B-vel a föld körül 3. évad

Voltam keleten, jártam nyugaton

Graz, Ausztria - Napsütötte háromszög

Opatija, Horvátország - Adria gyöngye

Tel-Aviv, Izrael - Tavaszdomb

Yukon, Kanada - Elődök útján

Mutnovszkij-vulkán, Oroszország - Kamcsatka pokla

Rax-hegység, Ausztria - Fel a csúcsra

Fehér-hegység, Kalifornia, USA - Időn túl

Szudd, Dél-Szudán - Ingovány

Grenen, Dánia - A világ legvégén

Gunangxi tartomány, Kína - Áradás

Madáin Szálih, Szaúd-Arábia - A múlt kútjai

Vádi-Halfa, Szudán - Rokonlátogatás

Ak-kum, Kazahsztán és Üzbegisztán határvidéke - A sivatag hajója

A sivatag hajója

B-vel a föld körül

Ember jön, tó megy, sivatag érkezik. És ezt B-nek látnia kell.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

********************************************************************************

Égett a napmelegtől a kopár szik sarja... vagy inkább a kopár sík szarja, ha vulgárisabban, de az igazsághoz mégis közelebb állóan akarom kifejezni magam. Bár szik az akadt, nem is elhanyagolható mennyiségben, de bármiből, ami egyáltalán biológiailag képes volt a sarjadásra, nagyobb hiány volt, mint józan emberből az évtizedek óta szocialista termelésből élő munkásváros kocsmájában a gyár bezárása után. Stramm, napbarnította és cserzette bőrű kísérőink akár még a ritkaságszámba menő növényeket is végigmutogathatták volna. Úgyse volt belőlük túl sok, szóval egyiktől a másikig menet komplett biológiai szakelőadást tartattak volna róluk.

Igaz, ez a jellegzetes közép-ázsiai dialektussal beszélt angol nyelven így hangzik:

- Nézni! Növény. Növény jó, nézni.

Nem mintha helyi vezetőink értelmi képességeit akarnám leszólni, mert a maguk lehetőségeihez képest, könnyen lehet, a legtöbb műveltséget összeszedték, a hétköznapokban való boldoguláshoz pedig saját életterükben talán még jobban is értenek, mint mi a sajátunkban. Azonban két dologhoz nagyon nem értenek. Ahhoz, hogy miről kell beszélni egy a messzi Nyugatról ide vetődött turistának és ahhoz, hogy amit mégis elmondanak, hogy értessék meg vele. Mert a nyugatiak számára bármennyire is kulturnyelvnek számító beszédmódok közül errefelé legfeljebb az orosz az, amire hitelt érdemlően lehet támaszkodni. Arra se mindig.

Aztán meg persze tartják a markukat élelmes "vezetőink" az út végén a fizetségükért. De hát ki is hibáztathatná őket egy ilyen vidéken, ahol az a pár fitying is kincset ér a megélhetéshez. És ők is pontosan tudják, hogy úgyse hajtjuk el őket, mert a sivatagban gyakorlatilag a túlélést jelenti, hogy van-e velünk egy olyan helyi, aki még a szik hátán is megél. Így meg már arra is felhatalmazva érzik magukat, hogy rögtönzött idegenvezetést tartsanak. Még akkor is, ha az ember már attól okosabb lesz, ha otthon, indulás előtt elolvas pár útikönyvet. Azt meg persze okosan elhallgatják, hogy a tiszteletdíjuk jelentős részét pont ez teszi ki.

De legalább, ha a céljukat nem is érték el a tudásanyagunk tágítása terén, jó szórakozási lehetőséget nyújtottak. Katyerina jó érzékkel szúrta ki azokat a teljesen jellegtelen pontokat az amúgy is javarészt jellegtelen tájban, amik majd megragadják a tevéinken előttünk bandukoló vezetők figyelmét.

- Nézd, kő! - mondta nekem vigyorogva, magyarul, hogy a többiek még véletlenül se értsék. Aztán, a következő pillanatban, mintha csak őt visszhangozták volna, meg is szólaltak a kendőkbe bugyolált kis barna képűek:

- Nézni! Kő.

Majd tíz perc múlva Katyerina ismét hozzám hajolt:

- Nézd azt a repedést a földben!

- Nézni! Repedés - visszhangozta egyik emberünk pár pillanat múlva, hevesen mutogatva a repedezett talajra, mintha az valami egyedülálló jelenség lenne a Földön.

És ez ment órákon keresztül az összeaszott, homokkal borított tájon, ahol tényleg a sarjadó növény volt a világszám. Tevetrágya viszont, visszatérve az első mondatomhoz, volt bőven. Annyi, mint... mint a szar, hogy stílusos legyek.

Idegőrlően hosszú ideig baktattunk keresztül a szinte végtelennek tetsző pusztaságon, ahol nem volt más, csak száraz talaj, homok, meg helyenként a vízhiánytól első látásra teljesen elszáradt fűcsomók, amiket viszont tevéink ezer örömmel burkoltak be. Esténként pedig ott volt a meleg tábortűz a sötétedés után alaposan leeső hőmérséklet ellen és a vastagfalú, majdhogynem hermetikusan záródó túrasátor. Mi Katyerinával az egyikben, két kísérőnk pedig a másikban. És nem csak azért ragaszkodtam ehhez a felosztáshoz, mert nem igazán füllött a fogam a nem épp a higiéniájukról híres turkesztániak társaságához. Ők meg lehet, szívesebben is hallgatták a mi sátrunkból átszűrődő zajokat. Már ha áthallatszott valami. A fene se tudja. Csak annyi biztos, hogy reggel mindkét férfi feltűnően szélesen vigyorgott ránk.

Aztán jött a következő nap és az újabb hosszú út ezen a hatalmas üresnek tetsző térségen, ami hatalmas, tunya monstreként terpeszkedik el Kazahsztán és Üzbegisztán határán, és amit a helyik csak Ak-kumként, azaz fehér homokként emlegetnek. De azért valójában ez a sivatagos táj mégsem ténylegesen üres. És mi sem voltunk teljesen hülyék, hogy a homokbuckák között tevegelésért és a két türk férfi szép szeméért utazzunk ide.

Bár a táj már önmagáért is érdekes volt. Na nem azért, amit láttunk magunk körül, mert az nem nyújtott túl sok élvezetet, hanem pont azért, amit nem. Pont azért a tudatért, hogy hol is voltunk valójában. Mindez pedig akkor kezdett igazán az ember szemébe szökni, amikor egy viszonylag élettel telibb vidékre érve, ahol már a növényzetnek legalább valami színe is volt, feltűnt előttünk a távolban, a puszta sivatag közepén egy hosszúkás fekete tárgy.

