Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete VIII. rész 1. fejezet
Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. június 18.
*********************************************************************
- Most komolyan beszélsz? – kérdezte Amy, amikor
együtt heverésztünk a kerti medence mellett. – Az nem lehet – rázta a fejét
makacsul. – Hazudsz. Túl sok lenne az egybeesés, hogy igaz legyen.
- Hát persze, hogy komolyan beszélek, Miss Amy.
Egy szemernyi hazugság sincs benne – válaszoltam. – Te és én ugyanabban a
kisvárosban nőttünk fel, tizenöt-húsz mérföldre északra Cincinnatitől. Végül
pedig itt találkoztunk először, sok ezer mérfölddel odébb, ezen a festői
szigeten. – Egy pillanatra elhallgattam. – Te pedig még mindig ugyanabban a
kisvárosban élsz.
- Igen, ott élek – bólintott Amy, szemmel
láthatóan még mindig kételkedve abban, hogy az igazat mondtam. – Az életem nagy
részét ott éltem le… egészen három éves korom óta. Valójában Kentucky-ban
születtem. – Elmerengett az emlékei között, de hamarosan félrebillentette a
fejét és rám sandított. – Mióta nem élsz a szülővárosodban?
- 1987 januárja óta – válaszoltam. – Tizenkettő
voltam. Akkor helyezték át édesapámat New Jersey-be. Hat évig éltünk ott,
amikor is ismét áthelyezték, ezúttal Los Angelesbe, mi pedig ott éltünk vele
édesanyámmal egészen addig, amíg a saját lábamra nem álltam. Nem sokkal később
pedig letelepedtem ezen a szigeten az azóta eltelt tizenhét évre.
- És mikor jártál utoljára a szülővárosodban?
- Az igazat megvallva, nem túl régen. Amikor a
szüleim elváltak, édesapám Kaliforniában maradt, édesanyám pedig
visszaköltözött Ohióba, oda, ahonnan elindultunk. A mai napig ott él… Pont
három hónapja látogattam meg őt. Sokat változott a környék gyerekkorom óta.
- Melyik utcában lakik?
- A River Roadon.
Amy beharapta az ajkát.
- Az épp csak egy mérföldre van attól, ahol én
felnőttem, a Bardes Drive-on. A szüleim a mai napig ugyanabban a házban laknak.
- Azt hiszem, tudom, hol van az – válaszoltam. –
Látod, amikor Kristannával végig néztük a jelentkezéseket a szigetre,
hónapokkal ezelőtt, feltűnt, hogy veled ugyanabban a városban töltöttük a
gyerekkorunkat. Ez felkeltette az érdeklődésemet. Mégis mekkora lehetett rá az
esély?
- Ezért hívtál engem a szigetre? – vonta fel a
szemöldökét.
- Egyike volt az okoknak, igen – bólintottam. –
Tetszett, hogy van bennünk valami közös. Főleg ilyen téren.
- Én tudok valamit, ami még furább – vigyorodott
el Amy. – Tudtad, hogy Lindsay-vel összefutottunk úgy két éve? – Megráztam a
fejem, ő pedig folytatta: - Ő akkor még csak tizenhat volt. Épp abban a
bevásárlóközpontban jártam, ahol dolgozott és vettem pár parfümöt és
kozmetikumot tőle. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Volt egy elég
forró randim aznap esze.
- Valakivel, aki nem a férjed volt?
Amy felnevetett.
- Igen, ráhibáztál. Valaki mással töltöttem az
éjszakát, nem az akkori férjemmel. Talán ezért is vált el tőlem. Egyike volt a
számtalan oknak. – Amy megvonta a vállát, mielőtt folytatta volna. – Amikor
azonban beszéltem Lindsay-vel aznap, legszívesebben inkább vele töltöttem volna
az éjszakát. Annyira de annyira ágyba szerettem volna vinni! Még most is
tisztán emlékszem a feneke látványára a szűk nadrágjában. Az se érdekelt, hogy
még csak tizenhat éves. Vannak dolgok az életben, amiért megéri börtönbe menni.
