Félévkezdés 1. rész

A félév első napja.

Utálom ezt az időszakot. Jó, tudom, én sok mindent utálok, vagy legalábbis mondom azt rá. De ezen tényleg nehéz mit szertni. Szünidőben, én eszement, néha már hiányolom a sulit, a haverokat, az egyetemi életet... de ilyenkor legszívesebben hoznék egy benzines kannát, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül felgyújtsam az egész kócerájt.

Az egyszeri egyetemista vár ja, hogy végre visszatérhessen a tudás tárházába, ahol belevernek minden szépet és jót a fejébe, aztán megkapja ezt...

Tehetetlenül álltam a folyosón és lehunyt szemmel igyekeztem valamelyest visszanyerni az önuralmamat. Az első hét. Ez az, amikor az egyetem a képedbe röhög, hogy "Háhá! Valami jót vártál, de mi még az életet is megutáltatjuk veled." Kezdetnek minden órán előadja a tanár a kívánságlistáját. Nem lesz nehéz a félév, csak el kell olvasni hatvan könyvet, írni nyolc beadandót, de nem is akárhogy, mindet pontos szakirodalmi hivatkozásokra támaszkodva és ezt pontról pontra megkonzultálva vele. Aztán nyomás a következő órára, ahol a másik paprikajancsi előadja ugyanezt a saját témájában, és így tovább. Jó, túlzok persze, de az ember akkor is így éli meg.

Aztán persze ritkaság számba megy, akinek az első héten van kedve órát tartani, szóval a követelményei kommunikálása után nagy kegyesen elenged minket korábban. Ezzel még nem is lenne baj, de akinek nem lenne az aktuális óra után amúgy is hosszabb szünete, az így zsibbasztó mennyiségű elbaszni való időt kap, amivel nem tud mit kezdeni. A haverok persze ott vannak, el lehet szórakozni valahogy, de nem minden tanárnak nevezhető őstulok ugyanakkor kegyeskedik demonstrálni nagylelkűségét és engedi el kínzása elszenvedőit, úgyhogyarra is sokszor várni kell, hogy a többiek végezzenek. És persze kell nekem lányokkal barátkozni, akik első adandó alkalommal elnézést kérnek, hogy elmenjenek a mosdóba tíz percre. Női tíz percre, mondanom se kell. Jó, valószínűleg inkább én vagyok a hibás. Ha normális nő lennék, sminkelés, körömfestés vagy Isten tudja mi közben is trécselhetnék odabent. De én már csak ilyen elfuserált vagyok, szóval várakozhatok odakint a folyosón, elviselve az egyetem zaját.

Mert az első hét erről szól. Mindenki siet, keresi a következő órája helyszínét, aztán meg csak lézeng és igyekszik elütni a nem várt szabadidőt. Mindezt pedig heringeket megszégyenítő tömegekben. Ilyenkor még mindenki lelkes. Az első két hétben még mindenki bemegy minden órára, mielőtt szépen lassan elmaradnának "majd a félév végén szerzek jegyzetet"-felkiáltással. Mellettük pedig ott vannak az elsőévesek. Bár az őszi félév alatt a többség azért belerázódhatott már abba, hogy mennek itt a dolgok, de még így is akad olyan még a második félév kezdetén is, aki elanyátlanodva kószál fel-alá. És jaj annak, aki megsajnálja, mert képesek az ember nyakára nőni és az elviselhetőnél még kétszer tovább is érdeklődni az egyetemi bürokrácia útvesztőjéből kivezető utakról, hatszor is feltéve ugyanazt a kérdést. Nem mintha nekünk nem lenne vele épp elég bajunk. De erre nem is gondolok, mert még a végén azon kapom magam, hogy akkurátusan tépdesem ki szálanként a hajam.

