Úgy tűnik, mostanában a tinifilmeket mutatom be nektek. Tényleg, elnevezhetnénk így is, a filmkritikán belül: A tini-sorozat. Persze nem direkt csinálom. Egyszerűen csak nemigen van jobb ötletem most. Egy film van talonban, ami más jellegű, de azt még tartogatom kicsit. Viszont, ha van tippetek jó filmre az adott témakörben, szívesen hallgatom.
Igaz, kicsit igazságtalan vagyok. Hiszen a Lost and Delirious nem épp az a könnyed rózsaszín, mézes-mázos love story. Iskolai környezetben játszódik, tinédzserekről és az ő problémáikról szól, ugyanakkor sokkal inkább boncolgat sokkal mélyebben szántó kérdéseket.
A film magyarul az Elátkozott szerelem címet kapta. Én talán másképp neveztem volna el, de mindenképp kifejező ez a megfogalmazás. Ez a történet ugyanis két emberről szól, akiknek a tiszta szerelmen alapuló kapcsolata saját akaratukon kívül ér véget, és ennek következtében mindketten megjárják a hadak útját.
Egyik oldalról felmerül a kérdés, mi is tulajdonképpen a szerelem? Mi a jelentősége? Mennyire fontos? Kitartsunk életünk szerelme mellett akkor is, ha ez egész addigi világunk összeomlásával jár?
A másik oldalról pedig az a kérdés merül fel, mi választja el, és van-e egyáltalán különbség a tiszta és lángoló szenvedély és a teljes őrület között.
Emellett bekapcsolódik a történetbe egy harmadik szál is, ami szerintem a legmélyebb az egész filmben. Nem vállalkoznék arra, hogy ennek mibenlétét kifejtsem, mert én sem értem teljesen. A felszínt talán azzal a kérdéssel írhatnánk le, hogy mi véd meg az élet viszontagságaitól minket. Viszontagság alatt pedig itt nem a mindennapok stresszét és taposómalmát, hanem az igazán fájdalmas csapásokat értem.
És figyelem, a film szigorúan nem happy enddel zárul. Ezt elmondtam már a Loving Annabelle-nél is, de az maximum realista. Ez a film viszont nem egy kellemes történetet akar adni, hanem elgondolkodtatni. Ez pedig, szerintem, nagyszerűen sikerült neki.
Emellett, felmerül egy olyan téma, ami nekem nagyon is szívügyem, bár, igaz, a filmben nagyon kicsi jelentőséget kap. Nevezetesen az, hogy nem mindig van értelme a kategorizációnak.
Gyarló lény az ember. Igyekszünk az életünket a lehető legkényelmesebben leélni, ezért sémákat, dobozokat, skatulyákat alakítunk ki, és ezekbe igyekszünk mindent beleszuszakolni, ami csak létezik. Csak feketét és fehéret látunk, vagy, ha nagyon megengedők vagyunk, még szürkét. De mást semmit. Ha megadunk egy szempontot, mindig lesznek a szemünkben fekete és fehér emberek, esetleg egy egyveretű szürke massza közöttük. Azonban el kell fogadnunk, hogy minden ember más.
Konkrét példával, amit a film is megemlít, az ember valóban csak heteroszexuális, homoszexuális és, ha nagyon megengedőek vagyunk, biszexuális lehet? És ha már valaki beleszeret egyetlenegy emberbe a saját neméből, már csak az utóbbi két kategória valamelyikébe tartozhat?
A világ nem így működik. Szerintem. Azt már mindenki döntse el maga, a film erről mit mond!
Ezt a filmet azoknak ajánlanám, akiket nem zavar, hogy a vég ennél már nem is lehetne kevésbé happy end, ugyanakkor helyette kapunk egy jó adag nyomasztó, de igen tartalmas gondolkodnivalót.
Nem vagyok egy filozófus alkat. Gondolkodó embernek és értelmiséginek tartom magam, szeretek az élet nagy dolgain elgondolkodni, de magamtól. Az sohasem kötött le, hogy más kérdéseire keressem a választ ilyen témákban, úgy, hogy azt nem érzem teljes mértékben a magaménak is. Ez a film azonban megfogott. Nem fogok éjszaka álmatlanul forgolódni az ágyban, ezen merengve, és valószínűleg a teljes mondanivalójának csak a felszínét karistolom, de így is hatással volt rám. Akinek a fentiek alapján felkeltettem az érdeklődését, és nem riasztotta el a hangsúlyozottan kemény, nehéz és megterhelő téma, remélem, hasonló élményt élnek majd át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése