A következő címkéjű bejegyzések mutatása: B és Katyerina. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: B és Katyerina. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. május 8., vasárnap

Szellemváros

B kalandjai a múlt ködében

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

****************************************************************************

 A vékony ágacskák recsegése bakancsom talpa alatt szinte már fülsértően visszhangzott az elhagyatott utcán. Mint amikor az ember lopakodva készül beosonni valahova, igyekezve nem megtörni a néma csendet, aminek következtében még a legkisebb nesz is egy szőnyegbombázás zajával ér fel a számára.
Itt azonban már csak azért sem kellett osonni, mert közel s távol nem volt senki, aki elől el kellett volna rejtőzni. Egymagam gyalogoltam végig a kihalt utcán, az omladozó, megroskadt épületek sorfala között, a mindent benövő természet ágainak folyamatos recsegésétől kísérve.
Az egész olyan volt, mint egy temető. Mint egy hatalmas sírkert, mely az idő vasfogától megszorongatva simul bele az enyészetbe. Akárha száz éves álomból ébredtem volna, hogy végiggyalogoljak azon, amit egykor az ember masszív lábnyomaként a földbe mélyesztett, és ami viszont mostanra már omladozni kezdett, elvesztette alakját és lassan a felismerhetetlenség köntösét magára öltve tér vissza fokozatosan oda, ahonnan vétetett.
Mintha csak átaludtam volna a nukleáris apokalipszist, aminek következtében az emberiség kollektív és kölcsönös seggrepacsijával kiirtotta magát. Olyan volt, mintha az első világháború ismétlődött volna meg nagyobban. Nem véletlenül nevezik az első világégést Európa kollektív öngyilkosságának. Ha „csak” azt ismételtük volna meg világszinten, olyan vérontással és utána egy olyan új spanyolnáthával, ami kiírtja, vagy legalábbis többszörösen megtizedeli az emberiséget, a hátramaradt romok valahogy így néztek volna ki. A romok, melyeket utána, emberek híján, akik újjáépítenék, egy új hódító vette volna birtokba. Egy új hódító, aki ugyanakkor nagyon is ősi. Maga a természet.
Itt ugyan nem volt háború, legalábbis a közelmúltban biztosan nem, az eredmény mégis nagyon hasonló lett. Kamaszkorom egyik filmélményét juttatta eszembe, ahogy ott sétáltam az omladozó falak között, melyeket keresztül-kasul befontak a különböző növények indái, szétfeszítve a téglafalak alkotóelemeit. Ahogy a természet visszavette, ami egykor az övé volt. Ugyanez történt a Blue Gender című anime-sorozatban is, igaz, ott Föld Anya kissé erőszakosabb módszerekkel ebrudalta ki az embereket már-már gennyes fekéllyé váló városaikból. Genetikai mutációk sorának eredményeként létrejött óriás lényeket szabadított rájuk, melyek ugyan fémmel, téglával és vezetékekkel táplálkoztak, lebontva a természet számára felesleges dolgokat, ínyencségnek bepusziltak néha egy pár homo sapienst is, csak hogy tudjuk hányadán állunk.
Ezzel az indákkal behálózott oszladozó vidéken persze konkrétan ilyesmi nem történt. Sokkal profánabb okok bírták arra az embereket, hogy maguktól eltávozzanak, karöltve az olyan farkasaikkal, melyeknél gyorsabb ellenfelet a természet legfeljebb az anime szörnyeinek, a blue-nak képében tudna alkotni. A többi emberrel.
Nem kellett ide természeti csapás, vadállatok vagy háború, hogy a Shengshi-szigetcsoport teljesen elnéptelenedjen és az utolsó kiscserkész is visszaadja a kulcsot a természetnek. Még csak olyan huncutság sem kellett, mint az a kis pukkanás Csernobilban, ami életveszélyessé tette volna a környéken maradást. Ezeken, a Jangce hatalmas folyamának torkolatvidékén sorakozó szigeteken biológiai értelemben semmi nem akadályozta hosszú távon se az ember túlélését (még a Blue Gender világában sem, hiszen, mint azt a sorozatból megtanultuk, a blue nem tud úszni, így a szigetekre csak bajosan jut el). Az ember, és különösen a pekingi vezetés, na meg a fajunk mindenáron fejlődésre való törekvése azonban ezt a „hibát” is kiküszöbölte.
A település határától alig negyed órás kényelmes séta után elértem azt a pontot, ahol az utca egy takaros kis térbe torkollott. Legalábbis anno, valamikor takaros lehetett a maga bájos vidékiességében. Főleg egy olyan országban, ahol egy nagyságrendileg Butapestnyi méretű, kétmilliós emberhalmaz a maga toronyházaival, emeletes körforgalmaival és szupermarketeivel senki által nem ismert Isten háta mögötti kisvárosnak számít. Itt azonban ez volt a halászfalu, és egész Shengshan sziget központja. Itt ugyanis halászok éltek. Méghozzá évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül, a világtól, és még a kontinentális Kínától is, a Jangce folyamának torkolatvidékével és a tenger peremével elszigetelve, semmi mással nem törődve.
Ahogy belöktem a téren álló egyik ház jócskán korhadásnak indult ajtaját és beléptem az elhagyatott belső térbe, ahol a padló még a kinti ágacskáknál is hangosabb recsegéssel üdvözölt, elém tárult a kényelmes, visszafogott, de mégis lakájos otthon. Az a világ, amelyet az évszázadok viharai és a változás szelei se nagyon érintettek, legyen szó háborúkról, polgárháborúkról, felkelésekről, kulturális változásokról vagy kommunizmusról. Bár az utóbbi végül csak maga alá gyűrte, igaz, nem úgy, ahogy az ember elsőre gondolná.
Lassú léptekkel haladva, némán hunyorogva szemléltem az egyszerű belsőteret, melyben szűk harminc éve még a külvilággal nem törődve, a maga megszokott tempójában zajlott az élet. Az emberek hordták be a tengerről a halat, a konyhaasztalon megpucolták majd elkészítették, vagy vitték eladni azoknak a falusiaknak, akik kézművesmunkájukkal vették ki a részüket a közösség életéből. Úgy, ahogy évszázadok óta szokás volt.
Észrevétlenül elmúlt felettük az európai gyarmati terjeszkedés, a császárság bukása, két világháború és Mao véres diktatúrája. Sőt, talán még azt sem érzékelték, amikor az önkényúr halála után hatalomra jutó Teng Hsziao-ping elindította a reform szeleit mely, ugyan csak évtizedekkel később, de őket is elérte.
Kína fejlődött és fejlődik. Az új kormányos belátta, hogy a régi bezárkózó vadkommunista törekvései csak káoszt és nyomort szülnek, így óvatosan, de nyitott a világ felé. A világ pedig kapva kapott az alkalmon és, persze csak amennyire Teng és utódai engedték, na meg természetesen busás haszonért cserébe, átadták vívmányaikat a Középső Birodalomnak is.
A fejlődés pedig mindent elért, köztük a halászatot is. Shengshan hagyományos, ódivatú halászai pedig egy idő után már nem vehették fel a versenyt a kontinens nagy tengerparti városaiban a kikötőkből kinövő halászflottákkal és gigantikus feldolgozóüzemekkel. A nagyvárosok nőttek, Shengshan helyzete pedig egyre kilátástalanabbá vált. Aztán a helyi családok, azokkal az emberekkel együtt, akik ebben a házban is éltek, ahol az asszonyok ezen a konyhaasztalon pucolták a halat itt, előttem, miközben a gyerekek a lábaik körül játszottak, az újabb nagy, világszintű változások szeleitől kísérve, a huszadik század utolsó évtizedének beköszönte előtt szedték a cókmókjukat és ők is beköltöztek Sanghajba, vagy valamelyik másik kikötővárosba, a nagy üzemekben dolgozni. Őseik földjét pedig lassan ismét a saját képére formálja a természet.
Némán álltam a masszív, de már erőteljesen repedező konyhaasztal mellett. Lenyűgözve figyeltem az ormótlan, de ódonságával mégis tiszteletet parancsoló bútordarabot, miközben kezemmel óvatosan végigsimítottam rajta, vigyázva, nehogy túl közeli barátságot kössek néhány szálkával.
A csend lepelként borult rám. Csak a madarak csicsergése és a levelek zizegése a lágy szellőtől csapta meg a fülemet. És a léptek zaja.
Vártam már, hogy Katyerina mikor ér utól és nagyon jól sejtettem, miben mesterkedik. Nem véletlenül maradt le mögöttem és most is hallottam óvatos léptei neszén, ahogy lassan ólálkodik mögöttem. Már az utcán sétálva is vártam, mikor lopózik mögém, hajol a fülemhez és suttogja bele, hogy "Hu!", vagy valami ehhez hasonlót. Fel voltam készülve rá.
Nem tudtam, mennyire látja az arcomat, így hát igyekeztem a lehető legjobban visszafogni az arcomra kiülni készülő mosolyt, miközben látszólag továbbra is az asztalra koncentráltam, de valójában azt figyeltem, hogyan közeledik mögöttem a szőke kis szellempalánta.
Aztán, amikor minden porcikámmal éreztem, ahogy mögém lép és már veszi is a levegőt, megpördültem, dereka köré fontam a karomat és magammal rántva két vállra fektettem az asztalon, lefogva a csuklóit.
- Hu! - vigyorogtam rá önelégülten, mire ő is csak vidáman felnevetett.
- Hu! - kacagtak szikrázóan kék szemei, én pedig csak mosolyogtam és figyeltem, ahogy legyezőként szétterülő arany fürtjei ölelésében mosolya egyre csak szélesebb lesz. - Na mi az? - fonta derekam köré lábait, hogy közelebb húzzon magához. - Akarsz valamit? - vonta fel cinkosan a szemöldökét.
- Lehet - somolyogtam és ágyékához simítottam enyém, majd előre hajoltam, hogy megcsókoljam mézédes ajkait.
Szája mohón tapadt az enyémre és éreztem kezeim alatt, ahogy csuklója is megremeg a tettvágytól.
- De nem itt - haraptam meg gyengéden alsó ajkát. - Még a végén sündisznót csinálnánk belőled - engedtem el egyik kezét, hogy végigsimítsak oldalán.
- Akkor?
- Biztos van odabenn egy ágy - böktem fejemmel a szoba kidőlt ajtaja felé.
- Mmm! Jól hangzik - vigyorgott Katyerina és kiszabadította másik kezét is, hogy közelebb húzódhasson hozzám és nyakam köré fonhassa karjait. - Menjünk!
Hangosan felkacagtam, de nem szóltam egy szót se, csak átkaroltam vállát, másik kezemmel pedig átnyúltam térdei alatt, hogy a karjaimba emeljem és meginduljak vele a reménybeli ágy felé.

*******************************************************

Ha tetszett, kalandozz B-vel más szellemek földjére is!

2015. március 27., péntek

Vadkelet

B-vel a föld körül

B és minden, ami orosz.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

****************************************************************************


Az első pillanatokban fogalmam se volt, mi ébresztett fel. Az éjszaka sötétjébe vesző tágas helyiségben úgy telepedett rám a fülledt, száraz levegő, mint egy szürkület utáni démon, mely csak arra vágyik, hogy kiszívjon minden nedvességet a nyugovóra térő áldozatból.
A torkom úgy porzott, mintha legalább egy hete nem ittam volna. Igaz, ezen a vidéken az sem állt volna távol az igazságtól. Persze csak ha elfeledkezünk az este nyakló nélkül vedelt kerítésszaggató vodkáról. Mit kerítésszaggató? Az a kritikán aluli lőre kb. olyan erejű volt egy kerítésre nézve, mint egy atombomba. Már előre féltem, milyen másnaposság vesz majd rajtam hatalmat másnap. Most azonban még mindig munkált bennem az alkohol. Sőt, mintha az egész a testem alsóbb tájai felé vándorolt volna.
Ekkor ébredtem csak rá, mi motiválta a szervezetemet, hogy megkongassa a vészharangot és újraindítsa a rendszert. Ha nem teszi, valószínűleg a reggeli fejfájás a bevedelt alkohol átalakított formájából álló tócsa közepén ébredve ért volna.
Nyögtem egyet halkan és megmozgattam izmaimat a durva anyagú pokróc alatt. Bár ebben a hőségben még meztelenül is majd meggyulladtam alatta, mégis azért magamra terítettem a biztonság kedvéért a rögtönzött takarót. Errefelé nem ritka a hatalmas hőmérséklet-különbség a nappal és az éjszaka között és a másnaposságnál már csak a megfázással párosuló másnaposság lenne a rosszabb.
Magamra terítettem. Vagy inkább magunkra, helyesbítettem, amikor az agyam már elérte a kellő fordulatszámot és tudatára ébredtem a mellettem pihenő alakra, akire pár pillanat alatt átragadt a mozgolódásom. De Katyerina nem ébredt fel. Csak álmában feljebb húzta az érdes pokrócot mellein és hátat fordított nekem. Azonban ha, még ha tudatlanul is, takargatni akarta volna magát, csapnivaló munkát végzett, mivel a mozgás hatására összegyűrődő daróc csak szőke fürtjei által némiképp elfedett lapockáit, derekát, formás fenekét és combjait teljes mértékben szabadon hagyta a kutató tekinteteknek.
Elmosolyodtam, ahogy figyeltem az odabent alig derengő félhomályban. Legszívesebben a hátához simultam volna és a combjai közé csúsztatom a kezem, hogy őt a gyönyör hullámai ébresszék fel. De nem tehettem. Altestem kínos, feszítő érzéssel jelezte, hogy az irány sokkal inkább az ellenkező kellene hogy legyen, amerre a kijáratot tudtam.
Mordultam egyet és lassan feltápászkodtam, hogy az inkább sötétségbe mint félhomályba hajló fényviszonyok között kitapogassam az esti pásztoróra során szétszórt ruháimat. Tagjaim könnyűek voltak, fejem viszont nehéz, miközben magamra húztam bugyimat, farmeromat és melltartó nélkül rögtön egy bő pólót. Először mezítláb indultam el az ajtó felé, majd amikor már ilyen illuminált állapotban is fájdalmas érzésként jutott el agyamig az idebent is nagy mennyiségben szétszóródott kavicsok talpszúró érzése, inkább zsörtölődve visszafordultam a bakancsomért, amit zokni nélkül, csak sebtében húztam fel. Még megkötni is csak pár lépés után kötöttem meg, amikor tántorgás közben már harmadszor akartam orra bukni.
Kazah sztyeppe
Amint kiléptem a leginkább csak egy rozoga pallóra emlékeztető ajtón, mélyen magamba szívtam a csendes éjszaka üdítő levegőjét. Reméltem, hogy tisztasága rám is átragad. Bár... jobban belegondolva, ha az a másnaposságot nem előzi meg, inkább nem akartam tiszta fejet még egy jó ideig. Inkább csak megráztam a fejem és lassan botorkálva elindultam, igyekezve nem orra bukni valamiben, miközben megkönnyebbülésre alkalmas helyet keresek.
Bár az is igaz, ezen a helyen nem sok mindenben lett volna lehetőségem elhasalni. Maximum ha az épületek falának megyek neki, de más nemigen akadt. A kristálytiszta égről mindenfajta akadályoztatás nélkül leragyogó hold fényében még valamennyire ki is tudtam venni a jelen körülmények között megnyugtatóan üres tájat. Ameddig a szem ellát, semmi, ami pár centisnél magasabbra emelkedne. Se fák, se nagyobb sziklák, még csak dombocskák vagy apróbb buckák sem. Mindenfelé csak a végtelen, kavicsos, poros síkság. Kivéve persze a semmi közepén elhelyezkedő tavacskát és partján a házikókat.
Már persze ha háznak lehet nevezni ezeket a különös tákolmányokat. Olyan volt az egész, mintha valaki nulla hozzáértéssel tákolta volna össze őket abból, amit a környéken talált, és még azt is sietve. Igaz, nem is álltam messze az igazságtól. De ennek ellenére is volt valami különös ezekben az épületekben. Leginkább pedig az anyagukban. Illetve lett volna, ha nem tudom pontosan, hogy miből készültek.
A közeli Bajkonur szemetéből.
Bajkonur városa
Bevallom, nekem mindig is különös csengése volt a szovjet-orosz kilövőállomás nevének. Talán azért, mert életemben először egy már-már a horror határát súroló posztapokaliptikus sci-fiben találkoztam vele, ahol a történet hősei a csendes-óceáni partvidékről vágták át magukat hol gyalog, hol ilyen-olyan járműveken, az emberevő szörnyek által benépesített ázsiai vadonon egészen idáig, a kazahsztáni sztyeppe közepén, az Aral-tóba, illetve annak már csak a maradványaiba nem sokkal nyugatabbra torkolló Szir-darja folyó közelébe, hogy aztán már rakétával folytassák útjukat az emberiség utolsó menedékekét föld körüli pályán keringő űrállomásra.
Persze az oroszok lehet, megnyalnák mind a tíz ujjukat, sőt, pár oroszt ismerve, a cipőjüktől megszabadulva még húszat is, ha olyan technológiájuk lenne, mint amit a filmben ábrázoltak. De ennek ellenére se panaszkodhattak. Miután a Szovjetunió összeomlott és az amúgy valószínűleg a mindentől, főleg a nemzetközi határoktól való nagy távolsága miatt épp ide telepített űrközpont külföldre, Kazahsztán területére került, Moszkva nem volt rest és 2050-ig bérbe vette Bajkonurt, egy azt körülölelő Pest megyényi területtel együtt. Persze ez a magyar fülnek orbitálisan gigászinak tűnő földdarab szinte elvész a területét tekintve inkább egész Európával összemérhető, és emellett még igencsak ritkán is lakott Kazahsztánban. A ruszkik pedig folytatták tovább a kilövéseket, a világtól teljesen elzárva, a belépést irdatlan bürokráciával megnehezítve. Fogalmam sem volt, Katyerina hogy tudta egyáltalán elintézni, hogy ide jöhessünk, de inkább nem is firtattam. Az ilyen keleties, az oroszokhoz is onnan beszivárgott fűalatti megoldások rendszere jobb, ha titokban marad.
De persze az otthonuktól több száz kilométerre, itt, a leginkább az amerikai nyugatra emlékeztetően üres sztyeppén elzárt személyzetnek is kellett azért a szórakozás. Viszont, ellentétben a vadnyugattal, a vadkeleten nemigen akadtak poros kisvárosok kocsmákkal, éneklő, kánkánozó könnyűvérű nőcskékkel, az indiánokkal meg még annyira se lehetett kergetőzni. De az orosz ember feltalálta magát, és abból a lomból, ami az űrközpontban maradt, a földre visszahulló kilőtt, de immáron feleslegessé vált anyagból a központtól nem messze, de még az orosz ellenőrzés alatt lévő területen összeeszkábáltak egy kis szolgálati nyaralót.
Ahogy szemem lassan hozzászokott a fényviszonyokhoz, fel is derengett előttem a közös konyha épülete, ami egy óriási rakéta testéből kiszelt kör alakú cikkelyből állt. Az egész tényleg olyan volt, mintha az armageddon után így próbálnák újjáépíteni a civilizációt. Ha épp rakétadarabok vannak kéznél, hát abból építünk házat.
Csendben botorkáltam tovább, míg végül találtam egy félreeső helyet az egyik épület mellett. Ilyen körülmények között, pláne az esti buli vehemenciája után, inkább nem akartam megtudni, milyenek a bajkonuri posztapokaliptikus wc-k, úgyhogy inkább az egyik fal mellé guggoltam le elvégezni a dolgomat.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy enyhült a feszültség altestemben és lehunyt szemmel élveztem egy pillanatig a testemben keletkező jóleső ürességérzetet. Vagy talán még egy kicsit tovább is, mert a következő pillanatban közeledő léptekre és hangos kacagásra riadtam fel. Egy ideig talán még el is szundíthattam guggolva vagy valami, mert már olyan közel jártak az érkezők, hogy épp csak feltápászkodni volt időm és a bugyimat meg a nadrágomat felhúzni, mielőtt megjelent volna az épület mögül néhány fickó.
- Á! Gyévuska B! - kacagott fel az egyik srác, akivel az este együtt ittunk. Négy-öt méterre állhatott meg tőlem, de még így is szinte arculcsapásként ért a szájából felém áradó vodkagőz. - Jól telik az éjszaka?
Jellegzetes, erős orosz akcentusából és kiéreztem rögtön az utalást. A többi ismerős is felnevetett, majd a megszólaló egyik barátja hozzátette:
- Nem muszáj ám külön a női szállás. Ha egy kis társaságra vágytok... - Azzal kissé széjjelebb tette lábait és félreérthetetlen mozdulattal előrébb lökte ágyékát.
Mindannyian nevettek. Olyan részegek voltak már, hogy a leheletüktől még a szonda is elhalálozna alkoholmérgezésben. Talán nem is kellene vesződnie az Orosz Medvének mindenféle csúcsmodern fegyverekkel. Elég lenne ezeknek az embereknek a leheletét koncentrálni és máris meglenne a nagytávolságú tömegpusztító fegyver.
- Köszi, de megvan a társaságom - mosolyodtam el sokatmondóan. Nem tudom, mennyire ismerték Katyerinát, meg hogy egyáltalán honnan, de úgy tűnt, túl ittasak most ahhoz, hogy belegondoljanak, mit is értek ezalatt.
- Mázlista - böffentett az első megszólaló, bár igazán nem tudtam rájönni, rám érti-e, szőke barátnőmre, vagy azt feltételezi, hogy titokban beengedtünk egy hímnemű egyedet a női szállásnak kinevezett bungalóba.
De szerencsére nem firtatták tovább. Úgy tűnt, a vodka alaposan kihatott már a rövidtávú memóriájukra, és, ami azt illeti, a hallásukra is, így könnyedén el tudtam surranni, és még annak sem adták jelét, hogy meghallották volna, amikor hangosan jó éjszakát kívántam nekik. Bár ha ők még csak most fejezték be az ivást, nem hiszem, hogy az alvás nekik éjszakai tevékenység lesz. Pláne ha még nem is fejezték be.
Óvatosan visszahúztam magam mögött az ajtót, amikor beléptem a bungalónkba és nesztelenül levetkőztem, hogy aztán visszamásszak Katyerinához a pokróc alá. A részeges oroszok képe már szinte teljesen a homályba veszett emlékeimben, de, összevegyülve az ébredéskor fejemben forgó gondolatokkal, támadt egy gyors ötletem.
Fészkelődtem egy ideig, míg oda nem értem közvetlenül Katyerina mögé, hogy dereka köré fonjam karjaimat és a hátához simuljak.
- Mmm - morgott halkan, félálomban. - Hol jártál?
- Tényleg erről akarsz most beszélni? - suttogtam és gyengéden megpusziltam a vállát.
- Nem - lehelte, miközben megfordult. Inkább csak számhoz nyomta ajkait, minthogy megcsókolt volna, majd szorosan hozzám bújt és a fenekemre csúsztatta kezeit.
Arcomon mosoly terült szét. Éreztem, benne is jócskán munkál még az alkohol, pláne hogy ő nagyságrendekkel többet is ivott nálam. Azonban bármennyire is támadt kedve huncutkodni, kezével a fenekemen pillanatokon belül ismét álomba merült. Velem együtt.

