Víztükör

B-vel a föld körül

A nyugalom szigete az osztrák hegyekben, a nyár első hűsítő napjaiban.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Lena (első felbukkanás: Túl az Óperencián) is.

******************************************************************

Lassú, megfontolt mozdulatokkal merítettem bele az evezőt a vízbe. A kajak úgy siklott a kristálytiszta tükrön, mintha csak magától mozdulna egyre tovább és tovább. Nekem pedig nem volt más dolgom, csak hallgatni az üdítő csendet.

Persze a csend azért túlzás. A természet sohasem csendes. De még mindig jobb a szellő zizegését hallgatni, ahogy beletúr a lombokba, a madarak csiripelését, az állatok motozását, mint a város zajait. Abból pedig itt nem volt hiány. Mármint az előbbiből.

Lehunytam a szemem és mélyen beszívtam az üdítően friss levegőt. Bár már bőven benne jártunk a nyárban, az idő errefelé mégis frissítően hűs volt. De hát ezt teszik a hegyek. Az embernek a magaslati levegő, a hideg hegyvidéki időjárás hallatán elsősorban a Himalája vagy az Andok jut eszébe, esetleg, netalántán, a Mount Blanc lejtői. De arra nem is számít, hogy Budapesttől alig pár órányi kocsikázásra is ilyesmit talál.

Persze, ha télen síelni akarunk, bepakoljuk a kocsit és irány a sógorokhoz a szomszédba. Az azonban kevés embernek jut eszébe, hogy nyáron is célba vegyük a határ túloldalát. Minek? Ott is ugyanaz van, mint nálunk. Ez a kis távolság nem számít.

Ismét beszívtam a friss levegőt és izmaim egy pillanatra megfeszültek a neoprén ruha alatt. A magyar főváros bizonyára most is döglődik a hőségben, idefent viszont, mintha épp csak véget ért volna a tél.

Földöntúli nyugalom szállt meg, ahogy lassan tovább evezve szemléltem a minket körülölelő tájat. A tó körül a magasba szökő lejtők, vagy innen nézve, inkább emelkedők, nem tűntek olyan meredeknek, sem különösebben magasra törőnek. Az ember könnyedén elfelejti, hogy már magán a víztükrön is magasabban van, mint a Kékes-tető, a csúcsok pedig nem ritkán akár kétszer olyan magasra is nyúlhatnak. Imitt-amott egyik-másik apró felhőpamacsok mögé bújt, másik pedig még azokat is túlszárnyalta, és az összesűrűsödött nedves légtömeg épp csak sziklás falait cirógatta. Hiába nézi még a pusztához szokott magyar szem is közepes kis hegyecskéknek őket, bizony, súlyos darabok mind egy szálig. Jó, nem a Mount Everesthez, a Chinborazohoz vagy a Kilimandzsáróhoz kell hasonlítani őket, de kis hazánk bármely csúcsát élből lepipálják.

Nem hiába jár ide az egyszeri magyar turista síelni. Most viszont, a néhol erdővel benőtt hegyoldalakat bámulva, amiken máshol, a zöldellő legelőkön, termetes eleven kövekként ballagtak a tehenek, friss legelni való után kutatva, nehezen tudja az ember elképzelni az errefelé száguldó téli sportolókat.

Az egész táj kivirult. Üdén, hűsítően és inkább tavasziasan, de mégiscsak nyári arcát mutatta. Igaz, néhány magasabb csúcson még most is fehérlett egy kis hó. Ha máshol nem is, a hegycsúcs közelébe mélyedt nyílásokban. Ezeken a helyeken az évek során összepréselődött a fagyott víz, úgynevezett firnt képezve.

Évezredekkel, évmilliókkal ezelőtt annyi firn gyűlt fel ezekben az üregekben, hogy túlcsordult és nem ritkán egészen a hegyek lábáig letorlódott, gleccser képében.

A jégkorszak persze azóta véget ért és a gleccserek jelentős része elolvadt, itt-ott azonban még mindig fehérlettek firnfoltok, színezve a tájat.

Néha az ember elgondolkozik, ha lenne egy kicsivel több pénze, nem itt venne-e inkább nyaralót a Balaton helyett. Vagy csak én vagyok ezzel így? Hogy a nyugalom, a frissesség és a természet közelsége sokkal többet megér?

- Gyönyörű, nemde? - mosolyodtam el önkéntelenül is.

Viszont, bár tudtam, hogy arckifejezésemre úgysem érkezik válasz, végül a szavaimra se jött.

- Lena? - fordultam hátra derékból, összevont szemöldökkel.

Szőke barátnőm továbbra is egy hajóhossznyira haladt mögöttem, ahogy eddig végig, mióta vízre szálltunk, esze azonban valahol egészen máshol járt.

