Félévkezdés 6. rész

Előzmény: Félévkezdés 1. rész
Közvetlen előzmény: Félévkezdés 5. rész

***************************************************************************

Fáradtan dőltem hátra a székemben és az arcomat dörgöltem. Fárasztó volt ez a tegnapi nap. Ráadásul pont a félév első hetében... De hát mikor máskor lenne értelme egy kiadós félévkezdő hepajnak? Ennek viszont persze mindig megvan a böjtje. Az ital szerencsére nem szállt a fejembe, de a mozgalmas nap után, kiadós pihenés hiányában, olyan voltam, mint az a bizonyos vízbe áztatott végtermék. Az ágyékom még mindig lüktetett. Szinte most is éreztem, ahogy Gazella becsúsztatja a kezét a bugyimba és végigsimít nedvességtől lucskos bőrömön.

Megborzongtam és körbe néztem. Mindig különös érzés társaságban ilyesmire gondolni. Bár még életemben nem találkoztam gondolatolvasóval, mégis az az érzés fog el, mintha ilyenkor a körülöttem lévők pontosan tudnák, mi is jár a fejemben.

És még ha csak emiatt kellett volna is aggódnom! Ha az lett volna az egyetlen problémám, hogy egy végigflörtölt és huncutkodott este után hogy élem túl a másnapot. Bár az aggodalom és a probléma nem épp a legmegfelelőbb szavak. Nem éreztem én ezt problémának, de a környezetemet már szemmel láthatóan annyira izgatta, hogy az én agyam is kezdett erre ráállni.

Gazella is, miután kitapogatott mindent a bugyimban, amit a klub hátsó szobájának rejtekében ki lehetett kutatni, rögtön arról érdeklődött, és mi van Laylával?

Layla.

Csak ez volt a téma azóta, hogy egyáltalán szóltunk egymáshoz. Nem mintha én nem akartam volna, de... Szerencsére sosem voltam a pletykák középpontjában. Vagy legalábbis annyira jól titkolták előlem, hogy máig nem tudok róla. Mindenesetre most meg tudtam érteni azt a helyzetet, amikor az ember csak jól érzi magát valakivel, a háta mögött mégis mindenki azon csámcsog, mikor jönnek össze. De ez se fedte teljesen a viszonyomat Laylához. Szerettem volna én is, ha lenne valami, felesleges volna tagadnom. De ez más volt. Az egész helyzet más volt.

Úgy éreztem, szétrobban a fejem a sok agyalástól. Még szerencse, hogy erre a napra csak könnyebb óráim voltak. Bár persze rögtön a reggeli nyelvóra... Magam sem tudtam, miért vettem fel a kezdő olaszt. Oké, mindig hasznos, ha az ember nyelveket tanul, de az én nyelvérzékemmel... Annak is örülhetek, ha különösebb szenvedés nélkül elvégzem a tárgyat. De ez mégis csak az első óra. Persze, távolról sem vagyok egy nyelvzseni, de az olaszhoz azért konyítok némiképp. Az első pár órát csak túlélem javarészt a hozott tudásommal, aztán meg majd meglátjuk. Amellett meg, a tanárról is azt rebesgették, hogy nem kell véresen komolyan venni. A vén lókötő nyilván kiváló nyelvtanár, de nem képes egyetemi szinten megfingatni a hallgatóit, hogy azok dolgozzanak is. Nem képes, vagy nem is akarja. Így meg csak lehet valami esélyem nekem is.

De persze a nem várt fordulatok mindig ilyenkor jönnek.

Az órának már percek óta el kellett volna kezdődnie, amikor, egyszer csak nyílt az ajtó. Teatralitásból ötös, de ennek még nem kellene semmit sem jelentenie. Ez az egyetem, ráadásul a félév első hete. Az, hogy valaki pár percet késik, senkinek se okoz meglepetést. De amikor a szemem sarkából megpillantottam az üde barna bőrt, a csillogó fekete szemeket és a hátra fogott fényes hajkoronát, egy pillanatra a levegő is a torkomra fagyott.

Mit kereshet itt Layla? Jó, persze, az egyetem egyik tulajdonsága, pláne a bolognai rendszerben, hogy az évfolyamok nagyon szabadon kezelendők. Pláne a még csak nem is megszabott félévekhez ajánlott nyelvórák esetében. Itt simán összetalálkozhat az elsőéves a végzőssel. Kinek mikor támad kedve elkezdeni egy nyelvet. De abban erősen kételkedtem, hogy a nagy, komoly tanársegéd itt keresné egy új nyelv elsajátításának lehetőségét. Vagyis nem lett volna különösebb oka itt lenni, hacsak nem...

- Bon giorno, tutti! - mosolyodott el, végigfuttatva tekintetét a kis társaságon. - Come stai?

Az emberek nagy többsége persze már erre is úgy nézett rá, mintha kínaiul beszélne. Sosem éreztem magam igazán magabiztosnak a tudásomat illetően, különösen ha nyelvtanulásról van szó, de ilyenkor éreztem, hogy nekem is van itt keresni valóm. De ha Layla...

- Üdvözlöm a csoportot - szakította félbe a gondolataimat vidám hangon, most már magyarra váltva, hogy még a legnagyobb tökfilkók is értsék, hogy azonnal választ is adjon felmerülő kérdésemre. - Kovács tanár úr bokros teendői miatt nem ér rá ezt a kurzust megtartani, úgyhogy megkért, hogy én vegyelek kezelésbe titeket. Capisi? - tette hozzá viccelődve, de persze pont ez a szó nem volt nagyon sokaknak capisi.

A szívem a torkomban dobogott. Alig fogtam fel néhány szót az elhangzottakból. Bár persze abból, hogy az olasz, mily meglepő, egy nyelv, amit Olaszországban beszélnek, a latinnal áll rokonságban és a többi, nem is igen volt szükséges mit felfognom. Az óra nagy részében csak meredten bámultam Laylát. Úgy van, okos húzás, B, így már mindenki azon fog csámcsogni, mi van közöttünk! De akkor is, olyan irreálisnak tűnt a szituáció. És ahogy néztem... Gondolom mindenki ismeri azt a jelenséget, hogy minél tovább koncentrálunk valamire, annál inkább lekopik róla a kultúra adta hatás. Minél tovább ismételgetünk egy szót, annál jobban elveszíti az értelmét, és minél jobban bámuljuk, annál nehezebb felfogni, ahogy egy fiatal, csinos nő áll a csoport előtt és magyaráz. Még ha tanársegéd is az illető.

Még az is csoda volt, hogy felfogtam, amikor az óra véget ért. Az lett volna csak igazán kínos, ha ott maradok ülve és tovább bámulom őt, még az után is, hogy befejezte a magyarázást. Inkább igyekeztem nem foglalkozni semmivel, csak az előttem álló feladatokra koncentrálni, legyenek azok bármilyen egyszerűek is. Összepakolni a cuccom, kimenni a teremből és eltűnni a közelből, amennyire feltűnés nélkül csak tudok. De így sem lehettem elég gyors.

- B! - hallottam meg csilingelő hangját a hátam mögül. Azonnal megmerevedtem, és amikor egy pillanat múlva oda néztem, mintha csak meg akarnék bizonyosodni róla, hogy tényleg nekem szólt, már ott is állt mellettem, könyveit a melléhez szorítva, és vidáman mosolygott rám. - Nagyon jól éreztem magam tegnap este.

