A fagy völgye

Tüzes vér a fagyos északon

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) is.

******************************************************************************

 A víz körkörös hullámokat verve örvénylett tova az evezőmerítéseim nyomán. Egyszerre volt olyan érzés, mintha a kajakom suhanásának és evezőim csapásának materializálódott visszhangjai elvesznének a víz rengetegében és mintha kitöltötték volna az engem körülölelő tájat.

Norvégia egyébként is sok tekintetben egy külön kis elzárt világ. Egy ország Európa északnyugati peremén, amely gazdasági és társadalmi életében is inkább fordul be vagy a tenger felé, mint a kontinens irányába, a lehetőségig kimaradva az egységmozgalmakból is. Mindez pedig mintha csak tükrözné a természet képét is.

Itt is, bár alig jártam említésre méltó távolságra az ötmilliós királyság központjától, felhatolva az ország és a kontinens legnagyobb, valamint a világ második legnagyobb fjordján, annak egyik mellékágába behatolva mintha csak egy dimenzió-, de legalábbis egy időkapun haladtam volna keresztül.

Szinte ösztönös volt az a lassú és kimért mozdulat, amivel tiszteletteljesen körbepillantottam. Még az evezőmet is lefektettem egy pillanatra magam elé a hajótestre, hogy csak komótosan sodródva szemléljem a tájat. Itt volt körülöttem az egész ország és nép múltja, esszenciálisan összesűrítve egy hógömbre hajazó természetes skanzenbe, melyen túl most szinte megszűnni látszott a világ minden más része.

A Sogne-fjord, melyet méretben csak a Scoresby Sund névre hallgató grönlandi testvére előz meg, a földtörténeti múlt iskolapéldájaként hasít a Skandináv-félsziget testébe. Mint egy repedés ez üvegen, mely egy nagy hasítékból kinyúló ágas-bogas rendszerben hasít a szárazföld belsejébe. Az egyik ilyen ág pedig, a körülöttem terpeszkedő Nærøy-fjord pedig mintha csak a jégkorszak mementójaként maradt volna itt.

Végigsimítottam lófarokba hátrafogott hajamon, kisimítva belőle néhányat a relatíve szűk völgybe beszorult páratömegből kicsapódott vízcseppek közül. Közben pedig lenyűgözötten szemléltem a körülöttem monumentálisan terpeszkedő természeti csodát, ami viszont ugyanakkor az immár tízezer éve véget ért pleisztocén eljegesedés elemi mementójaként őrződött meg itt, a kontinensünk északi peremét képező Skandináv-hegység túlsó, tenger felőli oldalán.

Ha pár tízezer évvel korábban csónakáztam volna erre, most egy gleccser mélyén úszkálnék, persze akkor ellentétes irányba, le a tenger felé, és jelenleg amúgy sem tetemes sebességem töredékével, évi pár centiméterrel. A jégkorszakban a hegyek csúcsrégióiban magának, némi képzavarral, fészket vájt jég idővel túlcsordult az erre a célra önkéntelenül is szolgálatra álló mélyedés peremén, hogy alaposan lajhárra hajazó sebességgel lecsordogáljon a mélyebb területek felé. Az így útnak induló gleccserek tucatjai pedig idővel összeérve kettesével, négyesével, hetesével, sokasával csoportosulva végül hatalmas jégfolyamokként torkoltak a tengerbe.

Így tett a Nærøy is, beleolvadva a Sogne irdatlan tömegébe. A jégrengeteg azonban nem vonult el nyomtalanul. Épp úgy belehasított a hegyoldalakba, mint a folyékony víz tenné. Csak míg a hegyoldalakon lezúduló H2O-halmaz minél sebesebben lefelé igyekezve vehemensen bevágódik és megy erősen V-betűre emlékeztető völgyet váj ki, körülöttem a Næroy is, a maga zártsága ellenére is, szép terebélyes U-alakot vett fel. A komótos fagytömeg szélesen vájt bele a környező tájba, még így is igencsak méretes völgyet kanyarítva magának, még ha ez így sem hasonlítható össze a Sogne, vagy épp a Scoresby Sund gigantikus méreteivel.

A történet azonban itt nem ért véget. A jégkorszak elmúltával ugyanis, amikor a fagy végül elhúzódott innen, az az elképzelhetetlen nyomás is megszűnt, amit a helyenként és időnként akár kilométeres vastagságú fagyott víz kifejtett a kőzetekre. A táj viszont csak lassan reagál, így a hegyvidék az elmúlt tízezer év alatt mindmáig emelkedik, egyre csak tovább növelve az U szárait. Mindezzel pedig létrehozta azt a környezetet, amihez, az embernek alkalmazkodnia kellett.

Közben erősen meg kellett támaszkodnom kajakom belsejében és gondosan a megfelelő pontokon vízbe merítenem evezőmet, hogy elkerüljem a helyenként immáron ezerhétszáz méter magasra is emelkedett sziklafalakról alázúduló vízesések keltette hullámverést és megakadályozzam, hogy az beleborítson a vízbe. Nem hiába, a hegyekből lekanyargó apróbb gleccserekből a nagy fagyok elmúltával patakok és folyók lettek, amik, miután a Næroy is elolvadt, kénytelenek voltak annak medrének fenekére alábukni.

Ilyenkor nem irigyeltem azokat, akiknek ez az útvonal jelenti az egyetlen kijáratot a világ felé. Norvégia ugyanis, még talán inkább is, mint akár Skandinávia többi része, tökéletesen a tenger felé orientálódott. Míg a svédeknek és a dánoknak van valamennyi sík hátországuk, amin néminemű mezőgazdálkodás is elképzelhető, a norvégokat a hegyek teljesen a tengerhez szorították. Nem véletlen, hogy eredetileg ezernyi apró faluközösségre épülő kvázi királyság alakult itt ki még a középkor hajnalán, melynek férfijai a tengert járták halfogásért, vagy épp a dán kollégákkal elhajóztak mondjuk a Brit-szigetekre vikingkedni, ellentétben a svéd elvtársakkal, akik inkább a varég megnevezést preferálva a mai lengyel, orosz és ukrán területen űzték az igencsak agresszív kereskedelmet, másfajta prédára vadászva.

A norvég vikingek azonban még az ilyen akciók során sem ütköztek nagyobb nehézségekbe, mintha akárcsak a szomszéd fjord völgyébe épült falvakat akarták volna felkeresni. Az elém táruló látvány alapján pedig meg is tudtam érteni, miért.

Mire végre sikerült stabilizálnom a csónakomat a vízesések keltette hullámzás lökései nyomán, végre felpillanthattam az előttem magasodó sziklafal tövébe, szinte a meredélyhez préselt városkára. Ilyen körülmények között Norvégia akár egy szigetcsoport is lehetne, melynek tagjait egymástól és a kontinenstől is tetemes távolságok választják el. Akkor sem lenne nehezebb dolguk, mintha ezeket a völgyfalakat akarnák megmászni, vagy, a modern időkben, a hegyeket átfúrni, hogy alagutat készítsenek az autóutaknak.

A Nærøy települései ennek megfelelően mind a mai napig csak tenger felől közelíthetők meg a táborukat a világ többi részén felverők számára. Mindennek ellenére, vagy talán pont ezért azonban megvan ennek a helynek is a maga varázsa azok számára, akik szeretik a nyugalmas, világtól félig-meddig elzárt életet.