- Lena! - szóltam rá ismét, és miután kellőképp visszafogtam mozgásom, hogy utolérjen, evezőmmel meglöktem kajakját.

- Mi? Mi az? - pillantott rám hirtelen. - Bocsi, elbambultam. Mit mondtál?

- Azt, hogy gyönyörű a táj. De te, úgy látom, inkább más szépségekre figyeltél - nevettem, miközben arra pillantottam, amerre az imént kísérőm tekintete elveszett.

A part mentén egy csapatnyi, nagyjából velünk egy idős lány lubickolt a vízben. Az ember azt hinné, ezek a tengerszemek csípősen hidegek, még nyáron is, főleg figyelembe véve, hogy az itteni nyár a hazaiaknak sokszor leginkább csak kora tavasz lenne. Azonban nem csak mi rendelkezünk odahaza meleg-vizes forrásokkal. Igaz, a karantán sógoroknak nem jutott annyi, hogy termálfürdőt csináljanak belőle, de az olyan kis tavacskákat, mint itt a Feldsee, vagy több mint ezer társa szerte a hegyek között, kellemesen felmelegíti. A fürdőzni és a fürdőzőkben gyönyörködni vágyók legnagyobb örömére.

Bár, persze, ízlések és pofonok. Én, személy szerint, előbb mennék egy disznóólban üzemeltetett peep show-ba, ahol, értelemszerűen, a kukkolás alanyai is oda valók, mint a német ajkú lányok gyűjtőhelyére. Az ember lánya álmodozik a magas, hosszú combú, tejfelszőke germán istennőkről, azonban a magazinok címlapjain túl Hannovertől Tirolig és Poroszországtól Svájcig csak szénbányászokat talál. Lemennek a bányába és rögtön feljön a szén.

Tisztelet a kivételnek, persze, de az errefelé nem igen akad. Lenát azonban, úgy tűnt, ez a legkevésbé sem zavarja. Vagy őt más ízléssel áldotta, vagy éppen verte meg a sors, attól függ, honnan nézzük. Ő azonban nagyon is élvezte a látványt.

Mosolyogva megcsóváltam a fejem és inkább arrébb kormányoztam.

- Nézelődj csak, ha gondolod! Őket meghagyom neked.

A csípős visszaszólást már meg sem vártam. Hamarosan már más kötötte le a figyelmemet, ami, kivételesen, jobban lenyűgözött, mint a fürdőző lányok viháncolása.

Éles sipítás vágott keresztül a levegőn, szaggatott hangon rezegtetve meg dobhártyámat. Tekintetem élénken hordoztam körbe a tóparton. Nem mintha bármit is láthattam volna. A hang tulajdonosa ugyanis alaposan elvackolta magát az aljnövényzetben, társai tudtára adva, hogy veszély közeleg. Bár az említett veszély jó eséllyel csak egy erdőt járó túracsoport volt, a mormoták azonban úgy érezték, jobb az elővigyázatosság. Ember, nem ember, turista, nem turista, inkább gyorsan elmenekültek és bevackolták magukat a növényzet nyújtotta biztonságba.

Biztonságba, feltéve persze, hogy nem favágók elől rejtőztek egy kőfenyő gyökerei közé. Erről a fáról ugyanis a helyiek ódákat zengenek, állítólagos gyógyító hatásaival együtt. Azt mondják, ha valaki kőfenyőből készült ágyon alszik, egy órával kevesebb idő alatt is kipihenheti magát. Bár, ha figyelembe vesszük, az osztrákok mennyit sanyargatják magukat napközben, a megtermelődő fáradtsággal ez is tekintélyes idő lehet.

Túrázás, kajakozás, más vízi sportok, vagy a helyiek egyik kedvenc wellness-szerűsége, amikor frissen kiolvasztott gleccservízben áztatják lábaikat. Ez utóbbi is nyilván, a testhőmérséklettel együtt, az erőből is jelentősen elvesz.

Nekem viszont már ez a kis kajakozás is elég volt. Némi testmozgás sosem árt, mellette pedig a gyönyörködés az üde tájban. Vagy épp, kinek miben.

- Na, eleget csorgattad már a nyálad? - kiáltottam hátra, megint hiába. - Lena! - Úgy tűnt, a mesésen szép germán tündérek helyett fürdőzni ide tévedt trollmenyecskék az egészségesnél jóval tovább foglalják le figyelmét.

- Lena! - fordultam hátra, most már morcosabb hanggal kísérve, legnagyobb meglepetésemre azonban őt nem találtam ott. A lányok még mindig ott fürdőztek, bár már hallótávolságon kívül, a kajak is ott lebegett mögöttem a vízen, utasa azonban sehol.

