Búcsú

FIGYELEM! A történet alapvetően a hetero kategóriába sorolható, de vannak benne leszbikus és gay utalások is. Aki az utóbbiaknak már a puszta lététől is sikítógörcsöt kap és pörögve körbehányja a szobát, az valószínűleg jobban jár, ha inkább bele se kezd ebbe a történetbe.

Ez a történet a Szexsuli című sorozatomba tartozik.

Mielőtt belekezdenél, ezt mindenképp olvasd el (ha korábban még nem tetted volna meg)!

A sorozat minden részét igyekszem úgy megírni, hogy a lehető legkevesebb más történet előzetes ismeretét igényelje. Ezt a novellát azonban ez eddigi események amolyan lezárásféléjének szántam, így, bár talán elég élvezeti értéket nyújt a többi nélkül is, a Felvilágosítás, az Edzésen, a Meccs előtt és az András című történeteim előzetes elolvasása erősen ajánlott mellé. A következő nagyobb egység elkezdésével viszont, ígérem, visszatérek ahhoz a történetszövési módszerhez, aminél ténylegesen csak egy-két történet előzetes ismerete szükséges az aktuális novella élvezetéhez.

***************************************************************************

András kényelmetlenül fészkelődött a tömeg közepén. Testsúlyát pár másodpercenként helyezte át egyik lábáról a másikra, már csak az ezzel keltett minimális légmozgás kedvéért is. Persze ki ne szeretné, amikor egy ruganyos test hozzá simul… ha pedig még ráadásul több is, egy kellemesen elrendezett helyiség nyugalmában, vagy esetleg a medence partján… lehetőleg ruha nélkül…

Egy pillanatra kellemes borzongás öntötte el a gondolatra, a következő másodpercben azonban már vissza is rándult a valóságba. Ez a helyzet ugyanis messze nem az volt, amikor az ember örült pár tucat hozzá préselődő meleg testnek. A perzselő Nap fénye pedig egy fikarcnyit sem segített az egészen. Különösen társulva az akkurátus pontossággal lebetonozott iskolaudvarral és a nem kisebb hővisszaverő képességüket prezentálva több oldalról körülötte magasodó épületfalakkal.

Érezte, ahogy egy kövér izzadtságcsepp lecsordul a hátán, aztán követi még egy és még egy. Úgy viszketett, mintha folyamatosan lúdtollal csikiznék. A kezét viszont nem emelhette fel egy kis kellemes vakaródzás kedvéért, mivel a tömegben ezzel a mozdulattal legalább három osztálytársát lekönyökölte volna. Ráadásul amikor megszólalt a Himnusz, még extra kellemetlenséget jelentett volna azt a pár percet vigyázzállásban végigtűrni, miközben az apró cseppek újult erővel futnak versenyt a hátán.

Inkább tűrt és igyekezett a nagy nemzeti szimbolikus dal sorai koncentrálni a teljesen átázott hátú inge helyett. Korábban rengeteg ideje ment el a zsörtölődésre, amiért a júniusi forróságban még az öltönye zakóját is ráerőszakolták, plusz egy nem éppen vékony rétegként a fejét, vállait és hátát akadálytalanul ostromló napsütésben. Most azonban örült neki, hogy a mögötte állók legalább így nem a fehér pamuton egyre terebélyesebbé váló sötét foltot kell hogy bámulják.

Nem tudta, ki volt az az idióta, aki kitalálta az évzáró ünnepségeket, de most legszívesebben izomból lefejelte volna. Bár, a szadistább énjét előtérbe tolva, el kellett ismernie, hogy tökéletes betetőzése volt a dolog az elmúlt időszak „zombi heteinek”.

