A sivatag hajója

B-vel a föld körül

Ember jön, tó megy, sivatag érkezik. És ezt B-nek látnia kell.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

********************************************************************************

Égett a napmelegtől a kopár szik sarja... vagy inkább a kopár sík szarja, ha vulgárisabban, de az igazsághoz mégis közelebb állóan akarom kifejezni magam. Bár szik az akadt, nem is elhanyagolható mennyiségben, de bármiből, ami egyáltalán biológiailag képes volt a sarjadásra, nagyobb hiány volt, mint józan emberből az évtizedek óta szocialista termelésből élő munkásváros kocsmájában a gyár bezárása után. Stramm, napbarnította és cserzette bőrű kísérőink akár még a ritkaságszámba menő növényeket is végigmutogathatták volna. Úgyse volt belőlük túl sok, szóval egyiktől a másikig menet komplett biológiai szakelőadást tartattak volna róluk.

Igaz, ez a jellegzetes közép-ázsiai dialektussal beszélt angol nyelven így hangzik:

- Nézni! Növény. Növény jó, nézni.

Nem mintha helyi vezetőink értelmi képességeit akarnám leszólni, mert a maguk lehetőségeihez képest, könnyen lehet, a legtöbb műveltséget összeszedték, a hétköznapokban való boldoguláshoz pedig saját életterükben talán még jobban is értenek, mint mi a sajátunkban. Azonban két dologhoz nagyon nem értenek. Ahhoz, hogy miről kell beszélni egy a messzi Nyugatról ide vetődött turistának és ahhoz, hogy amit mégis elmondanak, hogy értessék meg vele. Mert a nyugatiak számára bármennyire is kulturnyelvnek számító beszédmódok közül errefelé legfeljebb az orosz az, amire hitelt érdemlően lehet támaszkodni. Arra se mindig.

Aztán meg persze tartják a markukat élelmes "vezetőink" az út végén a fizetségükért. De hát ki is hibáztathatná őket egy ilyen vidéken, ahol az a pár fitying is kincset ér a megélhetéshez. És ők is pontosan tudják, hogy úgyse hajtjuk el őket, mert a sivatagban gyakorlatilag a túlélést jelenti, hogy van-e velünk egy olyan helyi, aki még a szik hátán is megél. Így meg már arra is felhatalmazva érzik magukat, hogy rögtönzött idegenvezetést tartsanak. Még akkor is, ha az ember már attól okosabb lesz, ha otthon, indulás előtt elolvas pár útikönyvet. Azt meg persze okosan elhallgatják, hogy a tiszteletdíjuk jelentős részét pont ez teszi ki.

De legalább, ha a céljukat nem is érték el a tudásanyagunk tágítása terén, jó szórakozási lehetőséget nyújtottak. Katyerina jó érzékkel szúrta ki azokat a teljesen jellegtelen pontokat az amúgy is javarészt jellegtelen tájban, amik majd megragadják a tevéinken előttünk bandukoló vezetők figyelmét.

- Nézd, kő! - mondta nekem vigyorogva, magyarul, hogy a többiek még véletlenül se értsék. Aztán, a következő pillanatban, mintha csak őt visszhangozták volna, meg is szólaltak a kendőkbe bugyolált kis barna képűek:

- Nézni! Kő.

Majd tíz perc múlva Katyerina ismét hozzám hajolt:

- Nézd azt a repedést a földben!

- Nézni! Repedés - visszhangozta egyik emberünk pár pillanat múlva, hevesen mutogatva a repedezett talajra, mintha az valami egyedülálló jelenség lenne a Földön.

És ez ment órákon keresztül az összeaszott, homokkal borított tájon, ahol tényleg a sarjadó növény volt a világszám. Tevetrágya viszont, visszatérve az első mondatomhoz, volt bőven. Annyi, mint... mint a szar, hogy stílusos legyek.

Idegőrlően hosszú ideig baktattunk keresztül a szinte végtelennek tetsző pusztaságon, ahol nem volt más, csak száraz talaj, homok, meg helyenként a vízhiánytól első látásra teljesen elszáradt fűcsomók, amiket viszont tevéink ezer örömmel burkoltak be. Esténként pedig ott volt a meleg tábortűz a sötétedés után alaposan leeső hőmérséklet ellen és a vastagfalú, majdhogynem hermetikusan záródó túrasátor. Mi Katyerinával az egyikben, két kísérőnk pedig a másikban. És nem csak azért ragaszkodtam ehhez a felosztáshoz, mert nem igazán füllött a fogam a nem épp a higiéniájukról híres turkesztániak társaságához. Ők meg lehet, szívesebben is hallgatták a mi sátrunkból átszűrődő zajokat. Már ha áthallatszott valami. A fene se tudja. Csak annyi biztos, hogy reggel mindkét férfi feltűnően szélesen vigyorgott ránk.

