Birodalmak találkozása

M kalandjai

Megjegyzés: Sajnos nem beszélem a történet során előkerülő idegen nyelveket, így a megfelelő szövegeket google fordító segítségével állítottam elő. Ha esetleg valaki ismerné a helyesebb megoldást, akkor kérném, hogy közölje velem.
Köszönöm.

Észak-Kalifornia, 1812.

- Na mi az, Mikhail? Megfeküdte a gyomrodat egy kis hajókázás?

- Kapd be a lompost, Szergej! - morogtam, miközben kitámolyogtam a parti fövenyre. Kis csapatunk vezetője nem válaszolt semmit, csak hangosan röhögött.

- Nem bírja a pici gyomrod a megpróbáltatásokat? - cukkolt másik társam is, miközben partra húzta a csónakunkat.

- Pofa be, Iván! - köptem. - Különben is, egy szibériai medvének a vadon való, nem egy nyavalyás óceán.

- Te? Szibériai medve? - csapkodta a térdét Szergej röhögés közben. - Legfeljebb egy idétlen kis bocs. És akkor még nagylelkű voltam.

Szikrázó szemekkel fújtattam, majd felkaptam egy közepes méretű uszadékfa-darabot és felé hajítottam. A jól megtermett orosz viszont csak elhajolt előle és tovább nevetett.

Természetesen ennek a mázsás baromnak a legteljesebb mértékben igaza volt. Mind ő, mind Iván legalább kétszer akkorák voltak, mint én. A válluk olyan széles, hogy könnyedén használhattam volna díványnak, mellkasuk pedig akár egy sziklafal. Ők igazi orosz medvék voltak, én meg...

Azt persze beadhattam nekik, hogy még csak tejfeles szájú siheder vagyok, bár Iván talán még fiatalabb is volt nálam és Szergej is épp csak elérhette a harmincat. Azonban arra már csak ez lehetett valamennyire is mértékadó magyarázat, miért volt az arcom olyan sima, mint a babapopsi, szemben azzal a mellkasig érő bozonttal, ami még az éretlen Iván állát is benőtte. Persze volt egy sokkal logikusabb, és milliószor helytállóbb válasz is, hogy miért voltam egy érett, erdőjáró orosz férfihoz képest ilyen apró termetű és rendkívül ritkás arcszőrzetű. Nevezetesen, hogy nem voltam az. És még szerencsés voltam, hogy két útitársam a már évek óta őket körülvevő kanbuli ellenére sem fanyalodtak volna soha rá, hogy tényleg igénybe vegyék a felajánlott lompost, mert ha nekiálltak volna keresni, legfeljebb kagylót szopogathattak volna.

Ahhoz pedig, hogy akár egy kicsit is számítsak a szemükben, még egy szinttel agresszívabbnak és trágárabbnak is kellett lennem náluk, bármennyire ellenemre volt is a gondolat és bármennyire is csak röhögtek rajtam. Így legalább csak röhögtek. Máskülönben már rég azt firtatták volna, hogy maradhatott életben egy ilyen kis nyikhaj itt, a távoli kelet rengetegében. Vagy a távoli nyugatéban, attól függ, honnan nézzük. Elvégre, már Szibériában is külön művészet volt életben maradni. Nem hiába száműzték oda a cárok már időtlen idők óta a hatalmukat veszélyeztetőket. Az amerikai területekhez képest viszont még az is inkább a Krím üdülőterületeihez hasonlított.

Orosz-Amerika olyan volt, mint Szibéria, csak talán még olyanabb. Ázsia északi erdőségeiben azért az ember talál néha egy-egy kisebb kuszlit, egy faházat, vagy egy helyi népet, akikkel lehet csencselni, vagy egy-egy magányos képviselőjüket agyoncsapni, hogy elvegye tőle a felszerelését. A Bering-szoroson túl viszont már csak mogorva, nyers hús zabáló népek éltek, akiket még leütni se volt érdemes. Az utak járatlanok voltak, a telek pedig hidegek és szárazak. Kivéve a déli partok mentén, ahol viszont a sok csapadék meg járhatatlan jéggé fagyott.