Ezúttal én nevettem fel.
 |
| Taylor Hill alias Hayden |
- Azt viszont egyáltalán nem sejtetted, hogy
ismét találkozni fogsz Lindsay-vel. És ugyanott, mint velem. Két teljes évvel
és több ezer mérfölddel odébb pedig mégis itt vagyunk. Az utolsó személy, akit
kiválasztottam, hogy elhívjam a szigetre, Lindsay volt. Ő volt még versenyben,
és egy másik tizennyolc éves lány, Hayden Kaliforniából. Sokáig vaciláltam
közöttük, de végül Lindsay-t választottam. Lindsay-t, aki csak tizenkét
mérföldre nőtt fel attól a helytől, ahol te meg én.
- Ezért választottad őt Hayden helyett?
- Nekünk, ohióiaknak össze kell tartanunk –
bólintottam. – Persze én tizenkét éves korom óta nem élek Ohióban. Lindsay csak
hét évvel az után született, hogy én New Jersey-be költöztem. Ohio, New Jersey,
Kalifornia, egy kis kitérővel Oregonban, és persze a sziget. De mindig is
ohióiként fogok magamra gondolni. Ott születtem és, ami még fontosabb, a
családom nagy része a mai napig ott él. Az édesanyám, a nővérem, az idősebb
bátyám… az unokatestvéreim, nénikéim és így tovább. A másik bátyám is a
szomszédban lakik, Kentucky-ban.
- Én egykeként nőttem fel – préselte össze az
ajkait Amy. – Szerintem csak egy baleset voltam. Szerintem a szüleim sosem
szerettek volna gyereket. Miután megszülettem, édesapám elköttette az
ondóvezetékét.
- Mennyi idős volt akkor?
- Huszonnégy.
Elfintorodtam.
- Már értem, miért gondolod, hogy nem akartak
gyereket. Nagyon fiatal volt még akkor. És… jó szülők voltak?
Amy megrázta a fejét.
- Nem igazán. Nem mondhatnám, hogy valaha is
bármi rosszat tettek volna velem. De nem voltak ott mellettem. Nagyrészt
egyedül nőttem fel. Saját lakáskulcsom volt és egyedül jártam haza harmadikos
koromtól kezdve. Már nagyon kiskorom óta én főztem magamra és gondoskodtam
magamról. Néha nagyon magányos is voltam. A szüleim nagyon sokat dolgoztak.
Esténként pedig gyakran kimozdultak, magamra hagyva engem. Igazság szerint
hamar megszoktam. Hamar önállóvá kellett válnom.
- Az én édesapám is elköttette az ondóvezetékét
miután megszülettem – mondtam. – Bár más okokból. Én voltam a negyedik
gyerekünk, ő pedig már harmincöt éves volt. Nem szerettek volna több gyereket.
– Elhallgattam egy pillanatra. – Vagyis igazából az ötödik gyerekük voltam. A
negyedik halva született nyolc évvel előttem.
- Sajnálom, Jeremy…
Úgy döntöttem, vidámabb irányba terelem a témát.
- Úgy másodikos lehettem, amikor apukám vett
nekem egy nagy csomag Strawberry Shortcake Christmas kártyát, hogy osszam szét
az osztálytársaim között. – Amy felsóhajtott és hangosan horkantott. – A
probléma csak az volt, hogy a Strawberry Shortcake egy lányoknak való baba
volt. Viszont apukám ezt nem tudta. Azután hosszú ideig azzal csúfolt a többi
fiú az osztályban, hogy én babákkal játszok. – Felnevettem az emléktől. – Nem
volt épp kellemes időszak.
- Nekem volt pár Strawberry Shortcake babám –
idézte fel Amy. – Ó, egek…! Nem is jutottak eszembe már évek óta. megvolt
Custard Macska, Huckleberry Pie, Hopsalot Nyuszi és Frappe, a béka. Talán még
Apple Dumpling és Tea Time Turtle is. – Megrázta a fejét és kuncogni kezdett. –
Nem is tudom, mi történhetett velük gyerekkorom óta. Valószínűleg kidobtuk őket
a szemétbe. Bárcsak megtartottam volna őket!
