Túl az Óperencián

B-vel a föld körül

Ahogy kiléptem a kis hegyi szálloda ajtaján, azonnal arcomba csapott a hűvös őszi szellő. Mélyen beszívtam a tiszta levegőt, miközben, mellkasom emelkedésével és süllyedésével egy időben, felhúztam széldzsekim zipzárját egészen az államig. Sokkal jobban szeretem a hűvös szeptembereket és októbereket, mint a tikkasztó nyarakat, de a jól fűtött szoba után még ez is orrfagyasztó volt. Egy pillanatig még azon is elgondolkoztam, ne menjek-e vissza sapkáért, de ahogy végignéztem az előttem elterülő, mesekönyvbe illő tájon, inkább csak szorosabban nyakam köré tekertem a sálam és kabátom zsebébe mélyesztettem a kezeimet, mielőtt útnak indultam.

Bakancsom alatt a friss, zöld fű ropogott, de az angol gyepet megszégyenítő szépséggel zöldellő mező fölé emelkedő csúcsokon már ilyenkor is csillogott a hó. A távolban pedig egy egész szikrázóan fehér szikla meredt a magasba, melyet ugyan nem fedett teljes egészében hó, de csupasz mészkő felszínéről úgy verődött vissza a nap fénye, mintha csak az egész hóbelevanc üvegből lett volna. Nem is csoda, hogy eleinkben ez a kép ragadt meg, és miután átnyargaltak az Enns folyón, az Ennsen túlra, vagy, ahogy a művelt német mondja, ober Enns, magyarra "fordítva" az Óperencián túlra, azt hitték az Üveghegyet látták meg az Alpoknak a sógorok által Dachsteinnek nevezett csúcsában. De nem kell félteni a jó lovas magyarokat. Mentek ők még az Üveghegyen is túlra, oda, ahol a kurta farkú malac túr, bár hogy az hol van, azt jobb, ha nem kérdezi senki.

Még talán órákig is merengtem volna, bámulva a hatalmas mészkő meredélyt  ha a egyszercsak nem közelíti meg a fejemet alig karnyújtásnyira valami böszme nagy förmedvény és üvölti el magát ilyen közelről akkora erővel, hogy kis híján orra bukok. Bele telt pár másodpercbe és több tucatnyi pislogásba, míg a fenevadban felismertem a kerítésen áthajolva a füvet békésen majszoló tehenet. Errefelé nem ritka látvány. Nem szívesen lennék azoknak a síelőknek a helyében, akiknek a hegyoldalon lecsúszva a völgyet mindenfelé pettyező karámokat kell kerülgetnie. Ilyenkor örülök neki, hogy sosem síeltem még, így késztetést sem érzek. A kalandozni nyargaló magyarok képéből felocsúdva viszont mindenre számítottam, csak épp Riska Lajtán túli rokonára nem. Miután azonban a felismerést követően pislogásom üteme a normális tempóra csökkent, elmosolyodtam és gyengéden megsimogattam a békés jószág orrát, amit az egy újabb bőgéssel honorált. Bár ez már feleannyira se lepett meg.

Merengve ismét körbe néztem, merre folytathatnám utamat. Átkoztam magam, hogy nem tanulmányoztam át jobban a környék térképét, bár valószínűleg azzal se mentem volna sokkal többre. A hegyek között felvezető utak szinte mind egyformának tűntek. Honnan tudhatná a jámbor utazó, aki legfeljebb a Pilis ormain szocializálódott, melyiket követve juthat egy kellemes sétaösvényre és melyik lejtésszöge változik az első kanyar után majd hatvan fokosra?

Már épp elővettem volna az ecpec-kimehetsz-játékot, ha a következő pillanatban nem csapja meg a fülemet vidám nevetés hangja.

- Grüss Gott, Fraulein! - köszönt egy mosolygós öregúr, miközben elsétált mellettem.

- Guten Tag! - mosolyogtam vissza, miközben figyeltem, ahogy a férfi feleségével kézen fogva az egyik kaptató felé indul.

Ennél nem is kaphattam volna jobb jelet. Persze belém is belém nevelték a szüleim, hogy az időseket tisztelni kell, de nem hiszem, hogy tiszteletlenség lenne feltételezni, hogy a jó Hans bácsi és Frau Hans nem a száz méteres, függőleges sziklafalak megmászására vágyik éppen a napnak ebben a szakában. Vagyis, ha ők meg tudnak küzdeni a kiszemelt úttal, márpedig, velem ellentétben, ők nyilván tudják, merre mennek, akkor én is.

Így hát vártam egy kicsit, hogy a kedves idős pár kellő távolságba érjen, nehogy úgy tűnjön, őket követem, majd én is elindultam ugyanabba az irányba.

