Pingó

B-vel a föld körül

B és a fagyott észak dombjai.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Hosszúnyelv (első felbukkanás: Gleccservíz, a névről: Elődök útján) is.

*************************************************************************

Van, amikor az ember azt érzi, átöleli a végtelen. Az az érzet keríti hatalmába, hogy körbeveszi a határtalan messzeség és bármerre néz csak a végtelenben egybeolvadni látszó föld és ég tárul elé. A messzeség, a gigantikus, végeérhetetlennek tűnő térhez pedig valahogy mindig a hidegség érzete is társul. Mintha a rendelkezésre álló hőmennyiség állandó lenne és, tessék-lássék, azt kellene elosztani az adott térben, bármekkora legyen is ez utóbbi.

Éppen ez az érzés kerített hatalmába engem is, ahogy még feljebb húztam kabátom amúgy is már csak alig egy-két centinyi szabadossággal rendelkező cipzárját, védekezve a végtelen síkság felett ólálkodó, fagyóan maró szél ellen. Mintha a teremtő tényleg fukarkodott volna a melegséggel és már csak egy maroknyi hője maradt volna szétszórásra ezen a mindentől távoli helyen.

Persze nem mintha egyedül abból lett volna hiány. Hiába volt már bőven tavasz, ebben a nagy ürességben, első látásra, bármilyen évszak lehetett volna. Míg máshol ilyenkor már bőven nyílnak a virágok, csicseregnek a madarak... nyulak üzekednek a bokorban és ezer ágra süt a nap, ide már ebből se jutott. Csak a komorság, az éppen csak tengődő fűvel borított mocsaras végtelen és a hol kínzó, hol megnyugtató némaság.

Akár tél is lehetett volna, ha nem tudom, hogy erre a vidékre télen nem nagyon akarnék elvetődni. A magam fajta, mérsékelt égövi embernek viszont ez a föld a tél és a még hidegebb tél váltakozásának hazája.

Persze ezt a véleményemet nem osztja mindenki - suhant át az agyamon, ahogy halvány mosollyal az arcomon letekintettem talán az egyetlen a miniatűröknél nagyobb teremtményre közel s távol.

Míg én felkapaszkodtam a síkság legmagasabbnak becsült pontjára, Hosszúnyelv a legkevésbé sem zavartatta magát a metsző hidegtől és az egyszerre szorító és végtelen ürességével marcangolóan szétfeszítő néma ürességtől, elmerülten bóklászott a latyakos fűtengerben.

Neki ez a vidék volt az otthon. Bár a szűkebb értelemben vett otthonától több száz kilométerre jártunk, mégis ez a vidék neki továbbra is az anyaföld volt. Még azon se csodálkoztam volna ha az innen már csak alig egy kőhajításnyira lévő, éppen csak egy kicsivel nedvesebb tengerbe is úgy gázol bele visítozva, fürdőruhára vetkőzve, mint a kislányok a kaliforniai tengerparton. Annak ellenére, hogy utóbbiakból itt az első mártózás után jégkocka lenne.

Némán kuncogtam a gondolatra és el is tekintettem észak felé, azon morfondírozva, vajon a Föld görbületén kívül állja-e bármi is a tekintetem útját az Északi-sarkig.

A tengerpartig biztosan nem. Tekintetem a közelben hömpölygő vízáradatra tévedt, mely jótékony munkájával szinte laposra gyalulta a tájat, eltüntetve minden zavaró kitüremkedést. Bár, jobban belegondolva, valószínűleg épp az ellenkezőjét csinálta. Ez a vidék pár ezer, tízezer, legfeljebb százezer éve valószínűleg még a sarki víztömegek alatt feküdt, már amikor épp nem az azt kiszorító jégkorszaki fagyott formája alatt. De aztán jött ez a hatalmas folyam, belé pakolva a hordalékát. A tenger mozgása pedig nem volt elég erős, hogy ez utóbbit eltakarítsa, így a vidék egyetlen hatalmas, laza üledékből álló síksággá vált, mely egyre mélyebben nyújtózik bele a tengerbe, a saját maga által rakott hordalékdombokat kerülgető, közöttük ezernyi ágra szakadó folyó éltető vizétől áthatva.