- Miért?
- Manapság sokan gyűjtik őket – magyarázta Amy. –
Rengeteget érnek. Neked milyen játékaid voltak gyerekkorodban, Jeremy?
- G. I. Joe és Transformers – motyogtam. – A
Transformersen nőttem fel. Optimus Prime volt a hősöm. Ő volt az autobotok
vezetője. – Ismét felnevettem. – El se hiszem, hogy itt ülünk és a gyerekkori
játékainkról beszélgetünk. Annyi más témánk lehetne, mégis…
- Attól még jó dolog – ellenkezett Amy. – Annyi
emléket hoz elő! Bárcsak ott maradtál volna Ohióban és már előbb megismertük
volna egymást! Biztosan hamar kiszúrtalak volna. De te elköltöztél New
Jersey-be, amikor én még csak négy éves voltam. Nem lett volna csodás ugyanabba
az iskolába járni és együtt felnőni?
Elmosolyodtam a szavaitól.
- Olyan vad és kalandvágyó voltál a gimiben is,
mint most? Azt hallottam, odahaza öt pasid is van, akik együtt döngetnek meg
minden hétvégén. Ilyen voltál akkoriban is? – Persze már pontosan tudtam a
választ.
Amy ismét kuncogni kezdett.
- Az iskolai kosárcsapatnak volt egy beceneve
rám. B.J. Mindannyiukkal ágyba bújtam. Néha kettejükkel is egyszerre. Vagy
hármójukkal.
- Én csak magamnak akartalak volna.
- Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Amy. –
Ennyire kedvelsz?
- Nem szeretném, ha a barátnőm más pasikkal
lébecolna – magyaráztam. – Más lányokkal… az jó lenne, persze. Azzal együtt
tudnék élni. De más pasikkal…
Amy megvonta a vállát.
- Sosem találtam meg azt a srácot, aki mellett ki
tudtam volna tartani és boldog lenni egy életen át. Nem hiszem, hogy valaha is
megtalálnám.
- Mi a helyzet a volt férjeddel?
- Nem voltam szerelmes belé és ő sem belém – válaszolta
Amy szárazon. – Eddie-nek hívták és fekete volt. Az egyetlen ok, amiért hozzá
mentem, bármennyire is degradálóan hangzik rám nézve, az volt, hogy húszcentis
szerszáma volt.
Hirtelen kényelmetlenül kezdtem fészkelődni
ültömben.
- Húgycentis? Té-tényleg?
- A szex eleinte fantasztikus volt vele, de egy
idő után eljutottunk arra a pontra, ahol Eddie már nem tudott kielégíteni
többet. Akkor kezdtem el félrelépni. Ez tette tönkre a házasságunkat.
- Eddie sem szeretett téged?
Amy megrázta a fejét.
- Nem. Ő is pontosan azért vett el, amiért én
hozzá mentem. A szex miatt. Csak egy trófea voltam neki. Egy fehér trófea egy
fekete férfinak. Szeretett velem dicsekedni másoknak.
- Ha egy férfi húszcentis farokkal nem tud
kielégíteni téged… akkor ki tud elégíteni bármi is?
- A teljes kielégüléshez sokkal több kell, mint
csak a szex – válaszolta. – Ha valaki tényleg szeret engem, törődik velem… és
én is így érzek iránta, akkor hűséges vagyok hozzá. Nagyon vágynék egy
elkötelezett és hűséges kapcsolatra. – Megvonta a vállát és vontatottan
felsóhajtott. – Látod, Jeremy… még sosem voltam tényleg, igazán szerelmes. És…
nem hiszem, hogy bárki is valaha igazán szerelmes lett volna belém. Pontosan
tudom, hogy így van.
Összevontam a szemöldökömet.
- Miért mondod ezt?
