Mire a falevelek lehullanak...

M kalandjai

"Ha békét akarsz, készülj háborúra" /latin közmondás/

Berlin, 1914. július 5.

Lassú léptekkel haladtam végig az ódon barokk folyosókon. Hosszú szárú katonai csizmám kopogása úgy visszhangzott, mint megannyi ágyú dörgése. Stílszerű volt a hasonlat. Bár vállaimra nyomasztó súlyként telepedett a kialakult helyzet minden nyűgje, szánt szándékkal lassú sétára fogtam lábaimat. Nem volt hova sietni. Sőt, ilyen helyzetekben pont a sietség az, ami kapkodást szül, az pedig elhamarkodott döntéseket.

A könyvtár előtt strázsáló őrök amint megláttak, feszes vigyázzba vágták magukat. Rajuk is érezhető volt az a sok mázsás súly. Hát még ha azt látják, hogy a felettesük is elveszti a fejét.

- Pihenj! - vakkantottam rájuk, mire izmaik egy kissé engedtek. - Jelentkeznem kell a császárnál.

Az egyik őr bólintott és szó nélkül, megfontolt ceremonialitással kinyitotta a míves könyvtárajtót.

- Őfelsége!... Kancellár úr!... - hallottam a hangját. - Marcus von Mannenstein vezérezredes.

Ez volt a végszavam. Ismét lassú, méltóságteljes léptekbe fogtam, áthaladtam az ajtón, majd el az őr mellett és hátul összefont karokkal, szűk terpeszben megálltam a könyvtári asztaltól egy karnyújtásnyira.

A csendet szinte vágni lehetett, ahogy minden tekintet rám szegeződött. A katonáké ugyanolyan feszült nyugtalansággal, mint ami bennem is uralkodott, a többieké inkább csak unottan.

Theobald von Bethman-Hollweg kancellár mintha csak a tükörképemként állt volna az asztal túloldalán, lazán kihúzva magát, kezeit a háta mögött összefonva. A saját, negyven évvel idősebb tükörképemként, akinek karcsú, izmos alkatom helyén már erősen megereszkedett pocakja, a rövid fekete haj helyét pedig szakállban végződő ősz hajkorona vette át.

A császár kettőnk között, az asztal harmadik oldalán helyezkedett el, mélyen előre hajolva a kiterített térképek fölé, amiket könyökére támaszkodva méregetett, és csak szeme sarkából vetett rám egy marcona pillantást. Majd amikor felfogta, a jóváhagyására várok, felegyenesedett és kabátja hajtókájába dugta bal kezét.

II. Vilmos a maga negyvenöt évével fiatal uralkodónak számított. Különösen, hogy Európa közvéleménye még élénken emlékezett nagyanyjára, az immáron tizenhárom éve, nyolcvanas éveiben elhunyt brit Viktória királynőre. De még az azóta ebbe a korba lépett Ferenc József is büszkén ült Osztrák-Magyar Monarchiája trónján. A német császár azonban mindkettejük dicsőségét már negyven évvel fiatalabban túl akarta szárnyalni. Katonai egyenruhája fényesre pucolva feszült rajta, kackiásan álló bajsza mögül pedig mogorva szemek szikráztak elő. Egyetlen hiányosságát, születésétől fogva kacska bal kezét pedig igyekezett úgy elrejteni, ahogy csak tudta.

- Halljuk, vezérezredes! - morogta. - Milyen hírek érkeztek.

- Semmi új, felség! - válaszoltam mereven, előre szegezett tekintettel. Nagy tiszteletlenség lett volna egyenesen az uralkodóra néznem. - Bécsben még mindig nem jutottak döntésre. Félnek a következményektől - foglaltam össze a befutó híreket.

- Mesebeszéd! - horkantott a császár. - Ez a helyzet egyértelmű. Ha az én örökösömet ölték volna meg nyavalyás terrorista anarchisták, letörölném azt a bugris kis országot a föld színéről!

- Felség, Bécsben most a várható körülményeket elemzik - igyekezett a nyugodt, bölcs tanácsadó hangján kioktatni a kancellár. - Nem tudhatják, mire számíthatnak és hogy felséged mit lép a kialakult helyzetben.

- Mégis mit lépnék? - morogta a császár. - Mondják meg azoknak a vén paprikajancsiknak a Burgban, hogy tegyék meg, amilyen lépést jónak látnak! Én mindenben mellettük állok.

- Felség, ha megbocsájtja tiszteletlenségemet... - szólaltam meg ismét, magamra vonva a hidegen fénylő barna szempár tekintetét.

- Beszéljen, Mannenstein! - fújta, mintha csak egy kutyához beszélne.

- Mélységes tisztelettel, felség... a helyzet hamar kicsúszhat a kezeink közül, ha nem tartjuk szemmel minden mozzanatát.

- Mégis miről beszél? - morogta az uralkodó. - Nem arról beszélek, hogy hívjuk ki Angliát pisztolypárbajra. Egy nyavalyás kis balkáni országról van szó, amire csak rá kell ordítani és pólyásként piszkít maga alá.

- Valóban, felség - hajtottam meg enyhén a fejem. - De ha az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadja Szerbiát, azt a pétervári pánszláv agitátorok nem fogják szó nélkül tűrni. Ha pedig Oroszország is belép a háborúba, mi sem maradhatunk tétlenek, ami egy világszintű konfliktushoz vezethet.

- Mesebeszéd! - A császár horkantását már-már, nagy jóindulattal, nevetésnek is lehetett volna hallani. - Nicky nem fog felülni az ilyen ostoba gagyogásnak.