Már akkor illett volna gyanút fognom, hogy nem épp a legjobb a leányzó fekvése, amikor a friss fűvel benőtt ösvény fokozatosan öklömnyi kövekből, majd még nagyobbakból álló emelkedővé változott, de látva, ahogy az öregek kőszáli kecskeként ugrálnak fel rajta, mégis mire számítottam volna? Pár perc után azonban, bár a hőmérséklet inkább csak lejjebb kúszott, mint feljebb, ruhám alatt vastag patakokban csorgott az izzadtság, ahogy, szinte már állattá vedlettem vissza és négykézláb igyekeztem feljebb jutni a köves emelkedőn. Hans bácsi mégis csak tudhat valamit, futott át az agyamon, miközben újabb kapaszkodó után nyúltam.

A kiszemelt kő azonban a következő pillanatban megmozdult a kezem alatt, a meglepetéstől megmerevedő lábaim pedig lassan csúszni kezdtek lefelé. Már épp számítottam volna rá, hogy a következő percekben a visszautat fogom megtenni sántikálva, rongyosra súrolt farmerben, alatta milliónyi zúzódással, amikor hirtelen egy kéz markolta meg a még mindig a tereptől elváló követ markoló kezem.

Szemem szorosan lehunytam, felkészülve a zuhanásra, és még aközben sem nyitottam ki, hogy segítőm lassan felhúzott, míg talpra nem tudtam állni. Kissé tartottam tőle, ha kinyitom a szemem, a mosolygós öregúrral találom szembe magam. Persze, semmi szégyen nincs abban, ha az ember lánya segítségre szorul, de biztos elvörösödök, ha őt követem, reménykedve a könnyű útban, aztán végül neki kell kihúznia a csávából.

De amikor végül mégis kinyitottam a szemem, a lélegzetem is elakadt, amikor a szikrázó kék szemek körül nem az alig pár perce látott ráncos arc mosolygott rám, hanem egy feszes, üde, hosszúkás, vékony ajkakkal és körülötte hosszú, tejfelszőke hajjal.

- Egy hajszálon múlt - mondta csilingelő hangon, miközben azonban arcán egy szemernyi rosszindulat sem látszott, ahogy rám mosolygott.

- Hát ja. - Hirtelen csak ennyi telt némettudásomból, ahogy lenéztem a lejtőn, amin hajszál híján lebucskáztam. Majd észbe kapva neveletlenségemen, ismét a kedves arcra néztem. - Köszönöm.

A lány nem szólt semmit, csak mosolygott.

- Lena! - süvített keresztül egy reszelős hang a tiszta levegőn.

Mindketten arra kpatuk a fejünket, és legnagyobb meglepetésemre a mosolygós öregurat pillantottam meg pár tucat méternyire előttünk az ösvényen.

- Majd fenn találkozunk, Papa! - kiáltotta neki a szőke szépség. - Menjetek csak!

A férfi rám nézett, és mintha valami mindent tudó mosoly jelent volna meg a szája sarkában. Aztán ismét segítőm felé nézett és bólintott, hogy aztán feleségével kézen fogva tovább induljanak.

- Papa? - néztem a Lenának nevezett lányra, mire ő ismét csak elmosolyodott.

- A nagypapám - magyarázta. - Nagy hegymászó az öreg. Állítólag fiatal korában majdnem megmászta egyedül a Mount Everestet, csak azért kellett visszafordulnia, mert hóviharba került.

- Húha! - néztem az idős pár után. - Akkor ez a kis magasság meg se kottyan neki.

- Ki tudja? Nagy hóhányó az öreg. Abban se vagyok biztos, hogy járt-e egyáltalán valaha Ausztrián kívül - nevetett Lena. - De ezt a vidéket ismeri, mint a tenyerét.

- Az sem hátrány - bólintottam, még mindig abba az irányba nézve, ahol a pár eltűnt.

- De én se panaszkodhatok. Mióta az eszemet tudom, évente háromszor-négyszer felhoz ide, úgyhogy egész jól elboldogulok. - Most már ismét a csillogó kék szemekbe néztem. Talán a jó Hans bácsi tényleg tudhat valamit. - Szívesen megmutatom, hol lehet könnyebben feljutni - folytatta Lena, alig leplezett lelkesedéssel. - Nem épp a legegyszerűbb út - nézett végig a köves ösvényen -, de én ismerek egy jobban járható mellékutat - kacsintott rám.

Egy pillanatig csak bámultam ezt az energikus szőkeséget. Mintha csak a germán népmesék hegyi tündérei közül lépett volna elő. Már ha vannak egyáltalán ilyenek. De annyi biztos, fénylő szemei szinte könyörögtek, hogy mondjak igent.

Végül elmosolyodtam és felé nyújtottam a kezem.

- Vezessen, hölgyem!

Lena talán túl nagy lelkesedéssel is fogta meg a kezem, hogy fürge léptekkel előre vezessen, majd pár lépéssel odébb egy kitaposatlan, lankás mellékútra.

