Közvetlen előzmény: Tízemeletes ház 2. rész
Írta: Marokfegyver
***********************************************************
– Mennem
kell – szólaltam meg. – Ebéd, aztán „go” a nagyvárosba!
–
Nehogy
szégyent hozz rám! – vigyorgott Márk, ám a vidámságon át is
érződött egy adagnyi irigység.-- Minden lyukat dugj meg…!
–
Azon
leszek.
–
..
és szólj, ha jut nekem is belőle!
Ez
a mondat ugrott be újra meg újra, amikor 2 órával később, a
vonat homályos ablakán át a monoton tájat bámultam.
Először
utazhattam el önállóan, ráadásul több napra. Nem családi
nyaralás, nem osztálykirándulás, hanem teljesen egyedül, és egy
cseppet sem rontott a helyzeten, hogy a nővéremnél fogok eltölteni
1 hetet. Fruzsina úgysincs otthon egésznap, mert dolgozik és
angolul tanul, de ha otthon punnyadna, az sem zavarna, mert én meg
jönni-menni fogok reggeltől estig, és – kirázott a hideg a
gyönyörűségtől – akár éjjel is.
Apró,
elhagyatott állomás mellett robogott el a vonat.
Nem
is jártam még a nővérem albérletében, mert amikor – 1 évvel
ezelőtt – felköltözött, mi osztálykiránduláson voltunk. Csak
a szüleim elbeszéléséből tudom, hogy tágas és világos –
szerintük ezek a legfontosabb szempontok –, és biztosan jól érzi
ott magát, hiszen elég ritkán jár haza.
Ahogy
közeledett a főváros, egyre nyugtalanabb lettem, és felmarkolva a
csomagomat, három kocsit előrementem, ennyivel is csökkentettem a
szabadságba vezető utat. A pályaudvaron a csajokat már úgy
nézegettem, mintha választanom kellene körülük, aztán
megkerestem a buszmegállót.
Eggyel
hamarabb szálltam le, mert a nagy bámészkodásban eltévesztettem
a számolást. Többször jártam már Pesten – színházban,
osztálykiránduláson, családi programmal –, de most másnak
láttam, jóval egyszerűbbnek, ugyanakkor izgalmasabbnak. Először
az sem zavart, hogy óriási cseppekben eleredt az eső, s csak
nehezen szántam rá magam, hogy másokhoz hasonlóan fedezékbe
húzódjak. Aztán még a hirtelen támadt vihar is tetszett, egy
lépcsőház ajtajából figyeltem, ahogy eltűntek az utcáról a
gyalogosok.
Valamivel
utánam néhányan bemenekültek még, de ők nem álltak meg az
üvegajtóban zivatart csodálni, hanem a lépcsőkorlátnak
támaszkodtak. A lány 16-17 éves lehetett – mint én –, a fiúk
talán valamivel fiatalabbak, s mindannyian egy pillanatig saját
vizes foltjaikat mérték fel, majd egyszerre fordultak a csaj felé:
–
Vizespóló…
– rikkantottak fel ketten is, és egyikük csücsörített a vékony
felsőn átsejlő bimbók felé.
–
Megszopiznád?
– kérdezte a másik, és markát illesztgette a levegőben.
A
lány mosolyogva leült a lépcsőre. Hamar odatelepedtek köré,
ügyesen beszorították.
–
Hagyjatok
már, mert nem száradok meg! – nyafogott középről, de kissé
széttette a lábát, hogy az egy lépcsőfokkal lentebbre helyezkedő
is odaférjen.
Elfelejtettem
az utca felé bámulni.
A
csaj felnyúlva, összetapadt barna haját simogatta, mintha észre
sem venné, hogy a jobbján fészkelődő srác közben oldalról
bekukucskál a felsőjébe.
Röhögés:
–
Éhes
vagy?
A
srác nem zavartatta magát, inkább még az ujjaival tovább
tágított a kémlelőnyíláson.
–
Megszopiznád?
– vigyorgott a lépcső fenti fokán terpeszkedő, behajolva a
történésbe. – Csilla, te szereted, ha bekapják a bimbódat?
–
Titok
– nevetett a lány, és továbbra sem akadályozta meg a
lekelődést.
–
Naaa!
Én is elárulom, hogy szeretem-e, ha szopnak.
–
Azt
meg melyik pasi nem szereti?
–
Na,
látod? Te is mondd el, mit szeretsz…!
–…
hátha
tudunk segíteni! – folytatta a kukucskálós, aki eddigre
előrehúzta a felsőt, és nyakát nyújtogatva leskelődött.
–
Nem
láttál még cickót? – nézett rá oldalról a lány, akit
korábban egyikük Csillának nevezett.
–
A
tiédet még nem…
Röhögés:
–
Másokét
meg még ennyire sem!
Zavartan
kifelé fordítottam a fejem, mert egy másodpercig mindegyikük rám
nézett. Suttogást és fojtott kuncogást hallottam a lépcső
felől.
A
pocsolyákban buborékokat vetettek a cseppek – ilyenkor jósolják
a mi vidékünkön, hogy sokáig fog esni –, és néhány esernyős
ember már bátran nekiindult az utcának. A dörgés egyre
távolodott.
Jobban
érdekelt volna, ami a hátam mögött történik, közben attól
tartottam, hogy az eső eláll, és semmi ürügyem sem marad Csillát
és a többieket tovább hallgatni.
Cipőkoppanások…
Úgy tűnt, hogy cihelődnek, és véget is ér a legelső pesti –
azaz óbudai – élményem.
Odanéztem.
Álltak a lépcsőn, majd karjánál fogva elkezdték húzni a csajt
– felfelé.
A
lábam – érthetetlen módon – vitt volna utánuk, még egy
tétova lépést is tettem. Azt sem tudom, hogy mi tartott mégis
vissza, de jól emlékszem, hogy komoly erőfeszítésembe tellett
maradni.
A
lépcsőháztól elbúcsúzva megnéztem az üvegajtóra ragasztott
jelet, mintha akármikor is vissza kellene térnem a helyszínre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése