Lakodalom van a panzióban 5. fejezet - Nem is néztél hátra?

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Lakodalom van a panzióban 1. fejezet - Esküvői dekoráció
Közvetlen előzmény: Lakodalom van a panzióban 4. fejezet - Megmutatod?

*****************************************************************

Sándor visszabújt a kígyóbőrre emlékeztető sárga-fekete alsójába, mely egységcsomagba rendezte a falloszát, ezzel is kihangsúlyozva a méreteket.

Gabriella ismeretlen zsibbadást érzett az altestében, és szerette volna, de a férfi jelenlétében szégyellte megnézni, hogy vajon maradt-e valamiféle nyoma az irgalmatlan farok behatolásának.

– Majd az éjjel folytatjuk – biztatta Sándor –, de felszökhetünk vacsora közben is egy desszertre, ha megkívánjuk. – Megvakarta a tarkóját, majd kaparászni kezdte összepréselt zacskóját is.

Az asszony nem volt ugyan maradéktalanul meggyőződve arról, hogy jó ötlet-e lakodalom helyett szexelni – mert mit szól majd a kiterjedt rokonság –, és abban sem volt biztos, hogy ekkora falloszt akar ismét beengedni, de inkább az „igen” felé hajlott. Bólintott. Miért mondana le róla, amikor régóta nem volt ilyesmiben része? Az biztos, hogy inkább becserélné két kisebbre ezt az óriást, és azokat beosztogatná, hogy jusson minden napra, vagy legalább hetente egyszer…
Sándor, mintha kitalálta volna a gondolatát, nyújtózkodva-ásítva folytatta:

– De hozhatunk fel még egy-két csajt, meg egy-két komát is, ha szeretsz partizni.

– Ne, egyszerre nem akarom!

– Egymásután.

Gabriella a fejét rázta elszántan. Mindenbe azért nem fog belemenni, inkább átköltözik a másik szobába, a fiáékhoz, ellesz ő egy fotelban is, vagy elalszik az ágy mellett…

Kopogtatás hallatszott az ajtón.

Az asszony hamarjában meztelen alsóteste elé kapott egy párnát, a férfi belepillantott a tükörbe, és a sárga-fekete, passzos alsógatya teljes pompájában az ajtóhoz lépett.

– Csak megnézem, kik érkeztek meg eddig – hadarta egy srác, csalódott arckifejezése elárulta, hogy nem ilyen rokonságra számított.

– Jól van, igyál velünk valamit! – invitálta befelé Sándor. – Közben megbeszéljük, ki milyen módon rokon, mert össze-vissza gubancolódtak már azok a szálak. De én valahonnan emlékszem ám rád!

Az asszony az ágyon ülve kétségbeesetten pislogott a szélesre tárt ajtóban toporgó jövevényre, és remélte, hogy az nem fog bejönni. Hangosan felsóhajtott, amikor a szőkésbarna fiú hátralépve, testbeszédével megelőzte az elhárító-szabadkozó mondatot:

– Köszönöm, de akkor sietek is tovább!

*

A szomszédos szobában Edina összébb szedte vaskos combjait, bár legszívesebben megmaradt volna terjengős állapotban, hozzáférhető puncival.

Az ágy mellett Gábor kapkodva öltözködött, úgy érezte, hogy temérdek idő telt el azóta, hogy a lánnyal együtt belépett a panzió szobájába, és az anyja biztosan át fog jönni, mégpedig hamarosan. Elpirult a gondolattól, hogy anyja éppen a lányon pillantaná meg, vagy mozgás közben, amint… Közben ujjongott is magában, mert gyakorlatban is megismerte azt, amiről mindeddig csak képzelődött. Ilyen egyszerű ez? Most értette meg, hogy a haverjai miért tartják fontosabbnak, mint dumálni a téren, és miért rohannak el azonnal, ha egy csaj várja őket… Edinára pislogott, aki leeresztette már a térdeit, de látni engedte húsos punciját. – „Ott jártam az előbb! – fújtatott Gábor egy hatalmasat, egy megelégedettet. – Megbasztam!”