Ráadásképpen pedig nem is volt itt semmi értékes. Ha hencegni akartak, a kalandorok azt mondták, legalább a nőket meg lehet hágni, de maguk között ők is beismerték, ezeknél a magukat inuitnak nevező hordánál még a Jenyiszej vidékének vad asszonyait is jobb töcskölni. Én persze, megfelelő munkaeszköz hiányában, erről nem tudtam nyilatkozni.

Egyetlen dolog volt ezen az átok verte kontinensen, ami valamit is ért, mi pedig Szergejjel és Ivánnal pont azt kajtattuk.

Miután fiatalabbik társam gondosan elrejtette a csónakunkat, amin elevickéltünk idáig Novo-Arhangelszkből (nem mintha esélyes lenne, hogy több száz mérföldnyi körzetben bárki is éljen, aki ellophatná, de nem árt az elővigyázatosság), felkaptuk vadászpuskáinak és nekieredtünk a part menti vadonnak.

- Hasra! - sziszegte hirtelen Szergej, mi pedig azonnal engedelmeskedtünk parancsának és bevetettük magunkat egy szikla mögé.

- Mit láttál, főnök? - suttogta Iván, mire csapatunk vezetője válasz helyett csak előre mutatott a puskája csövével.

Óvatosan kikandikáltunk a szikla mögül és azonnal kiszúrtuk mi is a parton játszadozó vidracsapatot.

- Nézzétek! Vagy akkora mind, mint Mikhail kinyújtózkodva - csillogott Szergej szeme.

- Hé! - sziszegtem. - Ne túlozz, vagy beverem a képed!

Szergej nem felelt, csak hangtalanul nevetett. Bár voltam akkora termetű, hogy eladjam magam egy csenevészebb férfinak, és hogy senki ne gyanakodjon, inkább hasonlítok a 150-160 centinél ritkán magasabb ázsiai vagy inuit nőkre, még így is állandó céltáblája voltam az apró méretemre utaló tréfáknak. Persze a jó 170 centis jószágok mellett ez nemigen volt sértés, de ha meg akartam őrizni a renomémat, muszáj volt visszavágnom.

- Emeljétek a puskátokat, fiúk! - utasított fojtott hangon Szergej, és ő már célba is vette a jószágokat. - Már érzem is az aranyat a zsebemben, amit kapni fogunk a bundájukért.

Mi is lassan célra tartottuk fegyvereinket, és vártuk, hogy az óriásvidrák megfelelő helyzetbe tornásszák magukat az uszadékfa sűrűjében, amikor... valaki megelőzött minket.

Hirtelen egy nyílvessző csapódott ki a partot szegélyező fák közül, és az egyik állat azonnal felvisított, amikor telibe találta. A többiek ijedten iszkoltak vissza a víz felé, de nem voltak elég gyorsak. Még két továbbít leterítettek a sebtében érkező nyilak, mi pedig csak dermedten néztük, ahogy társaiktól hátrahagyva kilehelik a lelküket.

Amikor a megsebzett jószágok már egyértelműen kiszenvedtek, a többiek pedig eltűntek a vízben, a titokzatos vadász is előbújt.

- Mmmm! Ez talán még szemrevalóbb állatka is - vigyorgott Iván.

- De azért ezt nehogy eszedbe jusson lelőni és megnyúzni! - kacagott halkan Szergej.

- Kapd be! - mordult rá a másik. - Annyira még Mikhail sem hülye.

Újabb kihívás, amire vissza kellett volna vágnom, én azonban meg sem bírtam szólalni. Csak bámultam, ahogy az egyszerű tunikába öltözött, bronzbőrű teremtés előbújik rejtekéből. Teste könnyed volt és törékeny, de bőre alatt tömör izmok feszültek, ahogy a kövek között szökellt. Láttam, hogy Iván és Szergej keze már el is tűnik bundakabátjuk alatt, az ágyékuk tájékánál. Ha nem akartam impotens baromnak, vagy az ő szemükben megvetendő farturkásznak tűnni, nekem is ajánlatos lett volna azt mímelni, mintha kiverném, amit a lábaim között sejtettek, engem viszont túlságosan is letaglózott a látvány. Tekintetem meredten a lányra szegeztem. Annyira megbabonázott a látvány, hogy észre sem vettem, amikor Szergej megunta, hogy magának markolássza a kolbászt.

