Gyönyörök szigete IV. rész - Börleszk 2. fejezet

Előzmény: Gyönyörök szigete I. rész 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete IV. rész 1. fejezet

Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. június 9.

*********************************************************************

A helyzetem analizálása körül forgó gondolataimat halk kopogtatás szakította félbe a szobám ajtaja felől. Hímtagom megfeszült nadrágom rejtekében a gondolatra, hogy vajon melyik hölgy döntött úgy, hogy meglátogat ezen a kora reggelen. Talán Amy? Lehet, hogy meg akarja ismételni a hétfő éjszakai menetet? Talán egy kis gondoskodásra vágyik? Ha erről lenne szó, én ezer örömmel nyújtanék segítő kezet.

De, amint kiderült, nem Amy állt azt ajtó előtt. Ami persze nem rossz dolog, félreértés ne essék, különösen, hogy a kopogtató személy nem volt más, mint a lenyűgöző Devon.

Bő nyári ruhát viselt, ami lágyan omlott le a combja közepéig, szemei pedig kéken csillogtak, ahogy rám villantotta barátságos mosolyát. Egyszerűen gyönyörű volt.

Kate Upton alias Devon

- Helló, idegen!

- Üdv, Devon! - válaszoltam. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy meglátogatsz ezen a reggelen? - A karórámra pillantottam és láttam, hogy pont 8:46 van. Alig nyolc órája történt, hogy végül kettesben visszafelé vettük az utunkat a házhoz a váratlanul több órásra nyúlt biciklitúrából.

Devon összefonta a kezeit maga előtt és lepillantott szandálba bújtatott lábaira, mielőtt ismét rám emelte volna a tekintetét.

- Nagyon jól éreztem magam veled tegnap este, Jeremy. Én csak... csak szerettem volna, ha ezt tudod. Már nagyon régen nem éreztem ennyire jól magam.

Elmosolyodtam a szavaitól.

- Tényleg csodás este volt. Én is nagyon jól éreztem magam.

Devon közelebb lépett és körém fonta a karjait. A mellkasomra hajtotta a fejét és hosszú pillanatokig ott tartotta, talán a szívverésemet hallgatva.

- Szavadon kellett volna fogjalak az ajánlatoddal kapcsolatban.

- Ó? - öleltem én is magamhoz őt.

Devon kissé elhúzódott és a szemembe nézett.

- Veled kellett volna töltenem az éjszakát a szobádban.

- Lesz még rá bőven megfelelő éjszaka – biztosítottam, ő viszont megrázta a fejét.

- Sejtettem, hogy Camille vár rám a szobánkban. Tudott róla, hogy el akartam menni kicsit kettesben lenni veled múlt este és... kíváncsi volt minden részletre. - Elhallgatott egy piallanatra, mielőtt folytatta volna. - De nem így történt. Camille helyett Pamelát találtam a szobánkban.

- Pamelát? - kérdeztem értetlenül. - Mit keresett ő ott?

Devon kuncogni kezdett.

- Az úgy történt, hogy Amy és Camille iszogatni kezdtek az este és eléggé becsiccsentettek. Csókolózni kezdtek, ami hamar vad és szenvedélyes szexé vált. Pamela viszont nem akart részt venni az ilyen részeg hentergésben, úgyhogy inkább átjött abba a szobába, amin Camille osztozik velem és megpróbált kicsit aludni. - Devon ismét kuncogni kezdett, majd hozzátette: - Azt mesélte, hogy a többiek nyögései és sikoltozásai órákig ébren tartották. Azt mondta, épp csak tíz perccel azelőtt csendesedtek el, hogy én feltűntem volna. Szóval... ennyi a történet röviden. A múlt éjjelt Pamelával töltöttem.

- És ti ketten... beszélgettetek?

Devon bólintott.

- Egy kicsit, igen. Elmeséltem neki, hogy veled randiztunk, többek között.

- Ó? És mit mondtál még róla? - A lehetséges válaszok nyomasztó démonokként kergették egymást a fejemben. Aznap korábban Pamelával is lefeküdtem a könyvtárban. Ígéreteket tettünk egymásnak és kezdett kiépülni köztünk valami elkötelezett kapcsolat. Órákkal később pedig Pamela megtudta, hogy lefeküdtem Devonnal is a lenyugvó nap fényénél. Mégis mi lehetett Pamela válasza erre az információra?