Maguk között csak így nevezték a diákok a május végi, június eleji időszakot. Zombi heteknek. Bár valószínűleg a tanárok nagy része is egyetértett volna ezzel. Elvégre rajtuk is látszott, hogy ugyanúgy állnak hozzá az egészhez, mint a tanulóik, és a maguk részéről ők is hasonló időszakot élnek át. Ilyenkor hiába íratta meg már minden pedagógus az utolsó dolgozatokat is, hiába nem felel már senki, maximum azok, akik még az utolsó pillanatokat is kihasználják hogy feltornázzák a jegyüket, hiába telnek a tanórák leginkább csak céltalan fotoszintetizálással az átmelegedett tantermekben, az energia mégis nuku. Alhat az ember akármennyit éjszaka, pihenhet akármennyit suli után délutánonként, tölthet minden hétvégét teljes lazításban, mégis minden egyes nap úgy elfárad és már a második-harmadik óra után is úgy csoszog a folyosókon, mintha valóban holmi élőhalott lenne.

Mindennek betetőzéseként pedig végül a nagyokosok fogják magukat és pont abban az időszakban, amikor valamiért minden áldott évben az egyik legmelegebb van, berendelik az egész bagázst tökéletesen kinyalva (sajnos nem a szó jobbik értelmében), egy tonna ünneplőruhába bugyolálva, és kiállítják őket az iskolaudvar betonkatlanába, hogy tessék ott egy kellemes két-három órát aszalódni! Mindezt pedig csak azért, hogy végig hallgassanak néhány unalmas beszédet, egy-két ezeréves verset és éneket, aztán pedig úgy tapsoljanak, mintha tényleg ez lett volna a legcsodálatosabb program, amin valaha életükben részt vettek.

A dolognak persze van jó oldala is, gondolta András, és az igazgató végtelenségbe nyúlónak ható, monoton beszéde közben lopva a rögtönzött színpad jobb oldala felé sandított. A szerencsétlen, pingvinruhába bugyolált diákok félkörének arra a végére, ahol a végzős osztályok álltak.

Az arcára halvány mosoly ült ki. Legszívesebben fülig érően vigyorgott volna, azt azonban nem merte megkockáztatni. Még a végén hülyének néznék az osztálytársai, vagy a tanárok azt hinnék, gúnyolódik valamin. Szerencsétlen esetben mindkettő egyszerre. Az azonban kétségtelen volt számára, hogy a hátuk mögött lévő egyáltalán nem volt egy rossz év. Sőt, olyasmi, amit tényleg megérné megünnepelni és visszaemlékezni rá. Persze nem itt és nem ilyen körülmények között, de egy éjszakába nyúló bulin mindenképp.

Ha nem uralkodik magán, a mosolya még szélesebbé vált volna, ahogy arra gondolt, ahogy ez végeredményben ténylegesen meg is fog valósulni.

Amikor a fejesek odafenn, valahol a főváros központjának monstre irodaépületeiben, kitalálták mindenki kedvenc iskolareformját, az hajtotta őket, hogy jobban felkészítsék a diákokat a nagybetűs Életre. (Vagy valamilyen titokzatos lobbi, ami épp elég pénzt szánt erre. A lényeg igazából mindegy is.) Az élet azonban nagyon gyorsan túlhaladt ezen. Néhány éve, a gyakorlat bevezetésekor sok keménykalapos még a haját tépte attól az elképzeléstől is, hogy a tizenkettedikeseknek, akik már mind vagy betöltötték a tizennyolcadik életévüket, vagy már csak pár hétre, egy-két hónapra állnak tőle, tippeket adjanak arra, mégis hogyan ne csesszenek el mindent tragikusan az ágyban, és némi önbizalmat adjanak nekik. Mostanra viszont már az is megkövesedett őskonzervatív rendszerelemnek tűnt, hogy a Felvilágosítás névre elkeresztelt tantárgyat egészen az utolsó tanévig halogassák.

Bár persze Andrásnak nem igazán hiányzott még plusz egy tárgy, amiből tanulni kell, dolgozatokra készülni, jegyeket szerezni és a többi, de azt kb. már mindenki látta, hogy a mögötte meghúzódó tartalom és célrendszer már réges-régen okafogyottá vált.

Andrásnak elég volt visszagondolnia saját eddigi gimnáziumi pályafutására, hogy ezt tökéletesen lássa. Nem is beszélve arról, ami még ez után következett. Még csak most fejezte be a tizedik osztályt, de már több dologban volt része, mint amit a fent említett keménykalaposok az egész középiskolás korosztálynak együttvéve tanácsosnak tartottak.

