Feliz Navidad!

Szerény számításaim szerint pont félúton járunk az elmúlt és a következő karácsony között. B pedig már ez utóbbira készül.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.
És emellett tanácsos elolvasni mellé a Sandboard és a Fagysivatag című novelláimat is, a történet azonban mindkettő ismerete nélkül is tökéletesen érthető és élvezhető.

******************************************************************************

Túrabakkancsom mélyen süppedt a porózus talajba. Mintha csak frissen hullott, laza hóban gyalogolnánk, mely minduntalan összeroskad talpunk alatt. Vagy mintha egy szürkés fekete homoksivatagba tévedtünk volna. Sivatag persze itt nincs. Az óceán felől folyamatosan érkeznek a nedvességgel telt légtömegek, megöntözve a vidéket. De ha a természet valahol sivatagi tájat akar létrehozni, ott az is lesz.

A távolban a Lonquimay, a Tolhuaca, a Callaqui és más magasba szökő tűzhányók csúcsait fehér hósapka borította. Lábaiknál viszont a sok esőt is elnyelte a laza vulkánikus törmelék. A száraz felszínt pedig kedvére mozgatta a szél, sivatagra jellemző fodrokat hozva létre a homokméretű kavicsszemcsékből.

Mintha az ember bárhova is menne Chilében, nem szabadulna a sivatagtól. Pedig északabbra, a Száraz-Andokban, az Atacama térségében van oka a szélfútta tájnak. Na jó, oka itt is van, csak egészen más.

- Hé! Éreztétek? - kiáltott fel hirtelen kis hegymászó csapatunk egyik tagja és riadtan nézett körbe a csupasz tájon.

- Nyugodj má meg, Karcsi! - kacagott Szalma. - Ha kitörés készülődne, nem csak pár kavics mozdulna meg a talpad alatt.

- Ez biztos? - nézett rá reménykedve a srác, mire mindenki elnevette magát.

Ez a vidék ugyanis nem csak a csapadék mennyiségében különbözött az Andok északabbi részeitől. Dél-Amerika teljes nyugati partvidékén bukik alá a Csendes-óceáni-kéreglemez a Dél-amerikainak, felgyűrve az Andok hegyvonulatait. Az alábukás mértéke azonban nem egyenletes. A Középső-Andokban mereven egymásnak feszülnek a lemezek, hogy aztán az óceáni, amikor végül elkerülhetetlenül alul marad, csak szépen lassan, fokozatosan süllyedjen alá. Ezáltal szép, magas vonulatokat gyűr fel, viszont az óceáni lemez csak messze a szárazföld alatt ér el olyan mélységbe, ahol már megolvad, és az így keletkezett magma csak ritkán réseli át az ott már vastagabb és tömörebb szárazföldi kérget. Ha mégis, akkor viszont olyan hatalmas, ám ritkán aktív vulkánokat hoz létre, mint az Ojos del Salado, a Chimborasso vagy a Popcatepetl. Itt, délen azonban az óceáni lemez sokkal meredekebb szögben bukik alá, ami már csak alacsonyabb hegyek kialakulását teszi lehetővé. Persze mi, magyarok, örülnénk a két-háromezer méter magas csúcsokban is, már ha nem igen aktív tűzhányók, mint ezek. Itt ugyanis az óceáni kéreg, hamarabb megolvadva, könnyebben áttör a szárazföldin és gyakorta lávával borítja be a tájat.

Persze a kitörések nem jönnek csak úgy. A kéreglemezek mozgása, a magma feláramlása már hetekkel korábban megmozgatja alattunk a földet, fokozatosan erősödő, végül már pusztító erejű földrengéseket produkálva. Úgyhogy még a mindenfajta veszélytől krónikusan rettegő Karcsinak is bőven lenne ideje egy kitörés előtt akár még szépen elsétálni is a környékről.

A vulkánkitörések azonban nem mindig csak pusztítást hoznak erre a vidékre. Még mindig Karcsin mosolyogva, de már kissé elgondolkozva néztem fel az előttünk tornyosuló, a lábunk alatt csikorgó laza üledékből felépülő kúpra, és elképzeltem, hogy nem is olyan régen még nem is volt itt.