Nem mondom, volt érzéke az ifjú hölgynek, hogyan kell az ember lányának a kedvére tenni. Az út sima volt, már amennyire persze a dús anyaföld sima lehet, és smaragdzölden ragyogott, gyakran megtörve másfél-két méteres átmérőjű hófoltokkal. Mosolyogva sétáltam előre, kezem még mindig Lena fogságában. Nem lettem volna meglepve, ha ez a germán szépség egy romantikus kis csúcsra vezet.

Ám alig hogy végiggondoltam ezt, épp ráléptem volna egy hófoltra, amikor Lena visszarántott.

- Ne!... Nézd!

Azzal keresett egy követ a földön, ami épp csak elfért a tenyerében, egy ideig méregette, majd jól kiszámított szögben a hófolt közepére dobta. A tömör hó úgy roskadt be, mint a sűrű fürdőhab a víz tetején, a kő pedig, aminek súlya töredéke sem lehetett az enyémnek, szabadon zuhant a mélybe.

Lena elégedetten mosolygott rám. Ismét ő mentett meg a bajtól. Bár persze, én vagyok a hülye. Ilyen magasságban a szélvédett helyeken könnyen megmarad a hó, például egy-egy megfelelő helyen lévő mélyedésben. Csakhogy az olvadást azért az sem kerülheti el, és az alatta lévő kőzet, lévén mészkő, a lassan csordogáló víztől kioldódik, mély katlanokat hozva létre. Vagyis a tucatnyi hófolt itt előttünk felér egy aknamezővel.

Inkább nem mutattam ki, hogy átlátom a helyzetet. Néha a túl sok tudás is kellemetlen helyzetbe hozhatja az embert. Ehelyett eljátszottam a megmentett királykisasszonyt, Lena legnagyobb örömére, aki így szinte már féltő gondoskodással vezethetett át szlalomozva a veszélyes hófoltok között.

Végül, a valóban egyszerűbb, de nem éppen veszélytelenebb út végén felértünk a kicsipkézett hegytető egyik alacsonyabb csúcsára, ahonnan elénk tárult az Alpok itteni hegyeinek távolba nyúló vonulata, gyönyörű kilátással a magyar népmesék Üveghegyére, a Dachsteinre.

- Ez gyönyörű - mosolyogtam Lenára, akinek az arcáról levakarhatatlan volt a büszkeség. Egy hellyel-közzel sima felszínű sziklához vezetett, hogy letelepedhessünk.

- Bármit a szép hölgyért - csipkelődött.

Látva huncut mosolyát, nem tudtam megállni, hogy felemeljem a kezem és gyengéden orrára koppintsak. Erre csak halk kuncogás volt a válasz, majd tekintete ismét az enyémbe fúródott.

Csend telepedett ránk, ahogy meredten néztünk egymás szemébe. Arcunk egyre közelebb került egymáshoz, hogy végül megízlelhessem puha száját. Ajkai azonnal olyan vehemenciával csókolták az enyémeket, ahogy ez a lány szemmel láthatóan az egész életét éli. Már csak pillanatok választottak el attól, hogy ott helyben leteperjen a földre, de ekkor...

- Lena! - hasított át ismét az ismerős hang a levegőn.

Mindketten arra kaptuk a tekintetünket és ismét megpillantottuk a nagypapa most már egyértelműen mindent tudó mosolyát. Az lehet, hogy nem járt a Himalájában, de hogy az unokáját jól ismerte, az biztos.

- Megyek, Papa, megyek - tápászkodott fel a lány.

Hát akkor elmarad a vad hentergés. De nem bántam. Elvégre, ez a csók mindent megért. Még be sem fejeztem azonban a gondolatot, amikor Lena hátra súgta nekem: - 308-as szoba. - Amikor felpillantottam rá, gyorsan kacsintott. - Éjfélkor.

Dachstein

Mivel a szálloda szobái mind kétszemélyesek voltak, Lena nyilván egyedül alszik, a nagyszülei szomszédságban. Az idős pár mosolyogva fogadta a lányt, ahogy odasietett hozzájuk, de éjfélkor már nyilván mélyen aludni fognak. Lena pedig, mintha csak tudta volna, mire gondolok, felém fordult és, nyomatékosítandó következtetésemet, ismét rám kacsintott.

Amikor eltűntek egy nagyobb szirt mögött, sóhajtottam egyet és előre fordulva végignéztem a meseszép tájon. A magasba szökő csupasz ormokat látva nem csodáltam, hogy a sztyeppei lovas magyarok ezt a zord vidéket tekintették az ismert világ határának, és azt se, hogy a németek Totes Gebirge, azaz Halott hegység néven ismerik. Legyen azonban a minket körülvevő vidék bármennyire halott, az éjszakám, éjfél után, nagyon is élő lesz, gondoltam és levakarhatatlan mosoly terült szét az arcomon.