- Nézni! Nézni! - lelkesedtek fel kísérőink. - Hajó. Nagy hajó. Vinni sok olaj.

Na az átlag utazónak ilyenkor fordulna meg a fejében, hogy ez a két mamlasz vagy teljesen hülye, vagy a bolondját akarja járatni vele. Elvégre hogy a jó árgyélus krokogyélusába kerülne egy tankerhajó a közép-ázsiai sivatag kellős közepére?

Azonban a két tökfilkó mégse hazudott. És még csak nem is tévedett. Ahogy egyre közelebb mentünk ugyanis, egyre inkább kirajzolódtak a szép, méretes kőolajszállító formái. Végül is, ha úgy vesszük, annyira nagy meglepetést nem okozhatott. Elvégre ez a vidék dúskál a kőolajban és a földgázban, a kazahok, üzbégek, türkmének és a többi errefelé élő nép pedig viszonylag keveset használ fel belőle, ha eladják a világpiacon, azért viszont annál többet kapnak. Na de a külföldre szállításnak a sivatagon keresztül nem épp a hajó lenne a legjobb módja. Még akkor sem, ha vezetékre nem futja. Legfeljebb ha az a sivatagi hajó, amin mi épp ücsörögtünk. De a giganagy tanker semmiképp. Az azonban mégiscsak itt volt, a legközelebbi állandó vízfelülettől több mint száz kilométerre, kényelmesen elhelyezkedve a homok közepén.

- Nézni, nézni! Hajó - kiabálták kísérőink vigyorogva akkor is, amikor már egy-két kilométer távolságba érve mi is pontosan láthattuk. Mintha azt hitték volna, ettől mégis ki fog ülni az eddig elmaradt meglepetés az arcunkra, hogy "Basszus, tényleg! Egy hajó. Hogy kerül ez ide?"

Persze nekünk nem nagyon füllött hozzá a fogunk, hogy megadjuk nekik ezt az örömet, tekintve, hogy a jelenség egyáltalán nem volt nekünk meglepetés. Tekintve, hogy az Ak-kumba az ember nem a sivatag miatt jön, hanem amiatt, ami előtte itt volt. Na persze nem több ezer, tízezer, százezer vagy millió éve, mint a föld legtöbb táján, hanem még röpke ötven éve is. Az Ak-kum ugyanis nem más, mint az 1950-es évek előtt a világ negyedik legnagyobb tavának számító Aral-tónak a kiszáradt medre. A tóé, melynek vize az elmúlt évtizedekben drasztikus mértékben húzódott vissza és idén már volt olyan időszak, amikor a peremterületeken is épp csak lötyögött valami néhány mélyebb mederrészben.

Ha úgy vesszük, az Ak-kum az a vidék, amit talán a legnagyobb összefüggő területen és a legnagyobb mértékben alakított át az emberiség. Mindezt pedig talán a legrövidebb idő alatt is. Nem hiába vezetnék be egyes tudósok a földtörténetbe új korszakként az utóbbi pár száz, pár ezer évre az antropocén, vagyis az emberkor kifejezést, hiszen mára már a jég, a víz és a szél előtt az ember vállt a legfőbb tájformáló erővé. Ezt bizonyítja ez a hatalmas pusztaság is, ahol nem is olyan régen még egy hatalmas tó hullámzott, mára pedig már csak a kiszáradt medre maradt.

Mindezt persze nem csak úgy a hecc kedvéért. Bár az ésszerűséget tekintve akár lehetne annak is venni. Az '50-es években ugyanis a jó Sztálin elvtárs nyomán, akinek Szovjetuniójához akkor egész Közép-Ázsia is hozzá tartozott, Moszkva kitalálta, hogy a világ szocialista szuperhatalmának mindent magának kell megtermelnie. Az, hogy a természeti viszonyok nem mindennek kedveznek, nem volt érdekes. A természet ugyanis legyőzhető, szólt a jelszó. Így kitalálták, hogy ők bizony gyapotot is fognak termeszteni. A gyapotnak viszont két dolog kell, meleg és víz. De az nagyon. Na meleget nemigen kell importálni a föld legnagyobb kontinensének eme eldugott zugába, vízből viszont annál inkább hiány van. De sebaj, itt csörgedezik két folyó, az Amu-darja és a Szir-darja, azokat szépen meg lehet csapolni. Az viszont, hogy ezek a folyók tartják életben az Aral-tavat, a bele hordott vízmennyiséggel, a kutyát nem érdekelt. Mert a természet legyőzhető.

Az összeomló Szovjetunióból időközben kivált Üzbegisztán mindmáig a világ egyik legnagyobb gyapottermelője, mindezt azonban olyan áron, hogy az Amu-darja és a Szir-darja vizét gyakorlatilag teljes egészében a földek öntözésére használják el. Az Aral-tóba nem jut belőle semmi, ami így szépen, lassan eltűnik a térképről. A valaha a tógigász vízét szántó hajók pedig ott maradnak a homok közepén rohadva.

Kísérőink persze ezzel mit se törődtek. Vagy talán nem is tudtak róla. Egyikük sem volt kifejezetten idős. Talán még nem is éltek akkor, amikor az Aral-tó értékelhető méretű volt. Ők csak vigyorogtak, mint a tejbe tök, hogy itt vannak nekik ezek a hajók a semmi közepén, amitől a turistáknak általában leesik az álluk. Hogy hogyan kerültek ide és miért, azon már nemigen gondolkoztak el.

- Menni, menni! Megnézni - biztatott minket az egyikük.

- Da! Da! Jönni velem hajókázni kicsit, szép gyévuska - vette elő mímelt orosz akcentusát Katyerina és rám villantotta száz fogas vigyorát, amitől már én se tudtam visszatartani a mosolygást. Sőt, a nevetést sem.

- Nem, nem! Nem menni - szakította félbe gondterhelt arckifejezéssel a vigasságot másik kísérőnk. - Nézni!

Azzal a látóhatár felé mutatott, ahol egyre jobban kivehetően sötét fellegként kavargott a földről felszálló anyag a levegőben.

- Pornak viharzása - helyeselt a másikuk is.