Egyre jobban feszengtem. Bár igyekeztem minden áron úgy beállítani, hogy nincs köztünk semmi, és úgy is éreztem, neki is csak egy flört az egész egy szimpatikus emberrel, akinek élvezi a társaságát, de ennyi, viszont most... Minden szava úgy csengett a fülemben, hogy lehetne ezt félreérteni. Bár már abban se voltam teljesen biztos, hogy az félreértés lenne.

- Köszönöm - nyögtem ki végül, bár magam sem tudtam, mit köszönök. - Én is jól éreztem magam... veled.

Valahogy tegezni is fura volt most. Sosem tudtam könnyedén rávenni magam, hogy tegezzem a tanáraimat. Sőt, többnyire sehogy nem tudtam rávenni magam. De azért ez a helyzet így mégis csak abszurd volt.

Ő viszont csak mosolygott, és szemei mintha még fel is csillantak volna a szavaimra.

- Jó hely az az Inferno. Lehet, máskor is beugrok - kacsintott rám.

Erőt vettem magamon, hogy kierőszakoljak egy mosolyt, és igyekeztem valami választ összehozni, de megelőzött.

- De most rohannom kell - nézett az órájára. - Remélem, hamarosan megint összefutunk.

- Legkésőbb jövő héten ugyanitt - válaszoltam mosolyogva.

- Ez egy randi? - kuncogott, mire éreztem, hogy arcom elönti a pír. Ő viszont csak nevetett. - Akkor legkésőbb jövő héten.

Búcsút intett, én meg, amilyen lassan reagáltam, mire felemeltem a kezem, már el is sietett.

Őszintén nem tudtam, mi lesz ez után. A környezetemben nyilván mindenki azt hitte, itt kezd valami bimbózni, de én az ébresztett a szőnyeg alá söpörtem. Talán még magam előtt is. Most viszont...

Fura volt ez. Sokaknak a fétise, csúnya szóval, amikor az erőviszonyoknak ennyire a két végletén lévők kerülnek össze. Főnök és beosztott, tanár és diák. Megértem én, de valahogy ez nekem mindig idegen volt. Képtelen voltam úgy nézni a tanáraimra. Még ha egy olyan csinos teremtésről is volt szó, mint Layla. Még úgy se, hogy külön válasszam, azt a Laylát, akivel a mosdóban flörtöltem és aki meglátogatott az Infernóban, meg azt a Laylát, aki az olaszórámat tartja. Bármennyire is szerettem volna, és bármennyire is éreztem, ő is szeretné. És nem azért, mintha egy diákfaló nimfomániás lenne. De ez így akkor is... furcsa volt. De meg kell birkóznom vele, ha el szeretnék érni valamit, mert ez már nem fog változni, ha én nem akarok tenni érte. Mindenesetre, ez egy érdekes félév lesz.

Félévkezdés 5. rész

Előzmény: Félévkezdés 1. rész
Közvetlen előzmény: Félévkezdés 4. rész

Megjegyzés: A történet, a Félévkezdés korábbi részei mellett, A klub című történetem folytatása.

******************************************************************************

A dübörgő zene betöltötte a helyiséget. El sem hiszem, hogy megint elrángattak ide! A villódzó fények, a mindenfelé vonagló testek érzése és a lüktető zene... Már akkor se viselném jól, ha a kedvenc számaimat játszanák, de így...

Gazellának viszont valahogy mégis sikerült mindig elrángatnia ide. Ez is azt bizonyítja, mennyire nem tanulok a saját hibáimból. Ő persze élvezte a helyzetet. Azonnal benevezett a hely szokásos kis sorsolásába, amit én ismét egy gyors "Majd egyszer, lehet"-kézmozdulattal hárítottam el. Szinte már szokásos koreográfiává vált ez köztünk az elmúlt fél évben, mióta Gazella először ide hozott. Utána meg, ő belevetette magát a forgatagba, én meg elfoglaltam a helyem a bárpult mellett.

Ezért felesleges volt eljönni. Mindig ez visszhangzott a fejemben. Nem is éreztem túl jól magam. De ha ezzel Gazellának örömöt szerezhetek... Azon kívül meg, miután alaposan kitombolta magát, általában leült ő is mellém, hogy az italunkat kortyolgatva stíröljük együtt a csajokat. Talán titkon azt remélte, ezzel feloldhatja annyira a feszültségemet, hogy végül én is belemenjek a játékukba. Őszintén, nem sok esélyt láttam rá, de tényleg jól esett néha kimozdulni az Infernóból és betérni ide, ahol senki nem ismert, és a jótékony félhomályban megbújva élvezhetem a látványt.

Ahol senki nem ismert. Vagy legalábbis majdnem senki.

- Megint egyedül ücsörögsz itt? - Ahogy hátra elfordítottam a fejem, azonnal szembe találtam magam Vǔlk csinos arcával, ahogy a pultra könyökölve engem figyelt és szája mosolyra húzódott.

- Gazellával jöttem - intettem arrafelé, ahol barátnőmet sejtettem a táncoló tömegben.

- Vagyis megint elrángatott? - nevetett fel Vǔlk.

- Hé! Azt feltételezed rólam, hogy nem szívesen jöttem? - játszottam a sértődöttet.

- Ki tudja? - vont vállat, és közben arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly. - Gazella élvezi a hangulatot - bökött állával az előbb mutatott irányba. - El nem tudod képzelni, a régi helyen is mekkora bulikat csapott, ha ahhoz volt kedve. És ha még a végén valakit ágyba is vihet...

Ritkán beszéltek a "régi helyről". Éreztem, nem szívesen idézik fel az emlékeket. Bár néha elfogott a kíváncsiság, inkább nem feszegettem. Amúgy is csak szomorúság lett volna a következménye, meg pár kényszeredett szó, amit kinyögtek, hogy azért mégis. Inkább hagytam, hogy azt és akkor mondják el, amit és amikor jónak látják. Gazellára és Vǔlkra néha rá is jött a sztorizgatós hangulat, de a helyet akkor se nevezték soha nevén. Rosetta és Hosszúláb pedig egyenesen úgy viselkedett, mintha soha nem is létezett volna.

- Ő szereti az ilyen bulikat - térített ismét magamhoz Vǔlk hangja. - Meg a játékot, az izgalmat, hogy kivel is vonul majd végül hátra. De te nem az a típus vagy - nézett rám.

- Valóban nem - vontam vállat. Erre egyből következhetett volna az "Akkor miért vagy itt?"-kérdés valami megfelelően udvariasan megfogalmazott változata, de azt nem akartam kivárni. Talán azért, mert magam sem tudtam volna megmondani, és kényelmetlen lenne úgy kiszenvedni valami választ. - De te sem nagyon veted bele magad az élvezetekbe - ütöttem vissza a labdát. Persze gyenge próbálkozás volt, hiszen munkaidőben neki amúgy is a pult mögött kell ácsorognia, ha akarna bulizni, ha nem, szabadidejében pedig , bármennyire jónak tartja a helyet, nyilván nem ide fog visszajönni szórakozni.

- Mindig is Gazella volt az aktívabb - vont vállat. - Na meg persze Rosetta.

- Na igen - nevettem fel. - A kis porontyot mintha minden reggel felhúzták és estig megállás nélkül pörög.

