Para bellum

M kalandjai

"Si vis pacem, para bellum! - Ha békét akarsz, készülj háborúra!" /Latin közmondás/

A germániai limes, Kr. u. 9.

Lassú léptekkel baktattam fel a domboldalon. Szögelt talpú katonai sarum alatt cuppogott az éjszakai eső által felvert sár. Borzalmas ez az éghajlat. Az Italia napsütötte vidékeihez szokott legionáriusok minden este dideregtek a tábortüzeik körül. Már amelyik nap épp nem jött egy vihar, ami bekergette őket fagyoskodni a sátraikba. És ha még legalább egy kevés napfényt kaptunk volna, ami némiképp felmelegít! Germánia zord erdőségeiben azonban úgy borult fejünk fölé a lombozat, mintha feltett szándéka lenne, hogy minden egyes napsugarat eloroz előlünk. Így amikor kénytelenek voltunk elhagyni.a katonai tábornak kialakított irtást, szinte napszaktól függetlenül alkonyi derengésben meneteltünk át az erdőn.

Aztán megjött az ősz.

Sarum alatt hirtelen megindult a föld. Úgy éreztem, mintha az egész domboldal csúszásnak indult volna alattam. Ahogy megvetettem lábamat és letámaszkodtam kezeimmel, talpszegeim nyomán ökölnyi, fűvel összetartott sárcsomók fordultak ki a talajból, hogy aztán leguruljanak a lejtő aljára.

Végül azonban minden megállt. Csak úgy egy métert csúsztam vissza, megmozgatva kissé a felszínt. Felegyenesedtem hát és összedörzsöltem, majd tunikámba töröltem kezeimet, hogy megszabaduljak a rájuk ragadt sárrétegtől, mielőtt caplattam volna tovább.

Nyavalyás Germánia!

Nem tudom, a helytartó hogy juthatott fel a tetőre. Sosem szolgált a lovasságnál, így kétlem, hogy valaha is felült volna egy olyan bestia hátára. Amellett meg, a lovak valószínűleg még inkább fejüket vesztették volna, amikor megindul alattuk a talaj. Publius Quinctius Varus azonban a feje búbjától a lábujja hegyéig arisztokrata volt. Erősen kétlem, hogy megkockáztatott volna egy olyan lejtőmászást, ahol minden pillanatban az elhasalás veszélye fenyegeti.

Ennek ellenére mégis ott állt fenn, a domb legmagasabb pontján Sisakját mélyen fejébe nyomta a kora őszi reggel maró szele ellen, ami lágyan lebegtette bíborszínű köpenyét. Keze gladiusa, széles pengéjű, római stílusú rövidkardja markolatán pihent, miközben összeszűkült szemekkel méregette az alant cihelődő embereket.

Végre sikerült illő közelségbe kerülnöm hozzá. Levertem tunikámról a rászáradt sarat, szűk terpeszben megvetettem lábaimat, majd levettem sisakomat, hogy kihúzva magam a hónom alá csaphassam.

- Marcus Minucius Minimus tribunus jelentkezik, uram! - mondtam zengő hangon. A helytartót azonban, szokás szerint, nem sikerül lenyűgözni. Csak vetett rám egy pillantást acélkék szemeivel fújt egyet és megint a szedelőzködő serege felé fordult.

Sosem kedvelt engem igazán. Amikor rám nézett, mindig elfintorította az orrát és, bármilyen jó kedve volt azelőtt, arca komor egykedvűségbe merevedett. Bár jelen pillanatban meg is tudtam érteni. Nem nyújthattam túl felemelő látványt a levegőben terjengő nedvességtől összecsomósodott rövid fekete hajammal, kialvatlan szemeimmel és a bőrömre ragadt sárral.

Amellett, bár azóta, hogy Augustus császárnak évtizedekkel ezelőtt védjegyévé vált a csupasz ábrázata, ezzel divatot teremtve, akárhány alkalmat is megragadtak a katonák a borotválkozásra, egy kevés borosta mindig kiserkent arcukon. Ezt pedig, paradox módon, divat ide vagy oda, büszkén, férfiasságuk jeleként viselték. Amikor pedig Varusszal találkoztam, szinte mindig éreztem, ahogy a hideg szemek megvetően mérik végig babapopsi-simaságú arcbőrömet. Bár sosem tette szóvá, éreztem, kevesebbre tartott, amiért sosem mutatkoztam még csak egy kevéske, jelzésértékű borostával sem.