- Lena? - váltott hangom bizonytalanabbra, ahogy körbehordoztam tekintetem, hiába keresve barátnőm a korábban üdítőnek tartottan néptelen tavon.

Aztán hirtelen megmozdult alattam a kajak. Mire észbe kaptam, mi is folyik itt, már késő volt. Vízi utazásra rendszeresített alkalmatosságom menthetetlenül tótágast fordult, én pedig hangos csobbanással landoltam a vízben.

Prüszkölve érkeztem ismét a felszínre, megkeresve kiesett gumijaimat, hogy ismét hátra fogjam arcomra és vállamra tapadó fekete fürtjeimet. Amikor pedig megszabadultam a szemem elé lógó tincsektől, azonnal szembe is találtam magam a "bűne" tökéletes tudatában vigyorgó kék szempárral.

- Teee! - Fenyegetőnek szánt hangom pillanatokon belül nevetésbe fulladt.

Lena azonnal csatlakozott hozzám, miközben mellém rúgta magát a vízben és átölelte a derekam.

- Most már rám figyelsz a táj helyett? - kérdezte csintalanul.

- Ha te is a csajok helyett.

- Én csak egy csajt látok - nézett rám csillogó szemekkel.

Erre már nem válaszoltam. Pár pillanatig csak lebegtünk a vízen, hagyva a barna és a kék szembogarakat, hogy egymást fixírozzák, mielőtt ajkaink mohón egymásra tapadtak volna.

****************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B a vízben lubickol egy csinos lánnyal! Bár itt egészen másképp: Sótükör

Fel a csúcsra

B-vel a föld körül

B egy nem mindennapi díjért mászik hegyet az Alpokban.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Lena (első felbukkanás: Túl az Óperencián) is.

*************************************************************

Óvatosan keresgéltem megfelelő támasz után lábammal. A poros turista ösvényt borító mészkőtörmelék minden egyes lépésnél megcsikordult bakancsom talpa alatt, hogy néha kisebb mennyiség meg is induljon lefele az alig karnyújtásnyira nekiinduló lejtőn. Hálát adtam az égnek, hogy a cikcakkosan haladó szerpentinnek a fejem felett haladó következő szakaszán, ami egy ugyanolyan meredek sziklafal választott el tőlem, mint alant az épp hátra hagyott utolsó szakaszt, nem jár senki hozzám hasonló bénaság. Még csak az hiányzott volna, hogy a nyakamba is kapjak egy ilyen kavicsszórást. Abban meg csak reménykedni tudtam, hogy mögöttem se nagyon halad senki. Nem vágytam az osztrák turisták szentségelés formájában érkező köszönetére a szilárd halmazállapotú zuhanyért.

 Feltéve persze, hogy az illetők osztrákok lennének. Mert hiába jártunk már túl az óperenciás folyón, magasan fenn az Alpokban, valahogy mégis úton-útfélen magyarokba lehetett botlani. És nem csak a közeli Schladming sípályáin, de Európa legmagasabb hegységének Raxnak nevezett vonulatának turistaútjain is. A Mészkő-Alpok ezen kétezer méter főlé magasodó tájain, ahol nem ritkán még a városok helyéül szolgáló völgyek is bőven magasabban fekszenek, mint Magyarország bármely pontja, a bármely magyar túrázót megszégyenítő ügyességgel felfele kaptató idős sógorokat leszámítva minden turista legalább akkora eséllyel lehet magyar, mint bármi más. És a bármi máson belül még az osztrákok se teszik ki a száz százalékot.

Amikor végre elértem arra a szakaszra, ahol a két-három méter széles út a két hatvan-hetven fokos lejtő között beveszi a száznyolcvan fokos kanyart, egy kis pihenőhelyet képezve, ledobtam a földre súlyos, élelemmel és elsősegély-készlettel megrakott táskámat. Aztán csak leroskadtam egy a sziklafalból épp megfelelő magasságban kiálló, íróasztal méretű sziklára és visszatekintettem az alant elterülő tájra.

Hétszáz méternyi szintkülönbséget küzdöttem már le és szükségem volt egy kis szusszanásra, hogy bírjam a még hátra levő háromszázat is. Hiába vannak a Raxnak tökéletesen járható útjai, különösen az alsóbb régiókban, ami még kis hazánk sok hegységébe is beillene, az ezer méteres szintkülönbség akkor is ezer méteres szintkülönbség. Pláne úgy, hogy az oda felvezető út hossza ennek még a többszöröse is. Amit megbecsülni meg amúgy se könnyű, tekintve az osztrákok jó szokását, miszerint a túraútvonalak hosszát időben adják meg. Ami meg persze relatív, mert ami egy jól edzett Schwarzenegger-klónnak két óra, az nekem, aki az út harmada után már minden kanyarban kiköpöm a tüdőm aztán meg visszagyömöszölöm a helyére, minimum kétszer annyi.

