Fel a csúcsra

B-vel a föld körül

B egy nem mindennapi díjért mászik hegyet az Alpokban.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Lena (első felbukkanás: Túl az Óperencián) is.

*************************************************************

Óvatosan keresgéltem megfelelő támasz után lábammal. A poros turista ösvényt borító mészkőtörmelék minden egyes lépésnél megcsikordult bakancsom talpa alatt, hogy néha kisebb mennyiség meg is induljon lefele az alig karnyújtásnyira nekiinduló lejtőn. Hálát adtam az égnek, hogy a cikcakkosan haladó szerpentinnek a fejem felett haladó következő szakaszán, ami egy ugyanolyan meredek sziklafal választott el tőlem, mint alant az épp hátra hagyott utolsó szakaszt, nem jár senki hozzám hasonló bénaság. Még csak az hiányzott volna, hogy a nyakamba is kapjak egy ilyen kavicsszórást. Abban meg csak reménykedni tudtam, hogy mögöttem se nagyon halad senki. Nem vágytam az osztrák turisták szentségelés formájában érkező köszönetére a szilárd halmazállapotú zuhanyért.

 Feltéve persze, hogy az illetők osztrákok lennének. Mert hiába jártunk már túl az óperenciás folyón, magasan fenn az Alpokban, valahogy mégis úton-útfélen magyarokba lehetett botlani. És nem csak a közeli Schladming sípályáin, de Európa legmagasabb hegységének Raxnak nevezett vonulatának turistaútjain is. A Mészkő-Alpok ezen kétezer méter főlé magasodó tájain, ahol nem ritkán még a városok helyéül szolgáló völgyek is bőven magasabban fekszenek, mint Magyarország bármely pontja, a bármely magyar túrázót megszégyenítő ügyességgel felfele kaptató idős sógorokat leszámítva minden turista legalább akkora eséllyel lehet magyar, mint bármi más. És a bármi máson belül még az osztrákok se teszik ki a száz százalékot.

Amikor végre elértem arra a szakaszra, ahol a két-három méter széles út a két hatvan-hetven fokos lejtő között beveszi a száznyolcvan fokos kanyart, egy kis pihenőhelyet képezve, ledobtam a földre súlyos, élelemmel és elsősegély-készlettel megrakott táskámat. Aztán csak leroskadtam egy a sziklafalból épp megfelelő magasságban kiálló, íróasztal méretű sziklára és visszatekintettem az alant elterülő tájra.

Hétszáz méternyi szintkülönbséget küzdöttem már le és szükségem volt egy kis szusszanásra, hogy bírjam a még hátra levő háromszázat is. Hiába vannak a Raxnak tökéletesen járható útjai, különösen az alsóbb régiókban, ami még kis hazánk sok hegységébe is beillene, az ezer méteres szintkülönbség akkor is ezer méteres szintkülönbség. Pláne úgy, hogy az oda felvezető út hossza ennek még a többszöröse is. Amit megbecsülni meg amúgy se könnyű, tekintve az osztrákok jó szokását, miszerint a túraútvonalak hosszát időben adják meg. Ami meg persze relatív, mert ami egy jól edzett Schwarzenegger-klónnak két óra, az nekem, aki az út harmada után már minden kanyarban kiköpöm a tüdőm aztán meg visszagyömöszölöm a helyére, minimum kétszer annyi.

Volt azonban, amiért mindez tökéletesen megérte. Ahogy elvégeztem a fent említett szerv helyre rendezést és tudtam már másra is koncentrálni, nem csak heves légzésem lelassítására és sajgó lábaimra, elégedetten szívtam magamba az elém táruló gyönyörű táj látványát. Hiába voltunk alig pár órányira a magyar határtól, a pannon pusztától merőben eltérő kép tárult elém.