- Nocsak-nocsak! - rántott vissza merengésemből egy incselkedve viduló hang. Ahogy hátra kaptam a fejem, azonnal elém is tárult Fernanda széles vigyora, ahogy saját evezőjét markolva csónakjával siklott mögöttem. Különös látvány volt a barnás bőrű latin lány képe a skandináv fjordok ölelésében. Bár, az igazat megvallva, hiába választotta el egy fél világ a hazájától, ez a vidék mégse különbözött igazán a dél-chilei fjordvidéktől, ahol egyébként még a tizenkilencedik században odatelepült németek jellegzetes házai miatt a zavarodott európai akár azt is érezheti, hogy pont Norvégiában van. Fernandát azonban ezek az összefüggések és ellentétek egy cseppet sem zavarták, társaságnak pedig ki jobbat találtam volna egy kis kajakozáshoz? Széles vigyora és csillogó szemei azonban egy pillanatra se hagyták, hogy ismét elkalandozzak, miközben folytatta: - Most evezünk vagy bámészkodunk.

- Mindkettőt - kacagtam fel. - Felváltva.

- Értem - somolygott hamiskásan. - Úgy gondolod, hogy ha kíméled magad, több energiád marad estére egy kis más jellegű testmozgásra? - kacsintott rám cinkosan.

- Hmmm. Most hogy így mondod... - vigyorogtam rá hamiskásan.

- Ne is álmodozz! - nevetett fel és meglendítette az evezőjét.

- Hé! - hajoltam el kacagva, de a felém fröcskölt víz permetjének egy része mégis utolért, több tucatnyi apró tűként szúrkodva meg testemet.

- Egy kis fogadás - hagyta figyelmen kívül barátnőm a panaszomat. - Aki utoljára ér a partra, az lesz alul.

Ezzel, meg se várva válaszomat, azonnal belelendült és nekifeküdt az evezésnek, én meg csak nevetve csóváltam a fejem, mielőtt utána iramodtam.

A versenyszelleme mindig magával ragadott. Még ha nem is bántam volna a vereséget sem. Hiszen amit ez a forró vérű chickitita az ágyban képes művelni az emberrel, az mindent megérne. A teste, az érintése, a szája, a nyelve... Ez azonban már egy másik történethez tartozik.

*************************************************************

Ha tetszett, látogass meg egy másik gleccsert is B társaságában!

Gleccservíz

Piramis

B-vel a föld körül

Több dolgok vannak a trópusi szigeten, mintsem bölcselmetek álmodni képes.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) is.

******************************************************************************

Fáradtan roskadtam le a durva, kavicsos domboldalra. Ennél hálásabb már nem is lehettem volna a lépcsőzetes felszínkialakításért, mivel így, akárcsak egy fotelben, kényelmesen el tudtam nyújtózni, az elmúlt órákban térdig legyalogolt, fájdalomtól lüktető lábamat pedig henyén kinyújtóztatni. Akárcsak egy fotelben. Egy kőből lévő fotelben, de akkor is fotelben. Ne legyünk telhetetlenek!

Lehunyt szemmel hátravetettem a fejem, hogy magamba szívjam az éltető levegőt. Bár az se hozott sok enyhülést. Úgy izzadtam, mintha csak egy igásmarha lennék, aminek megállás nélküli munkával kellett felszántania ezt az egész szigetet.

Erre mondhatná az ember "Mégis, mi az a munka? Egy röpke kis semmi idő alatt megvan." De ha tényleg megcsináltam volna, még akkor se döbbentem volna rá jobban, mennyire félrevezető lehet, ha pusztán egy sziget kétezer négyzetkilométeres alapterületére koncentrálunk. Főleg, ha az a sziget történetesen ez a sziget.

Letöröltem kézfejemmel az izzadtságot homlokomról, hogy aztán tenyeremmel végigsimítsak lófarokba fogott hajamon. Ez után a következő mozdulattal lágy hullámzásra bírtam rángatásommal teljesen átnedvesedve a bőrömhöz tapadó toppomat, miközben a vékony sort alatt csak zoknim és túrabakancsom fedte lábaimat széttártam, hogy még jobban átjárjon az enyhe légmozgás. Közben pedig felemeltem a tekintetem, hogy enyhülést remélő pillantást vessek a láthatáron nem is oly távol kéklő tengerre.

Egy pillanatra irigyeltem a nagy türkizség peremén a homokban heverészőket. Bár engem az Ördög vasvillájával is emberfeletti kihívás lenne napozásra bírni, az árnyékban henyélés, a fürdés az óceánban, na meg a mindenfelé lófráló csinos, bikinis csajok abban a pillanatban mindennél jobban vonzottak. Nem is beszélve arról, hogy az embernek ezek jutnak először eszébe, ha meghallja a Kanári-szigetek, és azon belül is különösen Tenerife nevét. A kis szigetcsoport Marokkó partjaitól nem messze a napsütötte tengerparttal, meleggel, óceánnal, csajokkal, sörrel... Mi kell még?

Nekem nem túl sok minden, mégis végül itt kötöttem ki, a parttól tetemes távolságra a domboldalban ücsörögve. Mert nekem látnom kellett, hogy Tenerife nem csak ennyi. Ó, messze nem.

Ha az ember arra gondol, mi fér el kétezer négyzetkilométeren, amikor a terepformáló éppenséggel nem Állam bácsi, hanem Természet anya, akkor nem sok minden jut eszébe. Itt viszont utóbbi, egy ilyen talpalatnyi földön is alaposan felgyűrte az ingujjat. Megtalálható itt ugyanis minden, amit csak az ember az őserdőtől a sivatagon keresztül a magashegyvidékig el tud képzelni. A homokos part mellett persze.

És ezzel még csak meg sem elégszik. Ha például azt a kérdést tennénk fel, mi Spanyolország legmagasabb pontja, nagy valószínűség szerint mindenki a Pireneusokban kezdene el keresgélni. Szó se róla, az észak-spanyol magashegység legteteje, a Mulhacén, a maga majd háromezer-ötszáz méteres magasságával helyre kis dombocska. Ezen a kis szigetcsoporton, és azon belül is konkrétan Tenerifén, itt tornyosul a Teide, ami egy bő kétszázast még ráver. Azzal pedig, hogy a spanyol hajósok a középkor alkonyán az ibériai ország koronája számára meghódították a Kanári-szigeteket, új legnagyobb hegyet is kaptak.

Mert bizony, hiába a marokkói partok közelsége, nem adják olyan forrón a kását... Vagy mi a fene. Az észak-afrikai rabszolga-kereskedők ugyanis elkirándulgattak néha a keletibb szigetekre emberanyagot gyűjtögetni, azonban ezek a vállalkozások sokkal nehezebbnek bizonyultak, mint ahogy az elsőre tűnik. Na nem a helyiek makacs ellenállása, sokkal inkább a természet könyörtelen törvényei miatt. Légvonalban mért távolság ide vagy oda ugyanis, az Atlanti-óceánban futó tengeráramlatok iránya okán sokkal könnyebb megközelíteni a Földnek ezt a szegletét Európából, mint Afrikából. Ezért hát a jó muszlimok nem törték magukat különösebben, a spanyol hajósoknak viszont épp kapóra jött az óceánt széltében-hosszában átszelő utak megállójaként. Még egy bizonyos Kristóf is megfordult itt, amikor az az égetnivalóan bolond ötlete támadt, hogy nyugat felé elhajózva közelíti meg Indiát. Csak azzal nem számolt, hogy közben az útját állja egy másik kontinens.