Szinte látta saját magát, ahogy megint rámászik a csajra, amikor váratlanul kopogtatás hallatszott.

„Anya!” – villant az agyába.

Edina hasra fordult, derekára húzta a takarót és nem szólt egy szót sem.

Megint kopogtattak. Ahogy Gábor nyitotta az ajtót, egy fiú feje jelent meg a nyílásban:

– Csak megnézem, kik érkeztek meg eddig… Szia Edina! – kiáltott be az ismerős hangra a takaró alól előbukkanó lánynak.

– Te vagy? Dávidka! A hangod ugyanaz, de nem ismertelek volna fel… – Edina felült, többé-kevésbé megigazgatta dús mellei előtt a takarót. – Erre jó az esküvő, legalább találkoztunk. Adj egy puszit, aztán később majd dumálunk egy jót! – Végigmérte a srácot, amíg az, kikerülve a bambán vigyorgó Gábort, megtette a néhány lépést az ágyig. A lány az arcát nyújtotta Dávidnak, és nyakánál fogva magához húzta volna átölelgetni, ha nem érzi folyton magán Gábor tekintetét. No meg a vékony paplan is lecsúszott volna, ha elereszti, így is eléggé be lehet látni a cicijeihez. – Mikor is találkoztunk? Két éve? Több?

– Másfél… – Dávidnak nehezen jött ki hang a torkán és nehezére esett hátralépni, szorosan a lány előtt maradt, úgy bámulta a bimbókig szabadon hagyott melleket és a combtőig takarómentes lábakat.

– Emlékszel, mennyit beszélgettünk? – nevetett Edina. – Kiöntötted a lelkedet, még az összes csajt is kielemeztük…

– Emlékszem… – nyögte a fiú.

Gábor a háttérből némán figyelte az eseményeket és úgy látta, hogy a lány behúzná az ágyába ezt a Dávid nevűt, ha csak egyedül lennének. Nagy durranással bevágta az ajtót, mintha a huzat tenné, nehogy elfeledkezzenek róla a nagy viszontlátás örömében.

– És a lugasra emlékszel-e?

Dávid bólintott, kissé bizonytalanul, mintha nem tudná pontosan, mire is kell emlékezni a sok-sok élmény közül.

– És arra, amikor megkérdezted, hogy megtanítalak-e… valamire? Azt válaszoltam, hogy várj egy-két éves, és bármelyik csaj örömmel megtanít bármire… Tudod mit? Találkozzunk még az esküvő előtt, és mindent… annyi mindent meg kell beszélnünk… – Edina belezavarodott a mondatba, mert folyton látta a szeme sarkából a meghökkent, sértődött testtartással várakozó Gábort. – Másfél év nagy idő! Mi történt azóta, suli, csajok…? Lezuhanyozok, aztán… Melyik a szobád?

– Nekem nem lesz szobám, mert mi itt lakunk, tudod, nem messze, de lehet, hogy a nővéremnek és a barátnőinek van…

– Betti, ugye? Biztos nagylány már… Itt is tudunk beszélgetni. – Mivel Dávidnak nem akaródzott elmozdulni a mély belátást biztosító pozícióról, hozzátette: – Majd bepótoljuk azt a másfél évet! Adj még két puszit, aztán később találkozunk…

*

– Nem kellene még folytatnunk a dekorálást? – kérdezte Zsófi, aki még mindig egyetlen bugyit viselt, úgy állt az ablaknál.

– Ha nincs jobb dolgunk!

– Gyorsan megcsináljuk, aztán visszajövünk!

– Liza, ez izgalmasan hangzik, de mi lesz utána?

– Például mindenki elmeséli egy titkát, de nem akármilyet, hanem amitől benedvesedik, ha csak rágondol.

– Oké.

Ekkor hangzott fel Dávid kopogtatása.

– Ki az? – kérdezte Betti.

– A tesód – hallatszott a folyosóról.

– Mindjárt nyitom…

A három lány összenézett, Zsófi gyorsan egy melltartót kapcsolt magára, Betti begombolta a sortját, Liza felkapta és eligazgatta magán a ruhát.