Persze önmagában egy porvihar nem jelentett volna túl nagy problémát. Igaz, egy sivatagban sem túl kellemes dolog homokviharba kerülni, az Ak-kum viszont ilyen szempontból is rendhagyó. Tekintve, hogy a gyapottermelők nem csak elvettek a folyóktól, hanem az elszipkázott víz helyére, akaratlanul, gondatlanságból persze, belemostak egy csomó növényvédő szert és műtrágyát is, amit anno, amikor a folyók még elérték az Aral-tavat, szépen bele is hordtak. Aztán a tó kiszáradt, a víz eltűnt, a súlyosan mérgező anyag pedig leülepedett a talajra, hogy aztán a néha fel-feltámad szél szanaszét hordja. Nem véletlen, hogy Üzbegisztán vezet a világon a legtöbb légúti megbetegedésben szenvedő ember nem túl előkelő statisztikájában is.

Más szóval errefelé a porviharokban a legkevésbé a por jelenti a problémát. Emiatt nem is volt kérdés, hogy a hajólátogatást el kell halasztani és helyette inkább a mihamarabbi táborverés vált elsődlegessé.

- Kár. Pedig megnéztem volna azt a hajót közelebbről - zsörtölődött Katyerina.

- Nyugi! - mosolyogtam rá. - Holnap is lesz nap. Az a hajó meg nem hiszem, hogy nagyon elmenne.

- Én se - nevetett barátnőm. - De addig is, én nem fecsérlem az időt. Inkább lovagolok egy jót - léptetett mellém és testünk takarásában gyengéden megmarkolta a fenekem.

Ezen mindketten jót nevettünk, miközben kísérőink, velünk mit sem foglalkozva, hozzákezdtek a sátrak felveréséhez. Beszélgetésünkből bizonyára egy szót sem értettek, de a szórakozás attól még nekik is meglesz, amíg kivárjuk, hogy elmúljon a vihar.

**********************************************************************

Ha tetszett, ugorj be B-vel a szomszédos országba is, ahol más példát láthatsz arra, mi rejtőzhet még Közép-Ázsia sivatagjaiban hajókon kívül! Példának ott van A pokol kapuja

Rokonlátogatás

Magyarokba a világon mindenhol botlani. Még ott is, ahol az ember nem is várná.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

Az öreg Rolls-Royce méltóságteljes lassúsággal döcögött végig a szedett-vedett, útnak alig nevezhető aszfaltcsíkon. Saját tájidegenségével mit sem törődve a súlyos behemót rendületlenül falta a távolságot, miközben körülötte már-már remegett a levegő a perzselő hőségben.

- Nagy fáradtság lett volna légkondit is beszerelni? - morogtam.

- Aki nem bírja a meleget, ne jöjjön Afrikába - jött a csattanós, ám mégis a végtelenségig kimért válasz a zöld szemek egy lesajnáló pillantásával együtt.

Úgy döntöttem, inkább nem reagálok. Valahányszor szóváltásra került sor köztünk Isabelle-el, a vége csak kislányos durcázás lett. A Lady pedig nem szólt közbe, csak mindig, ahogy most is, ült az anyósülésen és vigyorgott rajtunk. Valószínűleg jót nevetett magában azon, két ekkora gyereket hozott magával.

Válasz helyett csak fújtam egyet, majd hátradőltem az ósdi kocsi hátsó ülésén és kibámultam a mellettünk elsuhanó városra. Vádi-Halfa, Szudán legészakabbi városa, leginkább egy szedett-vedett egyszerűséggel összedobált házkupacnak tűnt. Mint egy hatalmasra nőtt, mindenfajta tervezést nélkülöző falu. Ám a Nasszer-tótól délre, a határ szudáni oldalán, ez volt az egyetlen település több mint száz kilométeres körzetben. És Egyiptom felől is az egyetlen megközelítési lehetőség a Nílus ellenkező irányba hömpölygő áradatát harminc óra alatt leküzdő hajó. Szóval, lehetett fanyalogni, de jobbat találni nemigen. De hát, elvégre, ez Afrika, nem Miami Beach.

Éreztem a városiak kíváncsi tekintetét magunkon, ahogy a jó állapotban lévő, de így is ősöreg kocsival bedöcögtünk a piacra.

- Helyben vagyunk - mosolygott a Lady, miközben Isabelle leparkolt egy alkalmasnak ígérkező helyen.

Ahogy kiszálltunk, azonnal előre hajtotta fejét és feltette karimás kalapját. Én pedig egy pillanat alatt megbántam, hogy nem követtem a példát. Légkondi van vagy nincs, mégis, amikor kiléptem az utcára, úgy csapott arcul a forró fuvallat, mintha a már amúgy is betonolvasztó hőség még vagy tíz fokot emelkedett is volna.

Elővettem egy kendőt és letöröltem homlokomról az izzadtságot, majd én is kikotortam a kocsiból valami tökfödőt, hogy a napszemüveg társaságában a fejembe nyomjam.

- Na - mosolygott rám a Lady -, akkor indulhatunk rokonlátogatóba.

***

Van valami szürreális abban, amikor egy félig perzsa származású, és kinézetű, angol nő, Indiana Jones-szerű jelmezben, a "magyar" szót kérdezgeti mindenkitől úton-útfélen egy szudáni bazárban, arabul. Ha nem tudom előre az útcélunkat, még akár azt is hihettem volna, megőrült.

De a még szürreálisabb csak ezután követezett. Miután ugyanis kísérőm már vagy a huszadik árust faggatta, hirtelen megállt mellettünk egy középkorú férfi. Ráncos, barnás arca először csak érdeklődve szemlélte a furcsa európai jövevényeket. Nincs is ebben semmi különös, gondoltam. Elvégre, nem sűrűn járhat két ilyen alak a ezen a környéken. A férfi szeme azonban hamarosan felcsillant és vastag ajkai mosolyra húzódtak.

- Magyar? - ejtette különösen a szót, magára vonva a Lady figyelmét.

- Igen - bólogatott mosolyogva. - Ismer talán magyarokat?

- Hát hogyne - bólogatott hevesen a férfi. - Én is magyar vagyok. Esetleg ön is? - csillantak fel barna szemei.

- Sajnos nem - csóválta a fejét kísérőm. Bár egy angol arisztokrata szájából, jelen összefüggésben, a "sajnos" az én arcomra leginkább csak mosolyt csalt. - De a társam igen - intett felém.

Beletellett néhány pillanatba, amíg felfogtam szavai jelentését, az izgatott férfi addigra viszont már előttem termett és két keze közé fogta enyémeket, miközben boldogan nézett fel rám.