Legalábbis ez lenne a helyzet, ha egy valamivel délebbre elhelyezkedő, hasonlóan háromszögszerű módon a tengerbe hatoló úgynevezett deltatorkolattal rendelkező folyónál járnánk. Az Egyiptomban hömpölygő Nílus, a kínai Jangce, vagy akárcsak az itáliai Pó deltájában is Hosszúnyelv valószínűleg madarak, halak és egyéb más színes, szagos, élő és mozgó lény áradata között éltető melegben gázolna a lapályba. Neki azonban ez se jelentett akadályt. Ő még itt, a kontinentális Kanada északnyugati csücskében is megtalálta, amit keresett. Bár pontosan nem tudtam, mi után kutakodik, néha izgatottan matatva a mocsaras delta talaján, majd késével és egyéb eszközeivel halk, pattogó zajt csapva, de különösebben nem is foglalkoztatott. Örültem, hogy jól érzi magát, miközben én ismét végighordoztam tekintetem ezen a semmi máshoz nem hasonlítható folyamóriáson.

Na jó, az Ob, a Jenyiszej vagy a Léna talán ehhez mérhető látványt nyújthat Szibériában. Némelyiknek még hasonló deltatorkolata is van. Amikor azonban az ember a világ legnagyobb folyóira és azok országnyi méretű torkolatvidékére gondol, inkább a Nílus, az Amazonas, a Gangesz, esetleg a Duna pezsgő élete jut eszébe. Nem pedig a világon egyébként a tizenharmadik leghosszabb Mackenzie-folyórendszer, mely még a kontinensen is a Mississippi utáni második helyével is, sokak számára a feledés homályába vész. És mintha nem is csak az emberek felejtették volna el, gondoltam a vidék fakó ürességét szemlélve. A Mackenzie deltája az élet más vonatkozásaiban is nyugodtabbnak, csendesebbnek... üresebbnek hatott.

És ez csak a felszín. A látszat. Ez a folyam, bizonyos tekintetben olyan, mint délebbi társai paravánja. Alatta viszont, a szó szoros értelmében is, egészen más lapul. Míg a többi nagy folyam körül mélyen hízódik az átnedvesedett talaj, deltája környékét pedig az iszamós föld uralja, a Mackenzinél a mélybe ásva nem találunk mást, csak kőkemény fagyot. Bár a jégkorszak már réges régen véget ért, a felszín pedig felengedve a nyári "melegben" lápos rengeteggé válik, alatta alig csak pár méterrel a talaj nagy része egy pillanatra se enged fel. Ha délebbre megyünk, egyre gyakrabban fordulnak elő fagymentes szigetek a föld mélyén, itt azonban, a Jeges-tenger tőszomszédságában, ez a ritkaság. A felszín latyakos talaja keményre fagyott földrétegek tömegét takarja.

Mindez azonban, a merőben eltérő képet takaró álarcok többségéhez hasonlóan, végül a felszínen is kiütközik, gondoltam, miközben lehajtott fejjel végigmértem a szó szerint a lábaim előtt, vagy inkább alatt heverő bizonyítékot.

A különös, vakondtúrás szerű dombocska nem állt egyedül. Bár a belátható távolságban ez volt a legmagasabb, a környéken tucatjával emelkedtek még hasonló társai, saját létükkel téve egyedivé a Mackenzie deltáját.

Bár ezek a pingónak nevezett, nem ritkán több tucat méter magas buckák nem voltak ritkák más, hasonló éghajlatú területen sem, ezen a vidéken szokatlan sűrűséggel csoportosultak. De persze ők se okoztak meglepetést, hiszen ha az ember megkapargatja a felszínt, ezek belsejében se talál mást, mint jeget. A különbség pusztán annyi, hogy míg a síkság alatti permafroszt állandóan fagyott földet jelent, a pingók belsejében tömör vízjég bújik meg, vékony földréteggel benőve.