A kilencedikes korosztály persze még amolyan megszeppent, tágra nyílt szemű arcok masszájaként érkezett az iskola falai közé. Ők még megelégedtek annyival is, hogy csak félig-meddig lopva szemléljék azt, ami a szép új világ középiskolájának falai között zajlik. A tizedik év viszont már egészen más volt. Elvégre ők már nem voltak újak. Már a második évüket töltötték ebben az iskolában és alaposan belevetették magukat minden kínálkozó lehetőségbe. Hiszen miért csak a tizenkettedikesek élvezhetnék az életet? – tették fel ők a kérdést, a tanárok pedig mintha tudomást sem vettek volna az egész jelenségről.

A legjobb dolgok azonban csak ezután következtek.

András ismét lopva végig mérte a tizenkettedikesek sorait. Magában szélesen mosolyogva nézte a széles vállakon és izmos mellkasokon feszülő ingeket, az alig combközépig érő miniszoknyákat, a hosszú, vékony lábakat, és a merészen kigombolt, buggyos ingek alól kikandikáló mellek halmait. Képzeletében pedig már nem is itt járt, hanem az este esedékes bulin.

Megvoltak még persze a régi hagyományok, ballagással, tanévbúcsúztatóval, a végzősök „könnyes” elbocsátásával és búcsújával, mindehez azonban hamar társultak újabb elemek is. Elvégre a tanév végét meg kell ünnepelni, a tizenkettedikeseket pedig tényleg alaposan el is kell búcsúztatni.

Igaz, ennek a menete sehol nem volt leírva és előírva, de az elmúlt években szinte már mindenhol hagyománnyá vált. Miután a tizenegyedikesek minden csiricsáré, ősöreg szertartással elbúcsúztatták az előttük járókat, zászlóátvétellel, csokorátadással, beszédekkel, versekkel, a hivatalos tanévzáró és ballagás után átadták más jellegű búcsúajándékaikat is, amit persze a búcsúztatottak is hasonló gesztussal viszonoztak.

Hivatalos menetrend híján is az iskola biztosított mindent. Ők bérelték ki a helyszínt és néhány tanár nyitotta meg az eseményt, hogy aztán diszkréten háttérbe húzódjon, amikor elkezdődik az igazi program.

András nadrágja kezdett egyre szűkösebbnek érződni, ahogy a tizenkettedikeseket fürkészve belegondolt, ő ki mindenkinek adná át szívesen az „ajándékát”. Igazából persze, ahogy végignézett az öltönyös, fehér blúzos-miniszoknyás sorokon, akár azt is könnyebb lett volna megszámolni, kinek nem. De a lista elején, toronymagasan kiemelkedő eredménnyel, egyetlenegy személy állt.

Fájdalmasan összeszorult a szíve, amikor az igazgató végül nagysokára befejezte beszédét és átadta a szót a végzősök szóvivőjének. Megfeszülő tagokkal és szomorúan türtőztetve magát figyelte, ahogy a szinte formaruhának számító buggyos fehér ingbe, fekete miniszoknyába, harisnyába és magassarkúba bújtatott igéző test, megkoronázva a hátrafogott, hullámos vörös hajjal, felsétál a mikrofon mögé.

Sajnálta, hogy nem az idén tizenegyedikes. Bár az eredetileg a két legmagasabb számú évfolyamnak kitalált buli, amin a végzősöket elbúcsúztatják az utánuk jövők, az előbbiek pedig cserébe némi ízelítőt adnak az utóbbiaknak abból, mi vár rájuk jövőre (nem mintha a mai világban ilyen ízelítőre szükség is lenne), már fellazult és gyakorlatilag magától értetődő volt, hogy a tizedikesek is tiszteletüket teszik, azért az egész mégsem volt ugyanaz. Gyakorlat ide vagy oda, az események mégis máig leginkább az eredeti forgatókönyv köré szövődtek. Minden arról szólt még most is, hogy a tizenegyedikesek és a tizenkettedikesek különböző módszereket követve véletlenszerűen párba állnak és mehet a móka. Akár párcserés támadással és többes mókával együtt is. Azonban valahol annak is meg volt a jelentősége, hogy kit kivel hozott össze a sors. A következő egy évben elképzelhetetlen tekintélynek örvendhetett az, aki a végzős évfolyam legnépszerűbb tagjainak csempészhette be „hivatalosan” a lompost. Vagy épp az említett „híresség” nyomta be neki.