Inkább vettem egy mély levegőt és igyekeztem megnyugodni, miközben vártam, hogy barátnőim végezzenek a mosdóban. Ilyenkor merülnek fel az én, férfiszabású agyam számára oly homályos kérdések is, hogy vajon miért járnak a lányok többesével a mosdóba. Egy vicces kedvű barátom betudta már evolúciós szükségszerűségnek, mondván, a nők guggolva végzik a dolgukat, így, ellentétben az álló férfiakkal, nem látják be a terepet. Kell valaki, aki figyeli közben a veszélyforrást. Ragadozót, mérgeskígyót, kukkolót, akármit. Persze akkor én már egyből kihalásra ítélt faj lennék, mint magányosandolgátvégző. És ráadásul ez nem magyarázza meg azt se, miért tart az egész ennyi ideig.

Az órámra pillantottam és erőltetetten sóhajtottam. Ken Folett írta a Titánok bukása című regényében, hogy a háború olykor eszeveszett rohanás, máskor meg idegörlő várakozás. Ez pedig olyan találó, hogy még akkor is borzongatóan igaz lenne, ha a "háború" szót lecserélnénk az "egyetemi félév első hetére".

Egy újabb terem ajtaja nyílt ki, jelezve, hogy egy újabb tanár végzett félévnyitó litániájával, kiengedve a hallgatóságát. A dolognak nem is lett volna különösebb jelentősége, egészen addig, amíg meg nem láttam az emlegetett litánia tartóját.

Az egyetemi oktatók kilencvenkilenc százaléka besorolható néhány olyan "állatfajba", amelyek közül hallgató legyen a talpán, aki megmondja, melyik a legrosszabb. Az őskövület professzor, aki már a nagyszüleinket is taníthatta volna és előadás közben elalszik? Fiatalabb kollégája, aki ahhoz viszont már így is elég öreg, hogy elfelejtse, milyen volt a katedra másik oldalán ülni és, ha tud is előadni, ami nem szükségszerű, azt kéri számon, amit ő évtizedek alatt sajátított el? De vannak, akik szerint a legrosszabbak a tanársegédek. A hormonoktól túlfűtött egyetemista azt várná, hogy a mi korosztályunkba tartozó, laza, megértő és jófej emberkéket kapunk, akik még lelkesek, még emlékeznek arra, milyen js a mi helyzetünk és ezért nem szívatnak halálra minket, és ráadásul a plusz pár évnek köszönhetően még szexisebbek is, mint az évfolyamtársaink. Na, ehhez képest többségükre inkább a rabszolgából lesz a legkeményebb rabszolgatartó elve igaz. Ők még lelkesek, igen, de ennek mi örülünk a legkevésbé, mert a lelkesedésük nem annyira az óráik minőségében, mint a követelmények mennyiségében nyilvánul meg. Emellett pedig sokszor ők a legtürelmetlenebbek, legkövetelődzőbbek, és mintha munkaköri előírás lenne a rusnya kinézet. És valóban, eddigi pályafutásom alatt örültem neki, ha egy olyan tanárseféddt láttam, aki neme egyedeként még akárcsak értékelhető küllemű is lett volna. De most...

Egyből kiszúrtam, hogy ki a rezidens kínzó, akarom mondani, tanár. Még a tanársegédeknek is van valami egyedi kisugárzása. Nem tudnám megmondani, hogy mi az. Hogy mi emeli ki őket a tömegből, hacsak nem az, hogy a az errefelé járók nagy átlagánál idősebbek (de persze a tanároknál fiatalabbak), de valahogy mégis egyből ki lehet szúrni, ha valaki ebbe a kasztba dolgozik.

Nem volt ez másként most se, bár ez a megmagyarázhatatlan kisugárzás volt az egyetlen, ami árulkodott a "tanárnővel" kapcsolatban. Nem egy túlzottan fiúsan, vagy, épp a másik végletként, túlzottan konzervatívan nőiesen öltözködő, lóarcú valakit láttam magam előtt, hanem...