Persze, ahogy az már csak lenni szokott, a valóság ennek épp az ellenkezője. Ugyanis a föld volt itt előbb, még mielőtt a pingó jege, a permafroszt kistestvéreként megérkezett volna. Utóbbi ugyanis, nevével ellentétben, nem teljesen állandó és nem is egyszerre jött létre. Az időjárás és az éghajlat változásai következtében ugyanis van, amikor a talaj jobban felenged, hogy aztán, esetenként, de errefelé inkább gyakrabban, mint ritkábban, az idő múlásával visszafagyjon.

Azonban ez sem egyenletesen történik. A vidéket beborító milliárdnyi kisebb-nagyobb víztócsa és a körülöttük felengedett talaj, nyilvánvaló módon, először a fagyott rétegekkel való találkozási felületénél kezd megfagyni. A hideg pedig aztán tovább gyűrűzik a többi, fagymentes rétegbe, egészen addig, míg néha teljesen körülölel egy kisebb víztömeget. Azonban a jégnek van egy olyan

tulajdonsága, hogy térfogata nagyobb a folyékony halmazállapotú víznél. Emiatt, amikor a kis tavacskák nagy része megfagy, a belsejükben folyékonyan maradt víz kisebb helyre kényszerül összepréselődni, mint amennyit normális körülmények között kitölt. A jég nyomása pedig, ahogy a tavacska körül a föld, majd maga az álló víz is megfagy, egyre csak nő. Ezzel párhuzamosan pedig egyre mélyebbre zuhan az a hőmérséklet, amin már maga a nyomás alá helyezett víz is jéggé válik. Azonban előfordul, hogy mindezt a víz már nem várja ki és, szabadulni próbálva az egyre extrémebb nyomás elől, utat tör magának a jégen keresztül a felszínre. Ekkor azonban, ahogy megszűnik az extrém-hideggé vált folyadékon a hatalmas nyomás, az még a felszínre érés előtt megfagy, felboltozva a legfelső, fagymentes rétegeket. És így születnek ezek a dombocskák, mélyükön a jégszívvel.

Persze ahogy az éghajlat melegszik, a jég egyre jobban megolvad bennük, amiktől a pingók egy idő után összeomlanak, ahogy azonban körbehordoztam a tekintetem a vidéken, elégedetten láttam, egyelőre még nem kell tartanunk az eltűnésüktől.

A változatos méretű dombocskák, mint valamiféle abszurd élőlények, elszórva hevertek mindenfelé a deltában, mintha csak inni érkeztek volna a folyóhoz a környező hegyekből, vagy az enyhe napsütésben sütkéreznének.

Az elképzelés mosolyt csalt az arcomra. Gondolatban még azzal is eljátszottam, milyen lenne, ha a gyér növényzetű földdel takart jégszörnyetegek egyszer csak felemelnék busa fejüket, hogy tompán körbenézzenek a világon.

Gondolataimból viszont hirtelen egy vékony hang térített magamhoz.

- B! Hé, B!

Tekintetem ismét kísérőm felé fordítottam, aki most, abbahagyva eddigi tevékenységét, széles mosollyal az arcán közeledett felém.

Nem volt sokkal fiatalabb nálam. Normális körülmények között ennyi korkülönbség az ég egy adta világon semmit nem számítana, mosolya, virgonc tekintete és a léptei közé beiktatott vidám kis szökellések viszont néha már-már egy éretlen kislány megmosolyogni való képzetét keltették.

- Találtál valami érdekeset? - viszonoztam mosolyát, mire ő hevesen bólogatni kezdett.

- Nézd csak! Ajándék. - Azzal a kezembe nyomta azt, amivel valószínűleg az elmúlt órákban lefoglalta magát. Egyszerű zsinegre aggatott, amatőr munkával de mégis gondosan átfúrt kavicsok voltak, melyeket bizonyára a folyóból halászott ki. Az alig ujjpercnyi, hosszúkás kődarabokat a Mackenzie koptatta simára és gömbölyűre, némelyiket talán több mint ezer kilométeren keresztül is magával vonszolva, hogy aztán itt lerakja, indián barátnőm pedig ráakadva különös kis jeleket véssen bele.

- Tedd fel! Kérlek - unszolt, még szélesebb mosolyt csalva arcomra, én pedig szó nélkül eleget téve neki ügyetlenül megcsomóztam a madzag két végét a tarkómnál.