- Valahogy úgy - kuncogott Vǔlk is. - Nekem nincsenek ilyen nagyra törő igényeim. És nem is kell, ha az ide járó legszebb lány szórakoztat el.

- Mi? Ki? Hol? - néztem körbe, igyekezve elleplezni zavaromat. - Csak szólj, ha zavarok, és már itt se vagyok!

- Hülye vagy - nevetett.

- Ööö... tudom. - Ha egy animében lennénk, most egy arasznyi átmérőjű izzadtságcsepp jelent volna meg a halántékomon, de speciális effektusok hiányában inkább csak vigyorogtam, mint a tejbe tök.

- De azért te sem panaszkodhatsz. - Hú, ez mennyire gagyi szöveg volt! Úgy tűnik, nem vagyok formában. Még a végén örülhetek, ha nem röhög körbe. Ő azonban továbbra is csak barátságosan mosolygott rám.

- Ugyan! A híres-neves Infernóban biztos megfordulnak nálam sokkal szebb csajok is.

Nyitva állt a lehetőség, hogy lecsapjam a magas labdát, és bizonygassam, nem, bizony az összes nő nemű egyed, aki valaha megfordult ott, mind elbújhat mellette. Talán valahol belül ő is ezt a reakciót várta, még ha nem is ezzel a szándékkal mondta ki. De hát ő is nőből van, és mind tudjuk, mire képes a női hiúság és kishitűség. Így hát inkább más taktikát választottam. Hiszen talán az a leghatékonyabb visszavágás is, ha említésre se méltatom a megjegyzését.

- Híres-neves? - mosolyogtam hát rá.

- Aha. Jó sokat hallottam már róla.

- A csajoknak eljárt a szája? Na, halljam, miféle rágalmakat hordtak össze?

Ő is velem együtt nevetett és megcsóválta a fejét.

- Jól érzik magukat ott - jelentette ki.

- Tényleg? - lepődtem meg. - De ezt úgy mondod, mintha te nem éreznéd itt jól magad.

- Nem. Nem erről van szó - nevetett. - Csak itt nem a legjobb a társaság. - Sejtettem mire gondol. Eddig rajta kívül nem láttam itt ötven évnél fiatalabb alkalmazottat, legfeljebb pár egérarcú technikust és börtöntöltelék-küllemű kidobó embert. Nem épp széles választék. - Na és persze nekünk nincs Madam B-nk - kacsintott rám.

Már megint ez a Madam B. Kezdtem azt hinni, ez nekik valami vesszőparipájuk. Pedig egy olyasvalaki mellett mint Vǔlk, még a szokásosnál is szívesebben lennék egyenlő fél. Nem mintha amúgy is kevésbé lenne az ínyemre, ha én dominálok egy kapcsolatban.

Már épp készültem is visszavágni, amikor éreztem, hogy két kar átöleli hátulról a derekamat és egy áll nehezedik a vállamra.

- Hé, Vǔlk! Ellopod a főnökömet? - viccelődött Gazella.

- Ugyan. Eszem ágában sincs - nevetett a másik is.

- Akkor, remélem nem bánod, ha ellopom egy időre.

- Miért? Hová megyünk? - néztem hátra rá.

- Van még bőven idő a sorsolásig - tájékoztatott Gazella. - Te meg eleget ücsörögtél már itt. Ideje egy kis mozgásnak. - Combjaim közé simította a kezét és gyengéden megmarkolta az ágyékomat.

Szinte minden izmom megfeszült és, talán egy kicsit ijedten is, Vǔlk felé néztem.

- Menjetek csak! - kacsintott rám biztatóan. - Jó szórakozást!

Gazellának nem is kellett több, kézen fogott és máris az egyik hátsó szoba felé vezetett. Egy pillanatig sem ellenkeztem. Sőt, testem szinte magától vitt előre. Ágyékom bizsergett, és már teljes készenléti állapotban voltam, amikor Gazella becsukta mögöttünk az ajtót, hogy neki lökjön és ajkaimnak tapassza az övéit. Az agyam szinte azonnal lángra lobbant, és gyorsan követte a testem is, felkészülve az élvezetre.

A dübörgő zene hangja szinte teljesen elhalt számomra. Nem létezett már más, csak Gazella forró ajkai, enyémhez simuló teste és keze, ami lassan kibontotta az övemet.

Folytatása következik!

Félévkezdés 4. rész

Előzmény: Félévkezdés 1. rész
Közvetlen előzmény: Félévkezdés 3. rész

***************************************************************************

- Hello Layla - mondtam kiszáradt torokkal, miközben levettem a táskám a mellettem álló bárszékről.

Tudom, modortalanság plusz egy helyet elfoglalni, pláne amikor ekkora a tömeg, de nem szeretem, ha valaki, az én kifejezett vágyam ellenére, a személyes terembe tolakszik. Ezért inkább itt is mindig a legszélső bárszékre ülök, a mellettem lévőre pedig jelzésértékűen rápakolom a cuccom, csak akkor véve el, ha már nagyon muszáj. Laylát viszont bármikor, kitörő örömmel beengedném akármilyen személyes terembe.

- Szóval ez a híres Inferno - telepedett le a székre és állát felszegve körbe nézett.

Épp csak szétnyitotta bőrkabátját és egyik lába továbbra is a föld közelében maradt, mintha még maga se döntötte volna el, csak benézett, vagy tovább marad.

- Jól sejtem, hogy ez az első látogatásod itt? - tette fel a nyilvánvaló kérdést Pultoska.

- Igen - válaszoltam a vendég helyett. - Most volt ki miatt ide jöjjön.

Layla most ismét rám nézett és szelíden elmosolyodott.

- Akkor, a ház vendége vagy a specialitásunkra - tett elé Pultoska egyet Hugi Inferno-koktéljából.

- Köszönöm - fogadta el. - Igazán nagyszerű itt a kiszolgálás.

- Ne nézz rám! - tettem fel a kezeimet, de közben a szám sarkában töretlenül bujkált a mosoly. - Én csak egy vendég vagyok itt.

- Hé, főnök! - Talán most jött el az ideje, hogy kifejlődjön a női megérzésem, vagy valami más, rejtélyes okból tudtam, hogy Hosszúláb nekem szól, és automatikusan felkaptam a fejem. - Tényleg jó lenne már csinálni valamit, mert a vendégek egyre jobban elszemtelenednek - porolta le nadrágja farrészét. Nem mintha bármi kosz lett volna rajta, vagy egy kutató kéz nyomát teljesen el tudná tüntetni, de értettem a célzást.

Layla érdeklődve mosolygott rám, miután bosszankodó pincérnőnk elsietett, hogy összeszedjen egy újabb adag kiürült sörös korsót. Magyarázkodni azonban nem volt időm, mert épp csak visszafordítottam a fejem, amikor egy szőke üstök bevillant a látóterembe.

- Hali B! - lökött le majdnem a székről Gazella, miközben nyakam köré fonta karjait és hozzám simult.

Egyre jobban zavarban éreztem magam, bár nem igazán tudtam volna megmondani, mi okom lett volna rá. Layla és köztem nem volt semmi. Abból a kis flörtből a mosdóban még arra a következtetésre sem juthattam, hogy ő szeretné, hogy legyen. De mégis, ahogy nézett engem és a karjaimba ugró Gazellát, kényszeres késztetést éreztem a magyarázkodásra. Hiszen Gazellával se volt semmi köztünk. Azóta a kis kaland óta a vonaton, bár voltak közös... khm, intim élményeink, de sosem egymással. Persze, lehettek volna, hiszen mindketten felnőtt és szabad nők vagyunk, de akkor is...