- Igazából nem mondott semmit – válaszolta Devon. - Elmeséltem neki, hogy biciklitúrára mentünk. Egyik dolog követte a másikat, aztán pedig lefeküdtünk egymással. - Devon kislányosan felkuncogott. - Egy kicsit féltékenynek tűnt. Fogadni mernék rá, hogy azt kívánta, bárcsak ő lehetett volna ott veled helyettem.

- Féltékeny, mi?

Hmmm. Vajon Pamela megharagudott rám? Neheztelhet rám? Épp ez volt az, ami miatt tisztába kellett tennem az érzéseimet a hölgyekkel kapcsolatban. Nem álmodozhatok arról, hogy éppen azt a nőt vezetem az oltár elé, akibe épp belemártom a farkamat. És még kevésbé emlegethetem fel nekik a lehetőségeket. Ez nem lenne fair. Helyre kell ezt hoznom Pamelval.

- És mi a helyzet Trish-sel és Lindsay-vel? - adtam hangot az oldalamat furdaló kíváncsiságnak, hogy mire jutott azzal a kedves, angyali kis szűz lánnyal a szobatársa. - Tudsz róla, hogy csináltak-e valami... különlegeset... az éjjel?

Devon megvonta a vállát.

- Nem hiszem. Pamela azt mondta, Lindsay még mindig a jet-laggel küzd a repülőút után, úgyhogy háromnegyed tízkor lefeküdt. Azt hiszem, Trish is követte nem sokkal később. Mindketten mélyen aludtak, amikor hajnali kettőkor bekukkantottam hozzájuk.

Egy-két pillanatra elvesztem a gondolataimban.

- Ha Lindsay ma sem érzi jobban magát, jobb lesz, ha beszélek egy orvos barátommal a szárazföldön és kérek tőle valami gyógyszert.

- Szerintem rendben lesz – jegyezte meg Devon. - Amúgy is életében először utazott repülővel. Nincs másra szüksége, csak időre. Fogadni mernék rá, hogy ma már milliószor jobban érzi majd magát.

- Reméljük – sóhajtottam.

- És neked milyen volt az éjszakád? - érdeklődött Devon, kék szemei pedig szinte azonnal felcsillantak. Ó, egek! Azok a szemek...

- Sokkal jobb lett volna, ha te is itt vagy mellettem. Ehelyett egyedül kellett töltenem.

Devon felemelte a kezét és gyengéden végigsimított az arcomon.

- Ó, én szegény drágám!

Felnevettem a reakciójától.

- Nyugi...! Minden rendben volt. Olyan fáradt voltam, hogy talán már abban a pillanatban elaludtam, hogy a fejem a párnára ért. Épp csak... húsz perce ébredtem.

A keze még mindig az arcomon pihent, én pedig megfogtam a sajátommal és a számhoz húztam, hogy gyengéden megcsókoljam. Azok a csodaszép szemei boldogan felragyogtak.

- Nem bánod, ha itt maradok veled még egy kicsit reggeli előtt? - suttogta. - Még nincs is egészen kilenc óra. Tízig pedig nem lesz reggeli.

- Az nagyon jó lenne – válaszoltam és félreléptem az ajtóból, intve, hogy lépjen be.

Devon belibbent a szobába és lehuppant egy székre az ágy mellett.

- Meséltél egy keveset a múltadról és a családodról tegnap este, Jeremy. Folytathatnánk ezt?

- Ha van konkrét kérdésed, nagyon szívesen válaszolok – ültem le mellé. - Mit szeretnél tudni?

Devon elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott.

- Mesélsz nekem a szüleidről...?

- Az apám hetvennégy éves és Los Angelesben él a barátnőjével – kezdtem bele. - Nagyon jó állapotban van és továbbra is dolgozni akar, annak ellenére, hogy én jobban szeretném, ha már évekkel ezelőtt nyugdíjba ment volna, hogy pihenhessen. Azt mondja, addig dolgozni fog, amíg a főnökei erőnek erejével nem küldik nyugdíjba. Egy autóalkatrészekkel foglalkozó cég készletgazdálkodásával foglalkozik Kaliforniában. Az anyámmal, aki Ohióban él, tizenöt éve váltak el harminckilenc év házasság után. Annyi ideig voltak együtt, hogy anyám ezek után nem akar már mást az életébe. Nem hibáztatom miatta. Ő is hetvenkét éves már és, apámmal ellentétben, megvannak már a maga bajai.

- Például?

- Semmi életveszélyes, hála az égnek – válaszoltam. - Csak hetvenkét év igénybevételének eredményei. És annak, hogy sose volt munkája és nem végzett komolyabb fizikai munkát. Nyolc vagy kilenc különböző gyógyszert szed, és ezek csak azok, amikről tudok. De ehhez képest továbbra is jól néz ki.