Amy ismét megvonta a vállát.
- Azt hiszem, azért van, mert soha senki sem
fordított rá elég figyelmet, hogy igazán megismerjen. Kivéve talán a volt
férjemet. A szex mindig is fontos volt nekem és talán az évek során szert
tettem egy olyan hírnévre, ami után már senki nem is akart többet tőlem.
- Milyen hírnévre?
- Hogy egy ribanc vagyok. Egy nimfomániás.
Olyasvalaki, akit csak egy dolog érdekel. A dugás. Senki sem vett soha komolyan
emiatt.
- Adtál valaha is okot valakinek, hogy komolyan
vegyen?
Amy gondolkozott egy pillanatig, majd összevonta
a szemöldökét.
- Azt hiszem, nem.
- Én komolyan veszlek, Amy – mondtam. – Elég mély
beszélgetést folytattunk az elmúlt tíz-tizenöt percben, nem gondolod? Én
élvezem a veled való beszélgetéseket. Tényleg. A szex is csodálatos dolog. Én
lennék az első, aki ezt beismeri. De az élet többről szól. Azt hiszem, ezt kell
felismerned.
- De a szex az egyetlen dolog, amiben jó vagyok…
- Ne, Amy! Hagyd abba! – szakítottam félbe. – Te
sokkal jobb vagy ennél. Biztosan tudom.
- Szerintem köztetek Pamelával valami nagyon
különleges alakul – mondta Amy. – Bárcsak nekem is részem lehetne egy ilyen
kapcsolatban! Az boldoggá tenne.
- Részed lehet benne – biztosítottam. – Nem kell
mást tenned, csak megnyílnod és engedni, hogy mások is meglássák a valódi
énedet. Nem csak azt a nimfomániást, akinek tartod magad.
- De milyen is az én valódi énem?
Megvontam a vállamat.
- Nem tudom. Nem hiszem, hogy lett volna már
hozzá szerencsém. De szeretném megismerni.
Amy nyelt egyet.
- Nem hinném, hogy én egyáltalán ismerném azt az
illetőt.
- Feltehetek egy személyes kérdést?
Amy megvonta a vállát.
- Persze.
- Hogyan veszítetted el a szüzességedet? Ki volt
az első?
Amy összevonta a szemöldökét és rám nézett.
- Miért kérdezel tőlem ilyet?
Megráztam a fejemet.
- Csak kíváncsi vagyok.
- A szomszédommal, tizennégy éves koromban –
válaszolta. – Egyik nap elveszítettem a lakáskulcsomat az iskolában… és nem
volt más mód rá, hogy bejussak. Megkérdeztem a szomszédot, nem maradhatnék-e
nála pár órára, amíg a szüleim haza érnek a munkából.
- A veled egykorú szomszédot?
- Ötvenhárom éves volt akkor.
Elakadt a lélegzetem.
- Lefeküdtél egy ötvennégy éves férfival
tizennégy évesen?
- Nos, az igazat megvallva nagyon rendes volt –
védekezett Amy. – Tudtam, hogy tetszem neki. Gyakran nézett az ablakából
nyáron, amikor kimentem úszni a kerti medencéhez. Beszélgetni kezdtünk, amikor
bekéredszkedtem hozzá, aztán az egyik dolog követte a másikat…
- Ne haragudj, de nem szeretném hallani, hogyan
mászott rá egy ötvenhárom éves férfi egy tizennégy éves szűz lányra –
szakítottam félbe. Igazság szerint az egész gondolata leginkább feldühített.
Amy fintorgott.
- Nos, te kérdezted, hogyan veszítettem el a
szüzességemet. Én csak válaszoltam.
Megsértődött volna, amiért félbeszakítottam? A
reakciójából nagyon úgy tűnt.
- Sajnálom – mondtam. – Igazad van. Hibáztam.
Csak nem szeretem az ilyen történeteket.
- Miért szerettél volna tudni róla, mikor
veszítettem el a szüzességemet?
- Csak azt szerettem volna tudni, különleges
volt-e vagy sem. – Elhallgattam egy pillanatra. – Fiatalabb korodban több mint
ötven emberrel feküdtél le. Most is öt pasid van egyszerre, akik mind feketék,
akik minden hétvégén együtt döngetnek meg. Azt is elmesélted, hogy egyszer húsz
sráccal voltál egyszerre. Nekem úgy tűnik, hogy a házasságod Eddie-vel nem volt
több egy hatalmas hibánál. – Vettem egy mély levegőt és megráztam a fejemet. –
Nagyon kemény életed volt, Amy, nemde?
- Neked mi a véleményed? – vonta fel a
szemöldökét.
- Én csak azt tudom, hogy mélyen legbelül te
sokkal jobb vagy ennél.
 |
| Emma Stone alias Amy |
- Jobb minél?
- Nem akarlak feldühíteni. Azt mondtad, senki nem
vesz téged komolyan. Azt kívánod, bárcsak olyan kapcsolatod lehetne, mint amit
mi építünk Pamelával? Ezek a te szavaid. Nem volt jó itt ücsörögni és
beszélgetni velem pár perce? Beszélgetni a közös dolgainkról? Az otthonunkról
Ohióban, a Strawberry Shortcake babákról és a Transformersről? Nem volt jó
dolog csak úgy beszélgetni minden fajta szexuális töltet nélkül? Ez is benned
van, Amy.
- Mégis micsoda?
- Ez a képesség – erősködtem. – A képesség, hogy
megnevettess embereket a szavaiddal. A képesség, hogy érdeklődést válts ki
emberekből a szexen kívül mással is. – Amy még mindig mérgesnek tűnt, úgyhogy a
két kezem közé vettem az övét, megcsókoltam az ujjai hegyét és mélyen a szemébe
néztem. – Nem akarlak feldühíteni, Amy. Tényleg nem. Segíteni szeretnék neked.
Azt szeretném, ha boldog lennél. Ez minden, amit szeretnék.
Félrebillentette a fejét és rosszallóan nézett
rám.
- És mégis hogy lehetne nekem boldog életem?
- Nyolc évvel idősebb vagyok nálad, Amy. Én is
depressziós és boldogtalan voltam életem nagy részében, számtalan különböző
okból kifolyólag. Egy ideje azonban rájöttem, hogy vannak dolgok az életemben,
amin változtatnom kell, vagy soha nem lesz esélyem a boldogságra. Ez az egyik
oka annak, hogy te és a többi lány itt vagytok most. Az elmúlt hét veletek több
boldogságot okozott nekem, mint bármi az eddigi életemben. Az elmúlt tizenhét
évet teljesen egyedül töltöttem. Hogy ez megváltozzon, nekem kellett változnom.
- Mit akarsz ezzel tulajdonképpen mondani?
Ismét megcsókoltam az ujjai hegyét.
- Te boldog szeretnél lenni, Miss Amy. Azt
szeretnéd, ha mások komolyan vennének. Azt szeretnéd, ha az emberek azért a
személyért kedvelnének, aki mélyen benned él. Ez sosem fog megtörténni, ha nem
adsz okot az embereknek, hogy komolyan vegyenek, vagy okot, hogy a mélyen
benned élő személyért kedveljenek. – Megvontam a vállamat. – Emlékszel a múlt
keddre? A második napodra itt?
- Igen…
- Mind tudjuk, hogy Lindsay milyen félénk és
visszahúzódó. Épp eléggé kimutatta ezt az első napokban itt. Mégis ott voltál
te kedden, a reggeli előtt, és olyan stílusban beszéltél vele, amiről mindenki
tudta, hogy nem kellett volna. Megkérdezted tőle, hogy gondolt-e valaha arra,
hogy sztriptíztáncos legyen, mint Pamela. Az arcába mondtad, hogy te bármennyit
kifizetnél, hogy lefeküdhess vele. – Megcsóváltam a fejem. – Amy, az a lány
akkor még szűz volt. Te pedig pontosan tudtad ezt. Egy félénk, visszahúzódó,
vallásos lány. Nem festettél magadról túl előnyös képet az akkori
viselkedéseddel. Azok után sokan nem is akarnának megismerni téged közelebbről.