Jó, persze, kérdés, mit tekintünk nem is olyan régennek. Ez a kúp majd egy évvel idősebb volt nálam, de, mivel nem vagyok több millió éves, hála az égnek, és még a pár ezertől is messze állok, ez egy vulkánnál nagy teljesítmény. Méreteiben nyilván nem ért fel ez az ifjonc több ezer méter magasra törő szomszédaival, de a bő 1800 méteres magasság és a környezetéből 60-70 méterrel való kiemelkedés is már szép teljesítmény volt egy huszonöt éves tűzhányótól.

De ez a kis apróság jóval nevezetesebb, mint ahogy azt első ránézésre, szomszédaihoz mérve gondolnánk. Nem is akármikor tört ki ugyanis. Karcsi megnyugtatására párszor már elismételtük, hogy az első rengéseket már december 7-én észlelték, és idővel olyan erejűvé nőttek, hogy már Chile 800 kilométerre északra lévő fővárosban, Santiagóban is érezték. Végül pedig egy hosszú hasadék nyílt a Lonquimay vulkán oldalában és robbanásos vulkáni működéssel a felszínre tört a láva, pontosan december 25-én.

A kitörés, változó intenzitással, 13 hónapig eltartott, hogy végül 1990 januárjában csituljon csak el, létrehozva ezt a pár tíz méterrel a környezete fölé magasodó kúpot, amit hogy máshogy nevezhettek volna el, mint Navidad-, azaz Karácsony-vulkán?

Leszúrtam bambusz sétapálcámat a homokszerű törmelékbe, ami a kitörés után hátramaradt és összepréseltem ajkaimat.

- Na jó, ha csak itt álldogálunk, karácsonyig sem érünk fel - jelentettem ki.

- Fel a karácsonyra! - nevetett Szalma és már neki is lódult, fel a vulkáni kúp tetejére.

Mosolyogva megcsóváltam a fejem, miközben igyekeztem a súlyos bambuszbottal megtámaszkodva előre küzdeni magam az omladozó hegyoldalban.

60-70 méter szintkülönbséget leküzdeni gyerekjátéknak tűnt. Azonban nem mindegy, milyen terepen tesszük ezt. Ha nem tennénk meg minden óvintézkedést, minden lépés után kettőt csúsznánk vissza. De hát úgy szép az élet, ha van benne kihívás, nem? Bár én jobban szeretem a nem túl nagy megerőltetés árán elérhető nagy eredményt, ennek is megvan a szépsége. Elvégre, bármilyen élmény sokkal szebb és emlékezetesebb, ha megerőltetéssel és kalanddal jár együtt. Na nem arra gondolok, amikor az ember egy szál búvárruhában úszkál emberevő cápákkal. Az már túlzás. De abban biztos vagyok, hogy, ha az izomláz majd elmúlik, sokkal tovább fogok emlékezni erre a mászásra, mint egy könnyed sétára.

Szalma is valahogy így volt ezzel, bár olyat ritkán láttam, hogy ő ne mosolyogva vágjon neki bármilyen nehéz feladatnak. Akkor is, amikor végül mindannyian felértünk a tetőre és megálltunk a kürtő peremén, ő töretlenül vigyorogva állt ott.

A kilátás nem nyújtott különösebben sokat. Valamelyik közeli hegy csúcsáról nyilván sokkal többet látnánk. De önmagában már az, hogy a Karácsony-vulkánon álltunk, adott valamit.

- Boldog karácsonyt! - vigyorgott Szalma és hosszan és mohón megpuszilta a számat. - Avagy, hogy stílszerűek legyünk, Feliz Navidad!

- Feliz Navidad, chica! - nevettem. - De a karácsony még messze van.

- Dehogy van messze - kacsintott. - Itt állunk rajta.

Erre már mindenki felnevetett. A vidámságot csak Karcsi számította félbe, amikor hirtelen a földet kezdte kémlelni. De aztán ismét kacagás tört ki és belelöktük a kavicshalomba, "csinálj inkább homokangyalt!"-felkiáltással. És aztán persze, Szalma indítványozására, mind csatlakoztunk hozzá, megünnepelve a karácsonyt. Aká az ünnepet, akár a vulkánt.