Szellemváros

B kalandjai a múlt ködében

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

****************************************************************************

 A vékony ágacskák recsegése bakancsom talpa alatt szinte már fülsértően visszhangzott az elhagyatott utcán. Mint amikor az ember lopakodva készül beosonni valahova, igyekezve nem megtörni a néma csendet, aminek következtében még a legkisebb nesz is egy szőnyegbombázás zajával ér fel a számára.

Itt azonban már csak azért sem kellett osonni, mert közel s távol nem volt senki, aki elől el kellett volna rejtőzni. Egymagam gyalogoltam végig a kihalt utcán, az omladozó, megroskadt épületek sorfala között, a mindent benövő természet ágainak folyamatos recsegésétől kísérve.

Az egész olyan volt, mint egy temető. Mint egy hatalmas sírkert, mely az idő vasfogától megszorongatva simul bele az enyészetbe. Akárha száz éves álomból ébredtem volna, hogy végiggyalogoljak azon, amit egykor az ember masszív lábnyomaként a földbe mélyesztett, és ami viszont mostanra már omladozni kezdett, elvesztette alakját és lassan a felismerhetetlenség köntösét magára öltve tér vissza fokozatosan oda, ahonnan vétetett.

Mintha csak átaludtam volna a nukleáris apokalipszist, aminek következtében az emberiség kollektív és kölcsönös seggrepacsijával kiirtotta magát. Olyan volt, mintha az első világháború ismétlődött volna meg nagyobban. Nem véletlenül nevezik az első világégést Európa kollektív öngyilkosságának. Ha „csak” azt ismételtük volna meg világszinten, olyan vérontással és utána egy olyan új spanyolnáthával, ami kiírtja, vagy legalábbis többszörösen megtizedeli az emberiséget, a hátramaradt romok valahogy így néztek volna ki. A romok, melyeket utána, emberek híján, akik újjáépítenék, egy új hódító vette volna birtokba. Egy új hódító, aki ugyanakkor nagyon is ősi. Maga a természet.

Itt ugyan nem volt háború, legalábbis a közelmúltban biztosan nem, az eredmény mégis nagyon hasonló lett. Kamaszkorom egyik filmélményét juttatta eszembe, ahogy ott sétáltam az omladozó falak között, melyeket keresztül-kasul befontak a különböző növények indái, szétfeszítve a téglafalak alkotóelemeit. Ahogy a természet visszavette, ami egykor az övé volt. Ugyanez történt a Blue Gender című anime-sorozatban is, igaz, ott Föld Anya kissé erőszakosabb módszerekkel ebrudalta ki az embereket már-már gennyes fekéllyé váló városaikból. Genetikai mutációk sorának eredményeként létrejött óriás lényeket szabadított rájuk, melyek ugyan fémmel, téglával és vezetékekkel táplálkoztak, lebontva a természet számára felesleges dolgokat, ínyencségnek bepusziltak néha egy pár homo sapienst is, csak hogy tudjuk hányadán állunk.

Ezzel az indákkal behálózott oszladozó vidéken persze konkrétan ilyesmi nem történt. Sokkal profánabb okok bírták arra az embereket, hogy maguktól eltávozzanak, karöltve az olyan farkasaikkal, melyeknél gyorsabb ellenfelet a természet legfeljebb az anime szörnyeinek, a blue-nak képében tudna alkotni. A többi emberrel.

Nem kellett ide természeti csapás, vadállatok vagy háború, hogy a Shengshi-szigetcsoport teljesen elnéptelenedjen és az utolsó kiscserkész is visszaadja a kulcsot a természetnek. Még csak olyan huncutság sem kellett, mint az a kis pukkanás Csernobilban, ami életveszélyessé tette volna a környéken maradást. Ezeken, a Jangce hatalmas folyamának torkolatvidékén sorakozó szigeteken biológiai értelemben semmi nem akadályozta hosszú távon se az ember túlélését (még a Blue Gender világában sem, hiszen, mint azt a sorozatból megtanultuk, a blue nem tud úszni, így a szigetekre csak bajosan jut el). Az ember, és különösen a pekingi vezetés, na meg a fajunk mindenáron fejlődésre való törekvése azonban ezt a „hibát” is kiküszöbölte.

A település határától alig negyed órás kényelmes séta után elértem azt a pontot, ahol az utca egy takaros kis térbe torkollott. Legalábbis anno, valamikor takaros lehetett a maga bájos vidékiességében. Főleg egy olyan országban, ahol egy nagyságrendileg Butapestnyi méretű, kétmilliós emberhalmaz a maga toronyházaival, emeletes körforgalmaival és szupermarketeivel senki által nem ismert Isten háta mögötti kisvárosnak számít. Itt azonban ez volt a halászfalu, és egész Shengshan sziget központja. Itt ugyanis halászok éltek. Méghozzá évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül, a világtól, és még a kontinentális Kínától is, a Jangce folyamának torkolatvidékével és a tenger peremével elszigetelve, semmi mással nem törődve.

Ahogy belöktem a téren álló egyik ház jócskán korhadásnak indult ajtaját és beléptem az elhagyatott belső térbe, ahol a padló még a kinti ágacskáknál is hangosabb recsegéssel üdvözölt, elém tárult a kényelmes, visszafogott, de mégis lakájos otthon. Az a világ, amelyet az évszázadok viharai és a változás szelei se nagyon érintettek, legyen szó háborúkról, polgárháborúkról, felkelésekről, kulturális változásokról vagy kommunizmusról. Bár az utóbbi végül csak maga alá gyűrte, igaz, nem úgy, ahogy az ember elsőre gondolná.