***********************************************************************

Ha tetszett, utazz B-vel egy másik posztapokaliptikusnak mondott tájra is! Történetesen Dániába.

2015. február 28., szombat

Jégverem

B-vel a föld körül

Utazás az egyre kevésbé fagyos északon.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

****************************************************************************


A fagyos fuvallatok úgy simítottak végig testemen, mint egy perverz öregember jéghidegre aszott ujjai. Vagy hasonlíthatnám inkább a vasorrú bábához, akinek karmokká görbült, aszalt szilvává ráncolódott ujjainak fagya valahogy mindig megtalálta magának az utat csupasz bőrömhöz, a mélyen a bugyimba tömött bélelt kabát és a vastagon az arcom köré tekert sál ellenére is. Még úgy is, hogy előbbi még egy csupaszra borotvált csimpánzt is életben tartott volna abszolút nulla fokon is, az utóbbiban pedig alig kaptam levegőt.
És még látni se sokat láttam. Egyrészről az arcomra tekert sál és a mélyen a fejembe húzott sapka között szabadon maradt rés alig pár centis volta miatt, másrészt amiatt a förgeteg miatt, amit a helikopterünk rotorja keltett. Bár olyan magasan voltunk, hogy egy ilyen sík területen közel s távol nem találnék semmit, ami lekorlátozza látómezőmet, a propeller keltette hófúvás mégis bántóan klausztrofób érzetet keltett.
Nem mintha amúgy lett volna túl sok minden néznivaló. Amikor átláttam a szilárd különböző fázisaiba merevedett víz levegőbe eregetett függönyén át, vagy pár pillanatra kitisztult a levegő, akkor se pillantottam meg mást, csak lankás, köves-sziklás pusztaságot, ameddig a szem ellát, mélyen hódunyhájába takarózva. Persze így jár az ember, ha télen közelíti meg ezt az Isten háta mögötti területet. Nyáron az európai érzékeknek nem sokkal melegebb időben azért a füves, néhol virágokkal borított táj üdítőbb látvány lett volna.
Most azonban olyan kietlen és marcona volt minden, hogy ennek láttán George R. R. Martin is addig nyalogatná a szája szélét, amíg az összes szakálla ki nem kopik, hogy ilyen tökéletes példa tárul a szeme elé arra, amilyennek ő elképzelte a vidéket azon a benganagy jégből épült Falon túl. Igaz, a jó Georgie már elkésett. Az oroszok ugyanis pár évszázaddal megelőzték őt a terület bekebelezésével. Annak ellenére, hogy a helikopterben mellettem álldogáló Katyerina is éppoly idegen volt itt, mint a tengerészkinézetű amerikai író lett volna.
Ő is didergett. Bár semmivel nem hasonlított kevésbé egy Michelin-babára, mint én a vastag ruházat alatt, és ráadásul a világ egyik leghidegebb vidékéről származott, a fagyott öregasszony kampós ujjai talán rá is szemet vetettek, ha élhetek ilyen abszurd szóképpel, ami őt sem érintette túl jól. De legendás orosz tél ide vagy oda, itt, a Jeges-tenger partjaitól nem messze, még a nagybundás, a vodkát folyamatos biokazán-üzemanyagként vedelő ruszkik is inkább lettek volna fűszoknyás hula-táncosok. Nem hiába járja a mondás az ezen a földrajzi szélességen élők között, ha a vidéket amúgy ténylegesen ellenőrzése alatt tartó állam központi területein akad dolguk, hogy "lemennek" Oroszországba. Itt már inkább a nyenyecek és hasonló népek voltak a de facto urak, már amennyire persze Moszkva megengedte nekik. Bár miért is ne engedte volna meg egy olyan területen, ahova épeszű, civilizált ember nem tenné be önként a lábát... Ööö, mondom ezt persze én. De még a rénszarvas-pásztorkodásból tengődő nyenyeceknek se volt ez a Jeges-tengerbe nyúló félsziget, ami felett elrepültünk, a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ők is úgy gondolták, ennél a vidéknél már nincs tovább, ha az ember élni akar. Ezért is nevezik a félszigetet világszerte az ő nyelvükön Jamalnak, azaz a világ végének.
És valóban. Az Ob folyó torkolatának nyugati szomszédságában hosszan a dermesztően hideg tengervízbe nyújtózó Jamal-félsziget olyan volt, mintha az utolsó lépcsőfok lett volna egy olyan úton, amin észak felé haladva a hőtakarékosság jegyében egyre több mindent hátrahagy a természet. Itt már csak a sziklák maradtak meg a fagy. És ha folytatjuk az utat, még északabbra meg már csak a tenger. De a végtelen víztömeg se jelentett volna nagyobb egyhangúságot, mint ez, az évnek ebben a szakában különösen üres, élettelen pusztaság. Mindenfelé sziklák, alig kivehető dombok és hó, hó, hó és hó, ameddig csak a szem ellát.
Egészen addig, amíg valami fel nem tűnt előttünk a látóhatáron. Én pedig tudtam, megérkeztünk úti célunkhoz.
Különös látvány volt. Miközben a helikopter lassan ereszkedett, úgy bámultam meredten, mintha legalábbis egy hupilila rinocéroszt látnék a hóban játszadozni pár afrikai pigmeussal. Pedig csak egy lyuk tátongott ott. Egy lyuk a földben, ami viszont mégis olyan idegen hatást keltett ezen a kietlen tájon, mintha utólag hozták volna ide. De persze ki lenne az az agyalágyult, aki Közép-Szibéria északi részére elzarándokol csak azért, hogy egy hetven méter átmérőjű lyukat ásson?
Ezt a kérdést tették fel az orosz kutatók is, amikor tavaly nyáron felfedezték a földbe mélyedő nyílást, majd nem sokkal később még kettőt, szibériai léptékkel mérve, nem messze. Itt, ahol még a madár se jár, csak a rénszarvaspásztorok nagy néha, közel ahhoz a helyhez, ahol pár éve egy tökéletesen mumifikálódott mamut-borjút is találtak, sokkal valószínűbb volt, hogy a természet keze van a dologban.
Nekem is ezen a problémán járt az eszem, ahogy a lassan leálló propeller árnyékában lassan megmozgattam tagjaimat, mielőtt egy esetlen kőóriásként lekacsáztam volna a fagyott talajra.
Katyerina viszont sokkal gyorsabb volt. Hiába fagyoskodott ő is, mégis sokkal nagyobb elánnal vetette ki magát a repülésre kifejlesztett alkalmatosság ajtaján, hogy vidáman a földben tátongó nyílás felé kocogjon. Persze az is lehet, hogy ezzel akarta fűteni magát, nekem viszont még ehhez a megoldáshoz is kevés energiám maradt megmerevedett tagjaimban. Így végül csak lassú léptekkel poroszkáltam barátnőm után, az egy pillanatra sem melegedő levegőben, közben végig az előttünk tátongó vermet bámulva.
Arra hamar rájöttek a tudósok is, ami nyilvánvaló, hogy kicsi az esélye bárminemű direkt emberi beavatkozásnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyunk ludasak a valószínűleg pár évesnél nem idősebb lukak keletkezésében, amiatt viszont egy fajankó se jönne ilyen messze északra, hogy csak úgy egy lukat kaparjon a semmi közepén.
Katyerina meglepően fürgén szorgoskodott. Akár a belső fűtését akarta így megoldani, akár nem, még unott kísérőinknél is fürgébben segédkezett a méretes nyílás peremén felállítani a leereszkedéshez szükséges kötél végét biztonságosan tartó szerkezetet.
