakat egy csőre töltött géppisztollyal nyomatékosítottam volna. Meg is nyaltam ajkaimat és előhorgásztam táskámból a vizes flakonomat, hogy alaposan meghúzzam.

- Ezer örömmel - kacagott fel társam, szerencsére pontosan megértve mondanivalóm célját. - De mit is? - telepedett le közben mellém, de a csodálatos, tengerre nyíló panoráma helyett végig csak engem bámult, huncut mosollyal az arcán.

- Nem tudom - vontam vállat. - Azt rád bízom.

- Mmm! - húzódott még szélesebbre mosolya. - Adtál is egy ötletet. - Azzal keze egy kígyó fürgeségével siklott széttárt combjaim közé, hogy ujjai hegyével végigsimítson a csak két vékony réteg szövet által takart ágyékomon.

- Hé! - borzongtam meg, miközben sebesen összezártam lábaimat és körbe néztem. - Megvesztél? Itt akarsz huncutkodni, ahol bárki megláthat?

- Egy szép hölgynek nem tudok ellenállni - csillogtak a szemei.

- Még mázli, hogy abból nincs itt egy se - ugrattam, miközben ismét beleittam vizembe. Az ő vágyakozó tekintete azonban egy pillanatra se lankadt. Keze továbbra is a combom simogatta, én pedig éreztem, ahogy ereimben egyre hevesebben lüktet a vér. - Legalább... legalább addig türtőztesd magad, amíg vissza érünk a szállodába!

- Oké! - pattant fel lendületből. - Aki utolsónak ér oda, az lesz alul.

És már szökdécselt is lefelé a piramis oldalában. Én pedig nem tudtam megállni, hogy mosolyogva megcsóváljam a fejem és lassan, öregasszonyosan feltápászkodva utána botorkáljak.

************************************************************************

Ha tetszett, olvass arról is, amikor B Latin-Amerikába látogatott. Mondjuk itt: Sótükör