Elődök útján

B-vel a föld körül

B és egy régi ismerős az indiánok nyomában.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Gleccservíz című részből megismert indiánlány is. Az előzmények ismerete erősen ajánlott, de valószínűleg anélkül is élvezhető ez a történet is.

*****************************************************************************

Az erdőt betöltötte a madárcsicsergés. Az ősi rengeteg úgy lüktetett az élettől, mintha csak minden háborítatlanul töltött évezred újabb és újabb energiabombával látta volna el. A magaslatokról körbe tekintve lankásnak tűnő, valójában több tucatnyi égbe szökő orommal tarkított vidéken olyan messzire nyúltak a fenyvesek, hogy az embernek olyan benyomása lehet, sosem akarnak véget érni. Bakancsom alatt pedig úgy ropogott az elszáradt tűlevelekből felhalmozódott avar, mintha még sose tapodta volna senki ember fia.

Persze ez azért távol áll az igazságtól.

Yukon végtelen vadonja itt, Alaszka keleti határának közelében, a világ egyik leginkább civilizációtól távoli vidéke volt. Még Kanada Yukon államának fővárosa, Whitehorse se volt több a klondike-i aranylázból itt maradt vadnyugatias kis városkánál. És az is több száz kilométerre volt tőlünk. Keletre pedig, a határon túl, ott volt Alaszka. Az USA legnagyobb területű tagállama, mely azonban népesség tekintetében az ötvenes rangsornak valahol a vége felé kullog. Ez az a vidék, ahol az ember napokat gyalogolhat, célirányosan előre is, anélkül, hogy egy teremtett lélekbe ütközne. Fehér lélekbe legalábbis. Még az a vidék sincs messze innen, amelyet, az Amerikákon egyedülálló módon, soha nem gyarmatosítottak európai hatalmak. Igaz, az Washington tagállam képében, bár még mindig ritkásan, de azért mégiscsak említésre méltó mértékben lakott.

Azonban, ha nem ilyen Európa-centrikusan nézzük, ez a környék sem olyan elhagyatott. Messze nem. Sőt, nem is állhatna távolabb. Erre a vidékre akár egy több tucat sávos autópályaként is tekinthetnénk, már persze ha akkor használták volna, amikor már építettek aszfaltozott utakat és egyáltalán volt autó.

Letettem hatalmas túratáskámat az út szélére és tüdőmbe szívtam a tiszta levegőt. Valahol, nem is annyira távol, egy jávorszarvas motozott a sűrű növényzetben. Még röfögésre emlékeztető dohogását is hallottam néha. A folyónál pedig, amit pár órája magunk mögött hagytunk, grizzly medvék halásztak. Nehéz volt elképzelni azt a nagy jövés-menést, ami egykoron itt zajlott. Legalábbis nekem.

Indián kísérőm viszont teljesen be volt sózva. Amikor a határ alaszkai oldalán felvetettem az Egyesült Államok legészakabbi tagjának szintén alig csak városiasnak nevezhető székhelye közelében élő apjának, hogy a lány elkísérhetne az utamra, persze heves tiltakozás volt a válasz. Ez a virgonc kis csitri, akit én következetesen csak Hosszúnyelvként emlegettem magamban, még indián névnek is beillő módon, kétségkívül szinte bárhol galibába tudott volna keveredni.

De ez azért mégiscsak más helyzet. És ezt az öreg erdei medve is belátta. Hosszúnyelv nem is érezhette volna jobban magát, mint itt, örökmozgó kölyökként ugrándozott a sziklákon, magába szívva a hely hangulatát.

Talán érezte távoli ősei itt maradt spirituális nyomát.

Lelki szemeim előtt, mintha lábaim megálltával csak tekintetem folytatta volna útját, de ezúttal az idő szövedékén keresztül, lassan lebomlott a körülöttünk terpeszkedő, ezer éves erdő, visszaadva helyét a fagyos pusztának. A horizonton égbe szökő jégfalak emelkedtek, melyek a távolban körbeölelték a vidéket.

Abban az időben, bő tízezer évvel ezelőtt, földünk ezen szeglete is a jégkorszak szorításában tespedett. Azonban, hiába a mai Yukon állam területén végigfutó északi sarkkör, mégsem a végtelen jégmezők voltak itt uralkodóak. A tenger szintje akkoriban alacsonyabb volt, mivel a vizet a hatalmasra duzzadt jégsapkák tartották fogva, és széles szárazföldi folyosó húzódott Szibéria és Alaszka között. Ezt a földet nevezték el a tudósok évezredekkel később, már jóval ismételt víz alá kerülése után, Beringiának.

Viszont, jégkorszak és távoli északi fekvés ide vagy oda, a meleg tengeráramlatok és a kevés csapadék miatt Beringia sosem jegesedett el, hasonlóan a tőle nyugatra elterülő szibériai tájakhoz. Így az állandóan vándorló, a legelőket kereső vadállatok csordáit követő törzsek akár még anélkül is átkelhettek az Újvilágba, hogy észrevették volna.

