A fal

A civilizált dél védelme a barbár észak ellen. Illetve...

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Freya (első felbukkanás: Vad észak) és Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

******************************************************************************************

 Hatalmas pelyhekben szállingózott a hó sűrű-szövésű fehér fonalfüggönyként terítve be a tájat. Éreztem, ahogy a méretes absztrakt fehér formák a bőrömre telepszenek, hogy aztán ráolvadjanak arcom halványpiros mezejére. Kezeim pedig közben még a vastag kesztyűben is mintha teljesen átformálódtak volna, hogy ujjaim tömör jéggé váljanak.

Óvatosan lépkedtem, próbálva megmaradni a töltés gerincén, nehogy véletlenül megcsússzak és tucatnyi réteg ruhámba csomagolva esetlen Michlein-babaként bucskázzak alá. Azonban, bár az idein tél első hópihéi még nem találkoztak olyan hideg talajjal, melyen ne válnának vízzé pillanatok alatt, azért a környezetet se hagyta érintetlenül a fagy. Tapogatózó lépteim, melyekkel igyekeztem elkerülni a csúszós felszínt, csak kőkemény földet találtak. Az eddig mocsaras felszín szinte csonttá fagyva állt ellen súlyos bakancsom nyomásának. Még az is belefagyott saját vázába.

Csodálkoztam, Freya hogy nem fagy szét a mínuszok ezen poklában. Én igyekeztem majd' százkilencven centis testemet olyan kicsire összepréselni, amennyire csak lehetséges, benn tartva némi hőt, ujjaim pedig folyamatos táncot jártak kesztyűm rejtekében, hol szinkronban, hol egymástól függetlenül. Svéd barátnőm viszont, aki ráadásul még talán fele annyi ruhát se viselt, mint én, úgy kinyújtóztatta bő százötven centijét és olyan peckesen és gondtalanul sétált előttem, mintha legalábbis az Antillákon lennénk. Annak ellenére, hogy kevés idióta lehet ezen a világon, aki összetévesztené mondjuk Haiti dzsungeleit és napsütötte tengerpartjait Schleswig fenyőrengetegeivel. Bár a tengermellék itt is homokos és a Fritzek nem ódzkodnak itt se nyáron beletalpalni az Északi- vagy épp a Balti-tenger hűvös habjaiba, ha pár vudu-varázsló tévedésből ide akarná áttenni a székhelyét, ők meglehetősen hamar hipodermiás tüneteket produkálnának.

Freyát viszont ez a legkevésbé se látszott zavarni. A létező legnagyobb természetességgel sétált téli kabátnak meglehetősen lengének nevezhető alkalmatosságában és testhez simuló nadrágjában, karjait enyhén széttárva, akárha egy gerendán egyensúlyozna. Mindezt pedig aközben, hogy én igyekeztem minél kisebbre és áramvonalasabbra összehúzni magam. Úgy tűnik fagyállóval kevert északi vérének azonban mindemellett volt egy előnye is a számomra. Miközben ugyanis csípőjét enyhén billegetve lépkedett előttem, én premier plánban figyelhettem a szűk nadrág alatt tökéletesen kirajzolódó formás fenekét. Ha már a beköszöntő észak-német tél nem kegyes hozzám, legalább más módszerrel melengethetem magam kicsit.

Persze lopottnak enyhén sem nevezhető kukkolásom egy pillanatra se maradt észrevétlen. Barátnőm hátrapillantott a válla felett és cinkosan rám mosolygott. Barna szemei csak úgy csillogtak vastagkeretes szemüvege mögött.

A pillanat hevétől némiképp felengedve én is kijjebb húztam magam és viszonoztam mosolyát, miközben tettem egy újabb lépést előre.

- Vigyázz! - kiáltott fel Freya és arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mosoly, miközben közelebb eső kezével felém kapott.

A kocka azonban már el volt vetve, vagy legalábbis a lépés megtéve, és már éreztem is, ahogy a lopva megbúvó sárfolt megcsusszan talpam alatt.