Minden reggel imitáltam a borotválkozást, lehetőleg úgy, hogy valaki lásson is közben, elterelendő a gyanút, Nem tudom, ez mennyire jutott a főparancsnok tudomására, azt azonban tény, hogy sosem érzékeltem, bármi gyanúsat is találna bennem. Egyszerűen csak egy pipogya, férfiatlan fráternek tartott. Ennek ellenére szinte önkéntelenül is magam köré húztam köpenyemet, és kisebb részt a hideg miatt, aminek ő betudhatta ezt a mozdulatot. Mintha ezzel még rájátszhattam volna a tunikám alatt szorosan mellkasomra tekert gyolcsok hatására és a bő ágyékkötőmre, ami elég redőzötten állt ahhoz, hogy ne lehessen eldönteni, rejtőzik-e alatta valami vagy sem. Egy nő a legiókban még nagyobb skandalum lett volna, mint egy anyámasszonykatonája férfi.

Varusnak azonban semmi ilyesmi nem jutott eszébe. Csak rosszallóan végigmért és visszafordult, hogy ismét azzal foglalkozzon, ami igazán érdekelte.

- Miben segíthetek, Minimus tribunus? - szólalt meg színtelen hangon.

Ilyenkor éreztem, hogy rangom se volt igazán jó ajánlólevél nála. A tribunusok általában felkapaszkodó előkelő ifjak voltak, akik adminisztratív feladatokat láttak el a római hadsereg legnagyobb részegységeit képző legióknál, ezzel letudva a hivatalviseléshez kötelező katonai szolgálatot anélkül, hogy valaha is meg kellett volna emelniük a kardjukat.

Bár az olyan tábornokok is, mint például Varus, valaha tribunusként kezdték, miután a kezük alá kapták egy legio, vagy esetenként, mint az én helytartómnál is, több irányítását, lenézték és megvetették a magamfajta élősdieket.

Ez azonban esetünkben valószínűleg már csak hab volt a tortán.

Megköszörültem a torkom és ismét kihúztam magam, mielőtt megszólaltam.

- Indulni készülünk, uram? Úgy tudtam, még határozatlan ideig itt maradunk.

- Változott a terv, tribunus - válaszolta Varus, rám se nézve.

- De mi változott, uram? Mi történt, amiért három legiónak ilyen gyorsan menetre készen kell állnia?

A helytartó alig hallhatóan sóhajtott, majd szeme sarkából rám tekintett és ismét vissza a sátraikat összecsomagoló katonákra. Bármennyire is lenézett, mégiscsak főtiszt voltam, és mint ilyennek, jogom volt tudni a tervekről. Sőt, nem is beszélve arról, hogy a helytartónak eleve a tábornokai és a tribunusai társaságában kellett volna meghoznia döntéseit.

- Arminius megbízható forrásai szerint a germánok az erdőn túl gyülekeznek - intett fejével a mellette, lován ülő férfira. - Nem számítanak ránk. Egy meglepetésszerű rajtaütéssel szétverhetjük az egész ellenállásukat.

Lassan a lovas felé fordítottam a tekintetem. Bár római lovon ült, úgy öltözött és úgy viselkedett, mint egy római, Arminius mégsem tagadhatta volna le soha származását. Még gyerekkorában, hadifogolyként került Rómába. Rómaiak nevelték, római szokás szerint, és megtanították a birodalom szeretetére és arra, hogy elfogadja és elismerje annak felsőbbrendűségét az olyan primitív barbár népekkel szemben, mint amilyenek germán ősei és rokonai is.

Arminius kiálló tanítványnak bizonyult. Bárkinek, aki közelebbről ismerte, kétsége se volt afelől, hogy ő a romanizált barbár iskolapéldája. Néhány kellemetlen szokást, mint például germán szokás szerint hosszúra növesztett haját viszont nem volt hajlandó feladni. És ezen túl is, egész viselkedésében volt valami nyugtalanító.