- Gyerünk! Kapjuk el! - vakkantotta, és mire észbe kaptam, Ivánnal már talpon is voltak.

- Ne! Várjatok! - kiáltottam, de már késő volt. A két orosz már rohant is, hogy markába kaparintsa az indián lányt. Az azonban valószínűleg már az első kiáltásra felfigyelt, és társaim közeledtére úgy ki lőtt az erdő felé, mint a leggyorsabb puskagolyó.

Nem tehettem mást, nekem is a nyomukba kellett erednem, nehogy gyanút keltsek bennük, és hogy, lehetőség szerint, megakadályozzam, hogy ez a két melák a lábai közé gyömöszölje ezt a szépséget.

Azonban nem látszott indokoltnak ennyire féltenem a lányt. A helyzet most igazolta a nagy, erős de lomha és a kicsi, törékeny de gyors kettősségét. A két orosz nyelve már a földet csapdosta, a lány viszont még mindig könnyed fürgeséggel ügetett keresztül az erdőn.

- Nem lóghat meg! - kiáltotta Iván, azonban egyértelmű volt, hogy az esélyei egyre csak fogynak.

De ekkor, hirtelen.

- Detener! - hasított keresztül egy hang a ködös levegőn.

Mintha az egész jelenet megfagyott volna. Kissé szürreális volt a kép, amikor a hatalmas fák közül, pont arról amerre a lány sietett, hosszú sárga ruhába és acél sisakba öltözött férfiak léptek elő és ránk fogták puskáikat.

- Detener o disparo! - kiáltotta a csapat vezetője és fegyvere csövét egyenesen a legelöl álló Iván mellkasának szegezte.

Spanyolok?

Hát persze, végül is nekik több keresnivalójuk van itt, mint nekünk, de akkor is, különös volt a kép. És ezt valószínűleg ők is így gondolták. Évszázadokkal ezelőtt, amikor a spanyol felfedezők elindultak nyugatra, Amerika felé, az oroszok első hullámaként pedig a kozák portyázók betörtek a kelet nagy erdőségeibe, valószínűleg nem lett volna egy őrült se, aki azt feltételezi, útjaik egyszet majd keresztezik egymást. Pláne hogy itt, a világ másik végében. Különösen olyan években, amikor egy Napóleon nevezetű kis korzikai a francia seregek élén térdre kényszerítette a spanyol birodalmat és közvetve lázadásokat és függetlenségi harcokat szított Spanyol-Amerikában, majd nekitámadt a cár birodalmának és épp annak központi területeit és egykori fővárosát ostromolta. Közben meg itt, mindettől távol, ahol a két birodalom lassan összeérni látszott, az itt ragadt spanyol katonák pedig most lefegyverezték az orosz prémvadászokat. Különös az élet.

A két orosz medve nehezen viselte, ahogy az apró kis spanyolok lefegyverezték és hátra kötött kézzel vezették tovább őket. A látszat kedvéért én is küzdöttem egy kicsit, de nem akartam magamra haragítani fogva tartóinkat sem. Azonban, nem várt eredményként, sikerült elérnem mást is. A lány, mintha csak megérezte volna, hogy neki akartam segíteni, kedvesen rám nézett és karomra tette a kezét.

- Nem félni. Nem lenni baj.

Iván és Szergej távolabb egy szót sem értettek szavaiból, de látva gyengéd közeledését, az utóbbi felhorkantott.

- Nézd már! Még a végén a kis Mikhail elorozza előlünk a zsákmányt.

Szúrós tekintettel meredtem rá és kiköptem a földre, ő azonban csak nevetett. Fogva tartóink azonban nem voltak ennyire humoros kedvükben, így hát, amikor végül az én kezemet is megkötözték, gyorsan lépésre ösztökéltek minket.

A falu, ahova vezettek minket, nem épp olyan volt, mint amilyenre számítottam. A maroknyi indián mellett ugyanis tucatnyi spanyol is végezte dolgát a sátrak között. Vezetőink azonban nem hagytak nekünk időt, hogy kibámészkodjuk magunkat, hanem egyenesen egy pocakos, idősebb tiszthez vezettek minket.