Majd kiguvvadt a szemem, ahogy végigmértem azt a magával ragadó teremtést. Nem tűnt ki semmivel tanítványai közül, hacsak státuszából fakadó kisugárzásával és az azzal egyébként látszólag összeegyeztethetetlen szépségével nem. Egy alacsony, bronzbarna bőrű, mosolygós lányt láttam, hátrafogott fekete hajjal, szűk fekete felsőben, bő fehér nadrágban és sportcipőben.

Ismertem már hallomásból, bár nem volt alkalmam közelebbről megismerni. Azt emlegették róla, hogy az apja valahonnan Fekete-Afrikából származik. Nigériából? Vagy Ugandából? A fene se tudja. Ő mindenesetre már itt született és világéletében boldogított minket. Lustább fajta ismerőseim, akik a kelleténél már sokkal régebb óta koptatták az itteni padokat, még anno egy-két órára együtt is jártak vele, amikor még ő is itt tanult. A tanítási stílusáról persze nem szólt a fáma, de egy ilyen szépmosolyú barna lányról el se tudtam volna képzelni, hogy egy vérengző vadállat legyen, bármilyen körülmények között.

Talán már-már illetlenül hosszan és leplezetlenül bámultam őt, mert amikor elhaladt mellettem, a tekintetünk találkozott és rám villantotta fehér fogsorát.

- Helló! - csilingelte.

Én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Mindenem ledermedt.

- Helló, Layla! - Nem tudom, tényleg kimondtam-e, vagy csak gondoltam, de azonnal el is szégyelltem magam. Mindig is óvatos voltam, ha nőkről volt szó, most meg... leplezetlenül bámulom és még a nevét is tudom, úgy, hogy sosem volt még igazából dolgunk egymással.

Ő azonban csak töretlenül mosolygott, én pedig, biztos ami biztos, biccentettem felé, igyekezve elrejteni rákvörös arcom.

Nem válaszolt semmit, nem adva jelét, hogy tényleg kimondtam volna az előbbi szavakat, csak lassan elsétált mellettem. Lopva utána néztem, most már ügyelvem nehogy túl feltűnő legyek, és... Nem tudom, csak a képzeletem játszott-e velem, vagy tényleg... ahogy végig sétált a folyosón, folyamatosan ingatta bő nadrágba rejtett csípőjét és fenekét. Lehet, persze, hogy csak ilyen a mozgáskultúrája. Nem kell mindig a legszélsőségesebbre gondolni. Én azonban éreztem... úgy éreztem, nekem kelleti magát. Pont most kell, hogy előbújjon belőlem az öntudatos szerető!

Teljesen belemerültem a látványba és észre sem vettem, amikor valaki mögém lépett.

- Mi az B? Csajozunk, csajozunk? - csapott a vállamra barátságosan Csilla, miközben gyöngyöző hangon felnevetett.

- De... én... Én nem... - hebegtem és ismét elvörösödtem, hogy nem tudok egy értelmes szót se kinyögni.

- Hé! Előttem nem kell szégyenlősködnöd - nevetett tovább. - Csak vigyázz! A tanársegéd nem egy könnyű préda - kacsintott.

- De én nem... - tiltakoztam volna, de közben ő már a mobilja órájára nézett.

- Hopp! Már ennyi az idő? - igazította meg sietve táskáját a vállán. - Még elkésünk a következő óráról. Tudod, hogy a Hárpia gyűl öli a későket - utalt az egyik vén szipirtyó tanárra, aki már két perc késést is képes személyes sértésnek venni és félórás vádbeszédet tartani miatta.

Inkább nem vitatkoztam, csak becsuktam a szám és engedtem, higy Csilla a terem felé rángasson. Közben hátra néztem vállam felett a folyosóra, hátha még elcsíphetek egy pillanatnyi fenékriszálást, de Layla már nem volt sehol.

Folytatása következik!