Áradás

Ha zuhog az eső, nem lehet mást tenni, csak bámulni az áhított tájat. Vagy mégis?

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************************

Az eső komor lustasággal borította fátyolba a vidéket. Néha meg-meglódult és úgy ömlött az égi áldás, mintha valóban igazak lennének a régi elképzelések, és az ég kékjét hatalmas víztömeg adja, melyet csak egy vékony réteg kristály vagy valami választ el tőlünk. Ez utóbbi pedig átszakadt és zuhatagként borul most ránk az áradat. Máskor viszont csak csendesen szitált, aláhullva az eget elborító sötét fellegekből, miniatűr tengerekké hizlalva az elárasztott rizsföldeket.

Így jár az, aki az esős évszakban látogat Dél-Kínába, fújtattam magamban, miközben karba tett kézzel bámultam a természet játszadozását odakint, a roskatag falusi kunyhó teraszán ácsorogva a tető alatt. Bár persze esős évszak ide vagy oda, zuhé errefelé mindig van. Ez teszi a szubtrópusokat. Na meg az a meleg, ami miatt még most is, amikor már napok óta nem láttuk a fent sütő korongot teljes valójában, a térdnadrág és az atlétatrikó is majd lerohadt rólam a forróságtól. Inkább tapadt hozzám az anyag az izzadtságtól, mint az égből alászálló víztől.

Sóhajtottam egyet és végigsimítottam hátul összetapadva alálógó fekete hajamon, majd megdörgöltem az arcomat is. Ma sem fogunk kimenni a terepre.

Halkan morogtam és ismét felemeltem a tekintetem, hogy a hosszan elnyújtózó tüskékben záporozó eső fátylán át végigmérjem a tájat, amiért ide jöttünk.

A medencét szinte teljesen megtöltötték a falvakat körülölelő elárasztott rizsföldek. Úgy nézett ki az egész, mintha az erre kanyargó folyók kiléptek volna medrükből, hogy elnyeljék a világot. A kínai parasztokat viszont ez egy cseppet sem érdekelte. Csak mezítlábasan belegázoltak a vízbe, hogy gondozásukba vegyék a tömegével termő rizst. Már amikor persze nem esett az eső. Közben pedig tudomást sem vettek a fejük felett az égbe szökő hatalmas kúpokról.

Persze, miért is vettek volna tudomást? Valószínűleg nem jelentett nekik többet, mint magyar elvtársaiknak az árnyékot adó fák vagy a villanypóznák jelenléte. Nekik ez volt a világ. A megszokás. Én viszont még innen, több kilométer távolságból is lenyűgözve bámultam a több tucat, nem egyszer több száz méter magas monstrumokat. Némelyik cukorsüvegre hasonlított, mások cilinderre, megint mások eltérő alakokat öltöttek, ahogy minden előjel nélkül az égbe szöktek a földek kellős közepén.

Hátrébb viszont, kilométerekkel távolabb, a különös formájú hegyek szinte már erdővé nőttek össze, egész kis hegységeket alkotva.

Kicsit olyan volt, mint amikor Afrikában az ember a sivatag belseje felől halad a dúsabb vegetációjú vidékek felé. Először a fű sarjad ki, majd feltűnnek a magányos szavannai fák, aztán ezek fokozatosan egyre nagyobb csoportokat alkotnak, míg végül sűrűbb és sűrűbb erdőkké olvadnak össze. Csak itt épp fű volt bőven, illetve lett volna, ha a földeket nem árasztják el, a fák szerepét pedig ezek a kúpos hegyek töltötték be.

Talán a kínaiak is megéreztek valamit ebből a hasonlóságból, amikor a magányos hegyeket fenglinnek, vagyis csúcserdőnek, a csoportosan meredezőket pedig fengcongnak, csúcshalmaznak nevezték el. Ezek alkotják együtt Gunangxit, az összesen hatszázezer négyzetkilométeren elterülő kínai karsztvidék talán legimpozánsabb régióját.

A mészkőkúpok méltóságteljes nyugalommal emelkedtek ki a rizsföldek közül, mint az óriások, akik mit sem törődnek a kis liliputiak ügyes-bajos dolgaival. Ők sokkal monumentálisabb csatát vívtak. Egy csatát, ami már több százezer, ha nem több millió év óta zajlik. A parasztok küzdöttek a rizzsel és az aratással, amíg a mészkő hegyek a folyóval néztek farkasszemet.

A földtörténeti középidőben ezt a vidéket többször is elárasztotta a tenger, vastag mészréteget lerakva. Aztán, amikor pármillió éve a mészkő ismét a felszínre került, szembe találta magát a szubtrópusi éghajlattal.