Andrást persze valójában egyáltalán nem ez érdekelte, és a legkevésbé sem ez járt a fejében, amikor enyhe borzongás futott végig testén Szetter első szavai hallatán.

- Köszönöm igazgató úrnak a szót és a végzős évfolyam nevében köszöntök minden egybegyűltet. Tanárokat, szülőket, rokonokat és minden diáktársamat…

Egyszerű, formális beszéd volt. Olyasmi, amit bármely időben és bármely helyen bármely végzős elmondhatott volna. Kata mégis olyan természetességgel és bájjal töltötte meg, hogy az csak még nagyobb örömmel töltötte meg András szívét. Nem volt kérdés, hogy ő is ott lesz este a búcsúztató bulin és mindent elkövet, hogy mihamarabb ő is meghitt közelségbe kerüljön a rögbicsapat leköszönő sztárjával. Azt azonban nagyon sajnálta, hogy lehetősége sem lehet arra, hogy ő legyen a kitüntetett, aki az esemény fénypontján átkarolhatja a suli legnépszerűbb lányát és kibújtathatja a kényelmetlen ruhájából. De hát az élet sokszor kegyetlen…

Persze neki se lehetett oka panaszra. Ahogy tekintete egy pillanatra a tizenegyedikesekre tévedt, el kellett ismernie, rá is szép remények várnak. Bár hogy is forog majd a szerencse jövőre, neki is jó eséllyel jut majd megfelelő partner.

Nem tudta, hogy ő mélázott-e el, vagy a csodált lány jelenléte miatt repült ilyen gyorsan az idő, esetleg Szetter beszéde tényleg ilyen rövidre sikeredett-e, de mire észbe kapott, a lány már meg is köszönte a hallgatóság figyelmét és egy enyhe meghajlás, majd a tapsvihar kíséretében visszaindult az osztályához.

Szóval ennyi lett volna, gondolta András, miközben lezajlottak az utolsó programpontok és végül a tömeg lassan oszladozni kezdett. Szóval itt ér véget. Persze még hátra volt a búcsúbuli, de ott már némiképp minden csak lutri volt számára.

Némán figyelte, ahogy mindenki igyekezett eltűnni az udvarról és rovarírtóval lefújt hangyákként spricceltek szét az árnyékos területek felé. Az ő családja is már lassan gyülekezett az induláshoz. A nagyszülők ragaszkodtak hozzá, hogy a búcsúbuli előtt még egy kis családi ebéddel ünnepeljék meg a nővérét. András egy pillanatig reménykedett, hogy Afrodité legjobb barátnőjeként Szetter is tiszteletét teszi az alkalmon, de aztán gyorsan magát is megrótta a naivitásáért. Miért is lenne ott? Biztos neki is van egyéb elfoglaltsága. És akkor is miért pont András érdekelné? Mitagadás, objektív szemmel nézve is szép év állt mögöttük. Szeptemberben még álmodni se mert róla, hogy a nővére népszerű barátnője, a rögbicsapat sztárja egyáltalán egy szót is szól hozzá valaha és hogy egyáltalán bármikor kinyitja a száját felé fordulva. Végül azonban a sors kegyes volt hozzá és Kata nem csak hogy kinyitotta a száját, de még közben le is térdelt elé és kibontotta a nadrágját, hogy a szájába fogadhassa a fiút.

Nem voltak illúziói. Tudta, hogy a lány elsősorban a felvilágosítás vizsgájára akart készülni. Idővel azonban, merte remélni, tényleg kialakult valami több is közöttük. Merte remélni, hogy Szetter is így érezte és hogy ő is élvezte az együtt töltött időket. De ezt talán már sosem tudja meg, gondolta. Elvégre a lány elballag, távolra megy egyetemre és talán soha többé…

Nem tudta befejezni gondolataiban a mondatot, mert ebben a pillanatban, ahogy tekintete álmodozva és félig oda sem figyelve a családjára szegeződött, egy kéz telepedett a vállára.