- Nagyon jól áll - dicsérte meg Hosszúnyelv csillogó szemekkel tőle kapott nyakláncomat, majd közelebb hajolt, hogy hosszan megpuszilja a számat.

Egy pillanatra se tudott elmúlni a mosolyom, miközben őt néztem. Lassan felemeltem a kezem és gyengéden megsimogattam arcát.

- Köszönöm - válaszoltam és én is egy gyengéd csókot leheltem szélesre húzódó ajkaira.

Egy pillanatig csak mosolyogva bámultunk egymás szemébe, mielőtt a delta felett éhes farkasként somfordáló fagyos szellő ismét felélénkülve beletépett volna kabátomba.

- Hé! - szólaltam meg végül, kissé megborzongva. - Mit szólnál ha felállítanánk a sátrat? Úgyis közeledik az este. Jó lenne egy nagyot pihenni.

Hosszúnyelv hevesen bólogatott, huncutul csillogó szemeiben azonban pontosan láttam, ő egy percnyi pihenést se forgat a fejében. Nem szólt egy szót se, de abból, ahogy nyelve hegyével megnedvesítette ajkait, pontosan tudtam, sokkal inkább gyakorlatozna azzal a testrészével, amiről becenevét is kapta tőlem.

Magamban felnevettem és megcsóváltam a fejem, miközben a közelben lepakolt holmink felé indultam.

Hosszú és igencsak kimerítő éjszaka elé néztünk.

*******************************************************************************

Ha tetszett, látogass el B-vel egy sokkal melegebb ingoványba is!

Ingovány

Elődök útján

B-vel a föld körül

B és egy régi ismerős az indiánok nyomában.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Gleccservíz című részből megismert indiánlány is. Az előzmények ismerete erősen ajánlott, de valószínűleg anélkül is élvezhető ez a történet is.

*****************************************************************************

Az erdőt betöltötte a madárcsicsergés. Az ősi rengeteg úgy lüktetett az élettől, mintha csak minden háborítatlanul töltött évezred újabb és újabb energiabombával látta volna el. A magaslatokról körbe tekintve lankásnak tűnő, valójában több tucatnyi égbe szökő orommal tarkított vidéken olyan messzire nyúltak a fenyvesek, hogy az embernek olyan benyomása lehet, sosem akarnak véget érni. Bakancsom alatt pedig úgy ropogott az elszáradt tűlevelekből felhalmozódott avar, mintha még sose tapodta volna senki ember fia.

Persze ez azért távol áll az igazságtól.

Yukon végtelen vadonja itt, Alaszka keleti határának közelében, a világ egyik leginkább civilizációtól távoli vidéke volt. Még Kanada Yukon államának fővárosa, Whitehorse se volt több a klondike-i aranylázból itt maradt vadnyugatias kis városkánál. És az is több száz kilométerre volt tőlünk. Keletre pedig, a határon túl, ott volt Alaszka. Az USA legnagyobb területű tagállama, mely azonban népesség tekintetében az ötvenes rangsornak valahol a vége felé kullog. Ez az a vidék, ahol az ember napokat gyalogolhat, célirányosan előre is, anélkül, hogy egy teremtett lélekbe ütközne. Fehér lélekbe legalábbis. Még az a vidék sincs messze innen, amelyet, az Amerikákon egyedülálló módon, soha nem gyarmatosítottak európai hatalmak. Igaz, az Washington tagállam képében, bár még mindig ritkásan, de azért mégiscsak említésre méltó mértékben lakott.

Azonban, ha nem ilyen Európa-centrikusan nézzük, ez a környék sem olyan elhagyatott. Messze nem. Sőt, nem is állhatna távolabb. Erre a vidékre akár egy több tucat sávos autópályaként is tekinthetnénk, már persze ha akkor használták volna, amikor már építettek aszfaltozott utakat és egyáltalán volt autó.

Letettem hatalmas túratáskámat az út szélére és tüdőmbe szívtam a tiszta levegőt. Valahol, nem is annyira távol, egy jávorszarvas motozott a sűrű növényzetben. Még röfögésre emlékeztető dohogását is hallottam néha. A folyónál pedig, amit pár órája magunk mögött hagytunk, grizzly medvék halásztak. Nehéz volt elképzelni azt a nagy jövés-menést, ami egykoron itt zajlott. Legalábbis nekem.