Nekem meg csak ekkor suhant át az agyamon, hogy talán mégse volt olyan jó ötlet otthon, a kellemesen meleg szobában kitalálva, hogy ereszkedjünk le ebbe a katlanba.
Most már viszont nem volt visszaút. Többek között azért sem, mert miután végzett a szereléssel, Katyerina már el is tűnt a mélységben, végig a kötelet markolva. Amikor én is odaértem, a helikopter pilótája érdeklődve nézett rám, kérdőn felvonva szemöldökét símaszkja alatt. Szóval, ha a kíváncsiság nem is hajtott volna még tovább is, akkor se lett volna más választásom. Sóhajtottam egyet halkan és merev ujjaimat én is a kemény fémhágcsó köré fontam.
Az üreg nem volt kifejezetten mély, de még így is úgy éreztem, mintha egy örökkévalóságig ereszkedtem volna a késvágással készülthöz hasonlatosan sima felülettel rendelkező fallal párhuzamosan. Amikor végül talajt értem egy pillanatra már szokatlanná is vált, hogy szilárdat érzek a talpam alatt.
Katyerina viszont nem zavartatta magát és virgonc kislányként rohangált fel-alá a verem üres fenekén. Az egészre keresve se lehetett volna jobb szót találni a "különösnél". Már a lyukra, nem szőke barátnőm energiahiányára. Annyi bizonyos volt, hogy végső soron a természet hozta létre, de hogy hogyan és miért...
Persze ha lettek volna nálam műszerek, sokkal könnyebben megállapíthattam volna én is, még akkor is, ha nem tudom amúgy előre. Ugyanis a verem alja messze nem volt olyan üres, mint első látásra, meg amúgy sokadikra is tűnt. Az idelenn lappangó érdekesség, ugyanis se szemmel nem látható, se orral ki nem szagolható. Füllel meg még annyira sem hallható. A megfelelő műszerek viszont egyből kimutatták volna. A magas metán-koncentrációt.
Végső soron az ide érkező és a lukakat vizsgáló orosz kutatók se jutottak másra, csak arra, hogy a metán hozhatta létre ezeket a nyílásokat.
Ugyanis, havas téli táj ide, füves, virágos rétes nyári táj oda, annyira északon járunk már, hogy itt a fagy sohasem szűnik meg teljesen. Legfeljebb a mértéke változik, a felszínről eltűnik a hó és a jég, odalenn, a föld alatt azonban egész évben megmarad.
Ez már így van több millió éve. Az ember ugyan hajlamos evidenciának venni a sarkvidékek hósapkájának létét, de ez egyáltalán nem annyira régi jelenség. Még a dinoszauruszok kipusztulása után is évmilliókig magán a sarkpontokon is inkább a fenyvesek voltak a jellemzőek. Már persze amikor volt ott épp szárazföld. Aztán jött a jégkorszak, ami pedig olyan szempontból máig nem múlt el, hogy az északi végeken, na meg persze az Antarktiszon is, akkor csontkeménnyé fagyott föld máig nem engedett fel.
Bizony. Olyan talajon lépkedtünk ezen a vidéken, ami több millió éve egy pillanatra sem engedett fel. Egészen mostanáig.
Na és itt lép képbe az ember hatása, mert hiába nem jött ide senki ásóval vermet kialakítani, közvetett módon mégis mi lettünk a felelősök. Már persze abban a mértékben, amiben elfogadjuk, hogy az ember a felelős a globális felmelegedésért. A tényét ugyanis nehéz lenne tagadni, de egyesek szerint természetes folyamatról, az utolsó jégkorszak utáni felmelegedésről van szó.
De legyen akárhogy is, a folyamat elérte azt a szintet, amikortól már öngerjesztővé vált. Az olyan vidékeken ugyanis, mint például a Jamal-félsziget, nem csak maga a talaj fagyott össze, illetve nem csak víz szilárdult bele. Rengeteg egyéb anyag is megkötődött a kemény talajban, többek között metán. Ezt nevezik a szakértők permafrosztnak. Azt a fagyott talajt, amiben nagy mennyiségű megkötött metán is található. Ez a színtelen, szagtalan szénhidrogén azonban nem marad mindig ott. Ha a fagyott talaj felenged, kiszabadul évmilliós csapdájából és... bumm.
Azt a fene se tudja, kitörés volt-e, vagy csak beszakadt a talaj, esetleg szimplán csak szépen lassan elolvadt a valaha az üreget kitöltő anyag, mindenesetre a metán utat tört magának a felszín felé, kialakítva ezeket a mélyedéseket. A levegőbe kerülő immáron légnemű anyag pedig bevetette az üvegház-hatást erősítő tulajdonságát, nevezetesen hogy benntartja a Föld légkörében a felszín által kisugárzott hőt, aminek következtében még tovább nő a hőmérséklet, még több permafroszt olvad meg, még több metán kerül a légkörbe és a kör így folytatódik tovább és tovább.
A metánnak azonban, úgy tűnt, alacsonyabb hőmérséklet is megfelel, mint nekem, én ugyanis továbbra is, itt állva a kiszabaduló gáz létrehozta üregben, úgy éreztem, majd szétfagyok. Tudom, gonosz megjegyzés, de akkor el kellett volna egy kis felmelegedés.
- Na mi az, odafagytál? - jelent meg hirtelen mellettem Katyerina. Sálját lehúzta arcáról és most kipirult képpel vigyorgok.
- Örülök, hogy te jól érzed magad - csipkelődtem -, de én például az ujjaimat már alig érzem. - Felemeltem a kezem és óvatosan megmozgattam említett tagjaimat. - Egy élmény itt lenni, de ennek a fickónak - mutattam fel kezem huncut mosoly kíséretében - azért nem ártana egy kicsit melegebb hely.
- Ó! Azon segíthetünk - somolygott Katyerina és felcsillantak fényesen kék szemei.
Én csak kérdőn felvontam szemöldököm, ő azonban közben levette saját kesztyűit, hogy az övcsatjával kezdjen bajlódni neki is jócskán merev ujjaival. Majd végül, amikor nagy sokára sikerült kibontania, ismét rám vigyorgott, megfogta az imént lóbált kezemet és óvatosan lehúzta róla a kesztyűt.
- Ide teheted - mondta. - Itt jó meleg van.
Azzal, meg se várva válaszomat, nadrágjába tolta kezem. Ujjaim erre, gondolkodás nélkül, azonnal megindultak és lassan előrehaladva behatoltak barátnőm bugyija alá.
Katyerina megborzongott hűvös érintésemtől, én azonban éreztem, ahogy tenyeremet egyből megtölti hozzá simuló ágyékának melege.
Hosszú percekig álltunk ott mozdulatlanul, csak mosolyogva bámultunk egymás szemébe. Egészen addig, amíg hirtelen meg nem szólalt odafentről egy hang.
- Hé, gyévuská! - kiáltott a pilóta. - Minden rendben odalenn?
- Igen. Persze - válaszoltam kissé merengő hangon, majd megráztam a fejem, hogy erőt gyűjtsek és hangosabban folytassam. - Mindjárt megyünk fel.
A pilóta bólintott és feje eltűnt a nyílás pereme mögött, én pedig ismét Katyerinára néztem, hogy vigyorogva még hozzátegyem: - Csak előbb még melengetem kicsit a kezem.
Azzal fél kézzel letornáztam a másik kesztyűmet, hogy azt a fagyoskodó kezemet is bedugjam az előbbi mellé a kellemesen meleggé váló bugyibelsőbe.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvass más emberi beavatkozással létrejött lyukakról is B tolmácsolásában itt: A pokol kapuja