Minden tagja megborzongott. Meg se kellett fordulnia, hogy tudja, kihez tartoznak a vékony ujjak, amik a zakóján keresztül a bőrére simultak. Nem tudta, honnan, de egyszerűen csak tudta.

- Kevés az idő – suttogta az olyannyira ismerős hang a fülébe, - A családom nem sokára indulni akar és a tiétek is nagyon készülődik…

András nyelt egyet és fájdalmasan bólintott, viszont mielőtt hangot adhatott volna csalódottságának, Szetter folytatta: - Várlak az első emeleti mosdóban. Siess!

Hogy micsoda?! – visszhangzott András fejében, de mire megszólalhatott volna, a lány már ismét beleveszett a fodrozódó tömegbe. Hiába nézelődött bármerre, tucatnyi vidám arcot látott, kit az iskolai megpróbáltatások befejezte miatti örömével a vonásain, kit egyszerűen csak a nyári szünet kezdetének örülve, Szettert viszont sehol.

- Kisfiam! – hasított bele végül a fejében kavargó ködbe az anyja hangja. – Igyekezz! Nem sokára indulunk.

- Jó… jól van – hebegte. – Csak még… előbb ki kell mennem… a mosdóba.

- Rendben, de igyekezz! – válaszolt most az apja, aki épp Afroditének segített összegyűjteni a csokrok halmát.

Nővére nem szólt egy szót sem, csak vidáman csillogó szemekkel rá nézett. Az a pillantás… talán a lány tud valamit? Esetleg megbeszélték Szetterrel? Akárhogy is, Andrásnak most a legkevésbé sem volt ideje ezzel foglalkozni. Inkább csak bólintott és elsietett.

Az iskolaépület már majdnem teljesen kiürült. Mindenki igyekezett a lehető leggyorsabban összekapni a benn hagyott holmiját és távozni. Mintha a folyosókat borító kövezet lávaként égette volna a talpakat, úgy sietett kifelé mindenki. Nem tudta, Kata ezért választotta-e ezt a helyet, de az első emeleti mosdónak már a belátható környezetében sem talált senkit. Ennek ellenére azonban mégis alaposan körbepillantott, meggyőződve róla, hogy senki sem látja, amikor belép az ajtón.

Szíve hevesen zakatolt, ahogy átlépte a küszöböt. Szinte nem is látott semmi maga előtt, csak annyit érzékelt a környezetéből, hogy ne menjen neki semminek. Többre azonban nem is volt szüksége, hiszen a következő pillanatban, alig hogy csak becsukta maga mögött az ajtót, két apró de erős kéz ragadta meg a zakója hajtókájánál fogva, hogy megfordítsa és a szemben lévő falhoz lökje a hátát.

- Mi az…? – nyögte, ám a következő pillanatban el is hallgatott, amikor Szetter az ajkaira tette egyik mutatóujját.

- Csss! Kevés az időnk.

- De remélem, a bulin még találkozunk. – András nem tudta, miért ez volt az első mondat, ami az eszébe jutott. Szetter azonban csak elmosolyodott és határozottan bólintott.

- Mindenképp. Viszont még előtte is mindenképp szerettem volna megköszönni neked ezt az évet.

A fiúnak fogalma sem volt, hogy mit válaszolhatna, azonban erre nem is volt szükség. Mire bármit mondhatott volna, Kata ujjai már az övével és a nadrágja gombjával voltak elfoglalva. Álmatag tekintettel figyelte a szemben lévő falon függő, kissé már összekarcolódott és koszos tükörben, ahogy a vörös üstök egyre lejjebb hajol előtte.

Még épp látta a csempébe fúrt szögön lógó alkalmatosság alsó pereménél, ahogy az elé térdelő lány feje előre-hátra kezd mozogni. Agyát pedig pillanatokon belül elöntötte a gyönyör.

************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik erotikával túlfűtött történetet is itt.