Volt azonban, amiért mindez tökéletesen megérte. Ahogy elvégeztem a fent említett szerv helyre rendezést és tudtam már másra is koncentrálni, nem csak heves légzésem lelassítására és sajgó lábaimra, elégedetten szívtam magamba az elém táruló gyönyörű táj látványát. Hiába voltunk alig pár órányira a magyar határtól, a pannon pusztától merőben eltérő kép tárult elém.

Az egész egyszerre hordozta magában az érintetlen természet varázsát és a civilizáció érintésének megnyugtató jelenlétét. Az utóbbi eléggé paradoxnak hangzik, különösen, hogy az amúgy se túl feltűnően kiépített, csak a táj már eleve adott elemeit kissé átrendező turistaúton kívül legfeljebb az itt-ott legelésző, pár tucat példányos tehéncsordák jelezték az ember jelenlétét. Az alsóbb, még lankásabb régióban futott egy-két aszfalt út, odafenn, a csúcs közelében meg várt egy kellemes kis hütte, közötte azonban csak az alig háborgatott természet. Ennek ellenére mégis benne volt a levegőben, hogy nem a Himalájában vagyunk, ahol ezer kilométeren belül nincs egy teremtett lélek se, vagy a Kaukázusban, ahol az azon a távon belül még fellelhető emberek is alig léptek még túl a kőkorszak létszínvonalán, hanem egy viszonylag fejlett európai ország kellős közepén.

Azonban ez a jelenlét nem csak filozofikus volt. Nem csak az alant, már a látóhatáron túl, de azért mégis jóleső közelségben futó aszfaltcsík jelenléte és a számításba vételre méltó városok kellemes közelségének tudata tette. Bár ennek szemmel látható jelei csak néha-néha kukucskáltak elő a természetesnek ható alpi legelőkből, a Rax mégis legalább annyira hasznosított és az ember által maximálisan használatba vett terület, mint a nem is annyira messze, még egy kicsit nyugatra fekvő, néhol teljesen széttúrt bányavidékek. Csak itt nem a föld alól érkező szilárd kincsek után sóvárog az ember, hanem az égből aláhulló, majd a mészkőbe beszivárgó áldásra, ami azonban, bizonyos szempontból, még értékesebb.

Igen, a víz errefelé is nagy kincs. Persze, a magasba nyúló Alpokban, ahol a gyakori esők szikrázóan zöldellő réteket éltetnek, ez nonszensznek tűnik. Pláne azt figyelembe véve, milyen könnyen változhat az időjárás. Most épp szikrázóan sütött a nap és még egy szál rövid ujjú pólóban és könnyű nadrágban is izzadtam, mint egy alaposan megrakodott hordár gebe. Átkoztam is néha magam, amiért a pulóverrel, kabáttal, esőkabáttal, sapkával, sállal és kesztyűvel még nehezebbé tettem csomagomat. Utána azonban emlékeztettem magam, jobb az elővigyázatosság. Előfordult már, hogy ilyen szikráz napsütés után a csúcsra felérve leszállt a köd, a hőmérséklet pedig pár perc alatt tíz fokot esett, vagy épp eleredt az eső. Jobb mindenre felkészülni.

Azonban hiába pancsolnak itt a jó hegyi komák a dihidrogén-oxidban, mint a kicsi Márton abban a bizonyos kelet-magyarországi megyében, még Ausztria sűrűn lakott régióiban sem ennyire rózsás a helyzet. A nem is olyan nagyon messze fekvő Bécsben még a huszadik század közepén is súlyos vízügyi gondok adódtak. Ezért találták ki a helyi Rathaus nagyokosai, hogy hozzanak vizet az Alpokból. Fogta is magát Herr Állam és beújította magának a Felső-Ausztria és Stájerország határvidékének az utóbbi felé eső részén húzódó Rax egyes részeit. Rengeteg mindent megtiltottak a szóban forgó területeken, az építkezéstől kezdve a szemetelésen és a tűzgyújtáson át a sátrazásig. Mindent azért, hogy a mészkőbe beszivárgó csapadék megfelelő minőségű maradjon és aztán a két nagy csővezetéken keresztül elszállíthassák egyenesen a fővárosba. A dolog jelentőségét még az is aláhúzza, hogy a hidegháború alatt az osztrák hadsereg kiemelt feladata volt a Vasfüggönyhöz kényelmetlen közelségben futó vezetékek őrzése, nehogy a gaz kommunista szabotőrök hozzáférjenek.