Indián kísérőm viszont teljesen be volt sózva. Amikor a határ alaszkai oldalán felvetettem az Egyesült Államok legészakabbi tagjának szintén alig csak városiasnak nevezhető székhelye közelében élő apjának, hogy a lány elkísérhetne az utamra, persze heves tiltakozás volt a válasz. Ez a virgonc kis csitri, akit én következetesen csak Hosszúnyelvként emlegettem magamban, még indián névnek is beillő módon, kétségkívül szinte bárhol galibába tudott volna keveredni.

De ez azért mégiscsak más helyzet. És ezt az öreg erdei medve is belátta. Hosszúnyelv nem is érezhette volna jobban magát, mint itt, örökmozgó kölyökként ugrándozott a sziklákon, magába szívva a hely hangulatát.

Talán érezte távoli ősei itt maradt spirituális nyomát.

Lelki szemeim előtt, mintha lábaim megálltával csak tekintetem folytatta volna útját, de ezúttal az idő szövedékén keresztül, lassan lebomlott a körülöttünk terpeszkedő, ezer éves erdő, visszaadva helyét a fagyos pusztának. A horizonton égbe szökő jégfalak emelkedtek, melyek a távolban körbeölelték a vidéket.

Abban az időben, bő tízezer évvel ezelőtt, földünk ezen szeglete is a jégkorszak szorításában tespedett. Azonban, hiába a mai Yukon állam területén végigfutó északi sarkkör, mégsem a végtelen jégmezők voltak itt uralkodóak. A tenger szintje akkoriban alacsonyabb volt, mivel a vizet a hatalmasra duzzadt jégsapkák tartották fogva, és széles szárazföldi folyosó húzódott Szibéria és Alaszka között. Ezt a földet nevezték el a tudósok évezredekkel később, már jóval ismételt víz alá kerülése után, Beringiának.

Viszont, jégkorszak és távoli északi fekvés ide vagy oda, a meleg tengeráramlatok és a kevés csapadék miatt Beringia sosem jegesedett el, hasonlóan a tőle nyugatra elterülő szibériai tájakhoz. Így az állandóan vándorló, a legelőket kereső vadállatok csordáit követő törzsek akár még anélkül is átkelhettek az Újvilágba, hogy észrevették volna.

Itt azonban a helyzet már nem volt annyira rózsás. Ahogy kelet felé haladtak, csökkent a tengeráramlatok fűtő hatása, viszont nőt a csapadék. Így, paradox módon pont dél felé haladva ütköztek a több százezer négyzetkilométeren elterülő, kilométeres vastagságú jégtakaróba.

De persze az se tartott örökké. Az ember pedig kivárta, ahogy az éghajlat lassú melegedésével a jég olvadni kezd, és egy járható folyosó nyílt benne dél, felé. Így pedig Yukon lett az a folyosó, amin át, Beringia elsüllyedéséig, az emberek beáramlottak Amerikába Ázsia felől.

Elképzeltem a hideg pusztában lobogó tábortüzeket a fölöttük piruló mamuthússal, körülötte pedig a bundába burkolózó, összegörnyedt embereket, akiknek a leszármazottait egyszer majd indiánoknak fogják hívni.

Talán Hosszúnyelv csillogó szemei előtt is ez a kép jelent meg, ahogy végigpásztázta a mára már arktikus erdőkkel benőtt vidéket.

- Gyere, menjünk! - nógatott, úgy ugrálva, mint egy óvodás kislány, szemeiben azonban az izgatottságon kívül más fény is csillogott.

Mosolyogva megcsóváltam a fejemet és ismét hátamra kaptam a több napos túránkra elcsomagolt felszerelést, hogy tovább caplathassunk felfelé a hegyoldalban. De a hosszú gyaloglás a végtelen vadonon át, ahol még indián is jó, ha évente egyszer jár, fehér ember meg még ritkábban, megérte a fáradozást.

