Ködtenger

A természet csodája és az emberiség félelmei

B-vel a föld körül

Megjegyzés: Ez a történet szorosan kapcsolódik a Jéghegy című B-vel a föld körül-novellához. Annak elolvasása ez előtt erősen ajánlott, bár a lényeg anélkül is megérthető és élvezhető itt is. Emellett a történetben szerepet kap Maria (első megjelenés: Calima) is.

***************************************************************************************

A kinyíló sörösdoboz szisszenése kellemes bizsergéssel töltötte meg a testemet. Úgy hatott rám, mint egyfajta inverz gyárkürt. Ahogy a hangos dudáló hang a munka kezdetét jelzi és felfokozza az éberséget, vagy legalábbis a kényszerű aktivitást a munkásokban, ez a hang olyan volt nekem, mintha az aznapi teendőim lezárultát jelezné.

Izmaim kellemesen elernyedtek, ahogy végig nyúltam az ágyon és átnyújtottam a bontott dobozt a mellettem heverő szépségnek. Kívánhat ennél többet az ember egy átmelózott nap után? Elheverni egy szállodai szoba kényelmes franciaágyában, miközben ott hever mellette az egész napos fotózások sokak által megirigyelt tárgya.

Maria pedig minderre még egy kiadós lapáttal is rátett. Egyszerűen észbontó volt, ahogy a vékony takaró ráborult lágyívű testére, mindeközben egy pillanatra sem kendőzve el a tényt, hogy alatta nem borítja semmi mámorító tagjait. Bár a szövetdarab eltakart minden igazán lényegeset, azonban az, ahogy lengén ráborult melleire, épp csak a felső ívük peremén elvégződve, ahogy szabadon hagyta gömbölyded vállát és egyik hosszú, csokoládébarna lábát, egészen a combja tövéig, talán még izgatóbb is volt, mintha teljes meztelenségében heverne itt előttem.

De annak is eljön majd az ideje – gondoltam, miközben az járt a fejemben, mennyire szerencsés nőnek is tarthatom magamat.

- Mit vigyorogsz ennyire? – kérdezte barátnőm, huncut mosollyal az arcán, miközben átvette a behűtött sörösdobozt. Biztos voltam benne, hogy mindennel tökéletesen tisztában van. De ha még nem is volna így, kétségtelen, hogy nem kerülte el a figyelmét az, amilyen éhes tekintettel végigmérem a testét.

- Semmit – válaszoltam, kézbe véve a saját sörösdobozomat, hogy azt is felszisszentsem. – Csak szép az élet.

- Valóban az? – nézett rám csálé mosollyal.

Ebbe nem akartam belemenni… Minek bolygatni a részleteket? Minek áskálódni a múltban? A megtörtént hibákat és ballépéseket úgyse tudjuk meg nem történtté tenni, bármennyire is akarnánk. Így hát inkább nem feszegettem a témát. Amolyan „Hogy vagy?”-típusú udvariassági kérdésnek vettem az egészet, és úgy döntöttem, inkább csak csiklandozom kicsit Maria egóját… Nem mintha nem szolgált volna rá.

- Mert nem az? – viszonoztam mosolyát. – Mára már nincs semmi hátra, csak a pihenés, egy jól behűtött sör, a világ legszebb nője az ágyamban és a tökéletes kilátás.

- Valóban – válaszolta Maria boldogan mosolyogva és az oldalamhoz bújt, ahogy elnyújtóztam az ágyon. Csodás érzés volt testemhez simuló bőre és a lágy bizsergés, amikor a fejét a vállamra hajtotta. Tényleg nem is kívánhattam volna többet az élettől abban a pillanatban, ahogy ott feküdtünk az ágyon és bámultunk ki a szálloda széles, padlótól plafonig érő üvegablakain.

Mintha az építtetők pont erre tervezték volna a lakosztályt. A panorámára, ami a látóhatáron elnyújtózó hegyvonulatra nyílt. Ugyan az otthoni középhegységeknél semmivel nem magasabb, ugyanolyan lankás felszínű sánc nem nyújtott különösebben lenyűgöző látványt, a természet viszont ezt is képes volt megspékelni.

- Olyan, mintha el akarná önteni a várost – jegyezte meg Maria a hegytetőkön gomolygó ködre pillantva.

És valóban. A lassan fodrozódó fehér tömeg olyan volt, akár egy gigantikus amőba. Egy több kilométer átmérőjű élőlény, mely lassan, de magabiztosan kúszik át a hegyeken.

- Horrortörténetek szoktak így kezdődni – nevettem, ahogy ágyunk kényelméből figyeltem a lassan, de megállíthatatlan bizonyossággal előre hömpölygő fergeteget, mely ugyan nem hoz magával tomboló vihart, se más elementáris erővel lesúlytó rettenetet, de mégis olyan borzalmakat rejt, ami annál talán csak még rosszabb.

- Tényleg – bújt még jobban hozzám Maria. Bár tudta, hogy biztonságban van, teste mégis ősi ösztöntől vezérelve kereste a menekülést. – Ez csak köd… Semmi több. De mégis… mintha minket akarna elkapni.