Ma persze mi, az azóta már csak posztkommunista gaz szomszédok már könnyedén hozzáférhetnénk a tájból itt-ott előkandikáló aknákhoz, azonban eszünk ágában sincs. Inkább kihasználjuk azt, amit Az 1918 óta kettőről egyfejűre inflálódott sast a címerén viselő kormányzat emellett engedélyez errefelé. Igaz, az engedélyez szó túl erős. Hiszen szomszédainknak is érdeke, hogy kivegyék azt a pénzt a tájból, amit lehet. Építkezéshez, fakitermeléshez suskává tenni több kárt hozna, mint hasznot, vadászatra és a környezetet nem túlságosan igénybe vevő túrázásra viszont ideális. Jön is a puszták népe szép számmal, megcsodálni a megfizethető közelségben is csodálatos tájat.

Lehunytam a szemem és mélyen magamba is szívtam a tiszta hegyi levegőt, majd ismét felemelve pilláimat, újból a mesébe illő látványt fogadtam be. A nem túl sűrű, de szépen zöldellő erdőket, a réteket és a marhacsordákat. Egyszerűen tökéletes.

Persze egy csoda se tarthat örökké, és ha az ember hegymászásra adja a fejét, pláne ha, gondolva gyakorlatlanságára és a helyismerete hiányára, nem egyedül, sosem lehet alkalma teljesen kifújni magát. Ennek megfelelően a következő pillanatban már bele is hasított a levegőbe egy kellemesen csilingelő hang, aminél azonban abban az időpontban kevés irritálóbbat tudtam volna elképzelni.

- Béééé! - nyújtotta el a megszólítást. - Gyere már, csigusz! Így sosem érünk fel.

- Hagyj lógva, Lena! - morogtam, azonban, ennek ellent mondva, mire a mosolygós kék szemek feltűntek a következő kanyar mögül visszaérkezve, már az ismét a hátamon nyugvó táska biztonsági pántjai becsatolásával voltam elfoglalva.

- Csiga-biga, gyere ki! - kacarászta a szőkeség, nagyon erős akcentussal ejtve a magyar szavakat. Már bántam, hogy megtanítottam neki ezt a versikét. Csak hát nagyon szépen kért, és, nagyszülei távollétében, már eszközöket is bevetett a meggyőzésemre. Például a kezét rögtön az első körben bevetette a bugyimba.

- Jól van, na! Megyek már - fújtattam, még mindig a csatokkal bíbelődve.

- Akkor egy kis motiváció... - somolygott. - Egy régi osztrák szokás szerint aki felér a csúcsra, kap egy csókot.

Épp ekkor végeztem az utolsó csattal és rá emeltem a tekintetem. Nem kellett volna, mert a következő pillanatban nevetésben tört ki.

- Látom, már csillog is a szemed a gondolatra.

- Nem is! - fújtam fel duzzogó hörcsögként az arcom.

- Jól van, csigusz! - kacagott tovább. - Akkor gyere már!

Fújtam egyet és ismét neki indultam. Mire azonban utolértem volna, Lena már zergeként szökellt előre, ismét messze beelőzve.

Összegyűjtöttem minden erőmet és akaratomat, hogy leküzdjem még azt a háromszáz métert. Azért, mert fel akartam érni, mert be akartam bizonyítani, én is képes vagyok rá, és persze azért is, hogy megízlelhessem azokat az édes ajkakat. Bár éltem az erős gyanúperrel, hogy az a régi osztrák szokás abban a pillanatban született, amikor Lena kimondta, de ennek ellenére nem fogja elmulasztani gyakorolni rajtam. Ha meg az idő nem romlik el, és találunk a túrautaktól kellemesen távol eső pontot, talán még fűben hempergés is lehet belőle.

Rögtön el is mosolyodtam a gondolatra és a léptek máris könnyebbnek tűntek.

***********************************************************************

A hegymászás szép sport, de nem mindig sikeres. Erről is olvashatsz B tolmácsolásában, itt: Szellemhegy

Túl az Óperencián

B-vel a föld körül

Ahogy kiléptem a kis hegyi szálloda ajtaján, azonnal arcomba csapott a hűvös őszi szellő. Mélyen beszívtam a tiszta levegőt, miközben, mellkasom emelkedésével és süllyedésével egy időben, felhúztam széldzsekim zipzárját egészen az államig. Sokkal jobban szeretem a hűvös szeptembereket és októbereket, mint a tikkasztó nyarakat, de a jól fűtött szoba után még ez is orrfagyasztó volt. Egy pillanatig még azon is elgondolkoztam, ne menjek-e vissza sapkáért, de ahogy végignéztem az előttem elterülő, mesekönyvbe illő tájon, inkább csak szorosabban nyakam köré tekertem a sálam és kabátom zsebébe mélyesztettem a kezeimet, mielőtt útnak indultam.