Éreztem a megugró feszültséget a helyiségben. A császár és a cár közeli rokonokként igen jó kapcsolatot ápoltak egymással. Barátságuk olyan szoros volt, hogy egy nemrégiben megesett pétervári látogatásán a mi császárunk egyenruhát cserélt II. Miklóssal és úgy parádéztak. Leveleikben pedig egyszerűen Vilinek és Nickynek szólították egymást, már ha hinni lehetett a pletykáknak. Őfelsége azonban túlságosan is bízott barátja hatalmában. Bár a cárok szava immáron évszázadok óta megkérdőjelezhetetlen törvény volt, Miklós cár mégsem ülhetett olyan magabiztosan a trónján. Ha az orosz nép, vagy legalábbis annak önjelölt népvezér képviselői be akarnak avatkozni szerb testvéreik harcába, akkor be fognak. És akkor már Berlin se hagyhatja védtelenül szövetségesét, amire a franciák és talán még az angolok is Oroszország mellé állnak. Abból pedig ki tudja, mi lesz.

- Felség, nagy tisztelettel, de minden eshetőségre fel kell készülnünk - próbáltam anélkül hatni rá, hogy megsérteném.

- Minden a terveink szerint fog alakulni - válaszolt az uralkodó helyett Bethman-Hollweg kancellár. - Európa úgy táncol, ahogy mi fütyülünk. A nagy Bismarck negyven évvel ezelőtt is zsebre tudta vágni a hatalmakat, hogy elérje célját. Nekünk is sikerülni fog.

Igyekeztem megakadályozni, hogy elfintorodjak. Otto von Bismarck kancellársága alatt mesteri diplomáciai húzásokkal használta ki Európa nagyhatalmainak ellentéteit, hogy azokat egymás ellen hangolva maga könnyedén egységbe forraszthassa az akkor még széttagolt német államokat. Három háborút vívott és mindhármat hatalmas fölénnyel nyerte meg. Már csak azt hányták egyesek a szemére, hogy a győzelmét nem használta ki eléggé. A mi Bethman-Hollweg kancellárunk pedig az ő méltó utódjának tartotta magát, aki majd befejezi azt, amit Bismarck elkezdett. De aki felkészületlenül nyúl a darázsfészekbe, azt össze fogják csípni, bármit is gondol.

- És különben is - folytatta a kancellár. - Ki akar itt háborút? Az oroszoknak nem érdeke beavatkozni egy ilyen kis csetepatéba. A franciák nem akarnak még egy Elzászt elveszíteni - utalt arra a győzelmünkre, amikor Bismarck háborúja után elcsatoltuk Franciaországtól Elzász és Lotaringia tartományokat. - Az angoloknak meg sokkal fontosabb, hogy a kontinensen béke legyen és senki se szerezzen túl nagy hatalmat. Csak azt kell megmutatnunk, nem éri meg velünk packázni, mert annak súlyos következményei lehetnek. Mozgósítunk, tegyük fel, egymillió katonát, és nyilvánvalóvá tesszük, ha kell, be is vetjük őket. Kell ennél több elrettentő erő? - tárta szét karjait. - Ahogy az ókori rómaiak is mondták, aki békét akar, készüljön a háborúra.

- Minden tiszteletem, kancellár úr - hajtottam fejet -, de a rómaiaknak nem volt szüksége arra, hogy elkerüljenek egy háborút. Az ő birodalmuk a harci dicsőségből, a frontokra levezetett nincstelen-tömegekből és a hadizsákmányból meg a megszerzett földekből élt. Majd amikor már túlnyerte magát és ezt nem tudta produkálni, átstrukturálódni is képtelen volt és a vesztébe rohant.

Bethman-Hollweg kancellár felhorkantott és válaszra se méltatva elfordította a fejét. Nem fogadott el tanácsokat egy egyszerű vezérezredestől. A császár tőle viszont igen.

- Nagyszerű elgondolás - emelte tekintetét az uralkodó kancellájára. - Azonnal rendeljék is el a mozgósítást! Bécset pedig biztosítsák mindenre kiterjedő támogatásomról! Még ma.

- De felség! Aki háborúra készül, az háborút is kap.

Túl későn tudtam volna csak gátat szabni tiszteletlen kirohanásomnak. Vilmos császár azonban túlságosan el volt telve saját zsenialitásának képzetével ahhoz, hogy ennek jelentőséget tulajdonítson.

- Ne aggódjon, vezérezredes! - válaszolta szinte már atyáskodva. - Mindent a kezünkben tartunk. Igaz, kancellár?

- Pontosan, felség - bólintott Bethman-Hollweg.

- Helyes - válaszolta a császár. - Egy ilyen aprócska ügyről nem is érdemes többet beszélni. Önre bízom a kezelését, kancellár, amíg jól megérdemelt nyaralásomat töltöm a jachtomon. A norvég fjordok gyönyörűek ilyenkor.

- De felség! - tiltakoztam. - Ha háború lesz...

- Ha mégis hadba kell vonulnunk - válaszolta a császár egykedvűen, már rám se nézve -, akkor is, mire a falevelek lehullanak, katonáink itthon lesznek.

Azzal elhagyta a könyvtárszobát, kancellárja pedig hűséges pincsikutyaként követte.

Bár a feszültségnek csökkennie kellett volna két ilyen nagy ember távozása után, mintha a vállunkra helyezett súlyra csak még egy újabb mázsát helyeztek volna.

Egy percig néma csend uralkodott. Mindenki emésztette az elhangzottakat és próbálta kitalálni, hogy kerülhetnénk el a végveszélyt. Aztán vettem egy mély levegőt és a többi vezérkari tiszt felé fordultam.

- Uraim! Azt hiszem, itt az ideje, hogy készüljünk a háborúra.

***************************************************************

Ha tetszett, olvass egy másik kalandot is M-ről az első világháború frontján itt: A karácsonyi fegyverszünet