2015. január 29., csütörtök

Az égben lebegők

B-vel a föld körül

B utazása a fellegek közt. (Repülő nélkül.)

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

********************************************************************************


Talán valamicskét sikerülhetett megsejtenem abból, mit látnak a föld felett több száz méterrel elvitorlázó sasok, amikor kiálltam a sziklameredély szélére. A táj képeskönyvként nyílt ki előttem, ahogy végigpillantottam az üde zöld vidéken, abból a természetellenes magasságból, ahonnan ember ilyen jó kilátásban maximum valamilyen közlekedési eszköz segítségével részesülhet. De itt nem.
A hatalmas sziklatornyok kinyújtott ujjakként törtek a magasba. Mintha csak egy Mount Everestnyi titán akart volna a felszínre evickélni a Pindosz-hegység eldugott szegletében, de végül csak felfelé törő ujjai szakították volna át a felszínt.
Stilszerű. Ahogy ott álltam és végighordoztam tekintetem a zegzugos, az erózió foga által ezernyi helyen megcsócsált hegyrengeteget, tökéletesen meg tudtam érteni az ókori görögöket, amiért azt hitték, ezen hegyek csúcsain lakoznak az istenek. Messze jártunk a tengertől... már amennyire persze Görögországban bárhol is messze lehet kerülni a partoktól. Olyan messze, ahova a hajós görög népből legfeljebb a birkáikat, kecskéiket terelgető pásztorok merészkedtek kifejezett gyakorisággal. És ha már itt tartunk, egy olyan nép, mely vagyonát és dicsőségét a hajózásra, kereskedelemre, kalózkodásra és tengeri csatázásra alapozta, kicsi a valószínűsége, hogy felgyűrné az ingujját, nekiveselkedni az olyan meredélyeknek, amiket a Pindosz is tartogat. És nem csak azért, mert a görögök akkor még nem ismerték az inget.
De ha mégis felmásztak volna ide, olyan látványban lehetett volna részük, mint csak a madaraknak. Vagy az isteneknek, ha valakinek van akkor egója, hogy a természetfeletti lények helyébe képzelje magát. Nekem biztosan nincs. De sas vagy isten, semmit nem számított, ha egyszer a kimerítő felfelé caplatás után végre elmerülhettem ebben a csodálatos látványban. Hosszú, nehéz gyaloglás, de megérte.
Gondolná az ember, ennyi az egész. Gyönyörű a kilátás, de nincs olyan épeszű homo sapiens, aki másért küzdené ide fel magát, mint a panoráma, a testedzés, vagy a kihívás, hogy ezt a nehézséget is leküzdötte. Elvégre Edmund Hilary is azt mondta, azért akarta annyira megmászni az Everestet, mert ott volt. Mert még nem járt ott senki. Hát akkor nyomás neki.
De lehet, csak én gondolkozom úgy, mint az ógörögök. Tévedésem bizonyítására pedig nem is kellett mást tennem, csak megfordulnom, vagy hátra pillantanom vállam felett az égbe meredő sziklaujj zsebkendőnyi tetőplatójára. Már legalábbis arra, ami a látszott belőle. A hegy ugyanis nem ért véget ott, ahol a természet alkotta kő elfogyott. Az ember utána fogta magát és folytatta. Bár nyilván nem ez a gondolat vezérelte azokat, akik szinte teljesen beépítették a hegytetőt. Sőt, biztosan nem, hiszen azok a világtól elvonulni szándékozó remeték, akik bevették magukat ide, Thesszália mélyébe, a legkevésbé sem a természet művét akarták folytatni. Sokkal inkább közelebb kerülni Istenhez.
Amikor a kereszténység meghódította magának ezt a vidéket, itt is, mint a keletebbi tájakon, a legbuzgóbb hívek elkezdték keresni azokat a világtól elzárt helyeket, ahol egymagukban csak a Mindenhatóra tudnak koncentrálni. Keleten erre megfeleltek a sivatagok, ahol a kutya se jár, vagy egy magas oszlop, aminek a tetején gubbasztva még térben is valamivel közelebb lehetett kerülni a Fennvalóhoz. Hellászban meg adták magukat a tengerből élő népség által javarészt elhagyatott hegyvidék barlangjai. Majd pedig, pár évszázad múltán, a középkor derekán, felfigyeltek ezekre a sziklatornyokra. Keleten állítgassák csak az oszlopokat, bár akkoriban már réges-rég nem volt szokás, nekik itt voltak a természet, vagy Isten, alkotta sokkal nagyobbak, melyek mintha egészen az égig nyúltak volna. Innen kapták a nevüket is. Meteorák. Az égben lebegők.
És valóban, ahogy ismét a sziklaperem felé fordultam, megint elfogott az az érzés, mintha nem is lenne alattam talaj, csak függnék a semmi magasában. James Cameron akár itt is forgathatta volna az Avatar-film lebegő hegyes jeleneteit, ha azt már korábban a dél-kínai karsztvidék nem stipi-stopizta volna le. Épp úgy megfelelt volna.
Csak egy dolog nem hagyott már nyugodni. Oké, megvan az indok. Itt tényleg közelebb érezheti magát az ember Istenhez. Amellett meg, ha profánabbul gondolkodunk, védhető hely is kevés jobb van a világon, mint egy szinte szálegyenes falú sziklatorony. A görögök pedig, akik erődjeiket az általuk belakott dimbes-dombos, néhol meredélyes táj legmagasabb pontjai közül választott helyszínre pakolták, elég csak megnézni bármelyik ókori polisz fellegvárát, vagy Santorini városait, ezért a helyért megnyalták volna mind a tíz ujjukat. Csak azt sajnálhatták, hogy nincs közelebb a tengerhez. Ide elég feldobni egy kisebb katonai egységet és az egy sereget is visszaver, ami a nehezen járható feljáraton toporog fel libasorban. Thermopylai reloaded.
A görögöknek pedig bőven volt ki ellen védekezni. Még ha a többi görögről, a többi poliszról nem is beszélünk, jöttek ide perzsák, kelták, rómaiak, szlávok, nyugati keresztesek, de még a Meteorák megépülése után is meghívta magát ide a török pár száz évre. Igaz, a szerzeteseket ez különösebben nem érdekelte, hiszen a toleráns ottománok alatt élték fénykorukat az ide épített kolostorok.
Na de felmerül egy másik kérdés is. Egy igencsak földhözragadt kérdés, de hát a szerzeteseknek is kell ilyesmivel foglalkozniuk, hacsak az Úr nem áll be hozzájuk napszámba segíteni. Márpedig ezt elég valószínűtlennek tartom. Nevezetesen az, hogy mégis hogyan hozták fel az építőanyagot a hegy csúcsára. Nehezen tudom elképzelni a csuhás barátokat, amint óegyiptomi építőmunkások módjára vonszolják fel a sziklatömböket az emelkedőn. Errefelé pedig az se működhetett egykönnyen, hogy a hegy ormát bontják el, kifaragva belőle azt, ami kell. Az se lehetett sokkal könnyebb munka, plusz, hova teszik a maradékot? Ha ledobálják a hegyről, még fejbe találnak valakit. Az meg hogy nézne ki, ha az életüket a szeretet istenének szentelő barátok agyoncsapnak valakit egy lebontott kődarabbal. Még ha csak véletlenül is.
De hát nem kell mindig mindent tudományosan megmagyarázni. Főleg amikor itt áll az ember egy olyan szabályosan égbeszökő sziklaujjnak a tetején, ami természetes körülmények között ritkább, mint a hupilila jávorszarvas, az Isten közelébe törekvő kolostorok körében, mindenki hagyhat egy kis teret a misztikumnak, a rejtélynek és a megmagyarázhatatlannak.
Ez a hely akkor sem veszít a szépségéből, gondoltam, miközben ismét a napsütés által glóriába vont látképet szemléltem. Sőt, még egyfajta sajátos varázst is kap.
Feljebb húztam kabátom cipzárját a magasban lengedező hűvös szél ellen és keresztbe fontam karjaimat, hogy védjem magam, hátha így még kibírok néhány percet, amíg gyönyörködhetek a látványban. De volt, aki ezt másképp tervezte. És ez alatt kivételesen nem a Mindenhatót értem, hanem az a vidám kis energiabombát, aki a következő pillanatban a nyakamba vetette magát.
- Hé, hé, hé! - tántorodtam meg kacagva. - Majdnem feldöntöttél - néztem óvatosan túl a sziklaperemen.
- Az a cél - kacagott Katyerina is, majd megcsókolta fülcimpámat. - Bár nem úgy. - Azzal keze villámgyorsan combjaim közé siklott.
- Hé! - tompult hangom ezúttal suttogássá és megragadtam barátnőm csuklóját, miközben megfordultam, hogy szembenézzek vele, miután ő lemászott a hátamról. - Mégiscsak egy kolostorban vagyunk. Pláne, hogy te vagy az ortodox, nem én.
- Persze - vont vállat az orosz szőkeség, majd huncutul elmosolyodott. - De a szálloda nincs messze - fogta meg a kezem, majd rám kacsintott. - És az ágy nincs megszentelve.
- Javíthatatlan vagy - csóváltam a fejem kuncogva.
- De te így szeretsz, nemde? - puszilta meg lopva a szám.
- Honnan veszed, hogy szeretlek? - somolyogtam.
- Jó, elnézést, pajti - váltott a kapcsolatunkat jobban leíró hangnemre. - Akkor így szeretsz jobban a bugyimban turkálni.
- Ha te mondod - kacagtam, ő viszont nem válaszolt, csak ismét kézen fogott, én pedig engedtem, hogy a kijárat felé vezessen, majd azon túl, egyértelműen, a szálloda felé vegyük az irányt.