Amikor végül a hegygerincen szinte ledobtam a földre táskámat a fáradtságtól, tagjaimból szinte minden fájdalom és elgémberedés kiszaladt, ahogy az alant elterülő tájra pillantottam.

A távolban, mint megannyi vakondtúrás, emelkedtek a Kékes-tetőt bőven lepipáló csúcsok, köztük az ebből a távolságból összefolyónak látszó erdőséggel borított széles völgy a mélyén zabolátlanul kanyargó folyóval. Tényleg mintha több ezer évvel ezelőttre pillantottam volna vissza.

Hiába az aranyláz, hiába a ma megújuló, soha nem látott méreteket öltő bányászat, mely legalább ekkora területeket, mint amit innen belátni, változtat meddőhányóvá Yukon vadonjából a föld mélyén rejtőző ónért és cinkért, ez a táj még mindig szinte teljesen érintetlen.

Hosszúnyelv pedig tökéletesen beleillett ebbe a képbe állatprém kabátjával, szarvasbőr nadrágjával, mokaszinjával és a rézszínű arcán uralkodó virgonc mosollyal.

Bár az a mosoly egyre kevésbé a tájnak és a túra meg az emlékezés nyújtotta élménynek szólt.

- Azt hiszem, ma már nem megyünk tovább - jelentettem ki egy öles törzsű fának dőlve. - Ez pont megfelelő hely pihenni egy nagyot.

- Akkor pihenjünk! - mondta Hosszúnyelv, arcán viszont a szavait meghazudtolóan virgonc mosoly ült.

Meg se lepődtem már, amikor kezeit mellém támasztotta a fatörzsön és mohón megcsókolt.

Más körülmények között most leginkább csak arra lett volna erőm, hogy eldőljek, mint egy zsák krumpli és reggelig csak aludjak, ez a hely azonban mintha feltöltött volna energiával. Szenvedélyesen viszonoztam ennek a zabolátlan indián lánynak a csókját és beletúrtam durva szálú mattfekete hajába.

Szemei továbbra is csillogtak, amikor kissé eltávolodott tőlem. Azonban nem szólt semmit. Jó indián módjára ritkán szólalt meg. Most is inkább a tettei beszéltek, amikor fürge ujjai szétbontották kabátom, melegítőm és ingem, hogy végigcsókolja mellkasom és hasfalamat, majd kigombolja nadrágomat és arcát combjaim közé fúrva demonstrálja, mivel érdemelte ki a Hosszúnyelv nevet.

Hangos sikolyom kényszerítő erővel tört elő belőlem a forró kis testrész kényeztetése hatására. A madarak szétrebbentek a fákról, én viszont nem foglalkoztam vele. Ez a vadon Hosszúnyelvé és indián őseié, hadd tudjon minden szeglete arról a gyönyörről, amit névadó szervével okoz! És én nem fogom eltitkolni előle.

****************************************************************************

Ha tetszett, olvasd el M kalandjait egy másik korból egy másik, de szintén amerikai sűrű erdőségből itt: Amazon

Gleccservíz

B-vel a föld körül

- Gyerünk! Siess már! Így sosem érünk oda - ugrándozott előttem a lány, akár egy zerge, szökellve egyik csúszós kőről a másikra. Azonban minden lépés után hátra nézett rám, hogy noszogasson. Szavaiban viszont nem volt türelmetlenség... Na jó, az talán igen... oké, nagyon is, de lenézés a tunya városi iránt semmi. Izgatott volt, hogy elvezethet az ő titkos kis zugába.

Olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. Bár már betöltötte a tizennyolcat, úgy kuncogott és kacarászott meg fickándozott, akár egye éretlen kiskamasz. Emellé járult még bronzszínű, kerek arca is, amiről, a többi inuit ősökkel rendelkezőhöz hasonlóan, nem lehetett megállapítani a korát. Ha nem tudnám jobban, nem nézném tizennégynél többnek.

Már azóta nem lehetett levakarni rólam, mióta megérkeztem. Talán a tapasztalt nagyvárosit csodálta bennem, vagy csak vágyott egy nála idősebb nő társaságára. Ki tudja? Ez is hozzátartozott az alaszkai vadon rejtelmeihez. De hát épp ezért jöttem ide.