Így hát, szegről-végről, a Kanári-szigetek lett az első spanyol gyarmat, és még ma is, ha Tenerife utcáin jár az ember, inkább érzi magát valahol a karibi szigetvilágban, mint a spanyol anyaföldön. A helyi őslakosok viszont ennek már kevéssé örülhetnek, mivel ami meg is maradt belőlük, az beolvadt a kolonizálókba. Amit pedig tudtak, ahogy éltek, az talán örökre elveszett.

Pedig nem csak pár őskori szinten tengődő emberhordát vesztett a világ. Ezt mi sem bizonyíthatja jobban, mint az az építmény, amin a sejhajomat nyugtattam épp. Mert bizony, bár a fene se tudja, menyi volt belőle a természetes alap, ezt a lépcsőzetes oldalú dombocskát, amit bátran nevezhetünk nevén piramisnak, kétséget kizáróan homo sapiens-kezek alkották.

Csak épp azt nem tudni, kik és mikor. Volt, aki azt vetette fel, hogy talán az egyiptomiak megunták az újabb és újabb hódítókat, aztán eltolták a faszekeret nyugat felé, míg végül, az óceánon átkelve, eljutottak ide. Vagy, ha már itt tartunk, még egyszer átlendülve a nagy kék vízen, ők tanították volna a majákat is, hogy építenek piramist a nagyfiúk.

Hogy így volt-e, azt talán sose tudjuk meg. A güímari piramisok pedig, a nevüket adó településtől nem messze, némán őrzik titkukat, most épp a fenekem alatt, várva, hátha valaki egyszer megfejti őket.

- Nicsak, nicsak! - rántott vissza egy csilingelve felkacagó hang a valóságba, tekintetem pedig egy gyors rántással barátnőmre ugrott, aki már-már tenyérbemászóan ingerlő ruganyossággal haladt felém a piramis oldalában. Még kibontott hosszú, barna haja is úgy hullámzott feje körül, mint egy sötét glória. Mintha csak a haza föld erőt öntött volna belé. Bár messze jártunk Chilétől. - Ennyire kifullasztott ez a kis séta?

- Kapd be, Fernanda! - morogtam. Bár nagyrészt tréfának szántam, porzó torkom reszelős zihálása olyan tónust kölcsönzött neki, mintha a szavakat egy csőre töltött géppisztollyal nyomatékosítottam volna. Meg is nyaltam ajkaimat és előhorgásztam táskámból a vizes flakonomat, hogy alaposan meghúzzam.

- Ezer örömmel - kacagott fel társam, szerencsére pontosan megértve mondanivalóm célját. - De mit is? - telepedett le közben mellém, de a csodálatos, tengerre nyíló panoráma helyett végig csak engem bámult, huncut mosollyal az arcán.

- Nem tudom - vontam vállat. - Azt rád bízom.

- Mmm! - húzódott még szélesebbre mosolya. - Adtál is egy ötletet. - Azzal keze egy kígyó fürgeségével siklott széttárt combjaim közé, hogy ujjai hegyével végigsimítson a csak két vékony réteg szövet által takart ágyékomon.

- Hé! - borzongtam meg, miközben sebesen összezártam lábaimat és körbe néztem. - Megvesztél? Itt akarsz huncutkodni, ahol bárki megláthat?

- Egy szép hölgynek nem tudok ellenállni - csillogtak a szemei.

- Még mázli, hogy abból nincs itt egy se - ugrattam, miközben ismét beleittam vizembe. Az ő vágyakozó tekintete azonban egy pillanatra se lankadt. Keze továbbra is a combom simogatta, én pedig éreztem, ahogy ereimben egyre hevesebben lüktet a vér. - Legalább... legalább addig türtőztesd magad, amíg vissza érünk a szállodába!

- Oké! - pattant fel lendületből. - Aki utolsónak ér oda, az lesz alul.

És már szökdécselt is lefelé a piramis oldalában. Én pedig nem tudtam megállni, hogy mosolyogva megcsóváljam a fejem és lassan, öregasszonyosan feltápászkodva utána botorkáljak.

************************************************************************

Ha tetszett, olvass arról is, amikor B Latin-Amerikába látogatott. Mondjuk itt: Sótükör

Fieszta

B-vel a föld körül

Egy kis szilveszteri mulatság a világ legnagyobb strandján

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) is.

******************************************************************************

A hűs nyáresti tengeri szél kellemesen söpört végig a parton. Légies ujjaival fodrokat rajzolt a homokba, hogy aztán egy szeszélyes mozdulattal a sós víz nyelveivel tüntesse el őket. A nap már rég lebukott a horizont mögött és a perzselő hőség lassan európai ember számára is élvezető meleggé változott át.

Nehéz volt belegondolni, hogy mindennek ellenére, vagy talán pont így, de jócskán benne járunk, sőt, már hamarosan ki is evickélünk a decemberből. Odahaza ilyen időjárás láttán szerintem már a legszkeptikusabbak is eszüket vesztenék a globális felmelegedés károgása és a kollektív hisztéria miatt. Az ironikus persze az, hogy az itteniek meg arra reagálnának így, ha ilyenkor akárcsak egy pihe hó is esne. Mi több, az már inkább a világvége első jele lenne a tíz fok alá esett hőmérséklet után. De ez nem csak a decemberre igaz, hanem az egész évre. Beleértve az itteni telet, a július-augusztusi időszakot is.

Mert hát a déli félgömbön így megy. Pláne, ha az ember megközelíti az Egyenlítőt és igazából az évszakok között csak az a különbség, hogy a tikkasztó hőségtől fullad meg, vagy a véget nem érő esőtől.

De hát a brazilok így szeretik. Még ha ők is előnyben részesítik a kevésbé égetően forró időszakokat. Amit mi sem szemléltetett jobban, mint az a sokadalom, ami a világ legnagyobb strandján összesereglett, még napnyugta után is. A Copacabana megtelt a homokba tűzött fáklyák és különböző mesterséges fényforrások bűvkörében szórakozó emberekkel.

Igaz, a mai különleges nap volt, de a helyieket ez nem sokban látszott izgatni. Végre nem kellett amiatt aggódni, hogy pár perc, erősebb embereknek pár óra alatt túlsütött grillcsirkévé aszalódnak a szikrázó napon, úgyhogy gátlások nélkül folyt a buli, tombolt a zene. Mindenki jól érezte magát.

Ilyenkor érzi meg az ember igazán, milyen a Copacabana-hangulat. Ahogy lassan végigsétáltam a napközben beszívott hőt még mindig kifelé sugárzó homokon, mintha egy soha véget nem érő fesztivál gigantikus gyűrűjébe slattyogtam volna befelé. És csak még beljebb, még beljebb és még beljebb. Elvégre ez a strand, méreteit tekintve, még egy miniállamnak is elmenne. A nap mint nap itt megforduló tömegek létszámát tekintve meg aztán pláne. És az emberek csak jönnek és jönnek, élvezni a fergeteges, világraszóló bulikat, miközben levetkőznek mindent, ami a hétköznapokban köti őket.