Szerencsére társam elég gyors volt és azonnal éreztem is, ahogy karjai egymás után hónom alá siklanak és masszív kapaszkodóként megtartanak.

- A fene essen belé! - zsörtölődtem, miközben talpra kecmeregtem. - Remélem, azért pár ősöd is eltaknyolt itt járőrözés közben.

- Bár nem egyszer osztoztunk egy hazán a dánokkal, nem tudok róla, hogy nekem lettek volna elődeim az Øresundnak ezen az oldalán - nevetett Freya a Svédországot a Jyland-félszigetet uraló Dániától elválasztó tengerszorosra. - És különben is, ha lettek is volna, erősen kétlem, hogy ők járőrözés közben egymás farát vizslatták.

Most először adtam hálát az égnek, hogy magas-galléros kabátot és vastag sálat kényszerültem húzni, amely eltakarhatta lángoló arcom. Azonban ezt már nem bíztam inkább a véletlenre és, amennyire a fagyos szél engedte, kiegyenesedtem, hogy körbehordozzam tekintetem a tájon.

Bár ez a vidék már jó ideje Németország legészakabbi tartományának részét képezi, könnyedén magam elé tudtam képzelni azokat az időket, amikor még bundás viking harcosok ólálkodtak bárdjaikkal a méretes fenyők között. Történelmi léptékkel nem is olyan régen zárult le az az időszak, amikor majd ezer éven keresztül itt húzódott a déli germánokat és szlávokat a dánoktól elválasztó határvonal. És nem is csak valahol errefelé, hanem pont itt, ahol most az én bakancsaim tapodták a hófúvástól átfagyott földet.

Végighordoztam tekintetem a hosszan elnyúló sáncrendszeren, ami félig átszelte a Jyland-félsziget nyakát, az egykori nyugati mocsárvidékektől a Balti-tengerig elzárva a hadak felvonulására alkalmas útvonalakat. Bár ma már a megmaradt részei, amiket nem építettek át modern erődítményekké a németek észak felé való tizenkilencedik századi előretörését megelőző évtizedekben, alig voltak többek lankás buktatóknál, nem volt különösebben nehéz elképzelni, milyen félelmetes akadályt képezhettek a középkori nehézpáncélos lovagseregeknek, vagy a kaptatókon lendületből, üvöltve felrohanó germán hordáknak. Igaz, akkor se volt épp olyan, mint a Brit-szigeteki párjáról az akkori Skóciának elődjéül szolgáló Kaledónia déli peremén felépített Hadrianus-fala által ihletett gigantikus Fal George R. R. Martin kultikus regényfolyamában, de funkcióját tekintve ugyanazt a célt szolgálta. És el is látta feladatát. Már ahogy, ugyanis, bár évszázadokig visszatartotta az ellenséget, az végül mindhárom esetben áttörte a védműveket. A két valós esetben ugyanúgy, mint a harmadik, fiktívben. Elvégre ahogy az Éjjeli Őrség parancsnoka, bár nem épp támadó hadakként, de átengedte a vadakat védelmi vonalain, úgy a Britannia ötödik századi római kiürítése után északról dél felé özönlő piktek és kaledónok jóval Hadrianus-falától délre tolták a későbbi Skócia déli határát és a német–dán határ is északabbra húzódik ma az építőiről Danevirkének, a dánok művének elnevezett sáncrendszertől.

Bizony, ugyanis, eltérően a másik kettőtől, és attól is, amit az esetek többségében logikusnak gondolnánk, a Jyland-félsziget bejáratánál épült Danevirke nem a civilizált délt védte a barbár északtól, hanem nagyjából fordítva. Már persze amennyire civilizáltnak nevezhetjük a vikingeket, akik védték kereskedelmi útvonalaikat a mai Németország területén élt germánoktól és szlávoktól. Bár persze a sáncok emelésének idején, a hetedik-nyolcadik század környékén, az utóbbiak valóban civilizálatlanabbak voltak az előbbieknél, viszont... nos, ízlés dolga. Az viszont tény, hogy a déli „vadak” nem véletlenül akartak rátörni északi szomszédaikra, akik előszeretetten rabolták el javaikat és hurcolták el asszonyaikat.