Nehéz a dolga annak, aki az érintetlen vadont akarja felkeresni. Legcélravezetőbb, ha a vállalkozó szellemű delikvens összeszedi a környék összes szállodáját és vendéglátó helyét, majd elindul az ellenkező irányba. Így tettem én is és belekerült nem kis szervezésbe, de végül egy ismerős ismerősének ismerősén keresztül megtaláltam azt, akinek volt egy olyan ismerőse, aki jóban volt valamivel, aki tudott segíteni. És ez még csak az egyszerű vázlat. De a lényeg, a végén már útban is voltam az északi vadon felé, hogy nem sokára Juneautól, Alaszka személyétől nem messze, persze itteni léptékkel mérve a távolságot, egy házikóban lukadjak ki a vadon közepén.

Juneau harmincezer lakosával már önmagában sem egy nagy város, szállásom viszont még csak egy faluszéli magányos farmnak sem volt nevezhető. Ameddig a szem ellátott, nem volt más, csak mi, a vadon, meg a földút, ami messze a távolban valahol a civilizációba vezet. De nekem pont így volt jó.

Vendéglátóm egy középkorú, félig inuit férfi volt, aki egyedül élt itt a lányával. Az asszonnyal nem tudom, mi történt, de az öreg elég mogorva és szroikusan hallgatag, a lány pedig gyermekien ártatlan volt ahhoz, hogy megkockáztassam, régi sebeket szakítok fel. Jobb is volt így. Ők adtak élelmet és egy párnát, amin álomra hajthatom a fejem, napközben pedig szabadon élvezhettem a természet szépségét.

Vagy legalábbis majdnem szabadon. Bár szinte már feltűnés nélkül követett, mokaszinba bújtatott lábain nesztelenül járva, de mindig magamon éreztem a lány tekintetét. Este pedig, a vacsoránál részletesen kikérdezett arról, mit láttam. Nem mintha nem ismerte volna úgy a vidéket, mint a tenyerét, de tőlem akarta hallani. Valószínűleg sokkal inkább tetszett neki amikor beszéltem, mint az, amiről.

Mindenesetre itta minden szavamat. Örült neki, hogy ennyire érdeklődöm a szülőföldje iránt, és amikor megtudta, hogy valamikor a gleccserekhez is szeretnék feljutni, szinte már belém folytotta a szót a felajánlkozással, hogy elvisz egy nagyon jó helyre arrafelé.

- Gyere már, B! Így sosem érünk oda - kiáltott hátra türelmetlenül, én pedig elmormogtam pár szép szót az orrom alatt, miközben igyekeztem megállni a simára csiszolt, nedves köveken.

A Juneau-jégmezőn találhatóak a világ egyik leggyorsabban visszahúzódó gleccserei. Ezért is érdekeltek annyira, mert ki tudja, meddig láthatom még őket valamirevaló jégnyelvként. A visszahúzódásnak viszont hatalmas hátrányaként, a megmaradt jégtömeg körül vastag sávban maradt vissza a moréna, a gleccser által szállított és kereke csiszolt kövekből álló hordalék. Ezen pedig átvergődni magunkat maga volt a rémálom. Nekem legalábbis. A lány ugyanis úgy ugrándozott rajtuk, mintha világéletében ezt csinálta volna. Még az is lehet, így is van.

- Nézd, ott van - mutatott előre a lány. - Mindjárt ott vagyunk.

Azzal ismét felém fordult és rám villantotta szikrázó mosolyát. Valahányszor csillogó szemeibe néztem, mindig erőt vett rajtam a kétség, vajon tulajdonképpen miért is akart annyira ide hozni engem. Azon a vidám arcon, azokban a virgonc szemekben már-már imádatig menő lelkesedés virított.

Most azonban inkább abba az irányba fordítottam a figyelmem, amerre mutatott. A gleccser épp előttünk bukott át egy pár méter magas lépcsőn, és talán ezért, vagy valamiféle erózió munkájaként, a szikla mellett egy kisebb barlang alakult ki benne. A lány mosolyából ítélve, pontosan ehhez a barlanghoz igyekezetünk. Csak el is kellett jutni odáig.