- Pamela mesélte, hogy vannak testvéreid is...

- Két fivérem és egy nővérem – bólintottam. - Dan, az idősebb bátyám, házas és Ohióban él a feleségével és az örökbefogadott lányukkal, Hope-pal. Dannek rákja volt még évekkel ezelőtt és bár felgyógyult, a szövődmények miatt sohasem lehet saját gyereke. Úgyhogy örökbe fogadták Hope-ot.

- Van egy barátom otthon, Pennsylvaniában, aki örökbefogadott egy kisfiút – válaszolta Devon. - Nagyon édes kis srác.

- Hope nagyon rossz körülmények közül jött, mielőtt hozzájuk került volna.

- Ó! Tényleg?

- A vér szerinti anyja, aki Clevelandben élt, azt hiszem, egyáltalán nem akarta őt. Amikor még kisbaba volt, néha egész napokra magára hagyta a kanapén heverve.

- Ez borzalmas! - nyögött fel Devon.

- Az anyja drogfüggő volt és alkoholista. Egyáltalán nem volt alkalmas szülőnek. Hat hónapos korában Hope kórházba került. Megállapították, hogy teljesen alulfejlett az izomzata. Nem tudott mást csinálni, csak feküdni egy helyben és nyöszörögni. Az állam közbelépett és magához vette. Dan és Susan huszonkét hónapos korában fogadták őt örökbe. Addigra már egy évvel le volt maradva a fejlődésben a korabeli gyerekekhez képest. Alig tudott járni és csak egy-két szót tudott. Akárcsak egy kilenc hónapos baba.

Nem akartam Devont terhelni a részletekkel, de mivel a dolog végül jól sült el, folytattam.

- A bátyám és a felesége nagyon jó munkát végeztek vele. Épp meglátogattam őket Ohióban, amikor nyolc hónap után először voltak náluk felülvizsgálaton a gyámügytől. Hope végig fel-alá szaladgált és ugrándozott, közben pedig vidáman nevetett. Egy áldás volt nekik. Nem is lehetett volna jobb állapotban.

- Azonban továbbra is vannak visszatérő problémái – folytattam. - Egyensúlyzavar és hasonlók. Épp most töltötte be a tizenkettőt és épp csak megtanult kerékpározni hat év kemény munka után. Ez azért elárul valamit. Valami okból kifolyólag pedig retteg a szappantól és a sampontól. Kész kínszenvedés, amikor fürdésre kerül a sor. A helyi iskola azonban egészségesnek ítélte és a többi gyerek közé sorolta be normális osztályba. Nem szükséges, hogy egyéni elbírálásban részesüljön. Kíváncsi vagyok, hogy halad, mióta utoljára láttam.

- Jó tudni, hogy most már szerető otthona van – mosolygott Devon. - És mi van a másik fivéreddel és a nővéreddel?

- Dan negyvenkilenc éves, a nővérem, Di, ötvenkettő, a másik bátyám, Steve, pedig negyvennyolc. Di is Ohióban él, akárcsak Dan. Ő is házas és három gyereke van. Tommy huszonhárom és már maga is nős, Chelsea huszonkettő, Jeff pedig tizennyolc. Ami pedig Steve-et illeti... ő Kentucky-ban él a feleségével és a két lányával. Az idősebb, Stephanie, tizennégy éves, Autumn pedig tíz. Steve sokszor került összetűzésbe a törvénnyel tinédzser kora óta. Rossz társaságba keveredett a középiskolában és sosem tért teljesen jó útra.

- Lecsukták valaha?

- Igen. Számtalan alkalommal – ráncoltam a homlokomat. - Emlékszem egy esetre, amikor összeverekedett egy sráccal valami lány miatt évekkel ezelőtt és alaposan helyen hagyta. Azért letöltendőt kapott. Arra is emlékszem, amikor fiatalabb korában a haverjaival elloptak egy kocsit és a folyóba hajtottak vele, majd fel is robbantották. Viccesnek gondolták, de végül a börtönben kötöttek ki. Össze sem tudom számolni, hányszor került bajba. Még kicsi voltam, öt éves, amikor először voltak meredek ügyei. A szüleink próbálták védeni, de a részletekről nem tudok.

- Miért robbantották fel azt a kocsit?

Megvontam a vállamat.

- Amint mondtam, úgy gondolták, vicces. Egy rendőr épp arra járt és látta az egész esetet. Mindannyiukat azonnal letartóztatta. De ez már sok-sok évvel ezelőtt történt.

- Nekem úgy tűnik, Steve a tökéletes ellentéted, Jeremy – jegyezte meg Devon. - El se tudnám képzelni, hogy te ilyeneket csinálj. - Egy pillanatra elhallgatott. - Az egész családod, az apádat leszámítva, Ohióban él, Steve pedig Kentucky-ban, igaz? Vagyis mind Cincinnati térségében. Te hogy kerültél ötezer mérföldre tőlük?

Victoria, a volt menyasszonyom képe villant az agyamba, de csak annyit mondtam: - Megvannak rá az okaim. - Jobban szerettem volna pozitívabb témákra terelni a beszélgetésünket, úgyhogy témát váltottam. - És mi a helyzet veled, Devon? Mesélsz a családodról?

Most Devonon volt a sor, hogy összevonja a szemöldökét.

- Nincs igazán túl sok minden mesélni való. Fiatalon elköltöztem otthonról, mert a szüleim nem igazán akarták, hogy ott legyek. Azóta csak születésnapokon és ünnepekkor látom őket. Tavaly viszont kihagytam a hálaadást és a karácsonyt. Nem akartam velük lenni, mert sosem éreztem magam szívesen látott vendégnek.

- Mi ennek az oka? - néztem rá kíváncsian.

Devon felsóhajtott.

- Nekem is megvannak az okaim.

Jogos válasz, gondoltam. Én nem akartam beszélni Victoriáról, legalábbis egyelőre, Devon pedig nem akarta feltárni a részleteket a szüleivel való kapcsolatát illetően. Talán idővel mindketten meg fogunk bízni a másikban annyira, hogy megosszuk a legsötétebb titkainkat is.

- A nagyszüleimmel töltöttem az ünnepeket – folytatta Devon. - Ők mindig is támogattak. Nagyon hálás vagyok nekik.

- Neked vannak testvéreid? - kérdeztem, bár már tudtam a választ. Sokat tudtam már Devonról és a többi hölgyről is, köszönhetően a kérdőíveknek, amiket kitöltöttek.

- Második vagyok négy gyerek közül – válaszolta Devon. Patricia a legidősebb. Ő nagyon, nagyon okos. Érettségi után ösztöndíjat kapott az állami egyetemre. - Devon sóhajtott, mielőtt folytatta. - Mindig is ő volt a szüleink kedvence. Most már házas és két gyereke van. Annyira irigyelem őt!

Összevontam a szemöldökömet.

- Miért irigyled Patriciát? Mi okod lehet arra, hogy bárkire is irigykedj?

- Mert mindig is meg szerettem volna házasodni. Hogy feleség legyek és anya – sóhajtott ismét. - Hogy... boldog lehessek.

- Akkor miért nem házasodtál meg? Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen gyönyörű és kedves nő mágnesként vonzza a férfiakat.

Devon mosolyt erőltetett az arcára a kedves szavak hallatán.

- Én... sok időt töltöttem egy rossz alakkal. Barrettel. Nyolc évig voltunk együtt. Rosszul bánt velem és rendszeresen megcsalt. Én... én viszont szerettem őt, azt hiszem, és szerettem volna, ha működik ez a kapcsolat. De végül eljutottunk arra a pontra, ahonnan már tudtam, hogy nincs visszaút. Úgyhogy kidobtam. Egy nap korán mentem haza a munkából és ott találtam Barrettet a MI ágyunkban Tabithával, akit addig a legjobb barátomnak tartottam. Szóval így volt. Azonnal kirúgtam mindkettőjüket és hallani sem akartam többé róluk.

- Mégis hogy tudhat bárki is megcsalni téged?

Devon vállat vont.

- Nem tudom. Már majdnem egy éve, hogy szakítottunk. - Zavartan kuncogni kezdett. - Azóta itt szexeltem először a szigeteden. Mióta ide jöttem, párszor ágyba bújtam Camille-lel, egyszer Amy-vel és volt egy hármas menetünk is kettejükkel. Ez már nagyon rám fért. Aztán voltam veled is, Jeremy. Három ember három nap alatt. Nem semmi, mi? - Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt hozzátette volna: - Azelőtt összesen csak két emberrel feküdtem le. Barrettel és a régi, középiskolás barátommal, Timmel. Mindössze két emberrel tizenhárom év alatt, most meg, ezzel szemben, három emberrel három nap alatt... És ma még elég korán is van, úgyhogy mondhatjuk úgy is, hogy két nap alatt.

- Most dicsekszel? - mosolyodtam el.