Gazella mindenesetre nagyon meleg és testközeli módon kezelte a kapcsolatunkat. Nem tudom, ez csak nekem szól-e, vagy a természete ilyen, de soha nem is tiltakoztam. Hiszen, ki lenne az a marha, aki bánná, hogy egy csinos lány hozzá bújik, ráadásul önszántából, csak a pillanat kedvéért.

Mire azonban eldöntöttem volna, hogy reagáljam le a kialakult helyzetet, már ki is bontakozott ösztönös ölelésemből.

- Átöltözök melóruhába, aztán dumálunk - mondta. - Persze csak amíg a nagyfőnök engedi - kacsintott Pultoskára, majd, még mielőtt bármit is reagálhattam volna, elsietett a személyzeti szoba felé.

Zavartan néztem Laylára, aki továbbra is érdeklődő kifejezéssel az arcán szürcsölte a koktélját. Már épp nyitottam volna a számat, hogy végre kimagyarázzam magam, de ekkor a Rosettának nevezett orkán visszatérte fojtotta belém a szót.

- A pizzát kivittem, a négyeshez ment még két Dreher, a hatoshoz egy citromos Soproni és egy Heineken, a nyolcashoz pedig három Kozel meg egy pohár vörösbor a raktárból - hadarta, továbbra is durcás képpel. - A pénz a kasszában. Láttam, közben megjött Gazella is, szóval engedélyt kérhetek a főnökasszonyoktól egy kis pihenőre?

- Persze, de... - hebegtem.

- Remek. Köszönöm - viharzott el.

Remek. Durcás kislányból pár perc alatt átvedlett sértődött kamasszá. Ez még nála is rekord.

Meggyőződve, hogy egyelőre ennyi volt a felém irányuló áradat, a pultra könyököltem, és egy sóhaj kíséretében végighúztam tenyerem az arcomon, majd ismét a továbbra is kíváncsi tekintettel engem figyelő Laylára mosolyogtam.

- Szóval csak vendég vagy. - Hangjában nem volt se megvetés, se számon kérés. Még csak olyan felhang se, mint amikor hazugságon kapják az embert. Egyszerűen csak jót mulatott a helyzetemen.

- Mások nem így gondolják - nevettem kényszeredetten.

- Csak szépíti - vette el Hugi Layla kiürült poharát. - Madam B szolgálatban van.

- Maeam B? - kacagott Layla.

- Hé! - reccsentem rá a húgomra. - Összeesküdtetek, hogy rossz színben tüntessetek fel? Még a végén elterjed az egyetemen, hogy valami striciféle lennék, és örülhettek, ha a kujonok keresnek meg a szolgáltatásokért és nem a dékáni hivatal.

- Ezer bocsánat! - szabadkozott Hugi, de szája még mindig széles mosolyra húzódott. - Ne is vegye komolyan, professzorasszony! - nézett Laylára. - A nővérem egy igazi szent.

- Bekaphatod, Napocska - morogtam.

- Az vérfertőzés lenne, Lufi - kacagott tovább, miközben visszatért a vendégek kiszolgáláshoz.

- Itt aztán pezseg az élet - mulatott Layla.

- Komolyan ne vedd! - szabadkoztam. - A lányok még újak itt - intettem a fejemmel arra, amerre Gazella és Rosetta is távozott -, de Gazellát már régebbről ismerem és azzal hülyéskedtek, hogy majd én gondjukat viselem, és így rajtam ragadt, de én...

- Nyugi! - kacagott Layla és gyengéden végigsimított a karomon. - Értem én a viccet.

Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt és leeresztettem a vállaimat.

- De - tette hozzá -, ha mégis így állna a helyzet, én lennék az ügyfeled.

Rám kacsintott, én pedig éreztem, hogy rákvörössé válik az arcom.

- De akkor nem is zavarlak - csilingelte vidáman, miközben felállt.

- Ne! - nyúltam a keze után. - Semmi gond. Tényleg. Jó, hogy itt vagy.

- Ez hízelgő, Madam B - csipkelődött -, de tényleg csak benéztem. Holnap korán kelek. De máskor is szívesen benézek. Most már van kiért - mosolygott rám, miközben elsietett.

- Nem is mondtad, hogy egy tanároddal randizol - vigyorgott rám Hugi, amikor ismét egy lélegzetvételnyi szünethez jutott.

- Mert nem a tanárom. Tanársegéd az egyetemen, de nekem nincs vele órám. És nem randizunk. Épp csak hogy ismerem.

- Pedig már csak a bugyiját nem tolta le neked - szállt be a heccelésbe Pultoska is.

- Jól van. Be lehet fejezni - morogtam, miközben beleittam lassan átmelegedő sörömbe.

Hugi és Pultoska csak nevettek, miközben visszatértek a dolgukhoz.

Úgy döntöttem, ideje távoznom, mert ma már úgyse fogok mást kapni tőlük, csak ugratást. Amikor azonban kiürítettem a sörös üvegemet és felálltam, szinte szó szerint beleütköztem a fekete-vörös munkaruhájában visszatérő Gazellába.

- A barátnőd máris elment? - vigyorgott,

- El. - Nem volt kedvem tovább részletezni a választ.

- És, mikor mész utána egy kis... - löködte előre az ágyékát, félreérthetetlen mozdulatsort imitálva.

- Nem a csajom, oké? - reccsentem fel. - Épp csak ismerem.

- Oké! Nyugi! Le ne harapd a fejem! - kacagott.

Lassan kifújtam a levegőt és igyekeztem megnyugodni.

- Akkor nincsnis himi-humi mára betervezve? - vigyorgott.

- Nincs.

- Oké, tudod mit? Megbeszélem Hosszúlábbal, hogy ha még sokáig kitart ez a nagy forgalom, maradjon itt helyettem, én meg holnap egész délután itt leszek helyette, és pár óra múlva átugrunk Vǔlkékhoz programot keríteni neked.

- De én nem...

- A-a. Nincs apelláta, főnök - nevetett vidáman. - Akkor pár óra múlva.

Azzal elsietett dolgozni.

Sóhajtottam egyet és a fejemet csóválva az ajtó felé indultam. Gondoltam, addig ledőlök ráaludni az estére. Gazella úgyis keresni fog, hogy elrángasson. Bár, lehet, tényleg erre volt szükségem.

Folytatása következik!

Félévkezdés 3. rész

Előzmény: Félévkezdés 1. rész
Közvetlen előzmény: Félévkezdés 2. rész

Megjegyzés: Ez a történet, amellett természetesen, hogy az első két rész fonalát viszi tovább. a Kocsma-sorozatom (Búfelejtő; Új barátságok, új kihívások; Meló; Inferno; Látogatás az Infernóban; Megnyitó) újabb eleme.