- Az ember elemi adottsága, hogy fél az ismeretlentől – vontam meg a vállam. - Fél attól, amit nem lát, nem hall, nem érzékel. Ha lekorlátozzák a látóterünket, azonnal amiatt kezdünk el aggódni, hogy nem vesszük észre a ránk leselkedő veszélyeket.

Vendigo

- Én ilyenkor mindig azt képzelem, hogy rejtőzik valami a ködben – borzongott meg a karibi szépség. – Mintha engem lesne és csak azt várná, hogy mikor támadhat… De aztán persze nincs is ott semmi. Miért is lenne? Elvégre Kanadában nem kószálnak oroszlánok, tigrisek, vagy más ragadozók. A többi meg… nem létezik. – Hangja egy pillanatra elcsuklott. Mintha elbizonytalanodott volna, hogy az emberi fantázia szülte rettenetek, vámpírok, vérfarkasok, vagy az indián legendák vendigója és egyéb bestiái tényleg csak a képzelet szüleményei-e.

- Nem vagy ezzel egyedül – karoltam át karcsú testét, hogy magamhoz szorítsam. – Ilyen az ember. Elvégre a homo sapiens mindig is prédaállat volt.

- Én azt hittem, hogy az őseink leginkább hússal táplálkoztak – nézett fel rám.

- Azzal is – erősítettem meg, miközben megcsókoltam a homlokát. – De legalább annyi ragadozó meg velük táplálkozott. Azoknak pedig, akikre sokan lesnek a rejtekből, előnyös, ha mindig óvatosak. Ha igyekeznek ellenőrzésük alatt tartani a környezetüket és figyelemmel kísérni minden mozgást. Amikor azonban valami lekorlátozza a látóterünket…

- Pánikba esünk, mert nem látjuk, ha valaki közeledik.

- Pontosan – bólintottam. – Ilyen körülmények között pedig ráadásul mindig jobb a legrosszabbra számítani. Evolúciós szempontból az van előnyben, aki akkor is ellenséget lát a ködbe, ha az valójában nincs is ott. Hiszen még mindig jobb, ha egy támadó tigrisre számítasz, aztán kiderül, hogy nem hogy tigris, de még egy nyuszi sincs a közelben, mintha meg vagy róla győződve, hogy egyedül vagy, aztán váratlanul rád ront egy ragadozó. Mindig jobb félni, mint megijedni.

Maria lassan bólintott.

- De most már legalább vannak puskáink.

- Na igen – nevettem fel. – De mióta használunk puskákat? Száz éve? Kétszáz? Háromszáz?

- Valahogy úgy… gondolom – nézett rám bizonytalanul, várva, hogy mire akarok kilukadni.

- Evolúciós szempontból az édesmindegy – vontam vállat. – Az emberi faj a civilizáció kezdete óta se változott annyit, hogy, fegyverek ide vagy oda, kevésbé féljünk a ragadozóktól. Legfeljebb ha annyit, hogy a képzeletünk olyan szörnyeket teremt a számunkra, amik ellen a fegyvereink hatástalanok.

- Akkor ezért van, hogy a vérfarkasok ellen csak az ezüstgolyó hatásos?

- Pontosan – bólintottam. – Lehetsz akármennyire felfegyverkezve, az ösztöneid akkor is meggyőznek, hogy veszélyben vagy.

- Ráadásul az agyunk igyekszik mintázatokat keresni a környezetünkben – folytattam. – Előjeleket a közelgő veszélyre. És beleláttat például egy lassan mozgó felhőtömegbe – intettem a hegyeket átbukó fehérség felé -, egy lassan közeledő gyilkost.

- Felhő? – nézett rám értetlenül. – Én azt hittem, hogy az köd.

- Az is – mosolyogtam rá és gyengéden szájon csókoltam. – Lényegében a köd nem más, mint egy felszínközeli felhő. A felszínen keletkezik, aztán a szél hajtja előre.

- De idáig nem fog elérni, ugye? – éreztem, ahogy a teste megfeszül, én pedig, hiába tűnt elsőre gonoszságnak, magamban elmosolyodtam rajta. Hiába tudta, hogy nincs mitől félnie, az őseitől örökölt óvatosság mégis távol akarta tartani magától a ködöt.

- Nem – szorítottam magamhoz. – Nem fog.

- Biztos? – nézett fel rám kiskutya szemekkel. Most már nem bírtam ki nevetés nélkül. Olyan volt, mint egy rémült kiscica a karjaim között.

- Biztos – simogattam meg gyengéden az arcát. – Tudod, ez az egész odaát keletkezik, a hegyeken túl. Az észak felől, a sarkvidékekről érkező hideg légtömeg ott halad át az Új-Fundlandot és Kanada többi részét elválasztó tengerszoroson.

- Ez a szél hajtja délre a jéghegyeket is, igaz? – kérdezte, én pedig lassan bólintottam.