Lassú léptekkel haladva, némán hunyorogva szemléltem az egyszerű belsőteret, melyben szűk harminc éve még a külvilággal nem törődve, a maga megszokott tempójában zajlott az élet. Az emberek hordták be a tengerről a halat, a konyhaasztalon megpucolták majd elkészítették, vagy vitték eladni azoknak a falusiaknak, akik kézművesmunkájukkal vették ki a részüket a közösség életéből. Úgy, ahogy évszázadok óta szokás volt.

Észrevétlenül elmúlt felettük az európai gyarmati terjeszkedés, a császárság bukása, két világháború és Mao véres diktatúrája. Sőt, talán még azt sem érzékelték, amikor az önkényúr halála után hatalomra jutó Teng Hsziao-ping elindította a reform szeleit mely, ugyan csak évtizedekkel később, de őket is elérte.

Kína fejlődött és fejlődik. Az új kormányos belátta, hogy a régi bezárkózó vadkommunista törekvései csak káoszt és nyomort szülnek, így óvatosan, de nyitott a világ felé. A világ pedig kapva kapott az alkalmon és, persze csak amennyire Teng és utódai engedték, na meg természetesen busás haszonért cserébe, átadták vívmányaikat a Középső Birodalomnak is.

A fejlődés pedig mindent elért, köztük a halászatot is. Shengshan hagyományos, ódivatú halászai pedig egy idő után már nem vehették fel a versenyt a kontinens nagy tengerparti városaiban a kikötőkből kinövő halászflottákkal és gigantikus feldolgozóüzemekkel. A nagyvárosok nőttek, Shengshan helyzete pedig egyre kilátástalanabbá vált. Aztán a helyi családok, azokkal az emberekkel együtt, akik ebben a házban is éltek, ahol az asszonyok ezen a konyhaasztalon pucolták a halat itt, előttem, miközben a gyerekek a lábaik körül játszottak, az újabb nagy, világszintű változások szeleitől kísérve, a huszadik század utolsó évtizedének beköszönte előtt szedték a cókmókjukat és ők is beköltöztek Sanghajba, vagy valamelyik másik kikötővárosba, a nagy üzemekben dolgozni. Őseik földjét pedig lassan ismét a saját képére formálja a természet.

Némán álltam a masszív, de már erőteljesen repedező konyhaasztal mellett. Lenyűgözve figyeltem az ormótlan, de ódonságával mégis tiszteletet parancsoló bútordarabot, miközben kezemmel óvatosan végigsimítottam rajta, vigyázva, nehogy túl közeli barátságot kössek néhány szálkával.

A csend lepelként borult rám. Csak a madarak csicsergése és a levelek zizegése a lágy szellőtől csapta meg a fülemet. És a léptek zaja.

Vártam már, hogy Katyerina mikor ér utól és nagyon jól sejtettem, miben mesterkedik. Nem véletlenül maradt le mögöttem és most is hallottam óvatos léptei neszén, ahogy lassan ólálkodik mögöttem. Már az utcán sétálva is vártam, mikor lopózik mögém, hajol a fülemhez és suttogja bele, hogy "Hu!", vagy valami ehhez hasonlót. Fel voltam készülve rá.

Nem tudtam, mennyire látja az arcomat, így hát igyekeztem a lehető legjobban visszafogni az arcomra kiülni készülő mosolyt, miközben látszólag továbbra is az asztalra koncentráltam, de valójában azt figyeltem, hogyan közeledik mögöttem a szőke kis szellempalánta.

Aztán, amikor minden porcikámmal éreztem, ahogy mögém lép és már veszi is a levegőt, megpördültem, dereka köré fontam a karomat és magammal rántva két vállra fektettem az asztalon, lefogva a csuklóit.

- Hu! - vigyorogtam rá önelégülten, mire ő is csak vidáman felnevetett.

- Hu! - kacagtak szikrázóan kék szemei, én pedig csak mosolyogtam és figyeltem, ahogy legyezőként szétterülő arany fürtjei ölelésében mosolya egyre csak szélesebb lesz. - Na mi az? - fonta derekam köré lábait, hogy közelebb húzzon magához. - Akarsz valamit? - vonta fel cinkosan a szemöldökét.

- Lehet - somolyogtam és ágyékához simítottam enyém, majd előre hajoltam, hogy megcsókoljam mézédes ajkait.

Szája mohón tapadt az enyémre és éreztem kezeim alatt, ahogy csuklója is megremeg a tettvágytól.

- De nem itt - haraptam meg gyengéden alsó ajkát. - Még a végén sündisznót csinálnánk belőled - engedtem el egyik kezét, hogy végigsimítsak oldalán.

- Akkor?

- Biztos van odabenn egy ágy - böktem fejemmel a szoba kidőlt ajtaja felé.

- Mmm! Jól hangzik - vigyorgott Katyerina és kiszabadította másik kezét is, hogy közelebb húzódhasson hozzám és nyakam köré fonhassa karjait. - Menjünk!

Hangosan felkacagtam, de nem szóltam egy szót se, csak átkaroltam vállát, másik kezemmel pedig átnyúltam térdei alatt, hogy a karjaimba emeljem és meginduljak vele a reménybeli ágy felé.

*******************************************************

Ha tetszett, kalandozz B-vel más szellemek földjére is!

Szellemhegy