- Bölcs döntés ez, uram? - fordultam ismét Varus felé. - Nem vonom kétségbe Arminius szavát és forrásainak hitelességét - siettem elejét venni a sértődéseknek és személyeskedő vitáknak -, de nem kéne megfontolnunk előbb? Ilyen sürgős lenne lecsapnunk ezekre a barbár törzsekre?

Varus ismét sóhajtott.

- Most megfelelő az alkalom, tribunus. Felesleges várnunk. A törzsek összegyűlnek és nem számítanak ránk. Most szétverhetjük őket, ha elég gyorsak vagyunk. Ha nem használjuk ki az alkalmat, kitudja, mikor lesz lehetőségünk megint úrrá lenni ezeken a sárbafingókon.

- De miért? - reccsentem fel. - Uram - tettem hozzá gyorsan. - Miért olyan fontos ez nekünk? Hiszen mit nyerünk vele? Nincs itt más, csak rohadt erdők és hideg. - Még jobban összehúztam magamon a köpenyemet.

- Hogy mit nyerünk? - horkantott Varrus, inkább szórakozottan, mint dühösen. - A győzelmet, tribunus. Róma dicsőségét és még több földet.

- És arra akkora szükségünk lenne, uram?

A helytartó felém fordult és, tőle szokatlan módon, hosszan rajtam tartotta acélkék szemeit.

- Si vis pacem, para bellum, tribunus. Ha békét akarsz, készülj háborúra! Bármennyire jól él most Róma népe a felséges Augustus uralma alatt, nem felejtették el még a köztársaságot. Nem felejtették el azt az évszázadnyi polgárháborút, melynek során a nagy hatalmú emberek úgy dobálták és cibálták a tőlük jogtalanul elorzott hatalmat, mintha csak valami játékszer lenne. Augustus visszaállította a békét, a nép azonban, ennyi generáció után, már nem képes irányítás nélkül gyakorolni a hatalmat. Ahhoz azonban, hogy ezt elfogadják, működnie is kell. Be kell tömni a szájukat.

- Betömni a szájukat, uram?

- Igen - bólintott Varus. - Panem et circenses! Kenyeret és cirkuszt a népnek! A kenyér azonban nem terem csak úgy a fákon. Italia már nem képes eltartani az egész lakosságot. A provinciákból kell élelem. A növekvő népesség azonban egyre nagyobb súlyt ró a provinciákra. Több föld kell, hogy több élelmet termelhessünk. Cirkuszt pedig nem csak az amfiteátrumokban kaphat a nép. Nem csak arra vágynak, hogy lássák a gladiátorokat, ahogy kinyírják egymást. Győzelemre vágynak. Olyan győzelemre, aminek ők is a részeseinek érezhetik magukat. Róma győzelmére. A mi győzelmünkre a barbár hordák felett.

- Ilyen fontos lenne ez, uram?

- Még annál is fontosabb. Hát semmit nem tanultál, tribunus? Róma lételeme a háború. Ha nem itt, akkor a városok utcáin. Sokan gazdagodtak és gazdagszanak meg ma is abból, hogy finanszírozzák a mi harcainkat, amiért cserébe kikanyaríthatják a maguk jussát a hódításokból is, majd a megszerzett földeken élelmiszert termelhetnek Rómának, vagy eladhatják kisbirtokosoknak. Tiszta haszon. A háború pedig ráadásul mindig rabszolgákkal is jár. Rengeteg hadifogollyal, akiket el lehet adni a piacon. Haszon az eladónak és haszon a vevőnek is, aki így sok elvégzendő munka alól szabadul fel.

- És valóban kell nekünk az a sok föld, uram? És a sok rabszolga? Nem elég már ami van?

- Tribunus, tribunus - csóválta a fejét a helytartó. - Róma már így is túlnépesedett. Rengeteg a nincstelen polgár, akik a csatornákban tengetik mindennapjaikat. Adhatsz nekik ingyen kenyeret és beterelheted őket minden délután az amfiteátrumokba, hogy nézzék a műsort, ők ettől nem lesznek boldogok, mert azon túl csak a nyomor és az értelmetlen élet jut nekik. Kell a kitörési lehetőség. És mi lehetne jobb erre a hadseregnél? Mi bárkit befogadunk, aki elég erős ahhoz, hogy forgassa a fegyverét. Ezzel pedig huszonöt évig biztos megélhetést kap.