***************************************************************

Plusz illusztrációs videó itt.

Ha tetszett, látogass el B-vel és Katyerinával egy másik, bár más vallás által szentnek tartott helyre: Avaloni éjszaka

2014. december 12., péntek

A sivatag hajója

B-vel a föld körül

Ember jön, tó megy, sivatag érkezik. És ezt B-nek látnia kell.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

********************************************************************************


Égett a napmelegtől a kopár szik sarja... vagy inkább a kopár sík szarja, ha vulgárisabban, de az igazsághoz mégis közelebb állóan akarom kifejezni magam. Bár szik az akadt, nem is elhanyagolható mennyiségben, de bármiből, ami egyáltalán biológiailag képes volt a sarjadásra, nagyobb hiány volt, mint józan emberből az évtizedek óta szocialista termelésből élő munkásváros kocsmájában a gyár bezárása után. Stramm, napbarnította és cserzette bőrű kísérőink akár még a ritkaságszámba menő növényeket is végigmutogathatták volna. Úgyse volt belőlük túl sok, szóval egyiktől a másikig menet komplett biológiai szakelőadást tartattak volna róluk.
Igaz, ez a jellegzetes közép-ázsiai dialektussal beszélt angol nyelven így hangzik:
- Nézni! Növény. Növény jó, nézni.
Nem mintha helyi vezetőink értelmi képességeit akarnám leszólni, mert a maguk lehetőségeihez képest, könnyen lehet, a legtöbb műveltséget összeszedték, a hétköznapokban való boldoguláshoz pedig saját életterükben talán még jobban is értenek, mint mi a sajátunkban. Azonban két dologhoz nagyon nem értenek. Ahhoz, hogy miről kell beszélni egy a messzi Nyugatról ide vetődött turistának és ahhoz, hogy amit mégis elmondanak, hogy értessék meg vele. Mert a nyugatiak számára bármennyire is kulturnyelvnek számító beszédmódok közül errefelé legfeljebb az orosz az, amire hitelt érdemlően lehet támaszkodni. Arra se mindig.
Aztán meg persze tartják a markukat élelmes "vezetőink" az út végén a fizetségükért. De hát ki is hibáztathatná őket egy ilyen vidéken, ahol az a pár fitying is kincset ér a megélhetéshez. És ők is pontosan tudják, hogy úgyse hajtjuk el őket, mert a sivatagban gyakorlatilag a túlélést jelenti, hogy van-e velünk egy olyan helyi, aki még a szik hátán is megél. Így meg már arra is felhatalmazva érzik magukat, hogy rögtönzött idegenvezetést tartsanak. Még akkor is, ha az ember már attól okosabb lesz, ha otthon, indulás előtt elolvas pár útikönyvet. Azt meg persze okosan elhallgatják, hogy a tiszteletdíjuk jelentős részét pont ez teszi ki.
De legalább, ha a céljukat nem is érték el a tudásanyagunk tágítása terén, jó szórakozási lehetőséget nyújtottak. Katyerina jó érzékkel szúrta ki azokat a teljesen jellegtelen pontokat az amúgy is javarészt jellegtelen tájban, amik majd megragadják a tevéinken előttünk bandukoló vezetők figyelmét.
- Nézd, kő! - mondta nekem vigyorogva, magyarul, hogy a többiek még véletlenül se értsék. Aztán, a következő pillanatban, mintha csak őt visszhangozták volna, meg is szólaltak a kendőkbe bugyolált kis barna képűek:
- Nézni! Kő.
Majd tíz perc múlva Katyerina ismét hozzám hajolt:
- Nézd azt a repedést a földben!
- Nézni! Repedés - visszhangozta egyik emberünk pár pillanat múlva, hevesen mutogatva a repedezett talajra, mintha az valami egyedülálló jelenség lenne a Földön.
És ez ment órákon keresztül az összeaszott, homokkal borított tájon, ahol tényleg a sarjadó növény volt a világszám. Tevetrágya viszont, visszatérve az első mondatomhoz, volt bőven. Annyi, mint... mint a szar, hogy stílusos legyek.
Idegőrlően hosszú ideig baktattunk keresztül a szinte végtelennek tetsző pusztaságon, ahol nem volt más, csak száraz talaj, homok, meg helyenként a vízhiánytól első látásra teljesen elszáradt fűcsomók, amiket viszont tevéink ezer örömmel burkoltak be. Esténként pedig ott volt a meleg tábortűz a sötétedés után alaposan leeső hőmérséklet ellen és a vastagfalú, majdhogynem hermetikusan záródó túrasátor. Mi Katyerinával az egyikben, két kísérőnk pedig a másikban. És nem csak azért ragaszkodtam ehhez a felosztáshoz, mert nem igazán füllött a fogam a nem épp a higiéniájukról híres turkesztániak társaságához. Ők meg lehet, szívesebben is hallgatták a mi sátrunkból átszűrődő zajokat. Már ha áthallatszott valami. A fene se tudja. Csak annyi biztos, hogy reggel mindkét férfi feltűnően szélesen vigyorgott ránk.
Aztán jött a következő nap és az újabb hosszú út ezen a hatalmas üresnek tetsző térségen, ami hatalmas, tunya monstreként terpeszkedik el Kazahsztán és Üzbegisztán határán, és amit a helyik csak Ak-kumként, azaz fehér homokként emlegetnek. De azért valójában ez a sivatagos táj mégsem ténylegesen üres. És mi sem voltunk teljesen hülyék, hogy a homokbuckák között tevegelésért és a két türk férfi szép szeméért utazzunk ide.
Bár a táj már önmagáért is érdekes volt. Na nem azért, amit láttunk magunk körül, mert az nem nyújtott túl sok élvezetet, hanem pont azért, amit nem. Pont azért a tudatért, hogy hol is voltunk valójában. Mindez pedig akkor kezdett igazán az ember szemébe szökni, amikor egy viszonylag élettel telibb vidékre érve, ahol már a növényzetnek legalább valami színe is volt, feltűnt előttünk a távolban, a puszta sivatag közepén egy hosszúkás fekete tárgy.
- Nézni! Nézni! - lelkesedtek fel kísérőink. - Hajó. Nagy hajó. Vinni sok olaj.
Na az átlag utazónak ilyenkor fordulna meg a fejében, hogy ez a két mamlasz vagy teljesen hülye, vagy a bolondját akarja járatni vele. Elvégre hogy a jó árgyélus krokogyélusába kerülne egy tankerhajó a közép-ázsiai sivatag kellős közepére?
Azonban a két tökfilkó mégse hazudott. És még csak nem is tévedett. Ahogy egyre közelebb mentünk ugyanis, egyre inkább kirajzolódtak a szép, méretes kőolajszállító formái. Végül is, ha úgy vesszük, annyira nagy meglepetést nem okozhatott. Elvégre ez a vidék dúskál a kőolajban és a földgázban, a kazahok, üzbégek, türkmének és a többi errefelé élő nép pedig viszonylag keveset használ fel belőle, ha eladják a világpiacon, azért viszont annál többet kapnak. Na de a külföldre szállításnak a sivatagon keresztül nem épp a hajó lenne a legjobb módja. Még akkor sem, ha vezetékre nem futja. Legfeljebb ha az a sivatagi hajó, amin mi épp ücsörögtünk. De a giganagy tanker semmiképp. Az azonban mégiscsak itt volt, a legközelebbi állandó vízfelülettől több mint száz kilométerre, kényelmesen elhelyezkedve a homok közepén.