Az egész egyszerre hordozta magában az érintetlen természet varázsát és a civilizáció érintésének megnyugtató jelenlétét. Az utóbbi eléggé paradoxnak hangzik, különösen, hogy az amúgy se túl feltűnően kiépített, csak a táj már eleve adott elemeit kissé átrendező turistaúton kívül legfeljebb az itt-ott legelésző, pár tucat példányos tehéncsordák jelezték az ember jelenlétét. Az alsóbb, még lankásabb régióban futott egy-két aszfalt út, odafenn, a csúcs közelében meg várt egy kellemes kis hütte, közötte azonban csak az alig háborgatott természet. Ennek ellenére mégis benne volt a levegőben, hogy nem a Himalájában vagyunk, ahol ezer kilométeren belül nincs egy teremtett lélek se, vagy a Kaukázusban, ahol az azon a távon belül még fellelhető emberek is alig léptek még túl a kőkorszak létszínvonalán, hanem egy viszonylag fejlett európai ország kellős közepén.

Azonban ez a jelenlét nem csak filozofikus volt. Nem csak az alant, már a látóhatáron túl, de azért mégis jóleső közelségben futó aszfaltcsík jelenléte és a számításba vételre méltó városok kellemes közelségének tudata tette. Bár ennek szemmel látható jelei csak néha-néha kukucskáltak elő a természetesnek ható alpi legelőkből, a Rax mégis legalább annyira hasznosított és az ember által maximálisan használatba vett terület, mint a nem is annyira messze, még egy kicsit nyugatra fekvő, néhol teljesen széttúrt bányavidékek. Csak itt nem a föld alól érkező szilárd kincsek után sóvárog az ember, hanem az égből aláhulló, majd a mészkőbe beszivárgó áldásra, ami azonban, bizonyos szempontból, még értékesebb.

Igen, a víz errefelé is nagy kincs. Persze, a magasba nyúló Alpokban, ahol a gyakori esők szikrázóan zöldellő réteket éltetnek, ez nonszensznek tűnik. Pláne azt figyelembe véve, milyen könnyen változhat az időjárás. Most épp szikrázóan sütött a nap és még egy szál rövid ujjú pólóban és könnyű nadrágban is izzadtam, mint egy alaposan megrakodott hordár gebe. Átkoztam is néha magam, amiért a pulóverrel, kabáttal, esőkabáttal, sapkával, sállal és kesztyűvel még nehezebbé tettem csomagomat. Utána azonban emlékeztettem magam, jobb az elővigyázatosság. Előfordult már, hogy ilyen szikráz napsütés után a csúcsra felérve leszállt a köd, a hőmérséklet pedig pár perc alatt tíz fokot esett, vagy épp eleredt az eső. Jobb mindenre felkészülni.

Azonban hiába pancsolnak itt a jó hegyi komák a dihidrogén-oxidban, mint a kicsi Márton abban a bizonyos kelet-magyarországi megyében, még Ausztria sűrűn lakott régióiban sem ennyire rózsás a helyzet. A nem is olyan nagyon messze fekvő Bécsben még a huszadik század közepén is súlyos vízügyi gondok adódtak. Ezért találták ki a helyi Rathaus nagyokosai, hogy hozzanak vizet az Alpokból. Fogta is magát Herr Állam és beújította magának a Felső-Ausztria és Stájerország határvidékének az utóbbi felé eső részén húzódó Rax egyes részeit. Rengeteg mindent megtiltottak a szóban forgó területeken, az építkezéstől kezdve a szemetelésen és a tűzgyújtáson át a sátrazásig. Mindent azért, hogy a mészkőbe beszivárgó csapadék megfelelő minőségű maradjon és aztán a két nagy csővezetéken keresztül elszállíthassák egyenesen a fővárosba. A dolog jelentőségét még az is aláhúzza, hogy a hidegháború alatt az osztrák hadsereg kiemelt feladata volt a Vasfüggönyhöz kényelmetlen közelségben futó vezetékek őrzése, nehogy a gaz kommunista szabotőrök hozzáférjenek.