- És ez is tiszta haszon. Mindenki jól jár. Akkor minek ide a háború?

Varus ismét sóhajtott.

- Hát nem érted, tribunus? Miben különbözne az az élet, amit a kaszárnyákban és a táborokban tölt, az edzések között csak naphosszat henyélve, attól, amit az utcákon él? És akkor huszonöt év után mi lesz? Ha kiöregszik, mehet vissza az utcára. Nem. A legióknak háború kell, hogy igazolják létüket. A harc folyamatos lüktető izgalma. Ha pedig győzünk, szerzünk földet, amin a kiöregedett legionáriusok letelepedhetnek gazdálkodni. És ha vesztünk, nos, akkor nem marad kinek a problémája miatt fájjon a fejünk.

- De ez barbárság! - nyögtem fel.

- Barbárság? A barbárság az, ami odaát folyik - mutatott Varus az erdő felé, amin túl a gyülekező törzseket sejtették. - Azok ott egyszerű sportból és kedvtelésből háborúznak. Azért hányják kardélre egymást, hogy legyen kit kardélre hányni és legyen kinek az asszonyát meghágni. Nekik ez csak a férfiasság fitogtatása. Nekünk a túlélés záloga.

- De milyen túlélés ez, uram?

Varus nem válaszolt. Egy pillanatig hallgatott, mielőtt folytatta volna:

- Miénk a hatalom. Róma a világ közepe. Annyival vagyunk felsőbbrendűek náluk, mint a barmoknál, amik a földművesek igáját húzzák. Mi élünk csak igazán, Minimus tribunus. Mi élünk csak emberhez méltóan. És ha ennek a biztosításához az kell, hogy legyilkoljunk egy rakatnyi félállatot, hát legyen! A többieknek pedig megmutatjuk, hogy kell emberként élni.

- De uram...!

- Elég volt, tribunus! - reccsent fel Varus. - Nem vitatkozom tovább. A háború szükséges. Ott kell kiterjesztenünk Róma határait, ahol csak tudjuk, hogy a nép eleget kapjon enni. És nem csak a gyomornak való táplálékból. Ha megáll a hódítás, Róma belülről falja fel magát. A belső békéhez külső háború kell.

Azzal ismét elfordult nyilvánvalóvá téve, hogy többé nem hajlandó velem foglalkozni. Bármit is mondok, ő össze fogja gyűjteni a hadseregét és átmenetel ezen az erdőn, hogy összecsapjon a germánokkal.

- A győzelmünk ezen az erdőn túl van - jegyezte meg, inkább már csak magának. - Róma győzelme és a mi dicsőségünk... Mit is mondtál, Arminius - nézett a lovasra -, hogy hívják ezt az erdőt?

- A rómaiak nem nevezték még el - válaszolta a másik férfi tökéletes latinsággal, de mégis valami furcsa, idegen éllel a hangjában. - A germánok úgy hívják, Teutoburg.

***

Történelmi jegyzet: Publius Quinctius Varus, Germania provincia helytartója Kr. u. 9-ben három legiót, mintegy tizennyolc ezer embert, és a hozzá tartozó segédcsapatokat vezetett a germán törzsek ellen. Arminius azonban csapdába csalta őket. A germánok rajtuk ütöttek a teutoburgi erdőben és a teljes hadsereget lemészárolták. Bár a rómaiak vezettek bosszúhadjáratokat az incidens miatt, többé nem próbálkoztak a germán limes kitolásával.

A három megsemmisült legiót sosem szervezték újjá. Róma terjeszkedése a következő évszázadok során lelassult és miután a 2. század elején elérte tetőpontját, már képtelenek voltak új területeket elfoglalni. A sikertelen háborúk, majd a tarthatatlanná vált határmenti területek kiürítése pedig destabilizálta, polgárháborúba taszította a birodalmat, ami egyre csak gyengült, végül pedig darabjaira hullott.

********************************************************

Ha tetszett, olvasd el a hasonló témában nemrég megjelent másik történetemet is: Mire a falevelek lehullanak...