******************************************************************************************

A sárgás-vöröses fényben úszó helyiség zsibongással telt meg. A félévkezdés magával hozta az üde éjszakai életet is. Bár persze éjszaka még nem volt, és azt se tudtam, ennek mennyire kellene örülnöm. Persze, Pultoska és Hugi sem repestek az örömtől, hogy rohangálhatnak, mint pók a falon és hallgathatják a már igencsak kapatos vendégek füttyögéseit és otromba beszólásait, de ezzel jár, ha egy bár sikeres. Pláne, ha a mindig borgőzös hangulatú, hormonoktól túlfűtött egyetemista ifjúságra alapozza ezt a sikert. Na de a dolognak van jó oldala is. Isznak, mint a gödény, fahangon énekelnek, kurjongatnak, nem lehet őket levakarni, ha flörtölni támad kedvük, de legalább hűségesek. Már ami az ivási szokásaikat illeti. Ha elégedettek egy hellyel, márpedig az Infernóval nem volt okuk nem elégedettnek lenni, ha csak tehetik, és nem épp kísérletező kedvükben vannak, ide járnak.

Huginak és Pultoskának néhányukat már kiismerni is volt lehetősége. Hihetetlen, milyen jó hatással tud lenni, ha még a beláthatatlan hosszúságúnak tűnő vizsgaidőszak után is ismerősként köszöntik az embert a törzshelyén és csak annyit kérdeznek, "A szokásosat?". Még akkor is, ha a csinos kiszolgáló mást nem is tud róla. És ha még az ártalmatlanság határain belül a nyomulását is mosollyal az arcán elviselik, a fizetővendégek sorából sem lehet többé kivakarni. Nem mintha ezt bárki meg akarná tenni.

Azonban ezt az ő bajuk elviselni. Semmit nem adnak ingyen. Nekem meg csak annyi volt a dolgom, hogy vegyek egy mély levegőt és a pultra támaszkodva belekortyoljak a sörömbe, hátha az segít némiképp megnyugodni. Elvégre, én csak vendég vagyok itt. Nem kell mással foglalkoznom, ha nem akarok, csak magammal. Illetve.

- Ááá! Mindjárt leszakad a lábam! - siránkozott Rosetta. - Minek ennyi mindent kicipelni?

- Talán jobban menne, ha mindezt nem tűsarkúban csinálnád - dorgálta Hosszúláb, miközben kikanyarodott a pult mögül, egy tálcányi sört egyensúlyozva a kezében.

- De a pasik erre buknak - nyafogott tovább a másik. - Meg nem egy csajt is láttam, aki megfordult utánam.

- Az lehet. De, ha nem tévedek, a popóriszálásért nem fizetnek. A borravalóért meg nem éri meg taccsra tenni magad. Inkább a gyomrukat elégítsd ki, ne a szemüket!

- Oké, oké! - fújta fel az arcát, mint egy duzzogó hörcsög. - De esetleg egy kis kézimunkával az asztal alatt...

- Hé! - szólt rá Pultoska. - Csúcsidő van. Ha holtidőben enyelegni akarsz a betévedő alkeszokkal, az a te dolgod. De amúgy azért kapod a fizetésed, hogy a sört kividd. És amúgy sem akarom, hogy azt higgyék, kurvákat futtatok.

- Na! Én nem vagyok kurva - nyüszített Rosetta.

- Jó, bocsánat! - váltott megértőbb hangnemre Pultoska. - De akkor is a pincérkedéssel keresd meg a kenyered, vagy nézz más meló után! Ahhoz pedig jobb valami kényelmesebb cipő.

Hosszúláb diadalmasan mosolygott, miközben elsietett türelmetlenkedő vendégei felé. Rosetta viszont továbbra se adta fel.

- De én nem ehhez vagyok szokva - nyafogta. - Különben is, ti mondtátok, hogy valami különlegeset akartok ebből a helyből csinálni. Nem várhatnám inkább hátul a vállalkozó kedvű vendégeket? Vagy táncolhatnék is. Nem muszáj vetkőznöm. Csak feldobni kicsit a hangulatot.

- Majd meglátjuk - válaszolta színtelen hangon Pultoska. Ő is érezte, van abban valami, amit Rosetta mond, de nem akarta felbuzdítani, mert akkor többet le se lehet vakarni ezzel a témával. - De nem csúcsidőben. Ha enyhül a roham, visszatérünk ehhez. Most pedig vidd ki ezt a négyes asztalhoz! - tett le egy tálcán egy adag frissen készült pizzát a pultra.

- Ne máháháhár! - hisztizett a lány. - Segíts már, B! Győzd meg! Te vagy a főnök.

- Tévedés - válaszoltam egykedvűen és sörös üvegem szájával Pultoska felé intettem. - Ő itt a főnök. És amúgy is vele értek egyet. Majd visszatérünk a témára.

- Gonosz vagy - fújta fel megint az arcát Rosetta.

- Lehet. De most nyomás dolgozni, különben felkopik az állad! Ha meg már túlságosan fáj, szólj Hossúlábnak! Ahogy ismerem, biztos elrakott neked egy pár kényelmesebb cipőt is.

- De... - próbálkozott megint, de én csak visszafordultam a sörömhöz és beleittam, jelezve, hogy a beszélgetésnek részemről vége.

- Eredj! - mondtam rezzenéstelen hangon. - A többit majd megbeszéljük.

Rosetta megint furcsa képet vágott, felkapta a tálcát és elsietett.

- Poronty - csóválta a fejét Pultoska.

- Az - válaszoltam és az üveg szája mögé rejtettem mosolyom, de láttam, barátnőm is alig tudja visszatartani a nevetést.

- Nem vagytok kicsit túl kemények vele? - kérdezte Hugi, miközben egy nagy rakat korsóba csapolta újra a folyékony kenyeret. - Elvégre valahol még csak gyerek.

- Egy nagyon virgonc gyerek - somolygott Pultoska.

- Igen. Pontosan ezért - sóhajtottam. - Nem szeretem, ha nyavalyog. Szívesebben adnék neki én is igazat, de ismered, milyen. A fejébe szállna a dolog és a végén a nyakunkra nőne, mi meg nem tudnánk vele mit kezdeni.

Hugi lassan bólintott.

- De azért valahol igaza van. Nem neki való a pincérkedés.

- Tudom - engedtem le a vállam. - Szerintem is jó ötlet ez a tánc. Vagy valami, ami feldobja az egészet, de nem kell szükségszerűen 18-as karikásnak lennie. De nem akartam adni alá a lovat. Úgyis a főnökasszony dönt a végén - néztem Pultoskára.

- Miért? Elvégre a te lányaid - kacsintott rám pajkosan a fent nevezett.

- Hé! Én csak egy törzsvendég vagyok itt. Nem akarok belefolyni az üzletvezetésbe. Pláne nem a te ellenedben. Adok egy-két fejmosást Rosettának, ha arról van szó, de nem lehetek ott mindig mellette.

Hugi megértően bólintott.

- Még szerencse, hogy van neki Hosszúláb.

Elmélázva ittam bele ismét a sörömbe. Jó kis banda volt ez. Mióta bő fél éve besétáltak az életünkbe, kezdtünk már belerázódni a dolgokba. Rosetta persze nyafogott és mindig a kibúvókat kereste, de elég volt csak néha a körmére koppintani. Tényleg olyan volt, mint egy rossz gyerek, de Hosszúláb szerencsére vigyázott rá. Ő se volt az a megtestesült szerető anya-pótlék, és Rosetta valószínűleg többnyire inkább egy egrecíroztató dögöt látott benne, de Hosszúláb mindig gondolt rá. A kis tökfilkó biztosan a lehető legszilárdabb meggyőződéssel vette ma fel azt a magassarkút, hallani sem akarva másról, de mérget mertem volna venni rá, hogy barátnője azért suttyomban eltett egy pár kényelmesebb lábbelit ia neki.