Ironikus, hogy mindennek a színtere pont a Copacabana strand. Ugyanis, kevesen tudják, hogy ez a hely nem épp eredeti névválasztás terén. A partszakasz ugyanis a nevét a szomszédban álló erődről kapta, amit viszont egy bolíviai tóban található félszigetről kereszteltek el. Arról a félszigetről, ami a Latin-Amerika-szerte híres copacabanai szűz zarándokhelye.

Kíváncsi lennék, hogy a régi korok jámbor hívei mit szólnának ehhez a lüktető tomboláshoz. Talán a megtestesült pokolnak titulálnák azt, ami a mai ember számára a földre szállt mennyország fedetlen testekkel, könnyűvérű lányokkal, sok alkohollal, focival és mindennel, amire csak az ember vágyik.

De hát, a korok változnak, vontam képzeletben vállat, miközben ismét végighordoztam tekintetem a sós víz óceánja mellett a végtelenségbe tetszően nyújtózó homoktengeren, amiben csak úgy tobzódtak a zsákmány helyett élvezeteket hajszoló embercápák.

Merengésre azonban nem sok időm maradt, mielőtt a következő pillanatban egy súlyos test a nyakamba vetette magát.

- Fiesta! - kacagta a fülembe egy ismerős hang, én pedig nem tudtam megállni, hogy azonnal el ne mosolyodjak.

- Dinka vagy, ugye tudsz róla? - nevettem.

- Dinka? Talán afrikai törzsi lánynak nézek ki? Kikérem magamnak, én chilei vagyok - kacagott Fernanda, miközben lemászott a hátamról, magára vonva felvont szemöldökű pillantásom.

- Nincs több National Geographic egy ideig, oké? - dorgáltam játékosan.

- Minek is kellene? Itt van nekem egy élő lexikon is - bökött oldalba.

- Kapd be, jó?

- Oké! Hol kezdjem? - kacagott tovább és gyengéden meghúzogatta bikinialsóm peremét. - Bár így, túlöltözve, nem sok esélyem van rá.

- Túlöltözve? - csodálkoztam. - Miről beszélsz?

Értetlenül végignéztem a még otthon vásárolt, nem épp a legújabb divat szerinti, de a Balaton mellett, vagy épp az Adriánál valószínűleg a legkisebb feltűnést sem keltő bikinimen. Igaz, kihívósága miatt se, de konzervatívsága miatt még kevésbé lett volna az.

- Ez az - bökött felém vidáman Fernanda. - Errefelé ez a divat - intett végig magán. És helytálló a kifejezés, hogy magán, mert azon a kevéske ruhán, amit magára húzott, nehezen tudott volna. Ha az összes magára aggatott anyagot egybe varrtuk volna, az is elfért volna a kezem alatt. Igaz, hogy nekem nő létemre kifejezetten nagy a kezem, de azért ennyire mégsem...

- Én ilyesmit fel nem vennék... - motyogtam és éreztem, hogy már vörösödik a fülem töve, ahogy elképzeltem magam barátnőm még fürdőruhának is alig nevezhető szerelésében, amiben gyakorlatilag csak annyi anyag volt, hogy a legfontosabb testtájakat eltakarja és hogy jusson pár zsinegre is, amik ezeket a "takaró"-darabokat a helyükön tartják. Gyakorlatilag több volt rajta az utóbbiakból, mint a szűken vett bikiniből. Nem hiába nevezte a helyi szleng ezt a viseletet fogselyemnek.

Fernanda sportos alkatán persze nyálfakasztóan és áll-leejtősen jól állt, de én valószínűleg elbújtam volna szégyenemben, ha ezt kellett volna felvennem. Nem mintha nem találtam volna elég embert, aki kapva kapott volna az alkalmon, hogy megnézzen benne, de... az mégse én lennék.

- Sebaj - rántott vissza ismét Fernanda vidáman csilingelő hangja a valóságba. - Legalább több figyelem marad nekem.

Mire ismét teljesen oda tudtam koncentrálni, már csak követni tudtam pillantását, ahogy eltekintett a vállam felett.

Igaza is lehetett, bár az szinte már általános igazság, hogy a nők ruhájának mennyisége fordítottan arányos az általuk vonzott férfitekintetekkel. Ezt pedig tökéletesen példázta az a csapatnyi srác, akik egy kőhajításnyira tőlünk helyi stílusban fociztak. Pontosabban, egy focilabdát passzolgattak, úgy igyekezve, hogy ez soha ne érjen földet.

Persze ez önmagában se túl egyszerű mutatvány, hát még ha közben minden harmadik másodpercben felénk, és nyilvánvalóan elsősorban Fernanda felé pislogtak. A figyelemmegosztásnak pedig meg is lett az eredménye, amikor a hozzánk legközelebb álló srác, a nyakát túl sokat tekergetve a koncentráció két tárgya között, elvétette a ritmust, a labda pedig vidáman ugrándozott a homok egyenlőtlenségein tova, egyenesen felénk.

Én persze vagyok olyan átkozottul jószívű, hogy azonnal lendültem, mozdítva a lábam, hogy visszaküldjem feléjük a golyóbist. Aminek meg is lett az eredménye. Igaz, az átlagosnál jobban szeretem a focit, és nem is vagyok különösebben tehetségtelen benne, de ahhoz még mindig épp eléggé, hogy hülyét csináljak magamból, ahogy a felém guruló labdába rúgva egy nagyot, az egy perdülést követően pont hogy lelassult, én meg, megkapva az elvesző mozgási energiát, egyensúlyomat vesztve hátraszédültem a homokba.

- Nem lenne belőled jó brazil, csajszi - csatlakozott Fernanda is a levegőt megtöltő kuncogásáradathoz, miközben odalépett hozzám, hogy felsegítsen. Majd, amíg én lesöpörtem magamról a bőrömhöz tapadt homokot, egy laza mozdulattal a labda alá csúsztatta lábfejét, hogy a levegőbe lendítse, majd a másik lába már ostorszerűen csapódott is bele, szinte mértani pontosságú ívben küldve azt egyenesen a legközelebbi srác lábfejére.

Az ő jutalma ebből kifolyólag, az általam kiérdemelt kuncogással ellentétben, elismerő füttyentéssorozat volt.

- Nem szégyellem, hogy nem vagyok egy labdazsonglőr - vontam meg végül a vállam. - És ha a brazilság az ilyesmikkel jár együtt - akasztottam ujjam a bikini-alsónak csúfolt zsinórkötegébe, hogy enyhén megrántsam, majd engedjem csípősen visszacsapódni bőrére -, akkor nem is kérek belőle.

- Hé! - sikkantott fel vidáman a madzag csípős csattanásától.

Én csak vállat vontam, mire ő kacagva a karomba bokszolt.

- Még szerencséd, hogy nem ezért szeretünk.

- Miért a többesszám? - vontam fel a szemöldököm.

- Én se, de ők se - intett állával a hátam mögé.

Ahogy megfordultam, rögtön meg is pillantottam a nem messze ácsorgó lánycsapatot, akik, Fernandáéhoz hasonló stílusú bikiniben ácsorogva, halk kuncogások közepette pillantgattak felénk. Bár, az egyértelmű biológiai determinációk ellenére, nem vagyok a női nem nagy ismerője, azt én is egyből leszűrtem, hogy ez a vidulás csak kisebb részt a bénázásom következménye volt. Amit bizonyított az is, hogy amikor felfigyeltek rá, hogy észrevettük őket, amit egy halvány mosollyal is jeleztem, a kuncogás csak még hevesebb lett.