- Üdvözletem. Örülök, hogy megismerhetem. A nevem Absul Hasszán Mohamed. Allah óvja a magyarok földjén!

***

Valamivel tájékozatlanabb emberek számára olcsó tréfának tűnt volna, ahogy a következő percekben vagy egy tucat helybéli fizimiskájú muzulmán férfi körénk gyűlt és magukat magyarnak titulálva köszöntöttek. Persze a világ mindig tartogat meglepetéseket.

Abdulnak nem tartott sokáig, amíg felfedezte a hasonlóságot köztem és egy izzadó sörös ló között. A felfedezés hatására pedig készségesen meginvitált magához egy kis frissítőre.

Önkéntes vendéglátónk, mint azt készségesen el is magyarázta nekünk, a magukat magyarabnak nevező törzsbe tartozott. Bár a szó, hazai fül számára kézenfekvőnek hatóan, a magyar és az arab népnév összemosása is lehetne, valójában a magyar és a szudáni arab "ab" szó párosítása, mely így, együtt, magyar klánt jelent. És nem is véletlenül, ahogy az Abdul szájából a Nílusnál is nagyobb áradattal kiömlő vízfolyamból megtudhattuk.

- A magyarab közös őse, a hagyományaink szerint, egy Ibrahim al-Magyari nevű katona volt, aki Szelim szultán szolgálatában érkezett az akkor frissen meghódított Egyiptomba és hűségéért földet kapott a déli határvidéken. Egy termékeny szigetet a Nílusban, amit Magyarartinak neveztek el - mesélte, miközben bevezetett minket a hűs szobába.

Mint azt menet közben megtudtuk tőle, a helyi magyar klánnak saját negyede van Vádi-Halfában, azon a földön, ahol már kis híján ötszáz éve élnek.

Persze annak, aki nem hisz egy ráncos arcú, mint menet közben kiderült, kenyerét tanítóként kereső, tipikus szudáni muzulmán szavának, mindez egyszerű humbugnak, olcsó átverésnek is tűnhetett volna. Bár azért néhol kilógott a lóláb, és ezt a többi szudáni se rejtette véka alá. Ugyanis a magukat magyarnak tituláló törzs tagjai, hiába néztek ki úgy, követték vallásukat úgy és éltek úgy, mint a körülöttük élő többi törzs az essetek kilencvenkilenc százalékában, akadtak a helyi, muzulmán környezetben nehezen értelmezhető szokásaik is. Például, ha már a kenyérnél tartunk, Allah, Korán és holdsarló ide vagy oda, a magyar klán tagjai mind a mai napig úgy adnak köszönetet a péktermékért, hogy keresztet vetnek rá.

Persze még emellett is lehet bőven kételkedni, ahogy nagyon sokan meg is teszik, hiszen fél évezred után még a DNS-vizsgálat se mutatna ki semmit. Abdul viszont ennek ellenére is teljes átéléssel mesélte történetüket, miközben hellyel kínált minket a szerény berendezésű kis otthon pamlagján.

- A magyarab tagjai mindig is büszkék voltak hazájukra, termékeny földjükre és származásukra - magyarázta tovább. - Egészen addig, amíg odafenn a fejesek úgy nem döntöttek, kiárasztják a nagy folyót.

Lassan bólogattam. Ezt a történetet már jól ismertem. Az után, hogy 1964-ben a feltörekvő Egyiptom elnöke, Nasszer elkezdte építtetni a hatalmas gátját Asszuánnál, a mögötte felduzzadó, róla elnevezett tó az eredeti Vádi-Halfát is elnyelte, mindennel együtt, ami körülötte volt. Az így otthontalanná vált magyar klánt a szudáni vezetés több száz kilométerrel arrébb akarta újra letelepíteni, ők azonban ragaszkodtak a földjükhöz. És többek között az ő állhatatos munkájuknak is köszönhető, hogy a modern Vádi-Halfa most ott áll, ahol.

Abdul viszont így is kissé mélabúsan mesélte a történteket, előkotorva ódon szekrénye mélyéről néhány megsárgult fotográfiát Magyararti szigetéről, hogy aztán büszkén a kezembe nyomja.

- Nézni! - mondta tört angolsággal. - Ez magyarok földje.

Érdeklődve vizsgáltam a múlt század első felében készült, megsárgult képet, melyen a korabeli, sokszor kezdetleges fotózási technikák következtében egy pálmafákkal benőtt sivatagi oázis képén kívül, ahol apró hangyáknak tűnő emberek végezték mindennapi munkájukat, nem sok minden látszott. Abdul viszont még így is csillogó szemekkel pillantott a kezemben nyugvó papírdarabra. Ez volt az egyik utolsó emlék a hazájáról.

Aztán hirtelen észbe kapott és a szoba egyik ajtajához sietett, félrehajtva az azt takaró függönyt, hogy átkiáltson a szomszéd helyiségbe.

- Aisha! Lányom! Kapkodd magad és hozz frissítőt a távoli magyar honból érkezett vendégeinknek!

A mellettem ücsörgő Lady-vel halványan összemosolyogtunk. Látszott, neki is különösnek hat a szudáni férfi erős öntudata. De végülis, mi tesz egy nemzetet? Ha azt a felfogást követjük, hogy egy nemzethez tartozást csak az határoz meg, hogy a delikvens teljes szívéből az adott nemzethez tartozónak vallja magát, akkor semmi okunk nincs elvitatni Abdul Hasszán Mohamed magyarságát. És, bár magyarul egy mukkot sem beszélt, alapjaiban tisztában volt a magyar történelemmel, kultúrával is. Ami persze megint egy kicsit abszurd, amikor az ember egy szudáni muzulmánnal vitatja meg a Hősök tere szobrainak történetét, mint közös értékét.

Beszélgetésünket hirtelen az ajtót takaró függöny libbenése szakította félbe. Ahogy mind a hárman arra kaptuk a tekintetünket, egy tizennyolc év körüli, csinos, barna bőrű lány lépett be a helyiségbe, hogy zavartan pironkodva helyezzen elénk egy tálcát teáskannával és poharakkal. Teste nagy részét bő köpeny takarta, muzulmán szemérmesség szerint elrejtve a kíváncsi nézelődők elől, miközben finom kezével töltötte a borostyánszínű italt, majd visszafogottan mosolyogva felém nyújtotta.