Bakancsom alatt a friss, zöld fű ropogott, de az angol gyepet megszégyenítő szépséggel zöldellő mező fölé emelkedő csúcsokon már ilyenkor is csillogott a hó. A távolban pedig egy egész szikrázóan fehér szikla meredt a magasba, melyet ugyan nem fedett teljes egészében hó, de csupasz mészkő felszínéről úgy verődött vissza a nap fénye, mintha csak az egész hóbelevanc üvegből lett volna. Nem is csoda, hogy eleinkben ez a kép ragadt meg, és miután átnyargaltak az Enns folyón, az Ennsen túlra, vagy, ahogy a művelt német mondja, ober Enns, magyarra "fordítva" az Óperencián túlra, azt hitték az Üveghegyet látták meg az Alpoknak a sógorok által Dachsteinnek nevezett csúcsában. De nem kell félteni a jó lovas magyarokat. Mentek ők még az Üveghegyen is túlra, oda, ahol a kurta farkú malac túr, bár hogy az hol van, azt jobb, ha nem kérdezi senki.

Még talán órákig is merengtem volna, bámulva a hatalmas mészkő meredélyt  ha a egyszercsak nem közelíti meg a fejemet alig karnyújtásnyira valami böszme nagy förmedvény és üvölti el magát ilyen közelről akkora erővel, hogy kis híján orra bukok. Bele telt pár másodpercbe és több tucatnyi pislogásba, míg a fenevadban felismertem a kerítésen áthajolva a füvet békésen majszoló tehenet. Errefelé nem ritka látvány. Nem szívesen lennék azoknak a síelőknek a helyében, akiknek a hegyoldalon lecsúszva a völgyet mindenfelé pettyező karámokat kell kerülgetnie. Ilyenkor örülök neki, hogy sosem síeltem még, így késztetést sem érzek. A kalandozni nyargaló magyarok képéből felocsúdva viszont mindenre számítottam, csak épp Riska Lajtán túli rokonára nem. Miután azonban a felismerést követően pislogásom üteme a normális tempóra csökkent, elmosolyodtam és gyengéden megsimogattam a békés jószág orrát, amit az egy újabb bőgéssel honorált. Bár ez már feleannyira se lepett meg.

Merengve ismét körbe néztem, merre folytathatnám utamat. Átkoztam magam, hogy nem tanulmányoztam át jobban a környék térképét, bár valószínűleg azzal se mentem volna sokkal többre. A hegyek között felvezető utak szinte mind egyformának tűntek. Honnan tudhatná a jámbor utazó, aki legfeljebb a Pilis ormain szocializálódott, melyiket követve juthat egy kellemes sétaösvényre és melyik lejtésszöge változik az első kanyar után majd hatvan fokosra?

Már épp elővettem volna az ecpec-kimehetsz-játékot, ha a következő pillanatban nem csapja meg a fülemet vidám nevetés hangja.

- Grüss Gott, Fraulein! - köszönt egy mosolygós öregúr, miközben elsétált mellettem.

- Guten Tag! - mosolyogtam vissza, miközben figyeltem, ahogy a férfi feleségével kézen fogva az egyik kaptató felé indul.

Ennél nem is kaphattam volna jobb jelet. Persze belém is belém nevelték a szüleim, hogy az időseket tisztelni kell, de nem hiszem, hogy tiszteletlenség lenne feltételezni, hogy a jó Hans bácsi és Frau Hans nem a száz méteres, függőleges sziklafalak megmászására vágyik éppen a napnak ebben a szakában. Vagyis, ha ők meg tudnak küzdeni a kiszemelt úttal, márpedig, velem ellentétben, ők nyilván tudják, merre mennek, akkor én is.

Így hát vártam egy kicsit, hogy a kedves idős pár kellő távolságba érjen, nehogy úgy tűnjön, őket követem, majd én is elindultam ugyanabba az irányba.

Már akkor illett volna gyanút fognom, hogy nem épp a legjobb a leányzó fekvése, amikor a friss fűvel benőtt ösvény fokozatosan öklömnyi kövekből, majd még nagyobbakból álló emelkedővé változott, de látva, ahogy az öregek kőszáli kecskeként ugrálnak fel rajta, mégis mire számítottam volna? Pár perc után azonban, bár a hőmérséklet inkább csak lejjebb kúszott, mint feljebb, ruhám alatt vastag patakokban csorgott az izzadtság, ahogy, szinte már állattá vedlettem vissza és négykézláb igyekeztem feljebb jutni a köves emelkedőn. Hans bácsi mégis csak tudhat valamit, futott át az agyamon, miközben újabb kapaszkodó után nyúltam.