- És B megint indulhat csajozni - csapott gyengéden a hátamra Fernanda.

- Miért kellene indulnom? Hiszen helyben vagyok - pillantottam rá sokat mondóan.

Mielőtt azonban válaszolhatott volna, a strand hangulata szinte egy szempillantás alatt megváltozott.

Nem figyeltem az időt, de a nagy pillanat közeledtét itt képtelenség lett volna eltéveszteni. A tömeg ugyanis szinte óraműpontossággal kórusszerű visszaszámlálásba kezdett, ahogy közeledett az éjfél:

- Öt... négy... három... kettő... egy...

A strand mintha egy csapásra felrobbant volna az örömujjongástól. Ehhez pedig egy pillanat múlva egy talán még hangosabb robaj is társult, ahogy a látóhatárt megtöltötték a sisteregve magasba szökő csíkok, melyek a következő pillanatban színes fémdurranásokká pattantak szét.

A Copacabana strandon minden évben megrendezett újévi tűzijáték a legnagyobb a világon. Ezt pedig, a helyszínen állva, eszem ágában sem lett volna vitatni, ahogy szinte az egész homoktengert beragyogta a fényáradat.

Mosolyogva Fernanda felé fordultam, akinek a szemében még mindig ott csillogott a kérdő él az előző megjegyzésem nyomán. Válaszadás helyett viszont csak átkaroltam a derekát, hogy magamhoz húzzam és mosolyogva szemeibe nézem.

- Boldog Új Évet! - Csak ennyit mondtam. Majd még hozzá tettem: - És ez hozzon szerencsét!

Azzal, miközben még mindig magamon éreztem a vihorászó helyi lányok pillantását, szenvedélyesen megcsókoltam a karjaimba simuló barátnőmet.

********************************************************************

Ha tetszett, olvasd el B tavaly szilveszteri kalandját is, itt: Szilveszter

Szörflecke

B-vel a föld körül

B-matek:
B + szörftanulás + egy csinos oktató = önfeledt szórakozás

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) is.

******************************************************************************

A szél heves lendülettel söpört végig a tengeren. Mintha csak Aelous az Égei-tengernek pont ezt a csücskét használta volna gyakorlótérnek. A viharos légtömeg napokon keresztül, soha nem lanyhuló intenzitással áramlott. A helyiek azonban megbékéltek a szélkirállyal, és azok a turisták sem jártak épp rosszul akiket nem zavar a folyamatos légmozgás.

Bár én nem vagyok éppen oda a szélért, de ha cserébe megszabadulhatok a sokszor az ilyen helyeket elárasztó tömeg fullasztó szorításától, ezer örömmel keblemre ölelem. Karpathosban pedig e-téren nem kellett csalódnom.

A magyar fül számára furán csengő nevével a kis sziget valóban mintha egy kis darabnyi, tengerbe vetett Kárpátokként nyújtózott volna el hosszú szalagként az Égei-tenger peremén. Nincs innen messze se Kréta, se Rodosz, mégis, a Dodekanészosz-szigetcsoport második legnagyobb tagján, valószínűleg épp a szél, na meg az anélkül elviselhetetlen nyári forróság miatt, alig vannak turisták.

Én persze ennek csak örültem, miközben egy nyaralóhelyen elvárható legnagyobb nyugalommal szemléltem a szigeten végignyúló, magasba szökő mészkő-hegyeket. Ez a kis földdarab kisebb területű, mint Budapest, legmagasabb csúcsa mégis jóval a Kékes-tető fölé nyúlik. Úgy tűnik, mi magyarok nem jártunk túl jól, ha magassági rekordok döntögetésére vágyakoznánk.

- Hé, álmodozó!

A vidáman kacagó női hang felé fordultam, pont későn ahhoz, hogy visszatartsam az ülő alkalmatosságom gyanánt szolgáló szörfdeszka peremét megragadó kezeket. És mire észbe kaptam, már csobbantam is bele a sós tengervízbe, még hangosabb, gyöngyöző kacaj kíséretében.

Halként tátogva emeltem ki a fejem a víztükör felé és megráztam a fejem, hogy hosszú, ázott tincseimet kisöpörjem az arcomból.

- Nem vagy vicces, Fernanda.

- Most mi a baj? - nevetett tovább barátnőm. Barna szemei épp úgy csillogtak a vidámságtól, mint napbarnított tónusú bőrén a vízcseppek. - Te akartál megtanulni szörfözni, chicka. Akkor ne álmodozz közben.

Zsémbesen fújtam egyet. Már kezdtem megbánni, hogy felvetettem ilyesmit ennek a sportőrült energiabombának. Ha rajta múlna, semmit nem látnék a szigetből, mert látástól mikulásig csak a habokat szelnénk. Pontosabban ő szelné, én meg félpercenként beleborulnék. És még arra sem hivatkozhatok soha, hogy az idő nem megfelelő, mert ha van valami, ami Karpathoson állandó, az a sebes szél. Az embernek pedig nem kell mást találnia, csak egy megfelelő partszakaszt.

Az Afiaftis-félszigetet pedig mintha csak erre találták volna ki az óhellén istenek. Bár, a szigetet valaha benépesítő minosziak valószínűleg a hajózás megkönnyítését írták volna az olymposik számlájára, amihez még hozzá jöttek a sziget közelében elhúzó sebes tengeráramlások is, de a vitorlás tengerjárók korának leáldozta után a szörfösök már sokkal jobban örültek a sok kis, kedvező környezetet biztosító öbölben játszadozó szélnek.

Most is több tucatnyian szelték a habokat. Bár többségük, döntő többségük, vagy talán mind jobba tolta az ipart, mint én. Bár persze ez nem nagy teljesítmény, tekintve, hogy először próbálkozom.

- Hahó! Föld hívja B-t - fröcsköl te Fernanda, és a levegőt ismét megtöltötte vidám kacaja. - Most nézelődünk vagy szörfözünk?

Mindkettő, akartam mondani, de inkább nem hergeltem tovább, hanem hagytam, hogy jó rabszolgahajcsárként ismét felhajszoljon a deszkára. Bár tudtam, tízezer az egyhez, hogy most se maradok fenn tovább, mint az előbb, de mégis csak én akartam megtanulni, és, nem utolsó szemlontként, sosem mulasztottam volna el Fernanda közvetlen jellemének segítségnyújtását. Kellemesen megborzongtam, amikor néha bíztatóan a bokámhoz ért.

Talán épp ez volt az oka, hogy most is, mint mindig, ismét a vízben kötöttem ki.

- Hé, B! - nevetett latin barátnőm. - Tudod, a szörf lényege az, hogy minél tovább fennmaradj, nem az, hogy minél hamarabb leess.

- Tényleg? Nem mondod - tettettem meglepetést, mire ismét kuncogni kezdett. - Ha ennyire tudod, mutasd is meg!

Persze csipkelődésem mögött sokkal több volt a hátsó szándék, mint az oktatói példamutatás igénylése. Akkor lettem volna meglepődve, ha Fernandának gondot okoz felpattanni a deszkára és könnyedén végigszántani a hullámokat. Azt is gyanítottam, nem először jár itt. Az Afiartis-félsziget ad otthont ugyanis, pont kedvező földrajzi tulajdonságai miatt, a gyorsszörfösök világkupájanak. Ha áttanulmányoznám az indulók névsorát, biztosra vettem, hogy megtalálnám Fernanda nevét is.