- Ó, dehogy! - rázta a fejét Devon. - Egyáltalán nem. Csak nagyon jól érzem magam itt. Mintha egy álmom vált volna valóra. Azóta vonzanak a nők, amikor még iskolás voltam, de sose volt még dolgom eggyel sem, mert túlságosan is féltem közeledni hozzájuk. Itt, a szigeten, viszont a többiek is olyanok, mint én. Nem kell aggódnom a megvető és elutasító pillantások miatt, amit otthon kaptam, ha közeledtem egy nőhöz. Ez a sziget csodálatom. Imádom. - Hirtelen előre hajolt és megcsókolta az arcomat. - Plusz a vendéglátónk is igazán dögös.

Ismét éreztem, hogy elpirulok valami miatt, amit Devon mondott rólam. Egyértelmű volt, hogy nem fél kimondani a gondolatait. Szerettem volna olyan nyílt lenni, mint ő.

- Patriciáról már meséltél – tértem vissza az eredeti témához. - De azt mondtad, második voltál négy gyerekből. Mi a helyzet a másik kettővel?

- Az öcséim. Michael és Seth – válaszolta Devon. - Nem igazán láttam őket már egy ideje. Michael még mindig otthon él a szüleinkkel, Seth pedig egyetemre jár Nyugat-Virginiában. Atléta ösztöndíjat kapott. Karácsony óta nem láttam. Michaelt és a szüleimet pedig a születésnapom óta, ami március 28-án volt. Most pedig mi is van? Június 5? Egy étteremben találkoztam velük és a nővéremmel meg a családjával egy kis városban Pennsylvaniában. Shillingtonban. A nagyszüleim is ott voltak persze. Az az érzésem volt, hogy bár az én születésnapomat ünnepeljük, a szüleim nem is igazán akartak ott lenni. Mintha Patricia kényszerítette volna őket, hogy jöjjenek el. Azóta nem is láttam őket. Még... még csak nem is beszéltem velük. Szomorú, különösen, hogy csak három mérföldre élek tőlük. Ennek ellenére viszont semmi kapcsolatunk nincs. - Éreztem a hangján, hogy visszafolytja a könnyeit. - Amikor pár éve két éjszakát kórházban kellett töltenem, még csak fel sem hívtak, hogy hogy vagyok...

- Mégis mi a gond köztetek a szüleiddel?

Devon sóhajtott egy nagyot.

- Inkább nem beszélnék róla. Még nem. Ez túl személyes.

Nem akartam túlságosan erőszakoskodni, úgyhogy csak bólintottam és ejtettem a témát.

Devon felállt és a nyakam köré fonta a karjait.

- Kedvellek, Jeremy. Tényleg. Barrett sosem ölelt át és beszélgetett úgy velem, mint te most. Melletted olyan... különlegesnek érzem magam. - Gyengéden simogatta a tarkóm az ujjai hegyével. - Hamar hozzá tudnék ehhez szokni. Mindent szeretek, amit eddig megtudtam rólad. Mindent.

- Az érzés kölcsönös – mosolyogtam és végigfuttattam ujjaimat selymes szőke haján. - Én is mindent szeretek, amit megtudtam rólad, Devon. De szeretnék többet tudni. Remélem, egyszer majd mindent megtudok rólad... Ha majd eljön az ideje.

- Nagyon őszinte ember vagyok, néha brutálisan is őszinte, amikor úgy érzem, megbízhatok valakiben – közölte Devon. - Ha a kapcsolatunk majd tovább fejlődik, meg fogsz tudni szó szerint mindent rólam. Ez az egyik rossz tulajdonságom. Túlságosan is őszinte tudok lenni. De nem tudok tenni ellene. Mindig is ilyen voltam. Csak... szeretném egyelőre magamban tartani a problémáimat a szüleimmel kapcsolatban. Ez az én nagy titkom.

- Ez egyáltalán nem hiba – ráztam meg a fejem. - Én is tudok ilyen lenni, Devon. Csak egy olyan emberre van szükséged, aki ugyanolyan nyitott, mint te. Remélem, hogy ez lehetek én.

Devon rám mosolygott.

- Annak én is nagyon örülnék.

- Bármikor, ha majd úgy érzed, készen állsz beszélni a családodról, én boldogan meghallgatlak majd. Nem foglak elítélni, vagy lenézni, vagy bármi ilyesmi. Ha van valami módja, hogy segítsek rajtad, bízz bennem, megteszem.

- Ezt nem felejtem el – ígérte meg Devon.

Folytatása következik!