Aztán jött a következő nap és az újabb hosszú út ezen a hatalmas üresnek tetsző térségen, ami hatalmas, tunya monstreként terpeszkedik el Kazahsztán és Üzbegisztán határán, és amit a helyik csak Ak-kumként, azaz fehér homokként emlegetnek. De azért valójában ez a sivatagos táj mégsem ténylegesen üres. És mi sem voltunk teljesen hülyék, hogy a homokbuckák között tevegelésért és a két türk férfi szép szeméért utazzunk ide.

Bár a táj már önmagáért is érdekes volt. Na nem azért, amit láttunk magunk körül, mert az nem nyújtott túl sok élvezetet, hanem pont azért, amit nem. Pont azért a tudatért, hogy hol is voltunk valójában. Mindez pedig akkor kezdett igazán az ember szemébe szökni, amikor egy viszonylag élettel telibb vidékre érve, ahol már a növényzetnek legalább valami színe is volt, feltűnt előttünk a távolban, a puszta sivatag közepén egy hosszúkás fekete tárgy.

- Nézni! Nézni! - lelkesedtek fel kísérőink. - Hajó. Nagy hajó. Vinni sok olaj.

Na az átlag utazónak ilyenkor fordulna meg a fejében, hogy ez a két mamlasz vagy teljesen hülye, vagy a bolondját akarja járatni vele. Elvégre hogy a jó árgyélus krokogyélusába kerülne egy tankerhajó a közép-ázsiai sivatag kellős közepére?

Azonban a két tökfilkó mégse hazudott. És még csak nem is tévedett. Ahogy egyre közelebb mentünk ugyanis, egyre inkább kirajzolódtak a szép, méretes kőolajszállító formái. Végül is, ha úgy vesszük, annyira nagy meglepetést nem okozhatott. Elvégre ez a vidék dúskál a kőolajban és a földgázban, a kazahok, üzbégek, türkmének és a többi errefelé élő nép pedig viszonylag keveset használ fel belőle, ha eladják a világpiacon, azért viszont annál többet kapnak. Na de a külföldre szállításnak a sivatagon keresztül nem épp a hajó lenne a legjobb módja. Még akkor sem, ha vezetékre nem futja. Legfeljebb ha az a sivatagi hajó, amin mi épp ücsörögtünk. De a giganagy tanker semmiképp. Az azonban mégiscsak itt volt, a legközelebbi állandó vízfelülettől több mint száz kilométerre, kényelmesen elhelyezkedve a homok közepén.

- Nézni, nézni! Hajó - kiabálták kísérőink vigyorogva akkor is, amikor már egy-két kilométer távolságba érve mi is pontosan láthattuk. Mintha azt hitték volna, ettől mégis ki fog ülni az eddig elmaradt meglepetés az arcunkra, hogy "Basszus, tényleg! Egy hajó. Hogy kerül ez ide?"

Persze nekünk nem nagyon füllött hozzá a fogunk, hogy megadjuk nekik ezt az örömet, tekintve, hogy a jelenség egyáltalán nem volt nekünk meglepetés. Tekintve, hogy az Ak-kumba az ember nem a sivatag miatt jön, hanem amiatt, ami előtte itt volt. Na persze nem több ezer, tízezer, százezer vagy millió éve, mint a föld legtöbb táján, hanem még röpke ötven éve is. Az Ak-kum ugyanis nem más, mint az 1950-es évek előtt a világ negyedik legnagyobb tavának számító Aral-tónak a kiszáradt medre. A tóé, melynek vize az elmúlt évtizedekben drasztikus mértékben húzódott vissza és idén már volt olyan időszak, amikor a peremterületeken is épp csak lötyögött valami néhány mélyebb mederrészben.

Ha úgy vesszük, az Ak-kum az a vidék, amit talán a legnagyobb összefüggő területen és a legnagyobb mértékben alakított át az emberiség. Mindezt pedig talán a legrövidebb idő alatt is. Nem hiába vezetnék be egyes tudósok a földtörténetbe új korszakként az utóbbi pár száz, pár ezer évre az antropocén, vagyis az emberkor kifejezést, hiszen mára már a jég, a víz és a szél előtt az ember vállt a legfőbb tájformáló erővé. Ezt bizonyítja ez a hatalmas pusztaság is, ahol nem is olyan régen még egy hatalmas tó hullámzott, mára pedig már csak a kiszáradt medre maradt.