- De azért jobb is, ha összekapja magát - rántott vissza Pultoska hangja a gondolataimból. - Egyre csak sűrűsödik a tömeg. Már lassan leülni se tudnak hova. A végén lehet, annak a csinos kis feketének a helyed is át kell adnod, amilyen elveszetten keresgél.

A szívem hirtelen dobbant egy nagyot. Sosem voltam túl nagy virtuóz a női megérzések terén. Inkább jó emberismerőnek mondanám magam, de ha igazán komolyan vesszük a dolgot, még annak se. Most azonban, hiába illett volna a "kis fekete" megnevezés nagyon sok mindenkire, mégis... megéreztem.

Gyorsan hátra fordultam ültömben és, tényleg ő volt az. Sötétbarna arcán elmélyült kifejezés ült, miközben tekintetét végigfuttatta az összesereglett tömegen, majd végül szemei felcsillantak, amikor megállapodtak rajtam, kivillant hófehér fogsora és azonnal elindult felém.

Nem tévedtem. Layla tényleg eljött.

Folytatása következik!

Félévkezdés 2. rész

Előzmény: Félévkezdés 1. rész

Megjegyzés: A történet utalásokat tartalmaz a Megnyitó című történetemre, de annak ismerete nélkül is tökéletesen érthető és élvezhető.

*********************************************************************************

- Á! Hogy a fene vinné el! - dörgölöm fáradtan az arcom, amikor végre kiszabadultunk a teremből. - Persze neki végig kell tartania az órát.

- A Hárpiától mit vársz? - vont vállat Csilla. - Ő abban leli az örömét, ha a mi energiáinkat szívhatja.

- Na akkor nálam jó munkát végzett - húztam el a számat.

- Nyugi! Már nincs sok hátra és mára végzünk.

- Halleluja! - sóhajtottam. - De addig is - néztem meg az időt -, van még fél óra a következő óráig, addig gyorsan kimegyek a mosdóba.

- Na mi az? A nagy B is megigazítja a sminkjét?

- Kapd be, jó? - morogtam, nevetését pedig már csak magam mögül hallottam, ahogy elsiettem a mellékhelység felé.

Bár az előző másfél órát is a fenekemen töltöttem, jól esett ismét leülni, még ha ezúttal a porcelánfotel magányában is.

Kellett az a pár perc üldögélés, hogy aztán, egy kis erőt gyűjtve, a mosdóhoz lépjek némi felfrissülésért.

A női mellékhelyiségben az ember sosem lehet egyedül. Ez szinte általános szabály. De örültem, ha a napnak olyan időszakát fogtam ki, amikor legalább épp csak tengett-lengett ott valaki, és el tudtam vonatkoztatni a méretes helyiség-rendszerben tartózkodó többi embertől is. Most is érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül, bár légtértársamat eltakarta a wc-fülke ajtaja, azonban a legkevésbé sem fordítottam erre figyelmet, míg egyszer csak, amikor felemeltem a fejem a mosdókagylóból egy kiadós arcmosás után, szembe nem találtam magam egy széles, fehér mosollyal és egy csillogó barna szempárral.

- Helló!

Majdnem ugrottam egyet Layla hangjára. Mintha csak abból tűnt volna fel jelenléte, vagy talán addig győzködtem volna magam, hogy nem, nem ő az.

- Hali...! - hebegtem, miközben mellém lépett a másik mosdókagylóhoz.

- Hogy megszeppentél! - nevetett. - Pedig akkor nem voltál ennyire szende, amikor bámulni kellett.

Éreztem, hogy fülig vörösödök, és elfordítottam a fejem, hogy elrejtsem zavaromat.

- Örülök, hogy te jól szórakozol. - Magam se tudtam, szavaimat ténylegesen örömtelinek, vagy inkább csípősnek szántam-e, igyekezve másra terelni a szót, ő minden esetre egyértelműen az előbbinek vette és halkan kuncogott.

- Jobb a jókedv, mint a mérgelődés, nem? - kacsintott. - De, látom, téged alaposan lefárasztottak már.

- Ne is mondd! - fintorogtam. - Épp most jövök a Hárpiától... akarom mondani, Kovács tanárnőtől.

Ismét zavarba jöttem. Bár Laylánakmis megvolt az a bizonyos kisugárzása, de mégis, könnyen elfelejtette az ember, kivel áll szemben. Viszont még egy tanársegéd előtt sem ajánlatos az embernek a tanárok gúnyneveit használni.

- Hagyd csak! - kuncogott tovább. - Engem is tanított a vén Hárpia. Még az ősidőkben.

- Ugyan már! Inkább tegnap volt még az, nemde? Vagy olyan gyorsan megszerezted a diplomád? Még azt se tartom egyáltalán kizártnak - mosolyogtam rá.

Most rajta volt az elpirulás sora, de gyorsan el is leplezte egy újabb nevetéssel.

Már rég végzett a kézmosással, és most a falnak dőlt, karba fonta a kezeit és a fejét csóválta.

- Egyszerű a dolog nyitja. Nem kell túlságosan komolyan venni - kacsintott rám.

- Na tanársegédtől se hallottam még ilyet - kacagtam fel.

- Akkor kövezz meg! - tárta szét nevetve a karjait. - De tényleg. Ha má eljutottál eddig, és nem úgy bukdácsolva, mint egyesek, tudsz te annyira, hogy ne kelljen aggódnod amiatt, hogy nemmfog menni. Lazíts!

- És honnan tudod, hogy én nem bukdácsoltam? - eresztettem meg felé egy huncut mosolyt.

- Ugyan! Az okos, ügyes és csinos B? - kacsintott rám.

- Te... te... honnan ismersz ennyire? - pirultam el ismét.

- Most ismerjem be, hogy énmis leskelődtem? - csilingelte vidáman.

- Mert... leskelődtél? - sandítottam fel rá hajam fátyola mögül.

- Nem - kacagott. - Legalábbis nem jobban, mint te. De bűn, ha egy ilyen csinos lány után érdeklődök?

Megérezhette, hogy szavai mennyire zavarba hoztak. Más körülmények között már rég a bugyijában turkáltam volna, de... mégis csak egy tanársegéd...

- Amúgy - tért vissza a korábbi témához -, komolyan mondom, hogy inkább szórakozz egy kicsit, amíg még teheted! Segít ellazulni.

- Igazad lehet - válaszoltam kissé tétovázva. - De én nem vagyok az a bulizós fajta.

- De azért csak van egy olyan hely, ahova szívesen eljársz.

- Hát... egy jó barátomnak van egy kis szórakozóhelye nem messze. Infernónak hívják. Egész jó a társaság.

- Tudom. Hallottam már róla.

- Tényleg? - lepődtem meg.

- Aha. Valaki teleplakátolta az egyetemet múlt félévben a megnyitójával - nézett rám jelentőségteljesen.

Nem tudtam megállni, hogy ismét felnevessek. Amennyire én keveset tudtam róla, ez a lány aztán tényleg utánam érdeklődött.

- De én még nem láttalak arra - viszonoztam mosolyát kihívóan.

- Lehet, csak arra vártam, hogy legyen kihez oda mennem - állta a tekintetem.