A kiszemelt kő azonban a következő pillanatban megmozdult a kezem alatt, a meglepetéstől megmerevedő lábaim pedig lassan csúszni kezdtek lefelé. Már épp számítottam volna rá, hogy a következő percekben a visszautat fogom megtenni sántikálva, rongyosra súrolt farmerben, alatta milliónyi zúzódással, amikor hirtelen egy kéz markolta meg a még mindig a tereptől elváló követ markoló kezem.

Szemem szorosan lehunytam, felkészülve a zuhanásra, és még aközben sem nyitottam ki, hogy segítőm lassan felhúzott, míg talpra nem tudtam állni. Kissé tartottam tőle, ha kinyitom a szemem, a mosolygós öregúrral találom szembe magam. Persze, semmi szégyen nincs abban, ha az ember lánya segítségre szorul, de biztos elvörösödök, ha őt követem, reménykedve a könnyű útban, aztán végül neki kell kihúznia a csávából.

De amikor végül mégis kinyitottam a szemem, a lélegzetem is elakadt, amikor a szikrázó kék szemek körül nem az alig pár perce látott ráncos arc mosolygott rám, hanem egy feszes, üde, hosszúkás, vékony ajkakkal és körülötte hosszú, tejfelszőke hajjal.

- Egy hajszálon múlt - mondta csilingelő hangon, miközben azonban arcán egy szemernyi rosszindulat sem látszott, ahogy rám mosolygott.

- Hát ja. - Hirtelen csak ennyi telt némettudásomból, ahogy lenéztem a lejtőn, amin hajszál híján lebucskáztam. Majd észbe kapva neveletlenségemen, ismét a kedves arcra néztem. - Köszönöm.

A lány nem szólt semmit, csak mosolygott.

- Lena! - süvített keresztül egy reszelős hang a tiszta levegőn.

Mindketten arra kpatuk a fejünket, és legnagyobb meglepetésemre a mosolygós öregurat pillantottam meg pár tucat méternyire előttünk az ösvényen.

- Majd fenn találkozunk, Papa! - kiáltotta neki a szőke szépség. - Menjetek csak!

A férfi rám nézett, és mintha valami mindent tudó mosoly jelent volna meg a szája sarkában. Aztán ismét segítőm felé nézett és bólintott, hogy aztán feleségével kézen fogva tovább induljanak.

- Papa? - néztem a Lenának nevezett lányra, mire ő ismét csak elmosolyodott.

- A nagypapám - magyarázta. - Nagy hegymászó az öreg. Állítólag fiatal korában majdnem megmászta egyedül a Mount Everestet, csak azért kellett visszafordulnia, mert hóviharba került.

- Húha! - néztem az idős pár után. - Akkor ez a kis magasság meg se kottyan neki.

- Ki tudja? Nagy hóhányó az öreg. Abban se vagyok biztos, hogy járt-e egyáltalán valaha Ausztrián kívül - nevetett Lena. - De ezt a vidéket ismeri, mint a tenyerét.

- Az sem hátrány - bólintottam, még mindig abba az irányba nézve, ahol a pár eltűnt.

- De én se panaszkodhatok. Mióta az eszemet tudom, évente háromszor-négyszer felhoz ide, úgyhogy egész jól elboldogulok. - Most már ismét a csillogó kék szemekbe néztem. Talán a jó Hans bácsi tényleg tudhat valamit. - Szívesen megmutatom, hol lehet könnyebben feljutni - folytatta Lena, alig leplezett lelkesedéssel. - Nem épp a legegyszerűbb út - nézett végig a köves ösvényen -, de én ismerek egy jobban járható mellékutat - kacsintott rám.

Egy pillanatig csak bámultam ezt az energikus szőkeséget. Mintha csak a germán népmesék hegyi tündérei közül lépett volna elő. Már ha vannak egyáltalán ilyenek. De annyi biztos, fénylő szemei szinte könyörögtek, hogy mondjak igent.

Végül elmosolyodtam és felé nyújtottam a kezem.

- Vezessen, hölgyem!

Lena talán túl nagy lelkesedéssel is fogta meg a kezem, hogy fürge léptekkel előre vezessen, majd pár lépéssel odébb egy kitaposatlan, lankás mellékútra.