Beakasztottam mutatóujjam az atlétám nyakrészébe és megrángattam, hogy a fullasztó melegben némi levegőhöz jusson alatta a bőröm, közben pedig figyeltem az egyre nagyobb intenzitásra kapcsoló esőt, ami heves zuhanyként tépázta a vidéket elborító növényzetet.

Mind-mind a képlet része. A zuhogó eső lefolyik a mészkőfelszínen, barázdákat vájva belé, majd egyre lejjebb haladva, a medencék belseje felé, nagy folyókká, folyamokká áll össze, melyek ott még jobban kiszélesítik a völgyeket. A mészkő kioldódik és tovasodródik a vízzel. Az éltető nedvességet tenyésző növényzet viszont belemélyíti gyökereit a talajba, itt-ott tovább aprózva, máshol viszont épp hogy megfogva az anyagot. Így a magasabb régiókban a karsztosodó mészkő a sebesen lezúduló víztömegek két oldalán

sűrűn álló fengcongokat képez, míg lejjebb, a mélyebben fekvő területeken a nagy víztömegek hatalmas területről elhordják a mészkövet, csak nagyobb távolságokban állva hagyva egy egy fenglint.

A fenglinek között létrejövő síkságon pedig megtelepszenek az emberek, teleültetve a vízben amúgy is dúskáló vidéket rizzsel, kunyhókat építve, amik aztán menedéket nyújtanak a B nevű utazóknak a természet zord ereje elől.

Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben ujjaimat fésűszerűen a hajamba mélyesztettem, hogy kibontsak pár gubancot.

Már jócskán benne jártunk a késő délelőttben. Ha el is áll az eső, ma már biztosan nem megyünk ki. Meg akartuk nézni azokat a barlangokat, amiket a víz mélyesztett a hatalmas karsztrengetegbe.

Hiszen a víz nem mindig hordott el mindent, ami az útjába került. Sokszor lebukott a mélybe, és akkora barlangkolosszusokat hozott létre, amitől az embernek külön gödröt kell ásnia, hogy elég mélyre le tudjon esni az álla.

Olyan barlangmonstrumokat, amiknek néha még saját klímája, saját belső légkörzése is kialakult. A fenekén csordogáló víz elpárolog és mielőtt elérné a plafont, felhővé sűrűsödik, majd elkezd esni. A felszín alatt.

Egyesek szerint a világ legnagyobb barlangjai is itt rejtőznek a mélyben. Egyes helyeken a régi idők parasztjai a fosztogató martalócok elől le is költöztek a mélybe, falvaikat a barlang belsejében, a napfénytől távol újraépítve, hogy ott éljék le életüket.

Nagyon szívesen megnéztem volna mindezt. Amikor azonban leszakad az ég, nem egy életbiztosítás lemerészkedni a mélybe. Elég csak ha megáradnak a napjainkban a barlang fenekén épp csak csordogáló folyók és volt B, nincs B.

Ismét sóhajtottam és megdörgöltem az arcom. Még várunk pár napot. Talán majdcsak kijavul az idő.

Ahogy ezen merengtem, egyszer csak megütötte fülemet az ajtó nyikorgása a hátam mögött. Puha léptek osontak végig a terasz padlóján, hogy a következő pillanatban két vékony kar ölelje át hátulról a derekam és puha ajkak érintését érezzem meg a vállamon.

Bőrömet csiklandozta a borzas szalmaszínű hajkorona, amiről viselője a nevét kapta, miközben a meztelen test a hátamhoz simult.

- Miért keltél fel? - dorombolta fátyolos hangon a fülembe.

- Csak ki akartam nézni, mi a helyzet - simogattam meg gyengéden az alkarját és ismét kitekintettem a távolba.

- Minek? - csókolta meg a nyakam, én pedig beleborzongtam érintésébe. Tudta, hogy ezzel minden erőmet el tudja venni. - Ma is egész nap esni fog. Áradnak a folyók. Úgyse tudunk csinálni semmit.

- Csak reménykedtem - sóhajtottam.

- Miben? Hogy kiszabadulsz az ágyamból? - Nem kellett rá néznem, hogy kiérezzem a huncut mosolyt a szavaiból. Ágyéka a fenekemhez simult és ismét megcsókolta a nyakam. - Feküdjünk vissza, jó?

- Ezer örömmel - válaszoltam és izmaim már meg is feszültek, hogy minél gyorsabban visszarepítsenek a szobába. - De most én leszek felül.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvass B más kalandjáról is tipikus kínai tájakon: Buddha lábainál