Mindezt persze nem csak úgy a hecc kedvéért. Bár az ésszerűséget tekintve akár lehetne annak is venni. Az '50-es években ugyanis a jó Sztálin elvtárs nyomán, akinek Szovjetuniójához akkor egész Közép-Ázsia is hozzá tartozott, Moszkva kitalálta, hogy a világ szocialista szuperhatalmának mindent magának kell megtermelnie. Az, hogy a természeti viszonyok nem mindennek kedveznek, nem volt érdekes. A természet ugyanis legyőzhető, szólt a jelszó. Így kitalálták, hogy ők bizony gyapotot is fognak termeszteni. A gyapotnak viszont két dolog kell, meleg és víz. De az nagyon. Na meleget nemigen kell importálni a föld legnagyobb kontinensének eme eldugott zugába, vízből viszont annál inkább hiány van. De sebaj, itt csörgedezik két folyó, az Amu-darja és a Szir-darja, azokat szépen meg lehet csapolni. Az viszont, hogy ezek a folyók tartják életben az Aral-tavat, a bele hordott vízmennyiséggel, a kutyát nem érdekelt. Mert a természet legyőzhető.

Az összeomló Szovjetunióból időközben kivált Üzbegisztán mindmáig a világ egyik legnagyobb gyapottermelője, mindezt azonban olyan áron, hogy az Amu-darja és a Szir-darja vizét gyakorlatilag teljes egészében a földek öntözésére használják el. Az Aral-tóba nem jut belőle semmi, ami így szépen, lassan eltűnik a térképről. A valaha a tógigász vízét szántó hajók pedig ott maradnak a homok közepén rohadva.

Kísérőink persze ezzel mit se törődtek. Vagy talán nem is tudtak róla. Egyikük sem volt kifejezetten idős. Talán még nem is éltek akkor, amikor az Aral-tó értékelhető méretű volt. Ők csak vigyorogtak, mint a tejbe tök, hogy itt vannak nekik ezek a hajók a semmi közepén, amitől a turistáknak általában leesik az álluk. Hogy hogyan kerültek ide és miért, azon már nemigen gondolkoztak el.

- Menni, menni! Megnézni - biztatott minket az egyikük.

- Da! Da! Jönni velem hajókázni kicsit, szép gyévuska - vette elő mímelt orosz akcentusát Katyerina és rám villantotta száz fogas vigyorát, amitől már én se tudtam visszatartani a mosolygást. Sőt, a nevetést sem.

- Nem, nem! Nem menni - szakította félbe gondterhelt arckifejezéssel a vigasságot másik kísérőnk. - Nézni!

Azzal a látóhatár felé mutatott, ahol egyre jobban kivehetően sötét fellegként kavargott a földről felszálló anyag a levegőben.

- Pornak viharzása - helyeselt a másikuk is.

Persze önmagában egy porvihar nem jelentett volna túl nagy problémát. Igaz, egy sivatagban sem túl kellemes dolog homokviharba kerülni, az Ak-kum viszont ilyen szempontból is rendhagyó. Tekintve, hogy a gyapottermelők nem csak elvettek a folyóktól, hanem az elszipkázott víz helyére, akaratlanul, gondatlanságból persze, belemostak egy csomó növényvédő szert és műtrágyát is, amit anno, amikor a folyók még elérték az Aral-tavat, szépen bele is hordtak. Aztán a tó kiszáradt, a víz eltűnt, a súlyosan mérgező anyag pedig leülepedett a talajra, hogy aztán a néha fel-feltámad szél szanaszét hordja. Nem véletlen, hogy Üzbegisztán vezet a világon a legtöbb légúti megbetegedésben szenvedő ember nem túl előkelő statisztikájában is.

Más szóval errefelé a porviharokban a legkevésbé a por jelenti a problémát. Emiatt nem is volt kérdés, hogy a hajólátogatást el kell halasztani és helyette inkább a mihamarabbi táborverés vált elsődlegessé.

- Kár. Pedig megnéztem volna azt a hajót közelebbről - zsörtölődött Katyerina.

- Nyugi! - mosolyogtam rá. - Holnap is lesz nap. Az a hajó meg nem hiszem, hogy nagyon elmenne.

- Én se - nevetett barátnőm. - De addig is, én nem fecsérlem az időt. Inkább lovagolok egy jót - léptetett mellém és testünk takarásában gyengéden megmarkolta a fenekem.

Ezen mindketten jót nevettünk, miközben kísérőink, velünk mit sem foglalkozva, hozzákezdtek a sátrak felveréséhez. Beszélgetésünkből bizonyára egy szót sem értettek, de a szórakozás attól még nekik is meglesz, amíg kivárjuk, hogy elmúljon a vihar.

**********************************************************************

Ha tetszett, ugorj be B-vel a szomszédos országba is, ahol más példát láthatsz arra, mi rejtőzhet még Közép-Ázsia sivatagjaiban hajókon kívül! Példának ott van A pokol kapuja