– Béke van, öcsikém! Mit izgulsz? – fogadta Dávidot a nővére.

– Ez a harmadik szoba, ahova benéztem…

– És? Elfáradt az ujjad a kopogástól?

– Az előző kettőben éppen megzavartam valamit.

– De jó neked! – kiáltott fel Liza. – Mesélj!

– Mi lesz érte? – nézett vissza a fiú huncutul.

– Amit szeretnél!

– Vigyázz, mert velem is mindig ilyet akar játszani, de nincs is semmije, amit adhatna vagy mesélhetne! – figyelmeztette Betti a barátnőjét. – Szűz még.

– Addig én se adok semmit… De van egy ötletem – állt a srác mellé Liza. – Beveszünk a bandába, te is elmeséled a titkaidat, mi is. Mit szóltok? – fordult a többiekhez. – Megszavazzuk?

– Nekem nem tetszik – húzta el a száját Betti –, nem kell, hogy tudjon a dolgaimról. Hm… már ha egyáltalán lennének ilyenek.

– Ne izgulj már, te is megismered az ő titkait!

– Ez meg nekem nem tetszik – jelentette ki Dávid. – De nekem sincsenek titkaim…

Ekkor már mind a négyen nevettek, és éppen olyan várakozással tekintettek egymásra, ahogy a sakk nagymesterei szoktak.

– Csak úgy működik a dolog, ha teljesen nyíltan beszélünk egymás előtt… – szólalt meg Zsófi is. – És mindenki köteles megőrizni a titkot.

– Kipróbálhatjuk… – egyezett bele Betti.

– Legyen! – sóhajtotta Dávid, és leült a szobához tartozó asztal peremére.

– Vá-vá-várj még! – verte hátba Zsófi a fiút. – Mielőtt beleélnéd magad, vagy elővennéd a farkad személtetésnek, maradt még egy kis dolgunk az étteremben. Kiszórjuk a díszkavicsokat, aztán ugyanitt találkozunk.

– Siessünk, mert ha megérkezik a nővérem, lehetséges, hogy segítenem kell neki – sürgette a többieket Liza, a menyasszony húga.

*

Andor, a pincér leesett állal hallgatta kolléganőjét, aki hosszas unszolás után elsuttogta a raktári kalandot.

– Nem is néztél hátra, hogy ki az? – hüledezett.

– Először azt hittem, hogy te vagy… – súgta a pultoslány.

– Ezt örömmel hallom – válaszolt Andor, hangjában még mindig hitetlenkedéssel.

Közben a pultoslány átnézett minden egyes poharat külön-külön, és tálcára pakolta azokat, amelyeket kifogástalannal ítélt.

Angéla, a pincérnő közelebb lépett, hogy meghallja Andor reagálását.

– Ez a csúcs, hogy azt hitted, én vagyok… – morgott a pincér. – És ha megdugott volna, akkor se nézel hátra, hogy vajon ki lehet az? Vagy azt gondolnád akkor is, hogy én vagyok? Hihetetlen!

– Elég lesz a pohár? – kacsintott Angéla a férfira. – A kislány annyit félrerak, hogy kellene még hozni…

Andor lopva végigmérte a mellette szorgoskodó pultoslányt, és megtetszett az ötlet, amit a pincérnő sugalmazott.

– Szerintem is hozni kellene még, de nem tudom, melyikek azok – válaszolt vidáman.

– Jobbra fent – szólt közbe a pultoslány –, de nagyon össze vannak keverve, ki kell válogatni. Mindjárt kimegyek érte.

Angéla és Andor összenéztek, ekkora naivsággal még nem találkoztak.

– Csak vigyázz, nehogy megint beosonjon utánad valaki! – mosolygott a pincérnő a kolléganőjére. – Még véletlenül megkefél a dobozokon…

– Mondom, hogy nem volt semmi – válaszolt a lány ártatlan tekintettel –, csak kirázta magának.

– Ebből is látható, hogy nem én voltam… – dörmögte Andor.

Folytatása következik!