Úgyhogy nem lepett meg, amikor légies könnyedséggel felpattant a sportszerre, hogy úgy szelidítse meg, mint egy kezes kancát. Én biztosra vehetem, hogy soha nem tudok majd ilyen szintet elérni. A karcsú test látványa, amit épp csak a falatnyi bikini takart, az izmokon könnyeden megfeszülő, csillogó bőr és a szélben lengő hosszú, hollófekete haj látványa azonban mindenért kárpótolt.

- Látod? Így kell ezt - állt meg végül előttem mosolyogva.

- Kapd be, jó? - ragadtam meg most én a deszka peremét, hogy beborítsam őt a vízbe. Édes a bosszú.

- Oké - kacagott már rögtön, amint feje kirobbant a víz alól. - Ezer örömmel bekapom, amint utánam csinálod - lökdösött fel a deszkára.

- Hé, hé, hé! - nevettem. - Csak nem hiszed, hogy ezt csak ilyen könnyedén utánad csinálom? - Közben azonban, a lágy érintések hatására, engedelmesen átvetettem lábam a szörfdeszkán.

- Miért? Egyszerű az egész, mint az egyszer egy.

- Na jó, most már tényleg bekaphatod - rúgtam egy kevés vízet az arcába.

- Ha így folytatod, még a végén meg is teszem - csilingelte.

- Igazán? Na gyerünk - fröcsköltem le ismét, amit most már rögtön viszonzott is.

Hamar belefeledkeztünk egymás ugratásába, amiből végül egy mellettünk megálló szörf és egy öblös hang rántott ki.

- Látom, jól szórakoznak a hölgyek - villantotta ránk fehér fogsorát és izmos felsőtest és egy olyan gondosan hátranyalt szőke hajkorona tulajdonosa, ami nem lehetett pusztán a víz eredménye. - Esetleg nyújthatok segítő kezet, ha nem boldogulnak. Van gyakorlatom a szörfoktatásban.

A fickó nyilvánvalóan nem volt görög. Valószínűleg ő is valamilyen itt targandó versenyre edzett. A széles mosolyából áradó magabiztosság is ezt sugározta.

- Ööö... köszönjük, de elboldogulunk - viszonoztam félszegen a mosolyát. Nem tagadom, megnyerő külsejű példány volt. Simán elment volna egy modern Adonisznak is, de sosem volt bírtam a nyomulós embereket. Talán mert én egyáltalán nem vagyok az és túl nagy lenne a kontraszt.

Persze, pont ebből fakadóan, nem árt, ha tud kezdeményezni az, aki akar tőlem valamit, de ezt nagyon könnyedén túlzásba lehet vinni. Ez az alak pedig meg se kellett hogy szólaljon, csábos mosolyával máris hátrányból indult.

- Ugyan, hölgyeim! Nem kell szégyenlősködni - flörtölt tovább. - Biztos vagyok benne, hogy elkél néhány jó tanács - kacsintott.

Na tessék! A legrosszabb fajta. Akit még lerázni sem lehet. Én meg nem vagyok az a típus, aki elküldené a fenébe úgy, hogy köpni-nyelni ne tudjon. Pedig most hasznomra válna. Fernanda viszont szerencsére gyorsabban kapcsolt. Egy könnyed mozdulattal fellendült mögém a deszkára és átölelte a derekamat.

- A világért se akarlak lelombozni, de a hölgynek már van edzője. - Azzal gyengéden megcsókolta az arcomat. Egész testem beleborzongokk karjai és puha ajkai érintésébe. A szikrázó erotika pedig Majom Jani figyelmét sem kerülte el. Azonnal lehervadt az önelégült vigyor az arcáról. Köpni-nyelni nem tudott, végül horkantott egyet és az orra alatt mormogva elfordult, hogy a part felé vegye az irányt.

- Ezt jól lerendezted, Drágám - ugrattam Fernandát, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót.

- Valóban, Drágám - nevetett ismét. - De most már dologra!

Gyengéden megcsípte a fenekem, miközben visszaugrott a vízbe.

- Hé! Rabszolga-hajcsár! - játszottam a durcás kislányt.

- Ne pofázz, inkább dolgozz! - kacagott.

Én se tudtam sokáig visszatartani a mosolyom, hogy aztán ismét, szó nélkül felálljak a deszkára, és pár pillanat múlva újból a szikrázó kék vízben kössek ki.

******************************************************************

Ha tetszett, nyaralj B-vel más görög szigeteken is!

A nyugalom szigete

Gyönyörök szigete

Nemzetközi vadnyugat

B-vel a föld körül

Sokasodnak az örömök, ha B már nem is csak egy csinos lánnyal kerül össze. Pláne ha még beöltözősdit is játszanak.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) és Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

******************************************************************************

- Végeztetek már? Lassan lemegy a nap - zsörtölődtem az ajtó előtt toporogva.

- Nyugalom, chica! - hallatszott bentről Fernanda csilingelő nevetése. - A jó külsőhöz idő kell.

- Ezt mintha egy plázacica mondta volna - húztam el a szám, mire ő ismét csak felkacagott odabent.

Sose voltam az az öltözködős fajta. És, bár ez nő létemre szinte már szentségtörés, vásárolni sem szeretek egyáltalán. És ha már a kettő együtt jár, ruhapróba és társai, akkor teljesen elvesztem. És egyáltalán nem a jó értelemben. Pedig én még azt hittem, ha van olyan hely a világon, ahol az öltözék számít valamit, de nem kell órákig pimpőcködni, akkor ez az. Hát tévedtem.

Ahogy végignéztem a boltíves veranda előtt nyújtózó úton, mintha bő száz évet repültem volna vissza az időben. Az angolszász kultúrában valahogy benne van ez a fajta múltidézés. A britek Trafalgart és Hastingset játszák újra, lovagi tornákat rendeznek, az ausztrálok az ódivatú angol bálokat gondolják újra, itt, Amerikában meg a polgárháborús emlékcsaták vannak divatban, na meg az olyan vadnyugati városkák, mint ez itt.

És, meg kell hagyni, kiváló munkát végeztek. A rendszeres tatarozás és karban tartás következtében ez a préri közepi kis egyutcás városka pontosan ugyanolyan, mint a tizenkilencedik század alkonyán. Leszámítva az olyan modern alkalmatosságokat, mint a vízöblítéses wécé és a kólaautomata, ami nélkül a mai amerikai nem tud élni, de ezeket is ízlésesen elkendőzték azok elöl, akik nem pont azt keresik. A poros utca, az itt-ott kikötött lovak, a közeli ivó zajai viszont tökéletesen olyan hangulatot idéztek, hogy az ember már azt várta, mikor vágtat be a képbe a maszkos Dalton-banda, vagy Billy a kölyök és társaik.

Az emberek pedig élvezték, hogy beolvadhatnak ebbe az idillbe. Mindenfelé cowboyok mászkáltak, elegáns urak, karjukon fodros ruhába öltözött hölgyeket vezetve. Nem messze egy sheriffnek öltözött fickó szunyókált karosszékében, a kocsma előtt pedig néha, valószínűleg fizetett statiszták, rögtönzött verekedést és pisztolypárbajt is csaptak. Persze nem bűzlött minden a lótrágyától, befedve a vastag porral és piszokkal, ahogy annak idején, elvégre adni kell a köztisztaságra, de, gondoltam én, ez az a hely, ahol az ember magára dob valami ódivatú rongyot, és már rendben is van. De Fernanda bebizonyította, tévedtem.