Azokban az őzikeszerű barna szemekben valami furcsa fény honolt, ahogy találkozott tekintetünk. Bár arca barna volt, haja mattfekete, és egyébként is egész megjelenése egy tipikus núbiai arabot mutatott, a szemében mégis volt valami furcsa. Nem mondhattam volna ki teljesen bizonyosan, és talán amúgy is csak a történetek hangulata tette, de mégis, mintha csak egy csinos magyar lány szemébe néztem volna.

- Nocsak, nocsak! - bökött oldalba a Lady nevetve, miközben Aisha lesütött szemmel kioldalgott a szobából. - Alakulnak itt a dolgok. De hát, elvégre, családban marad.

- Miről beszélsz? - öltöttem magamra ártatlan arckifejezést. - Hiszen nem történt semmi.

- Ugyan! Nem láttad azt a mosolyt az arcán? - kacsintott.

Abdul értetlenkedve kapkodta tekintetét egyikünről másikunkra. Bár arab kiselőadásába néha kevert sajátos kiejtésű angol mondatokat, a Lady szándékosan mesterkélten megfogalmazott és kiejtett szavai mégis mintha csak kínaiul lettek volna neki.

Végül feladta a próbálkozást és ismét mosolyogva köszöntött mondott a teával, kifejezve örömét a kedves látogatója miatt.

Miközben lassan szürcsöltük a fűszeres italt, elmerülve a kis szudáni lakás meglepően otthonos hangulatában, az én agyamon az futott át, talán az odakint, a kocsiban várakozó Isabelle, aki valószínűleg most is gyanakvó tekintettel méregeti az ajtót, amiben eltűntünk, még a Lady-nél is jobban örülne, ha mégis alakulna valami köztünk Aishával. Bár Abdulról nem tudnék nyilatkozni. És amúgy is, jobb a családi békesség.

**********************************************************************

Ha tetszett, olvass egy másik esetről is, amikor B magyarokkal futott össze a föld körül: Adria gyöngye

A múlt kútjai

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

"Mélységes mély a múltnak kútja. Vagy mondjuk inkább feneketlennek?" /Thomas Mann/

Öreg terepjárónk zötykölődve bucskázott át a száraz vidéken. A sivatag ezer arca mintha egyszerre tárult volna elénk a koszos ablakokon keresztül. Az egyöntetű homoklepel helyett, amilyennek a nyugati civilizáció embere általában elképzeli ezt a vidéket, mindenfelé magasba szökő sziklák emelkedtek, melyek anyagát az évezredek során az erősen ingadozó hőmérséklet alaposan lefaragta, apró szemű kaviccsal beborítva a tájat.

Utóbbinak persze járgányunk a legkevésbé sem örült. Mélyről jövő csikorgással adta tudtunkra nemtetszését, amikor egy fél méteres magasságba kibukkanó sziklatömbre kellett felbucskáznia majd lezökkennie. De bírta. Muszáj volt neki. A világnak ebben a szegletében ugyanis nemigen találni más közlekedési módot. Leszámítva persze a több ezer éves módszert, a tevét meg a lábbuszt.

- Hihetetlen, egy ilyen kopár tájon mennyire sűrű tud lenni a múlt szövete - jegyezte meg a Lady az anyósülésen, miközben kikönyökölt az ablakon, hogy végigfuttassa a tekintetét a különös, vöröses színekben játszó vidéken.

- Itt tényleg feneketlen a múlt kútja - jegyezte meg Isabelle is a kormány mögül.

- Vagy inkább csak nevezhetjük annak? - próbáltam viccelődni, de a zöld szemekben nem mutatkozott semmi jele a humornak. Sofőrünk inkább csak elfordította a fejét a hátsó ülésen terpeszkedő személyem felől és az útra koncentrált.

Már az első pillanattól kezdve éreztem, nem kedvel engem. Szerettem azzal ugratni a Lady-t, hogy nála keresve se találhatott volna mogorvább szolgálót, de belül meg kellett küzdenem a gondolattal, valószínűleg csak az én képemet nem bírja. Azonban, mint jól nevelt szolgáló, ezt sosem tette szóvá, látva, milyen jó barátság alakul ki köztünk munkaadójával. Arról viszont sosem mondott le, hogy egy szúrós pillantást vessen rám, amikor csak lehetősége adódott.

Ezzel meg kell békélnem, gondoltam, miközben ismét a táj felé fordítottam tekintetem. Akármennyire feszült is volt a kapcsolat köztünk, be kellett ismernem, Isabelle-nek, akárcsak a Lady-nek, igaza volt. Hiába nyújtózott tátongó ürességgel körülöttünk ez a furcsa, vöröses színben játszó vidék, a történelem mégis tapintható volt a levegőben.

Némán figyeltem a két oldalunkon nem túl messze emelkedő sziklaperemeket. Annak, akit nem vakított el azonnal a mai, csontszáraz sivatagi táj, azonnal feltűnhettek a folyómeder nyomai. Bár ezen a tájon már évezredek óta örülhet, aki néhány időszakos patakocskánál többet talál, a mozdulatlan, szinte csak a szél és a hőmérséklet-ingadozás formálta táj máig megőrizte az évmilliókkal ezelőtt itt csörgedezett folyók nyomait. Ennek jelentőségére pedig már a korai emberek is rájöttek. Nem hiába döcögtünk mi is egy ilyen vádinak nevezett kiszáradt folyóvölgy fenekén.

A Hidzsáz, az Arab-félszigetnek ez az északnyugati csücske, sziklaormokkal és kiszögellésekkel tarkított vidék. Igazából tektonikailag egész Arábia egy hatalmas tábla, mely az idők folyamán megbillent és míg keleten vastag üledék rakódott rá, nem mellesleg jelentős szénhidrogén-mennyiséggel együtt, itt nyugaton, a jordán-szaúdi határ térségétől le egészen Jemenig, a magasba emelkedett az ősi kőzetalap. Utóbbit pedig a száraz klíma máig is csak részben kezdte ki. Így jól járható útvonal csak ott jöttek létre, ahol az egykor hömpölygő hatalmas vízfolyások kivájták medrüket. Ezek pedig, a vidék legmélyebb pontjaiként, máig összegyűjtik a lehulló csapadékot. És bár annak mennyisége egy átlag európait legjobb esetben is mosolygásra ingerelne, összegyűlve pár óráig, néha egy-két napig, ismét folyó vízzel töltik meg a vádit, felélesztve az egykori folyamok emlékét és tisztán tartva a medret.