De ha már itt tartunk, nem is feltétlenül csak a semmi közepén, a civilizáció határán felhúzott akadály volt a Danevirke, gondoltam, miközben Havas B-ként a sánc tetején állva tekintetem az északi helyett a déli ellenség fenyőrengetege felől az erődítésrendszer belseje felé fordítottam. Ott ugyanis a szomszédos sáncig terjedő terület magasabban feküdt, mint a párhuzamosan futó vonulatoktól északra és délre elterülő vidék. Aminek önmagában stratégiailag nem sok értelme lett volna, hacsak a sáncok valójában, a védelem mellett persze, nem azt szolgálták, hogy a medrében tartsanak egy csatornát, ami a Jyland-félsziget tövét átszelve összeköttetést biztosít a Balti-tenger és a nyugati mocsarakon keresztül az Északi-tengerbe igyekvő folyók között, lerövidítve az akkoriban jellemzően még a partok mentén hajózók útját a lengyel partoktól a Brit-szigetek felé.

De az is lehet, hogy egész más célt szolgált az újkorban már egyértelműen csak erődként szolgáló rendszer. Ezt azonban már csak azok a harcosok tudnák megmondani, akik azóta évszázadokon át rohadtak bundáikba csomagolva a föld alatt, a tengerek fenekén, vagy esetleg (bundáik nélkül) egyes kannibál törzsek gyomrában.

A déli fenyegetést azonban semmiképp nem volt tanácsos félvállról venni semmikor sem. Ezt felejtettem el én, miközben az északra elnyújtózó látványt szemléltem és nem figyeltem fel a fák között ólálkodó alakra. Egészen addig, míg az egyik fenyőtől a másikig settenkedő árnyék meg nem iramodott, hogy gyorsan felcaplasson az utolsó roham óta igencsak lankássá vált sáncoldalon, és a nyakamba vesse magát, hosszú szőke fürtjeivel beterítve arcomat.

- Támadás! - vihogta jellegzetes, megjátszott orosz akcentusával a fülembe. - Vigyázz, mert még hazahurcollak és leteperlek, hogy letépjem a bugyidat!

- Nem viszed egy kicsit túlzásba, Katyerina? - kacagtam fel én is, miközben lefejtettem karjait a nyakamról, hogy szembeforduljak vele.

- Nem - vágta rá most egy dacos kislányt mímelve, majd megpuszilta a számat. - Tényleg le fogom tépni a bugyidat, amint lesz rá lehetőségem - simított végig ujjai hegyével nadrágom ágyéki részén. - Na meg innen is mindent - markolta meg gyengéden melleimet, mire én csak kacagtam és lehámoztam magamról kezeit.

- Majd ha visszaérünk a szállásra!

- Mmm! Már alig várom - vigyorgott tovább Katyerina és belecsípett a fenekembe.

A mellettünk pár lépésre álló Freya csak mozdulatlanul figyelt minket és néha a fejét csóválta, vagy a szemét forgatta.

Orosz barátnőnk sokáig észre sem látszott venni őt, de aztán végül csak felé fordult.

- Ha akarod, csak szólnod kell, és te is kaphatsz - kacsintott rá.

- Kösz, de én inkább kihagynám - válaszolta flegmán a svéd lány.

- Biztos? - léptem közbe én is. - Pedig szerintem jó móka lenne.

- Hááát... - nézett rám cinkosan -, ha te kéred...

- Én - léptem oda hozzá és megpusziltam az arcát, miközben gyengéden megmarkoltam fenekét.

Erre mindhárman szinte egyszerre nevettünk fel.

- Viszont lassan nem ártana tényleg visszaindulni - tettem hozzá. - Kezdek fázni.

- Rendben. Menjünk! - vágta rá a két lány egyszerre, mire egymásra néztek és ismét felnevettek, mielőtt hármasban elindultunk volna, hogy visszatérjünk a szállásra, ahol egy meleg fürdőm és a hatalmas, megvetett ágyunk várt. Na meg egy kis ez meg az a takaró alatt is.