- Nézni, nézni! Hajó - kiabálták kísérőink vigyorogva akkor is, amikor már egy-két kilométer távolságba érve mi is pontosan láthattuk. Mintha azt hitték volna, ettől mégis ki fog ülni az eddig elmaradt meglepetés az arcunkra, hogy "Basszus, tényleg! Egy hajó. Hogy kerül ez ide?"
Persze nekünk nem nagyon füllött hozzá a fogunk, hogy megadjuk nekik ezt az örömet, tekintve, hogy a jelenség egyáltalán nem volt nekünk meglepetés. Tekintve, hogy az Ak-kumba az ember nem a sivatag miatt jön, hanem amiatt, ami előtte itt volt. Na persze nem több ezer, tízezer, százezer vagy millió éve, mint a föld legtöbb táján, hanem még röpke ötven éve is. Az Ak-kum ugyanis nem más, mint az 1950-es évek előtt a világ negyedik legnagyobb tavának számító Aral-tónak a kiszáradt medre. A tóé, melynek vize az elmúlt évtizedekben drasztikus mértékben húzódott vissza és idén már volt olyan időszak, amikor a peremterületeken is épp csak lötyögött valami néhány mélyebb mederrészben.
Ha úgy vesszük, az Ak-kum az a vidék, amit talán a legnagyobb összefüggő területen és a legnagyobb mértékben alakított át az emberiség. Mindezt pedig talán a legrövidebb idő alatt is. Nem hiába vezetnék be egyes tudósok a földtörténetbe új korszakként az utóbbi pár száz, pár ezer évre az antropocén, vagyis az emberkor kifejezést, hiszen mára már a jég, a víz és a szél előtt az ember vállt a legfőbb tájformáló erővé. Ezt bizonyítja ez a hatalmas pusztaság is, ahol nem is olyan régen még egy hatalmas tó hullámzott, mára pedig már csak a kiszáradt medre maradt.
Mindezt persze nem csak úgy a hecc kedvéért. Bár az ésszerűséget tekintve akár lehetne annak is venni. Az '50-es években ugyanis a jó Sztálin elvtárs nyomán, akinek Szovjetuniójához akkor egész Közép-Ázsia is hozzá tartozott, Moszkva kitalálta, hogy a világ szocialista szuperhatalmának mindent magának kell megtermelnie. Az, hogy a természeti viszonyok nem mindennek kedveznek, nem volt érdekes. A természet ugyanis legyőzhető, szólt a jelszó. Így kitalálták, hogy ők bizony gyapotot is fognak termeszteni. A gyapotnak viszont két dolog kell, meleg és víz. De az nagyon. Na meleget nemigen kell importálni a föld legnagyobb kontinensének eme eldugott zugába, vízből viszont annál inkább hiány van. De sebaj, itt csörgedezik két folyó, az Amu-darja és a Szir-darja, azokat szépen meg lehet csapolni. Az viszont, hogy ezek a folyók tartják életben az Aral-tavat, a bele hordott vízmennyiséggel, a kutyát nem érdekelt. Mert a természet legyőzhető.
Az összeomló Szovjetunióból időközben kivált Üzbegisztán mindmáig a világ egyik legnagyobb gyapottermelője, mindezt azonban olyan áron, hogy az Amu-darja és a Szir-darja vizét gyakorlatilag teljes egészében a földek öntözésére használják el. Az Aral-tóba nem jut belőle semmi, ami így szépen, lassan eltűnik a térképről. A valaha a tógigász vízét szántó hajók pedig ott maradnak a homok közepén rohadva.
Kísérőink persze ezzel mit se törődtek. Vagy talán nem is tudtak róla. Egyikük sem volt kifejezetten idős. Talán még nem is éltek akkor, amikor az Aral-tó értékelhető méretű volt. Ők csak vigyorogtak, mint a tejbe tök, hogy itt vannak nekik ezek a hajók a semmi közepén, amitől a turistáknak általában leesik az álluk. Hogy hogyan kerültek ide és miért, azon már nemigen gondolkoztak el.
- Menni, menni! Megnézni - biztatott minket az egyikük.
- Da! Da! Jönni velem hajókázni kicsit, szép gyévuska - vette elő mímelt orosz akcentusát Katyerina és rám villantotta száz fogas vigyorát, amitől már én se tudtam visszatartani a mosolygást. Sőt, a nevetést sem.
- Nem, nem! Nem menni - szakította félbe gondterhelt arckifejezéssel a vigasságot másik kísérőnk. - Nézni!
Azzal a látóhatár felé mutatott, ahol egyre jobban kivehetően sötét fellegként kavargott a földről felszálló anyag a levegőben.
- Pornak viharzása - helyeselt a másikuk is.
Persze önmagában egy porvihar nem jelentett volna túl nagy problémát. Igaz, egy sivatagban sem túl kellemes dolog homokviharba kerülni, az Ak-kum viszont ilyen szempontból is rendhagyó. Tekintve, hogy a gyapottermelők nem csak elvettek a folyóktól, hanem az elszipkázott víz helyére, akaratlanul, gondatlanságból persze, belemostak egy csomó növényvédő szert és műtrágyát is, amit anno, amikor a folyók még elérték az Aral-tavat, szépen bele is hordtak. Aztán a tó kiszáradt, a víz eltűnt, a súlyosan mérgező anyag pedig leülepedett a talajra, hogy aztán a néha fel-feltámad szél szanaszét hordja. Nem véletlen, hogy Üzbegisztán vezet a világon a legtöbb légúti megbetegedésben szenvedő ember nem túl előkelő statisztikájában is.
Más szóval errefelé a porviharokban a legkevésbé a por jelenti a problémát. Emiatt nem is volt kérdés, hogy a hajólátogatást el kell halasztani és helyette inkább a mihamarabbi táborverés vált elsődlegessé.
- Kár. Pedig megnéztem volna azt a hajót közelebbről - zsörtölődött Katyerina.
- Nyugi! - mosolyogtam rá. - Holnap is lesz nap. Az a hajó meg nem hiszem, hogy nagyon elmenne.
- Én se - nevetett barátnőm. - De addig is, én nem fecsérlem az időt. Inkább lovagolok egy jót - léptetett mellém és testünk takarásában gyengéden megmarkolta a fenekem.
Ezen mindketten jót nevettünk, miközben kísérőink, velünk mit sem foglalkozva, hozzákezdtek a sátrak felveréséhez. Beszélgetésünkből bizonyára egy szót sem értettek, de a szórakozás attól még nekik is meglesz, amíg kivárjuk, hogy elmúljon a vihar.

**********************************************************************

Ha tetszett, ugorj be B-vel a szomszédos országba is, ahol más példát láthatsz arra, mi rejtőzhet még Közép-Ázsia sivatagjaiban hajókon kívül! Példának ott van A pokol kapuja

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]