Itt azonban a helyzet már nem volt annyira rózsás. Ahogy kelet felé haladtak, csökkent a tengeráramlatok fűtő hatása, viszont nőt a csapadék. Így, paradox módon pont dél felé haladva ütköztek a több százezer négyzetkilométeren elterülő, kilométeres vastagságú jégtakaróba.

De persze az se tartott örökké. Az ember pedig kivárta, ahogy az éghajlat lassú melegedésével a jég olvadni kezd, és egy járható folyosó nyílt benne dél, felé. Így pedig Yukon lett az a folyosó, amin át, Beringia elsüllyedéséig, az emberek beáramlottak Amerikába Ázsia felől.

Elképzeltem a hideg pusztában lobogó tábortüzeket a fölöttük piruló mamuthússal, körülötte pedig a bundába burkolózó, összegörnyedt embereket, akiknek a leszármazottait egyszer majd indiánoknak fogják hívni.

Talán Hosszúnyelv csillogó szemei előtt is ez a kép jelent meg, ahogy végigpásztázta a mára már arktikus erdőkkel benőtt vidéket.

- Gyere, menjünk! - nógatott, úgy ugrálva, mint egy óvodás kislány, szemeiben azonban az izgatottságon kívül más fény is csillogott.

Mosolyogva megcsóváltam a fejemet és ismét hátamra kaptam a több napos túránkra elcsomagolt felszerelést, hogy tovább caplathassunk felfelé a hegyoldalban. De a hosszú gyaloglás a végtelen vadonon át, ahol még indián is jó, ha évente egyszer jár, fehér ember meg még ritkábban, megérte a fáradozást.

Amikor végül a hegygerincen szinte ledobtam a földre táskámat a fáradtságtól, tagjaimból szinte minden fájdalom és elgémberedés kiszaladt, ahogy az alant elterülő tájra pillantottam.

A távolban, mint megannyi vakondtúrás, emelkedtek a Kékes-tetőt bőven lepipáló csúcsok, köztük az ebből a távolságból összefolyónak látszó erdőséggel borított széles völgy a mélyén zabolátlanul kanyargó folyóval. Tényleg mintha több ezer évvel ezelőttre pillantottam volna vissza.

Hiába az aranyláz, hiába a ma megújuló, soha nem látott méreteket öltő bányászat, mely legalább ekkora területeket, mint amit innen belátni, változtat meddőhányóvá Yukon vadonjából a föld mélyén rejtőző ónért és cinkért, ez a táj még mindig szinte teljesen érintetlen.

Hosszúnyelv pedig tökéletesen beleillett ebbe a képbe állatprém kabátjával, szarvasbőr nadrágjával, mokaszinjával és a rézszínű arcán uralkodó virgonc mosollyal.

Bár az a mosoly egyre kevésbé a tájnak és a túra meg az emlékezés nyújtotta élménynek szólt.

- Azt hiszem, ma már nem megyünk tovább - jelentettem ki egy öles törzsű fának dőlve. - Ez pont megfelelő hely pihenni egy nagyot.

- Akkor pihenjünk! - mondta Hosszúnyelv, arcán viszont a szavait meghazudtolóan virgonc mosoly ült.

Meg se lepődtem már, amikor kezeit mellém támasztotta a fatörzsön és mohón megcsókolt.

Más körülmények között most leginkább csak arra lett volna erőm, hogy eldőljek, mint egy zsák krumpli és reggelig csak aludjak, ez a hely azonban mintha feltöltött volna energiával. Szenvedélyesen viszonoztam ennek a zabolátlan indián lánynak a csókját és beletúrtam durva szálú mattfekete hajába.

Szemei továbbra is csillogtak, amikor kissé eltávolodott tőlem. Azonban nem szólt semmit. Jó indián módjára ritkán szólalt meg. Most is inkább a tettei beszéltek, amikor fürge ujjai szétbontották kabátom, melegítőm és ingem, hogy végigcsókolja mellkasom és hasfalamat, majd kigombolja nadrágomat és arcát combjaim közé fúrva demonstrálja, mivel érdemelte ki a Hosszúnyelv nevet.

Hangos sikolyom kényszerítő erővel tört elő belőlem a forró kis testrész kényeztetése hatására. A madarak szétrebbentek a fákról, én viszont nem foglalkoztam vele. Ez a vadon Hosszúnyelvé és indián őseié, hadd tudjon minden szeglete arról a gyönyörről, amit névadó szervével okoz! És én nem fogom eltitkolni előle.

****************************************************************************

Ha tetszett, olvasd el M kalandjait egy másik korból egy másik, de szintén amerikai sűrű erdőségből itt: Amazon