De persze kit érdekelne mindez egy szárazra aszott vidéken? Azt, aki annak közvetlen szomszédságában él. A globális szinten vett közelben ugyanis olyan gazdag térségek helyezkednek el, mint Jemen, az egykori Sába, vagy a rómaiak gazdagságáról elnevezett Arabia Felixe, Boldog Arábiája, keletre India, északnyugatra pedig a Mediterráneum. Ezek között pedig a legegyszerűbb és talán legolcsóbb kereskedelmi útvonal pedig nem vezet máshol, mint Arábia sivatagain, különösen a nyugati Nedzsd, Hidzsáz és Negev vidékén keresztül.

És azon belül is a vádik voltak azok, amik már évezredek óta utat biztosítottak a karavánoknak, kitermelve olyan központokat is, mint Mekka és Medina, ahol később az iszlám megszületett. Jártak itt már a történelmi időkben is arabok, törökök, egyiptomiak, hogy végül a Nedzsdből és a félsziget belsejéből kiinduló Szaúd-Arábia hajtsa uralma alá. És akkor a korábban itt élt népekről nem is esett szó, akiknek sokszor csak az emléke, jelenlétük vibrálása maradt a levegőben.

Sokszor, de nem mindig.

- Itt jó lesz - mondta a Lady, mire Isabelle szó nélkül, engedelmesen lehúzódott a jelzésértékű útnak is alig nevezhető csapásról és leparkolt a vádi peremének tövében. Az anyósülésen utazó társammal szinte egyszerre ugrottunk ki az apró szemű, kavicsos-homokos talajra, hogy kinyújtóztassuk tagjainkat, miközben magamra húztam köpenyem csukáját.

Sokat támadják az iszlám világot a nők jogainak sárba tiprása és emberségüknek semmibe vétele miatt. Annak ellenére, hogy sokszor már tényleg irreálisak az itt tapasztalható gyakorlatok, nem mind logikátlan. Ha belegondolunk, hogy a régi századok Európájában is megszólták azt a nőt, aki nem öltözködött fel kellőképpen, a paraszti kultúrában pedig nálunk is illett a nőknek befedni a fejüket, még ott is, ahol az iszlámnak nyoma sem volt. És nekik még a tűző napsütéssel se kellett megküzdeniük, mint az itteni araboknak.

Így, bár a Hidzsáz, annak ellenére, hogy Mekkával és Medinával a muzulmán világ vallási központja, a hírhedten hitbuzgó Szaúd-Arábia legliberálisabb térsége is, ahol bizonyos körülmények között még a nyugati viseletbe öltözött helyi nőket se viszi el a vallásrendőrség, a szabad ég és a tűző nap alatt itt sem árt beöltözni. A Lady is hamar fejére tette karimás kalapját és szemét leárnyékolva mérte körbe a tájat.

- Arra megyünk - mutatott egy a vádi oldalában felvezető ösvény felé, miközben előkotorta napszemüvegét, majd az autóból kiszálló szolgálója felé fordult. - Isabelle, gondoskodnál addig a táborról? - A szőke nő bizonytalanul bólintott, miközben a terepjáró csomagtartójához lépett, hogy előpakolja a gyorsan összeszerelhető sátrainkat és praktikus, benzinnel vagy akkumulátorról működő főző és fűtőalkalmatosságokat a sivatag éjszakai hidege ellen, mi pedig már neki is vágtunk a felfelé vezető ösvénynek.

- Milady! - állított meg minket pár lépés után Isabelle hangja, mindkettőnket arra késztetve, hogy visszapillantsunk a terepjáró felé. - Lehetne egy szóra?

- Persze. Mondd csak, Isabelle! - válaszolta könnyeden útitársam.

A szolgáló egy pillanatig hallgatott, majd bizalmatlan, szúrós zöld szemeit felém fordította, hogy aztán ismét munkaadójára nézzen.

- Lehetne... négyszemközt?

- Hogyne - törtem meg én a pár pillanatra beállt feszült csendet. - Én addig előre megyek.

A Lady válaszgyanánt csak bólintott, én pedig el is indultam a tovább vezető úton, míg ő visszabaktatott az odalent várakozó Isabelle-hez.

Ha az ember sivatagba készül, aligha számít hegymászásra. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy definíció szerint a sivatagos területnek csupán annak kell megfelelnie, hogy nem esik évente kétszáz milliméternél több csapadék, az Antarktisz fagysivatagai, vagy Dél-Arábia sztereotip homokbuckás vidéke mellett egy égbe szökő hegyvidék is lehet sivatag.

Persze a Hidzsáz attól azért messze áll, hogy a föld magashegységeihez hasonlítsuk, de nem kis erőfeszítésbe került így se felküzdenem magam az emelkedő csúcsára. Kapucnim alatt már alaposan gyülekezett az izzadtság, ahogy bámultam a kopár tájat és az odafent, a magaslaton kibontakozó magányos sziklákat.

Ahogy egyre közelebb értem azonban, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ezeket a sziklákat nem teljesen a természet formálta ilyenre. De hát nem is csak a vádik megcsodálása miatt jöttünk ide.

Mintha óriások játszottak volna célba dobósdit, úgy hevertek szanaszét a templomok, nagyobb múzeumok vagy városházák méreteit idéző szikladarabok. A valóságban persze valószínűleg a mögöttük emelkedő meredek sziklaperemről szakadtak le az évezredek hőingadozásai következtében, de abban hol van a romantika?

Az óriások után pedig megérkeztek a törpék, hogy hasonlatnál maradjunk, és össze-vissza faragták a melákok hátrahagyott labdáit. Most pedig, kétezer évvel később, egy B nevű törpe bámulta a sziklák oldalába és a távoli hegyoldalba is belemélyített, több emelet magas homlokzatokat. Mintha valaki házat akart volna építeni, csak a homlokzat díszes kialakításánál már leragadt. De persze minek is oldalsó és hátsó fal, ha azt kiadja maga a szikla? Ezt pedig az alkotó törpék, akiket nevezzünk nevükön nabateusoknak, pontosan belátták.

A Sába legendás királyságából, a mai Jemen területéről elvándorolt korai arabok pontosan megérezték, mely területekre kell rátenniük a kezüket ahhoz, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák az óhazájuk illetve India és a Mediterráneum közötti kereskedelmet. Így hozták létre a Római Birodalom határától nem is annyira messze, a mai Jordánia területén legendás fővárosukat, Petrát is. Nomád életüket feladva a sivatagi helyvidék zegzugos völgyrendszerében elrejtve díszes kamrákat mélyítettek a sziklafalba.