Az ember alapjáraton egy gleccsert egybefüggő jégtömegként képzelne el, a tetejétől az alatta húzódó felszínig. Azonban ez már amiatt is, irreális, mivel így nem lenne min csússzon. Márpedig a gleccserek egyik fő jellemzője, hogy lassú "jégfolyókként" araszolnak le a hegyoldalon. Azon kívül pedig, ha elég nagy, elég vastag a gleccser, az alján már a nyomás is tetemes. Márpedig a fagyáshoz nem csak megfelelő hőmérséklet, de ahhoz illő nyomás is kell. Ennek hiányában pedig a gleccserek alján a víz megolvad és csúszópályát hoz létre az egyenletlen felszínen. A víznek viszont az a jellemző tulajdonsága, hogy mindig az alacsonyabb térszín felé törekszik, legyen az akármerre.

Így történt ez itt is. A gleccser alatt megbúvó patak, kihasználva a felnyíló barlangot, vagy épp sajátmaga vájva ki, végig csordogált a moréna üledékei között. Amikor pedig beléptem a barlangba, a szám is tátva maradt az álmélkodástól. A sima, vagy legalábbis szabálytalanul girbe-gurba falak és a sötét járat helyet egy fényben úszó, túlvilágian gyönyörű alagút tárult elém. A falak mintha üvegből készültek volna, formái pedig leginkább egy kifordított üvegkígyó pikkelyes bőrére hasonlítottak.

A jégrétegeken átszűrődő fény és a barlang száján át behatoló, a sima jégen visszaverődő napsugarak földön túli derengésbe vonták a járatot, melynek levegőjét megtöltötte az egyenletlen talajon ide-oda kanyargó, néhol kisebb-nagyobb vízeséseket képző patak csobogása.

Álmélkodva lépdeltem egyre beljebb, míg végül el nem értünk egy kisebb kiöblösödést, ahol megtorpantam megcsodálni a fény játékát.

- Tetszik? - verték vissza a falak a lány érdekesen különös kiejtését.

- Nagyon - válaszoltam, miközben arcomra széles mosoly ült ki. - Ez csodálatos.

Majd, ki tudja mennyi idő multán, megfordultam, hogy meglepődve tapasztaljam, a lány sem tétlenkedett, amíg én a szememet legeltettem. Magával hozott táskájából elővett egy pokrócot, amit leterített a földre és elkezdte kipakolni az ételeket.

- Kell az energia - magyarázta, amikor meglátta értetlen tekintetemet, szemeiben azonban most is ott csillogott az a huncut fény.

Nem válaszoltam, csak rá mosolyogtam és letelepedtem mellé a pokrócra. Már nyúltam volna egy doboz krémes joghurtért, de megállított, hogy ő kapja a kezébe és egy valahonnan elővarázsolt kanállal felém nyújtsa az első adagot. Élvezte, hogy etethet és nagyokat kacagott, amikor egy-egy falat csak nehézkesen jutott el a számig.

Végül egy kis adag joghurt ki is buggyant ajkaim között, ő pedig nevetve nyúlt, hogy letörölje. Azonban, amikor ujjai az arcomhoz értek, mintha áram csapta volna meg, teste megmerevedett. Éreztem, ahogy az én testemet is elönti a forróság, miközben gyengéden simogatta ajkaimat, még akkor is, amikor a maszat már rég eltűnt onnan.

Arca észrevétlenül közelített az enyémhez, és amikor ujjai végül lesiklottak számról, helyükre puha ajkai kerültek. Nem álltam ellen. Egy pillanatig lehunytam a szemem és élveztem puha csókját, míg végül el nem húzódott, hogy kislányosan felkuncogjon.

Zavarát azzal igyekezett palástolni, hogy tovább rendezgette a holminkat, néha fel-felsandítva rám. De amikor látta, milyen jól reagálok közlekedésre, egyre jobban elmosolyodott. Talán végig ezt tervezte. És nem is kellett sietni, hiszen itt, ebben a gleccser alatti barlangban nyugodtan lehettünk kettesben. És ez a csók messze nem az utolsó volt.