Nem mondom, volt érzéke az ifjú hölgynek, hogyan kell az ember lányának a kedvére tenni. Az út sima volt, már amennyire persze a dús anyaföld sima lehet, és smaragdzölden ragyogott, gyakran megtörve másfél-két méteres átmérőjű hófoltokkal. Mosolyogva sétáltam előre, kezem még mindig Lena fogságában. Nem lettem volna meglepve, ha ez a germán szépség egy romantikus kis csúcsra vezet.

Ám alig hogy végiggondoltam ezt, épp ráléptem volna egy hófoltra, amikor Lena visszarántott.

- Ne!... Nézd!

Azzal keresett egy követ a földön, ami épp csak elfért a tenyerében, egy ideig méregette, majd jól kiszámított szögben a hófolt közepére dobta. A tömör hó úgy roskadt be, mint a sűrű fürdőhab a víz tetején, a kő pedig, aminek súlya töredéke sem lehetett az enyémnek, szabadon zuhant a mélybe.

Lena elégedetten mosolygott rám. Ismét ő mentett meg a bajtól. Bár persze, én vagyok a hülye. Ilyen magasságban a szélvédett helyeken könnyen megmarad a hó, például egy-egy megfelelő helyen lévő mélyedésben. Csakhogy az olvadást azért az sem kerülheti el, és az alatta lévő kőzet, lévén mészkő, a lassan csordogáló víztől kioldódik, mély katlanokat hozva létre. Vagyis a tucatnyi hófolt itt előttünk felér egy aknamezővel.

Inkább nem mutattam ki, hogy átlátom a helyzetet. Néha a túl sok tudás is kellemetlen helyzetbe hozhatja az embert. Ehelyett eljátszottam a megmentett királykisasszonyt, Lena legnagyobb örömére, aki így szinte már féltő gondoskodással vezethetett át szlalomozva a veszélyes hófoltok között.

Végül, a valóban egyszerűbb, de nem éppen veszélytelenebb út végén felértünk a kicsipkézett hegytető egyik alacsonyabb csúcsára, ahonnan elénk tárult az Alpok itteni hegyeinek távolba nyúló vonulata, gyönyörű kilátással a magyar népmesék Üveghegyére, a Dachsteinre.

- Ez gyönyörű - mosolyogtam Lenára, akinek az arcáról levakarhatatlan volt a büszkeség. Egy hellyel-közzel sima felszínű sziklához vezetett, hogy letelepedhessünk.

- Bármit a szép hölgyért - csipkelődött.

Látva huncut mosolyát, nem tudtam megállni, hogy felemeljem a kezem és gyengéden orrára koppintsak. Erre csak halk kuncogás volt a válasz, majd tekintete ismét az enyémbe fúródott.

Csend telepedett ránk, ahogy meredten néztünk egymás szemébe. Arcunk egyre közelebb került egymáshoz, hogy végül megízlelhessem puha száját. Ajkai azonnal olyan vehemenciával csókolták az enyémeket, ahogy ez a lány szemmel láthatóan az egész életét éli. Már csak pillanatok választottak el attól, hogy ott helyben leteperjen a földre, de ekkor...

- Lena! - hasított át ismét az ismerős hang a levegőn.

Mindketten arra kaptuk a tekintetünket és ismét megpillantottuk a nagypapa most már egyértelműen mindent tudó mosolyát. Az lehet, hogy nem járt a Himalájában, de hogy az unokáját jól ismerte, az biztos.

- Megyek, Papa, megyek - tápászkodott fel a lány.

Hát akkor elmarad a vad hentergés. De nem bántam. Elvégre, ez a csók mindent megért. Még be sem fejeztem azonban a gondolatot, amikor Lena hátra súgta nekem: - 308-as szoba. - Amikor felpillantottam rá, gyorsan kacsintott. - Éjfélkor.

Dachstein

Mivel a szálloda szobái mind kétszemélyesek voltak, Lena nyilván egyedül alszik, a nagyszülei szomszédságban. Az idős pár mosolyogva fogadta a lányt, ahogy odasietett hozzájuk, de éjfélkor már nyilván mélyen aludni fognak. Lena pedig, mintha csak tudta volna, mire gondolok, felém fordult és, nyomatékosítandó következtetésemet, ismét rám kacsintott.

Amikor eltűntek egy nagyobb szirt mögött, sóhajtottam egyet és előre fordulva végignéztem a meseszép tájon. A magasba szökő csupasz ormokat látva nem csodáltam, hogy a sztyeppei lovas magyarok ezt a zord vidéket tekintették az ismert világ határának, és azt se, hogy a németek Totes Gebirge, azaz Halott hegység néven ismerik. Legyen azonban a minket körülvevő vidék bármennyire halott, az éjszakám, éjfél után, nagyon is élő lesz, gondoltam és levakarhatatlan mosoly terült szét az arcomon.