- Az bizony. – Lelki szemeim előtt ismét megjelent a kép, ahogy ott állunk a tengerparton, arra várva, hogy elvégezhessük a munkát, amiért ide jöttünk. Hogy kitisztuljon a köd, az akkor is ránk boruló köd, és Monique, a fotósunk elkattinthassa a képeket Mariáról a háttérben magasodó gigantikus jéghegyekkel, amik a Grönland és Kanada közötti úgynevezett jéghegy-folyosón vándorolnak dél felé Észak-Amerika keleti partjai mentén.

- Azonban – folytattam – ez a szél csinál mást is. Kiszorítja a víz fölül a melegebb légtömegeket.

- És az miért érdekes? – kérdezte Maria.

- Gondolj bele – hívtam játékra –, te mit csinálsz, amikor fázol?

- Összehúzom magam – mondta és már oda is préselte magát ismét az oldalamhoz, mintha hirtelen tényleg lejjebb esett volna a hőmérséklet a szobában.

- Pontosan – simogattam gyengéden meztelen hátát. – És amikor meleged van, akkor kinyújtózol, igaz?

- Igen.

- Épp ezt csinálja a levegő is. Ha meleg van, kitágul, a részecskéi eltávolodnak egymástól, ha viszont hideg van, összesűrűsödik és a részecskék közelebb húzódnak.

- Még mindig áll a kérdésem – vonta fel a szemöldökét. – Ez miért érdekes?

- Szerinted mikor van több hely egy adott térfogatú levegőrészben? – tettem fel a kérdést, nem törődve értetlenkedésével. – Ha hideg van, vagy ha meleg?

- Ha meleg… gondolom.

- Pontosan – csókoltam meg ismét a homlokát. – A természet azonban nem szereti az ürességet. Ezért ha sok a hely, azt ki akarja tölteni valamivel. Például a tenger fölött vízzel, ami a hullámokból oldódik be a levegőbe. Ha viszont hirtelen hideg levegő kerül a tenger fölé…

- Abba már nem fér bele több víz – fejezte be a mondatomat.

- Úgy van – bólintottam. – Emiatt a felemelkedő nedves levegő hamar lehűl és kiadja magából a vizet, apró cseppeket képezve.

- És esni fog.

- Csak ha elég nagyok lesznek a vízcseppek. Egyébként csak lebegnek a levegőben, felhőt képezve. Ha a meleg levegő elég magasra tud emelkedni, mielőtt lehűlne, ez több tucat, vagy akár több száz méter magasan történik. Akkor ténylegesen felhő keletkezik. De ugyanez történik akkor is, ha már egy-két méter magasan is kihűl a levegő. Csak az ilyen alacsonyan képződött felhőt mi ködnek hívjuk.

- És ez mozog – nézett töretlenül a hegyen áthömpölygő felhőtömegre.

- Igen. A szél fújja tovább, míg végül beleütközik az új-fundlandi partvidékbe és feltornázza magát a Long Range-hegység oldalán.

- De miért nem jön tovább?

- Hadd kérdezzek még valamit! Szerinted ha a levegő felfelé halad a hegyoldalon, a hőmérséklete hogy változik?

- Hát… - gondolkozott el –, gondolom lehűl. Fenn a hegyen hidegebb van.

- Úgy van. És ha még jobban lehűl…

- Akkor még kevesebb víz fér bele.

- Okos vagy te – mosolyogtam rá boldogan. – Emiatt a pára kicsapódik belőle ott fenn – mutattam a hegyek felé –, lehullik a felszínre, aztán ahogy jön tovább, egyre szárazabb lesz.

- Ráadásul – folytattam tovább – itt, a hegyektől délre, melegebb is van, így az a nedvesség, ami megmarad, már vissza tud oldódni a levegőbe. Ezért mire túllép a hegyeken, a köd maradéka szétoszlik és felszívódik a levegőrészecskék között.

- Érdekes – suttogta Maria és tovább figyelte a csápjait a hegyeken át meresztgető, azonban azon túl soha el nem érő ködpolipot. – De… van itt olyan nedvesség, ami így se szívódik fel – terült szét csintalan mosoly az arcán, miközben egyik keze a combjaim közé simult.

- Huncut – nevettem fel és gyengéden szájon csókoltam őt. Ezúttal viszont nem engedte el a számat. Belesimult ölelésembe, miközben óvatosan kivette kezemből a beszélgetésünk közbeni kortyolgatástól már félig kiürült sörösdobozt, hogy letegye az éjjeliszekrényre. Aztán fölém kerekedett és ledobta magáról a takarót.

Egy pillanat alatt el is feledkeztem a hegyeken áthömpölygő köd igéző látványáról. Az elém táruló csokoládébarna látkép nagyságrendekkel jobban vonzotta a tekintetem és már csak az foglalkoztatott, azokat hogyan fogom bebarangolni az éjszaka folyamán újra és újra.

Csak erre gondoltam, miközben arcomat Maria mellei közé fúrtam, kezeim pedig formás fenekébe markoltak.

******************************************************************

Ha tetszett, olvass el más "beszélgetősebb", több dialógust tartalmazó történetet itt!