A férfi azonnal kiszúrta, hogy Szergej lehet csapatunk vezetője. Nem hiába, az elöljárói poszt ritkán csak a két szép szemről szól. Mindig vannak árulkodó jelek. Természetesen azonban Szergejnél a pozíció nem járt nyelvtudással, úgyhogy a tiszt hiába kiabált dühös spanyol szavakat az arcába, ő csak bambán nézett rá. Végül, ha nem akartam, hogy fogva tartónk dühében megkínoztasson minket, fel kellett vállalnom a kockázatot, hogy társaim előtt is felfedem, nem vagyok épp az a tudatlan prémvadász, akinek látszom. És amik végeredményben ők is.

- Elnézést, segnor! Ők nem értik, amit mond. - A tiszt szembe felcsillant, a két oroszé pedig elkerekedett szavaim hallatán.

- Végre valaki, aki érti az emberi beszédet - lelkendezett a spanyol. - Manuel Gonzalez Alvarez de Allende kapitány vagyok, Őfelségének és az Új-Spanyolországi Alkirályság helytartójának kinevezett képviselője az északi peremvidéken.

- Az én nevem Mikhail Magyarkov - válaszoltam. - Ez a két mamlasz pedig Szergej Vasziljevics Gorkin és Iván Alekszandrovisz Kazalkov. Vidravadászaton járunk.

Két társam szemmel láthatóan csak neveinket fogta fel szavaimból, de mégis meredten figyeltek.

- Oroszok? Itt? - csodálkozott Allende.

- Novo-Arhangelszk nincs túl messze - vontam vállat. - A cár emberei pedig fontolgatják Orosz-Amerika kiterkesztését dél felé.

- Vagyis maguk valamiféle előőrs? - vonta össze a spanyol a szemöldökét.

- Nem, nem! - tiltakoztam. - Egyszerű prémvadászok vagyunk.

Allende gyanakodva méregetett minket, nyilvánvalóan azon gondolkodva, hihet-e nekünk. Mielőtt azonban tiltakozhatott volna, egy díszes ruhába öltözött indián lépett oda hozzánk.

- Nem veszekedni - vakkantotta a férfi, törzsfőnöki felsőbbrendűséggel, amit azonban kicsit abszurddá tett borzalmas kiejtése. - Szőrös emberek jönni keresgélni, igen?

Feltételezem, kereskedésre gondolt, miközben elnyűtt bundámat tapogatta.

- Igen, nagyfőnök - helyeseltem. - Nekünk csak a vidrabunda kell.

Ez nyilvánvalóan nem volt igaz, tekintve ahogy két társam még mindig méregette a közelünkben lévő nőket, de végül is ez volt jövetelünk elsődleges célja.

- Vidra? - nézett rám értetlenül az indián.

- A szőrös állat, ami a nagy vízben él - intettem fejemmel az óceán felé.

- Á! - csillant fel a törzsfőnök szeme. - Abból lenni sok. Tudni keresgélni.

- Főnök, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne - tiltakozott Allende, de az indián leintette.

- Föld lenni törzsé. És föld lenni nagy. Megfér szürke fejű és szőrös sápadt ember is - bökött Allende sisakjára és az én bundámra. - Lenni mindenkinek jó.

Úgy tűnt, Allende erről nincs meggyőződve, de nem tartotta tanácsosnak vitatkozni a törzsfőnökkel. Szergej és Iván nyilvánvalóan egy szót sem értettek abból, amit beszéltük, de mégis, valószínűleg a spanyol arcából kiolvasták az eredményt és most újult erővel, önelégült vigyorral méregették a nőket.

- Viszont, főnök, lenne még egy kérésem - tettem hozzá. - Figyeljetek a nőkre! Ez a két óriás régen feküdt már asszonyra, és nem akarod, hogy a tieid legyenek a következők.

- Sápadt ember nem kapni nőt - válaszolta az indián szárazon. Ez szemmel láthatóan Allende embereinek is új volt és hevesen tiltakozni kezdett, de a törzsfőnök, ahogy a két oroszt nézett, egyre magabiztosabb lett. Nem fognak itt szeretni minket, és különösen engem, amiért mindenki töke kötelező jelleggel a gatyájukban kell hogy maradjon. De persze én se jártam jól. Pedig a megmentett lány mosolyából ítélve, lett volna mit keresnem itt. De, úgy tűnt, meg kell elégednem a vidrabundával. Abból viszont legalább lesz elég.