Mélázásomból a fa ajtó csapódása térített magamhoz, és ahogy arra fordultam, szembe is találtam magam barátnőm mosolygó, barna arcával.

Fura ezt pont a magamfajta szájából hallani, de sosem értettem a nőket. Hogy lehet fél órát elszöszölni azon, hogy az ember utána szakadtan és ápolatlanul nézzen ki? Még akkor is, ha pont ez a cél. Fernanda viszont tökéletesen teljesítette a feladatot. Mind az időkeretet, mind a végeredményt tekintve. Bár arca most is ugyanolyan csinos volt és barna hajzuhataga ugyanolyan igézően omlott vállaira, a fejébe nyomott, széles karimájú kalappal, bő nadrágjával, sarkantyús csizmájával, piszkosnak ható ingével, mellényével és kopott barna kabátjával mintha csak egy western filmből lépett volna elő. Még az övén is ott lógott a hetykén tokjába akasztott, természetesen működésképtelen revolver.

- Ejha! - füttyentettem. - Pedig már lassan, minden meggyőződésem ellenére, kezdtem azt hinni, csak festett barna vagy, és most kiéled a valódi, szőke cicababa éned - nevettem, széles mosolyt csalva az ő arcára is.

- Hékás! - kiáltott fel egy hang az ajtó felől. - Mázlid van, hogy olyan jó a segged és amúgy sem vagyok sértődős fajta, mert ezt most nagyon magamra vehetném.

Mindketten arra fordultunk, hogy szembe találjuk magunkat a tejfelszőke haj keretezte fehér arc közepén ülő, mosolygó kék szempárral.

- Hinnye! - igyekeztem bugris cowboyos hangszínt megütni. - Te aztán jól kitettél magadért, babám. Helyre lánykák teremnek ottan a zokon a ruszki pusztákon, látom én.

Katyerina vidáman felnevetett és leemelte homokszínű kalapját, hogy teátrálisan meghajoljon. Aztán kiegyenesedett és ismét fejébe nyomta a tökfödőtt, tökéletes rálátást engedve szerelésére. Fernandánál sokkal elegánsabbra vette a figurát, és amúgy is, erősen kétlem, hogy túl sok magas, vékony, szőke, kék szemű bombázó szaladgált volna a fénykorát élő vadnyugaton. Azonban mégis, élére vasalt világos nadrágjában és kabátjában, tiszta fehér ingében és a vállára akasztott, szintén csak formájában hosszúcsövű puskára emlékeztető alkalmatossággal gond nélkül elhittem volna róla, hogy mondjuk egy nagybirtokos marhatulajdonos szabadszellemű lánykája.

- Jól festesz - kacsintott Fernandára.

- Te is. Vagy mondjam azt, hogy csini vagy? - imitálta a kaliforniai tinilányok stílusát.

- Hé, hé! - nevetett Katyerina. - Ne kezd már te is!

Érdekes volt elnézni ahogy ez a két, egymástól merőben különböző lány, akiket ráadásul legalább annyira különböző körülmények között ismertem meg, együtt nevetgél és viccelődik.

- Na és te, B? - nézett rám Fernanda. - Hol a te jelmezed?

- Mindjárt beöltözök - válaszoltam. - Csak meg akartam várni amíg egyesek - néztem jelentőségteljesen egyikükről másikukra - végeznek a pimpőcködéssel.

- Kapd be, jó? - ütött orosz barátnőm gyengéden előbb emlegetett hátsó felemre, miközben besétáltam a fülkébe.

Gondoltam rá, vissza adom a kölcsönt, és én is ellébecolok egy ideig odabent, de valószínű, annyi idő alatt már magam is halálra unnám magam. Azonban, úgy tűnt, nekik nemigen maradt idejük unatkozni. Alig hogy becsuktam magam mögött az ajtót, nehéz csizmák dobogását hallottam a veranda deszkáin.

- Adj isten a szép hölgyeknek! - rikkantott egy férfi hang. Nem tudtam eldönteni, a vérében van a taplóság, vagy csak ilyen jól játsza a tanulatlan, szoknyavadász cowboyt. - Lenne kedve kiskegyeteknek kilovagolni kissé paripám hátán megszemlélni a gulyát?

Halkan kuncogtam és somolyogtam magamban. Szóval ez lenne a bélyeggyűjtemény ala Vadnyugat? Erősen kétlem, ha van is itt valahol egy-kettőnél több szarvasmarha, a lányok, akik belemennek a játékba, túl sokat látnának belőlük emberünk meztelen testének takarásában.

Ezt azonban Katyerina is nyilván nagyon jól érzékelte, és sejtette, sokkal többre megy itt a nyelvet nem beszélő orosz fruskával, mint a jó szóval.

- Elnézést, mister! - csendült is fel azonnal az erős orosz akcentus. - De ez a gyévuska már foglalt.

Nem hallatszott több szó, a vékony falon áthallatszó halk dobogásból és emberünk meglepett nyögéséből bárki kikövetkeztethette az eseményeket. Pláne ismerve Katyerina, orosz létére meglehetősen forró vérmérsékletét.

Majdnem hangosan felnevettem, miközben sebesen magamra öltöttem én is cowboy-szerelésem. Mire kiléptem az ajtón, a fickónak már hűlt helye sem volt. Katyerina viszont még mindig ott állt, kívülről a falhoz szorítva Fernandát, ajkaik pedig mohón egymásra tapadtak.

- Khm - köszörültem meg a torkom. - Csak egy percre hagylak magatokra titeket és máris elszabadulnak a hormonok?

- Nem nézni rám - játszotta a mentegetőzést Katyerina, továbbra is ugyanannyira mímelt akcentusával. Széles mosolya és csillogó szemei azonban elárulták. - Én menteni meg helyzet, hogy pasi zaklatni túlságosan gyévuska. Nem tehetni róla, hogy ragadni el hév.

- Te hülye vagy! - kacagott Fernanda és gyengéden belemarkolt a szőke lány fenekébe, aki így már annyira sem tudta visszatartani a nevetést.

Én meg csak kuncogva csóváltam a fejem. Mégis mit vártam, ha két ilyen lány összekerül? Jó kis társaságot alkottunk mi hárman. A tüzes latin chica, a Kínából szalajtott orosz gyévuska és egy túlméretes magyar lány cowboybőrben. Kész a túlfűtött nemzetközi vadnyugati komédia. Szigorúan nagykorúaknak.

Sziklaugrás

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) is.

******************************************************************************

Hajónk komótosan ringatózott a tűző nap fényétől szikrázó tengeren. A hőséget csak az üde tengeri szellő enyhítette, ahogy végigsöpört a felszín felett, bele-belekapott vitorlánkba és a hozzám hasonlóan hosszabb hajú egyének loboncába, majd megtört a víztükör alól magasba törő mészkőmeredélyeken. A zegzugos, fjordszerű öblökkel tagolt partvonal a szinte átmeneti nélkül előágaskodó sziklákkal már-már olyan hatást keltett, mint egy szövevényes öböl inverze. Mintha csak egy játékos kedvű istenség fordította volna itt ki a világot, magassá téve, ami eddig mély volt, szárazulattá a vizet és vízzé a szárazföldet. A távolban elaraszoló hajómonstrumok sziluettje pedig csak még tovább színezte a képet, szinte egyedüli elemként mutatva, mégsem vagyunk annyira az Isten háta mögött.