Ma persze mi, az azóta már csak posztkommunista gaz szomszédok már könnyedén hozzáférhetnénk a tájból itt-ott előkandikáló aknákhoz, azonban eszünk ágában sincs. Inkább kihasználjuk azt, amit Az 1918 óta kettőről egyfejűre inflálódott sast a címerén viselő kormányzat emellett engedélyez errefelé. Igaz, az engedélyez szó túl erős. Hiszen szomszédainknak is érdeke, hogy kivegyék azt a pénzt a tájból, amit lehet. Építkezéshez, fakitermeléshez suskává tenni több kárt hozna, mint hasznot, vadászatra és a környezetet nem túlságosan igénybe vevő túrázásra viszont ideális. Jön is a puszták népe szép számmal, megcsodálni a megfizethető közelségben is csodálatos tájat.

Lehunytam a szemem és mélyen magamba is szívtam a tiszta hegyi levegőt, majd ismét felemelve pilláimat, újból a mesébe illő látványt fogadtam be. A nem túl sűrű, de szépen zöldellő erdőket, a réteket és a marhacsordákat. Egyszerűen tökéletes.

Persze egy csoda se tarthat örökké, és ha az ember hegymászásra adja a fejét, pláne ha, gondolva gyakorlatlanságára és a helyismerete hiányára, nem egyedül, sosem lehet alkalma teljesen kifújni magát. Ennek megfelelően a következő pillanatban már bele is hasított a levegőbe egy kellemesen csilingelő hang, aminél azonban abban az időpontban kevés irritálóbbat tudtam volna elképzelni.

- Béééé! - nyújtotta el a megszólítást. - Gyere már, csigusz! Így sosem érünk fel.

- Hagyj lógva, Lena! - morogtam, azonban, ennek ellent mondva, mire a mosolygós kék szemek feltűntek a következő kanyar mögül visszaérkezve, már az ismét a hátamon nyugvó táska biztonsági pántjai becsatolásával voltam elfoglalva.

- Csiga-biga, gyere ki! - kacarászta a szőkeség, nagyon erős akcentussal ejtve a magyar szavakat. Már bántam, hogy megtanítottam neki ezt a versikét. Csak hát nagyon szépen kért, és, nagyszülei távollétében, már eszközöket is bevetett a meggyőzésemre. Például a kezét rögtön az első körben bevetette a bugyimba.

- Jól van, na! Megyek már - fújtattam, még mindig a csatokkal bíbelődve.

- Akkor egy kis motiváció... - somolygott. - Egy régi osztrák szokás szerint aki felér a csúcsra, kap egy csókot.

Épp ekkor végeztem az utolsó csattal és rá emeltem a tekintetem. Nem kellett volna, mert a következő pillanatban nevetésben tört ki.

- Látom, már csillog is a szemed a gondolatra.

- Nem is! - fújtam fel duzzogó hörcsögként az arcom.

- Jól van, csigusz! - kacagott tovább. - Akkor gyere már!

Fújtam egyet és ismét neki indultam. Mire azonban utolértem volna, Lena már zergeként szökellt előre, ismét messze beelőzve.

Összegyűjtöttem minden erőmet és akaratomat, hogy leküzdjem még azt a háromszáz métert. Azért, mert fel akartam érni, mert be akartam bizonyítani, én is képes vagyok rá, és persze azért is, hogy megízlelhessem azokat az édes ajkakat. Bár éltem az erős gyanúperrel, hogy az a régi osztrák szokás abban a pillanatban született, amikor Lena kimondta, de ennek ellenére nem fogja elmulasztani gyakorolni rajtam. Ha meg az idő nem romlik el, és találunk a túrautaktól kellemesen távol eső pontot, talán még fűben hempergés is lehet belőle.

Rögtön el is mosolyodtam a gondolatra és a léptek máris könnyebbnek tűntek.

***********************************************************************

A hegymászás szép sport, de nem mindig sikeres. Erről is olvashatsz B tolmácsolásában, itt: Szellemhegy