Arra azonban ők is rájöttek, hogy egy a keleti kereskedelem jelentős részét kezében tartó törzs nem lehet biztonságban Róma közvetlen szomszédságában. Ezért Petra mellett szükségük volt egy másik központra is, ahova szükség esetén visszavonulhatnak. Ezért épült fel itt, a Hidzsáz területén, két forgalmas vádi találkozásánál, Hegra városa.

A nabateusok pedig jól számítottak, így amikor Syria római helytartója végül tényleg bevette Petrát és a Nabateus Királyság északi, központi területeit provinciává szervezték, a vazallusi sorba süllyedt, de függetlenségüket megőrző arabok ebbe a második központba húzódtak vissza.

Némán, lenyűgözve szemléltem hát az itt, Arábia sivatagának közepén a sziklába mélyített egykori metropolist maradványait. A hatalmas, görög kulturális hatásra épült díszes oszlopokat, a jól kimunkált faragványokat és a feliratokat, melyeken ezen a száraz vidéken, úgy tűnt, még kétezer év vasfoga sem fogott. A feliratokat, melyeket viszont csak pár szakértő tudott elolvasni. Igaz, én nem tartoztam közéjük, de így is pontosan tudtam, hogy azt jelölik, ezek bizony itt nem lakóházak. Azok valamivel odébb feküdtek, részben még a homok alatt. Ugyanis bár a közeli arab településről Madáin Szálihnak elnevezett feltárási területet 2008-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, a várost máig nem ásták ki teljesen az évszázadok homokja alól, mivel a szaúdi állam 1990 előtt nem engedélyezett nyugati feltárásokat az ország területén. Ők maguk pedig nyilván nem lelkesednek különösebben az iszlám előtti pogány kor arab emlékeinek feltárásáért. Azonban, paradox inverz módon, míg az élők városa a homok alatt pihen, a holtaké a felszínen fogadja a látogatókat.

Néma áhítattal néztem a monumentális mauzóleumokat, melyeket a nabateus arisztokrácia számára faragtak ki a keresztény időszámítás kezdetét övező évszázadokban. Közben pedig, nagy álmélkodásomban, alig vettem észre, amikor egy lihegő alak utolért a vádiból felvezető úton.

- Jó gyorsan haladsz - törölte meg a homlokát a Lady és megigazította fején a kalapot.

- Vagy csak te maradtál le nagyon. Látom, alaposan szét is zilálódtál - nevettem, végignézve meggyűrődött ingén és félregombolt gallérján. Majd, ahogy lassan levegőhöz jutva felegyenesedett, mosolyogva néztem izzadt arcába is. - Amúgy... - vakargattam meg szám sarkát.

Ő azonnal megértette jelzésem és kézfejével megtörölte száját, hogy aztán meglepetten bámuljon le a bőrére ragadt sötét anyagra.

- Na mi az? Csak nem beszereztél egy rúzsfoltot? - kacagtam tovább.

- Inkább ne beszéljünk róla! - nézett rám kérlelően, majd az előttünk tornyosuló síremlék felé fordult. - Nabateus barátaink úgyis több figyelmet érdemelnek - mondta könnyedén, mintha nem is az imént jött volna zavarba.

Inkább nem válaszoltam, csak magamba fojtottam nevetésem és megvontam a vállam, majd vele együtt szemléltem a majd kétezer éve elhagyott város romjait, miközben viszont csak az járt a fejemben, miért is tartotta vissza Isabelle a Lady-t, és azon, hogy vajon éjszaka tudok-e majd aludni a nyögések és sikongatások zajaitól.

******************************************************************

Ha tetszett, olvass M kalandjáról is az arab világban: Arábiai M

Áradás

Ha zuhog az eső, nem lehet mást tenni, csak bámulni az áhított tájat. Vagy mégis?

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************************

Az eső komor lustasággal borította fátyolba a vidéket. Néha meg-meglódult és úgy ömlött az égi áldás, mintha valóban igazak lennének a régi elképzelések, és az ég kékjét hatalmas víztömeg adja, melyet csak egy vékony réteg kristály vagy valami választ el tőlünk. Ez utóbbi pedig átszakadt és zuhatagként borul most ránk az áradat. Máskor viszont csak csendesen szitált, aláhullva az eget elborító sötét fellegekből, miniatűr tengerekké hizlalva az elárasztott rizsföldeket.

Így jár az, aki az esős évszakban látogat Dél-Kínába, fújtattam magamban, miközben karba tett kézzel bámultam a természet játszadozását odakint, a roskatag falusi kunyhó teraszán ácsorogva a tető alatt. Bár persze esős évszak ide vagy oda, zuhé errefelé mindig van. Ez teszi a szubtrópusokat. Na meg az a meleg, ami miatt még most is, amikor már napok óta nem láttuk a fent sütő korongot teljes valójában, a térdnadrág és az atlétatrikó is majd lerohadt rólam a forróságtól. Inkább tapadt hozzám az anyag az izzadtságtól, mint az égből alászálló víztől.

Sóhajtottam egyet és végigsimítottam hátul összetapadva alálógó fekete hajamon, majd megdörgöltem az arcomat is. Ma sem fogunk kimenni a terepre.

Halkan morogtam és ismét felemeltem a tekintetem, hogy a hosszan elnyújtózó tüskékben záporozó eső fátylán át végigmérjem a tájat, amiért ide jöttünk.

A medencét szinte teljesen megtöltötték a falvakat körülölelő elárasztott rizsföldek. Úgy nézett ki az egész, mintha az erre kanyargó folyók kiléptek volna medrükből, hogy elnyeljék a világot. A kínai parasztokat viszont ez egy cseppet sem érdekelte. Csak mezítlábasan belegázoltak a vízbe, hogy gondozásukba vegyék a tömegével termő rizst. Már amikor persze nem esett az eső. Közben pedig tudomást sem vettek a fejük felett az égbe szökő hatalmas kúpokról.

Persze, miért is vettek volna tudomást? Valószínűleg nem jelentett nekik többet, mint magyar elvtársaiknak az árnyékot adó fák vagy a villanypóznák jelenléte. Nekik ez volt a világ. A megszokás. Én viszont még innen, több kilométer távolságból is lenyűgözve bámultam a több tucat, nem egyszer több száz méter magas monstrumokat. Némelyik cukorsüvegre hasonlított, mások cilinderre, megint mások eltérő alakokat öltöttek, ahogy minden előjel nélkül az égbe szöktek a földek kellős közepén.