Persze örömmel konstatálhattuk, hogy a horizonton mindig többesével feltűnő úszó gigászok csupán csak kőolajat szállítanak. Nem mintha ez nem lett volna elég a világ pénzéhes fejesei számára, vagy esetleges nemléte nem lett volna elég, hogy káoszba döntse a fél planétát, de még mindig jobb, mintha a távolban elhaladó kolosszusok vadászgépeket szállítottak volna, hogy a világon felhasználásra kerülő olaj nagyobbik része itt egyáltalán áthaladhasson. Mint ahogy az nem régiben majdnem meg is történt. A baj persze nem itt volt, a már-már irracionálisan a magasba törő sziklák vidékén, hanem odaát, a beszűkülő tenger túloldalán, Iránban. Ideát, a Hormuzi-szoros túloldalán, az Ománi Szultanátus eldugott kis exklávéjában, viszont ebből semmit sem lehetett érezni. Hiába feküdt a föld egyik legforgalmasabb vízi kereskedelmi útját jelentő szoros egyik oldalán, Muszandam és az azonos nevű, absztrakt formájú félsziget mintha csak egy mindenki által elfeledett, egzotikus paradicsom lett volna.

Nem mintha ez minket egy cseppet is zavart volna. Ha nem sejlettek volna fel a tankerhajók a messzeségben, még úgy is érezhettük volna, mintha egyedül lennénk, és csak a miénk lenne az összes égbe nyúló mészkőfal. Hiszen ezért jöttünk ide. A többiek legalábbis, mert én már azt is csak elborzadva tudtam figyelni, ahogy Fernanda, mindenfajta rögzítés vagy biztonsági kötél nélkül, úgy kapaszkodik fel egy meredek, inkább kifelé mint befelé dőlő sziklán, mint pók a falon.

Nem is csodálkoztam a helyiek elképedésén, amikor a szárazföld felől megközelítettük Ománnak ezt az északkeleti kis zugát, megálltunk egy kicsit az egyik helyi faluban. A nehezen járható terepet és az egyáltalán nem egyenletes futású partvonalat látva kétségem se volt afelől, miért nevezhették ezt a vidéket, és a Muszandamot Omán törzsterületétől elzáró Egyesült Arab Emírségek egy részét még pár évszázada is Kalózpartnak. A Hormuzi-szoros nyilván az olaj jelentőségének megnövekedése előtt is fontos hajózási útvonal volt, ami vonzza a banditákat, és ha van a világon olyan hely, ahol egy kalózbanda el tud tűnni üldözői elől, akkor a Muszandam-félsziget az. A ma itt élők viszont, ha leszármazottai voltak egyáltalán az egykori tengeri rablóknak, cseppet sem emlékeztettek rájuk. Igaz, az Arab-félsziget környező lakóira sem. Békés és barátságos perzsa pásztorok voltak, akik sok tekintetben mintha megrekedtek volna a kora középkorban, amikor valószínűleg erre a vidékre érkeztek.

Ezt mutatta megrökönyödésük is, amikor meglátták nyughatatlan társaimat, amint a számukra nyilván járhatatlannak ítélt sziklafalakon igyekeznek felfelé. Néha még a boszorkány szót is hallottam suttogni. Még ott, a hajón is elmosolyodtam ezen. Na nem a helyiek tudatlanságán és babonásságán. Épp ellenkezőleg, pont azon, milyen kifejezőek voltak szavaik. Én sem találtam volna jobbat, ahogy néztem a sebesen fölfelé igyekvő Fernandát. Mintha csak a belé szorult végtelen energia hajtotta volna előre és tartotta volna meg a számomra teljesen síknak tűnő sziklafalon.

Bár engem a frász kerülgetett volna már attól is, ha felmerül, nekem is fel kellene másznom oda, és hazudnék, ha azt mondanám, őt nem féltettem, de tudtam, milyen makacs. És a makacsságánál már csak kitartása és talpraesettsége volt nagyobb. Így inkább lenyugtattam magam és élveztem a látványt. Mert volt is abban mit élvezni. Mert kevés szebb van annál, ha az ember lánya egy gyönyörű, alig sortba, trikóba és gumicipőbe öltözött tüneményt csodálhat, amint az, az árgus szemekkel mit sem törődve, megfeszíti izzadtságtól csillogó barna bőre alatt megbúvó erős izmait és löki magát előre. Lófarokba fogott fekete haja a hátát verdeste, miközben néha meg-megállt egy pillanatra, hogy egy lélegzetvételnyi levegőhöz jusson.

Már csak ezért a látványért is megérte ide jönni, még ha nekem sohasem lesz elég vér a pucámban még ahhoz se, hogy egyáltalán megpróbálkozzak a mászással.

- Nem nehéz - bizonygatták. - A mészkő tele van repedésekkel, mélyedésekkel, üregekkel. Több kapaszkodót is találsz, mint amennyi elég.

Én erre csak bólogattam és bugyután mosolyogtam, míg végül fel nem adták. Most meg itt maradtam lenn és figyeltem, ahogy Fernanda tör a magasba helyettem is.

Aggodalmam pedig nem volt teljesen alaptalan, ahogy figyeltem, hogy barátnőm végül csak kifogy abból a "több mint elég" kapaszkodóból. Pár perc után már nem maradt neki más, mint hogy elengedje a sziklafalat, és kitárt karokkal, mindenét elengedve zuhanjon bele az alant hullámzó tengerbe. A sziklafal a felszín alatt ugyanúgy folytatódott, mint felette, így a legnagyobb problémát a becsapódás ereje jelentette a mély víz felszínén. Persze így se volt veszélytelen, elvégre mindenhol előfordulhatnak víz alatti sziklák. De kockázat nélkül nincs siker, mondogatta Fernanda.

Én mindenesetre már csak ezért se vállaltam volna soha a biztosító kötél nélküli mászást, és akkor is megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor Fernanda végül feltűnt a víz alól és társaink besegítették őt a hajóba.

- Pedig már olyan közel volt a csúcs! - zihálta, miközben elterült a fedélzeten.

- Ilyen az élet - mosolyogtam rá vidáman, amitől szép arcára undok grimasz ült ki, összevonta szemöldökét és rám villantotta barna szemeit, majd, ugyanolyan gyorsan ki is simultak vonásai, miközben egy nagy lendülettel felült.

- De nem fog ki rajtam - mondta eltökélten.

- Na, na! Ne olyan gyorsan! - érintettem meg gyengéden a vállát. - Azért pihenj is egy kicsit!

- Majd pihenek a föld alatt - mosolygott rám vidáman.

- Ez nem vicces - vontam össze most én a szemöldököm.

- Jó, jó! Bocsi! - emelte fel védekezően a kezeit.

- Amúgy meg - mosolyodtam el, igyekezve oldani a légkört -, ne használd el minden energiádat! Kelleni fog éjszakára is az ágyba.

- Várod már, mi? - nevetett fel vidáman, majd gyorsan megpuszilta a számat. - De előtte van még egy kis dolgom. - Azzal, még mielőtt bármit is reagálhattam volna, ismét bevetette magát a vízbe és a sziklafal felé tempózott, hogy újból nekivágjon a mászásnak.

Halkan kuncogva csóváltam a fejem és csak némán figyeltem tovább erőfeszítéseit, gyönyörködve a látványban.