Ejha! Ez a lány aztán tud flörtölni. Az egyetemi oktatókat eddig mind sótlan és emberileg nehezen megközelíthető egyéneknek ismertetem meg. Vagy aki könnyen megközelíthető, attól meg az ember lánya más okokból igyekszik úgy távol tartani magát, ahogy csak tudja.

Layla viszont tökéletes példája volt annak, amilyennek a tanársegédeket szerettük volna látni. Könnyed, laza, szinte még egy közlünk, akinek, ha meg is van a tekintélye, maximum az emeli ki közülünk. És persze az, ami ebből következik. Kedves volt, humoros és gyönyörű. Talán ez oldotta meg annyira a nyelvem, hogy kiszaladjon a számon: - Én nagyon szívesen várlak majd ott.

- Ejnye, ejnye, kedves B! Ez csak nem egy randi?

- Nem - pirultam el majdnem újból. - De hosszú távon az sincs kizárva.

Erre már nem válaszolt semmit, csak ismét felnevetett.

- Na de most már nyomás! Még elkésel a következő órádról - ütött gyengéden a fenekemre.

- Hé! - nevettem fel, miközben szebbik végem simogattam. - És ezt te honnan tudod? Talán az órarendemet is átnézted?

- Nem - nevetett. - De ha nem lenne, a Hárpia órája után nem itt frissülnél fel.

- Ez igaz - szaladt fülig a szám.

- Na, nyomás! - lökött gyengéden az ajtó felé.

- És, mikor látlak legközelebb? - Jesszusom, mint egy nyálas randi után. Ő azonban csak töretlenül mosolygott.

- Ha máskor nem is, valamelyik este az Infernóban.

Csak most kezdett eljutni az agyamig, hogy, ha nem is valódi randi, de tényleg hozzám akar oda jönni. Csak nem azt várta, hogy én hívjam el? De ezt már nem tudtam megkérdezni, mert szigorú tanárnős képpel, ellentmondást nem tűrően kitessékelt.

- Na végre! - beletelt néhány pillanatban, amíg összeállt előttem a kép, ahogy a felém közelítő Csillára néztem. - Már azt hittem, a feneked is bepúderozod.

- Kapd be, jó? - nevettem fel.

- De most komolyan! Mit csináltál benn ennyi ideig?

Válaszolni már nem volt időm, mert ekkor Layla is kilépett a mosdóból. Bár teljesen meggyőző alibiként törölgette a kezét, és egy pillantást se vetett felénk, Csilla azonnal leszűrte a következtetéseket.

- Ejha! Te meg ő? Csak nem volt egy kis...?

- Nem - szakítottam félbe. - De nem kellene mennünk? Mindjárt kezdődik az óra.

- Ugyan! - nevetett. - A Sántának az se tűnne fel, ha fél óra késéssel, kozák táncot lejtve libbennél be.

- Nem baj. Én akkor sem akarok elkésni - indultam a terem felé. Csilla valószínűleg azonnal átlátta, merről fúj a szél, de nem válaszolt. Csak a fejét csóválta, miközben utánam sietett.

Tudta, hogy a legkevésbé sem a Sánta órája érdekel. És valóban, a gondolataim máris csak az Inferno és Layla körül jártak.

Folytatása következik!

Félévkezdés 1. rész

A félév első napja.

Utálom ezt az időszakot. Jó, tudom, én sok mindent utálok, vagy legalábbis mondom azt rá. De ezen tényleg nehéz mit szertni. Szünidőben, én eszement, néha már hiányolom a sulit, a haverokat, az egyetemi életet... de ilyenkor legszívesebben hoznék egy benzines kannát, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül felgyújtsam az egész kócerájt.

Az egyszeri egyetemista vár ja, hogy végre visszatérhessen a tudás tárházába, ahol belevernek minden szépet és jót a fejébe, aztán megkapja ezt...

Tehetetlenül álltam a folyosón és lehunyt szemmel igyekeztem valamelyest visszanyerni az önuralmamat. Az első hét. Ez az, amikor az egyetem a képedbe röhög, hogy "Háhá! Valami jót vártál, de mi még az életet is megutáltatjuk veled." Kezdetnek minden órán előadja a tanár a kívánságlistáját. Nem lesz nehéz a félév, csak el kell olvasni hatvan könyvet, írni nyolc beadandót, de nem is akárhogy, mindet pontos szakirodalmi hivatkozásokra támaszkodva és ezt pontról pontra megkonzultálva vele. Aztán nyomás a következő órára, ahol a másik paprikajancsi előadja ugyanezt a saját témájában, és így tovább. Jó, túlzok persze, de az ember akkor is így éli meg.

Aztán persze ritkaság számba megy, akinek az első héten van kedve órát tartani, szóval a követelményei kommunikálása után nagy kegyesen elenged minket korábban. Ezzel még nem is lenne baj, de akinek nem lenne az aktuális óra után amúgy is hosszabb szünete, az így zsibbasztó mennyiségű elbaszni való időt kap, amivel nem tud mit kezdeni. A haverok persze ott vannak, el lehet szórakozni valahogy, de nem minden tanárnak nevezhető őstulok ugyanakkor kegyeskedik demonstrálni nagylelkűségét és engedi el kínzása elszenvedőit, úgyhogyarra is sokszor várni kell, hogy a többiek végezzenek. És persze kell nekem lányokkal barátkozni, akik első adandó alkalommal elnézést kérnek, hogy elmenjenek a mosdóba tíz percre. Női tíz percre, mondanom se kell. Jó, valószínűleg inkább én vagyok a hibás. Ha normális nő lennék, sminkelés, körömfestés vagy Isten tudja mi közben is trécselhetnék odabent. De én már csak ilyen elfuserált vagyok, szóval várakozhatok odakint a folyosón, elviselve az egyetem zaját.

Mert az első hét erről szól. Mindenki siet, keresi a következő órája helyszínét, aztán meg csak lézeng és igyekszik elütni a nem várt szabadidőt. Mindezt pedig heringeket megszégyenítő tömegekben. Ilyenkor még mindenki lelkes. Az első két hétben még mindenki bemegy minden órára, mielőtt szépen lassan elmaradnának "majd a félév végén szerzek jegyzetet"-felkiáltással. Mellettük pedig ott vannak az elsőévesek. Bár az őszi félév alatt a többség azért belerázódhatott már abba, hogy mennek itt a dolgok, de még így is akad olyan még a második félév kezdetén is, aki elanyátlanodva kószál fel-alá. És jaj annak, aki megsajnálja, mert képesek az ember nyakára nőni és az elviselhetőnél még kétszer tovább is érdeklődni az egyetemi bürokrácia útvesztőjéből kivezető utakról, hatszor is feltéve ugyanazt a kérdést. Nem mintha nekünk nem lenne vele épp elég bajunk. De erre nem is gondolok, mert még a végén azon kapom magam, hogy akkurátusan tépdesem ki szálanként a hajam.

Inkább vettem egy mély levegőt és igyekeztem megnyugodni, miközben vártam, hogy barátnőim végezzenek a mosdóban. Ilyenkor merülnek fel az én, férfiszabású agyam számára oly homályos kérdések is, hogy vajon miért járnak a lányok többesével a mosdóba. Egy vicces kedvű barátom betudta már evolúciós szükségszerűségnek, mondván, a nők guggolva végzik a dolgukat, így, ellentétben az álló férfiakkal, nem látják be a terepet. Kell valaki, aki figyeli közben a veszélyforrást. Ragadozót, mérgeskígyót, kukkolót, akármit. Persze akkor én már egyből kihalásra ítélt faj lennék, mint magányosandolgátvégző. És ráadásul ez nem magyarázza meg azt se, miért tart az egész ennyi ideig.