Hátrébb viszont, kilométerekkel távolabb, a különös formájú hegyek szinte már erdővé nőttek össze, egész kis hegységeket alkotva.

Kicsit olyan volt, mint amikor Afrikában az ember a sivatag belseje felől halad a dúsabb vegetációjú vidékek felé. Először a fű sarjad ki, majd feltűnnek a magányos szavannai fák, aztán ezek fokozatosan egyre nagyobb csoportokat alkotnak, míg végül sűrűbb és sűrűbb erdőkké olvadnak össze. Csak itt épp fű volt bőven, illetve lett volna, ha a földeket nem árasztják el, a fák szerepét pedig ezek a kúpos hegyek töltötték be.

Talán a kínaiak is megéreztek valamit ebből a hasonlóságból, amikor a magányos hegyeket fenglinnek, vagyis csúcserdőnek, a csoportosan meredezőket pedig fengcongnak, csúcshalmaznak nevezték el. Ezek alkotják együtt Gunangxit, az összesen hatszázezer négyzetkilométeren elterülő kínai karsztvidék talán legimpozánsabb régióját.

A mészkőkúpok méltóságteljes nyugalommal emelkedtek ki a rizsföldek közül, mint az óriások, akik mit sem törődnek a kis liliputiak ügyes-bajos dolgaival. Ők sokkal monumentálisabb csatát vívtak. Egy csatát, ami már több százezer, ha nem több millió év óta zajlik. A parasztok küzdöttek a rizzsel és az aratással, amíg a mészkő hegyek a folyóval néztek farkasszemet.

A földtörténeti középidőben ezt a vidéket többször is elárasztotta a tenger, vastag mészréteget lerakva. Aztán, amikor pármillió éve a mészkő ismét a felszínre került, szembe találta magát a szubtrópusi éghajlattal.

Beakasztottam mutatóujjam az atlétám nyakrészébe és megrángattam, hogy a fullasztó melegben némi levegőhöz jusson alatta a bőröm, közben pedig figyeltem az egyre nagyobb intenzitásra kapcsoló esőt, ami heves zuhanyként tépázta a vidéket elborító növényzetet.

Mind-mind a képlet része. A zuhogó eső lefolyik a mészkőfelszínen, barázdákat vájva belé, majd egyre lejjebb haladva, a medencék belseje felé, nagy folyókká, folyamokká áll össze, melyek ott még jobban kiszélesítik a völgyeket. A mészkő kioldódik és tovasodródik a vízzel. Az éltető nedvességet tenyésző növényzet viszont belemélyíti gyökereit a talajba, itt-ott tovább aprózva, máshol viszont épp hogy megfogva az anyagot. Így a magasabb régiókban a karsztosodó mészkő a sebesen lezúduló víztömegek két oldalán

sűrűn álló fengcongokat képez, míg lejjebb, a mélyebben fekvő területeken a nagy víztömegek hatalmas területről elhordják a mészkövet, csak nagyobb távolságokban állva hagyva egy egy fenglint.

A fenglinek között létrejövő síkságon pedig megtelepszenek az emberek, teleültetve a vízben amúgy is dúskáló vidéket rizzsel, kunyhókat építve, amik aztán menedéket nyújtanak a B nevű utazóknak a természet zord ereje elől.

Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben ujjaimat fésűszerűen a hajamba mélyesztettem, hogy kibontsak pár gubancot.

Már jócskán benne jártunk a késő délelőttben. Ha el is áll az eső, ma már biztosan nem megyünk ki. Meg akartuk nézni azokat a barlangokat, amiket a víz mélyesztett a hatalmas karsztrengetegbe.

Hiszen a víz nem mindig hordott el mindent, ami az útjába került. Sokszor lebukott a mélybe, és akkora barlangkolosszusokat hozott létre, amitől az embernek külön gödröt kell ásnia, hogy elég mélyre le tudjon esni az álla.

Olyan barlangmonstrumokat, amiknek néha még saját klímája, saját belső légkörzése is kialakult. A fenekén csordogáló víz elpárolog és mielőtt elérné a plafont, felhővé sűrűsödik, majd elkezd esni. A felszín alatt.

Egyesek szerint a világ legnagyobb barlangjai is itt rejtőznek a mélyben. Egyes helyeken a régi idők parasztjai a fosztogató martalócok elől le is költöztek a mélybe, falvaikat a barlang belsejében, a napfénytől távol újraépítve, hogy ott éljék le életüket.

Nagyon szívesen megnéztem volna mindezt. Amikor azonban leszakad az ég, nem egy életbiztosítás lemerészkedni a mélybe. Elég csak ha megáradnak a napjainkban a barlang fenekén épp csak csordogáló folyók és volt B, nincs B.

Ismét sóhajtottam és megdörgöltem az arcom. Még várunk pár napot. Talán majdcsak kijavul az idő.

Ahogy ezen merengtem, egyszer csak megütötte fülemet az ajtó nyikorgása a hátam mögött. Puha léptek osontak végig a terasz padlóján, hogy a következő pillanatban két vékony kar ölelje át hátulról a derekam és puha ajkak érintését érezzem meg a vállamon.

Bőrömet csiklandozta a borzas szalmaszínű hajkorona, amiről viselője a nevét kapta, miközben a meztelen test a hátamhoz simult.

- Miért keltél fel? - dorombolta fátyolos hangon a fülembe.

- Csak ki akartam nézni, mi a helyzet - simogattam meg gyengéden az alkarját és ismét kitekintettem a távolba.

- Minek? - csókolta meg a nyakam, én pedig beleborzongtam érintésébe. Tudta, hogy ezzel minden erőmet el tudja venni. - Ma is egész nap esni fog. Áradnak a folyók. Úgyse tudunk csinálni semmit.

- Csak reménykedtem - sóhajtottam.

- Miben? Hogy kiszabadulsz az ágyamból? - Nem kellett rá néznem, hogy kiérezzem a huncut mosolyt a szavaiból. Ágyéka a fenekemhez simult és ismét megcsókolta a nyakam. - Feküdjünk vissza, jó?

- Ezer örömmel - válaszoltam és izmaim már meg is feszültek, hogy minél gyorsabban visszarepítsenek a szobába. - De most én leszek felül.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvass B más kalandjáról is tipikus kínai tájakon: Buddha lábainál