Az órámra pillantottam és erőltetetten sóhajtottam. Ken Folett írta a Titánok bukása című regényében, hogy a háború olykor eszeveszett rohanás, máskor meg idegörlő várakozás. Ez pedig olyan találó, hogy még akkor is borzongatóan igaz lenne, ha a "háború" szót lecserélnénk az "egyetemi félév első hetére".

Egy újabb terem ajtaja nyílt ki, jelezve, hogy egy újabb tanár végzett félévnyitó litániájával, kiengedve a hallgatóságát. A dolognak nem is lett volna különösebb jelentősége, egészen addig, amíg meg nem láttam az emlegetett litánia tartóját.

Az egyetemi oktatók kilencvenkilenc százaléka besorolható néhány olyan "állatfajba", amelyek közül hallgató legyen a talpán, aki megmondja, melyik a legrosszabb. Az őskövület professzor, aki már a nagyszüleinket is taníthatta volna és előadás közben elalszik? Fiatalabb kollégája, aki ahhoz viszont már így is elég öreg, hogy elfelejtse, milyen volt a katedra másik oldalán ülni és, ha tud is előadni, ami nem szükségszerű, azt kéri számon, amit ő évtizedek alatt sajátított el? De vannak, akik szerint a legrosszabbak a tanársegédek. A hormonoktól túlfűtött egyetemista azt várná, hogy a mi korosztályunkba tartozó, laza, megértő és jófej emberkéket kapunk, akik még lelkesek, még emlékeznek arra, milyen js a mi helyzetünk és ezért nem szívatnak halálra minket, és ráadásul a plusz pár évnek köszönhetően még szexisebbek is, mint az évfolyamtársaink. Na, ehhez képest többségükre inkább a rabszolgából lesz a legkeményebb rabszolgatartó elve igaz. Ők még lelkesek, igen, de ennek mi örülünk a legkevésbé, mert a lelkesedésük nem annyira az óráik minőségében, mint a követelmények mennyiségében nyilvánul meg. Emellett pedig sokszor ők a legtürelmetlenebbek, legkövetelődzőbbek, és mintha munkaköri előírás lenne a rusnya kinézet. És valóban, eddigi pályafutásom alatt örültem neki, ha egy olyan tanárseféddt láttam, aki neme egyedeként még akárcsak értékelhető küllemű is lett volna. De most...

Egyből kiszúrtam, hogy ki a rezidens kínzó, akarom mondani, tanár. Még a tanársegédeknek is van valami egyedi kisugárzása. Nem tudnám megmondani, hogy mi az. Hogy mi emeli ki őket a tömegből, hacsak nem az, hogy a az errefelé járók nagy átlagánál idősebbek (de persze a tanároknál fiatalabbak), de valahogy mégis egyből ki lehet szúrni, ha valaki ebbe a kasztba dolgozik.

Nem volt ez másként most se, bár ez a megmagyarázhatatlan kisugárzás volt az egyetlen, ami árulkodott a "tanárnővel" kapcsolatban. Nem egy túlzottan fiúsan, vagy, épp a másik végletként, túlzottan konzervatívan nőiesen öltözködő, lóarcú valakit láttam magam előtt, hanem...

Majd kiguvvadt a szemem, ahogy végigmértem azt a magával ragadó teremtést. Nem tűnt ki semmivel tanítványai közül, hacsak státuszából fakadó kisugárzásával és az azzal egyébként látszólag összeegyeztethetetlen szépségével nem. Egy alacsony, bronzbarna bőrű, mosolygós lányt láttam, hátrafogott fekete hajjal, szűk fekete felsőben, bő fehér nadrágban és sportcipőben.

Ismertem már hallomásból, bár nem volt alkalmam közelebbről megismerni. Azt emlegették róla, hogy az apja valahonnan Fekete-Afrikából származik. Nigériából? Vagy Ugandából? A fene se tudja. Ő mindenesetre már itt született és világéletében boldogított minket. Lustább fajta ismerőseim, akik a kelleténél már sokkal régebb óta koptatták az itteni padokat, még anno egy-két órára együtt is jártak vele, amikor még ő is itt tanult. A tanítási stílusáról persze nem szólt a fáma, de egy ilyen szépmosolyú barna lányról el se tudtam volna képzelni, hogy egy vérengző vadállat legyen, bármilyen körülmények között.

Talán már-már illetlenül hosszan és leplezetlenül bámultam őt, mert amikor elhaladt mellettem, a tekintetünk találkozott és rám villantotta fehér fogsorát.

- Helló! - csilingelte.

Én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Mindenem ledermedt.

- Helló, Layla! - Nem tudom, tényleg kimondtam-e, vagy csak gondoltam, de azonnal el is szégyelltem magam. Mindig is óvatos voltam, ha nőkről volt szó, most meg... leplezetlenül bámulom és még a nevét is tudom, úgy, hogy sosem volt még igazából dolgunk egymással.

Ő azonban csak töretlenül mosolygott, én pedig, biztos ami biztos, biccentettem felé, igyekezve elrejteni rákvörös arcom.

Nem válaszolt semmit, nem adva jelét, hogy tényleg kimondtam volna az előbbi szavakat, csak lassan elsétált mellettem. Lopva utána néztem, most már ügyelvem nehogy túl feltűnő legyek, és... Nem tudom, csak a képzeletem játszott-e velem, vagy tényleg... ahogy végig sétált a folyosón, folyamatosan ingatta bő nadrágba rejtett csípőjét és fenekét. Lehet, persze, hogy csak ilyen a mozgáskultúrája. Nem kell mindig a legszélsőségesebbre gondolni. Én azonban éreztem... úgy éreztem, nekem kelleti magát. Pont most kell, hogy előbújjon belőlem az öntudatos szerető!

Teljesen belemerültem a látványba és észre sem vettem, amikor valaki mögém lépett.

- Mi az B? Csajozunk, csajozunk? - csapott a vállamra barátságosan Csilla, miközben gyöngyöző hangon felnevetett.

- De... én... Én nem... - hebegtem és ismét elvörösödtem, hogy nem tudok egy értelmes szót se kinyögni.

- Hé! Előttem nem kell szégyenlősködnöd - nevetett tovább. - Csak vigyázz! A tanársegéd nem egy könnyű préda - kacsintott.

- De én nem... - tiltakoztam volna, de közben ő már a mobilja órájára nézett.

- Hopp! Már ennyi az idő? - igazította meg sietve táskáját a vállán. - Még elkésünk a következő óráról. Tudod, hogy a Hárpia gyűl öli a későket - utalt az egyik vén szipirtyó tanárra, aki már két perc késést is képes személyes sértésnek venni és félórás vádbeszédet tartani miatta.

Inkább nem vitatkoztam, csak becsuktam a szám és engedtem, higy Csilla a terem felé rángasson. Közben hátra néztem vállam felett a folyosóra, hátha még elcsíphetek egy pillanatnyi fenékriszálást, de Layla már nem volt sehol.

Folytatása következik!