– Vettem egy mély levegőt. – Érted, mit akarok mondani? Azt szeretnéd, ha az
emberek jobban megismernének és azért szeretnének, aki vagy. Ehhez úgy kell
viselkedned, hogy felkeltsd az emberek érdeklődését. Amit azonban aznap
Lindsay-nek mondtál… azzal csak mindenkit eltaszítottál magadtól. Senki nem fog
komolyan venni, ha így viselkedsz. Én vagyok az első ember, kivéve Pamelát, aki
a szobatársad, aki leült veled ilyen hosszan beszélgetni, ugye? Ennek oka van.
Amy hosszú pillanatokig kifejezéstelenül bámult
rám, üres tekintettel.
- Én… én ilyen voltam egész életemben. Nem… nem
tudok megváltozni.
- De nagyon is meg tudsz – erősködtem. – Nincs semmi
rossz abban, ha egy kicsit vad vagy, egy kicsit forróvérű és élvezed a szexet.
Ezzel mind semmi baj nincs. De uralkodnod kell magadon. Oda kell figyelned rá,
hogy mit mondasz másoknak. Ne hagyd, hogy a szex uralja az életedet! Azt
mondtad nekem, hogy a szex az egyetlen dolog, amiben jó vagy. – Megráztam a
fejem. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
- Mégis mi másban lennék jó?
- Amy, egész eddig az otthonunkról beszélgettünk,
arról, hogy mivel játszottunk gyerekkorunkban… - emlékeztettem. – Megnevettettél.
Jókedvre derítettél. Hosszan beszélgettünk bármiféle szexuális töltet nélkül.
Én pedig élveztem. Jó volt így beszélgetni veled. Megpillantottam a benned
lakozó valódi embert. És tetszett, amit láttam, Amy. Engedd, hogy a többiek is
meglássák ezt!
Amy felnevetett.
- Nem tudom, Jeremy, hogy most mérgesnek
kellene-e lennem rád, amiért ennyi rosszat mondtál rólam, vagy hálásnak, amiért
próbálsz segíteni.
Kiengedtem a kezét az enyémek közül.
- Én csak segíteni próbálok neked, Amy. Egyszer
majd rájössz, hogy én teljesen nyílt és őszinte vagyok veletek. Talán őszintébb
is vagyok, mint kellene. Nem tetszik, hogy azt mondod, senki nem vesz téged
komolyan, vagy hogy semmiben nem vagy jó, csak a szexben. Ezért mondtam neked
mindezt. Elmondtam a véleményemet. Képes vagy rá, hogy változtass bármin, ami
rossz az életedben. De ehhez neked kell erőt venned magadon. Higgy nekem!
Tudom, miről beszélek.
Amy lesütötte a szemét.
- Sosem voltam még szerelmes senkibe. Soha
életemben.
- Még a volt férjedbe sem…
Hangosan és szárazon felnevetett.
- Különösen nem Eddie-be. Vele minden csak a
szexről szólt. Mindenkivel, akihez valaha is közöm volt, minden csak a szexről
szólt. Pamelával és Camille-lel is…
- Lehetsz szerelmes valakibe és élvezheted a
szexet egyszerre – erősködtem. – Nézz csak Trish-re és Lindsay-re! Ők
folyamatosan egymás bugyijában vannak, mégis fülig szerelmesek egymásba.
- Trish szerelmes Lindsay-be – bólintott Amy. –
Visszafelé viszont már nem vagyok róla meggyőződve. – Meg akartam kérdezni,
mire gondol, ő azonban folytatta: - Azt szeretném, ha egyszer valaki úgy nézne
rám, hogy Devon néz rád, Jeremy. Azt mondta nekem reggeli előtt, hogy te vagy a
leghelyesebb fickó, akivel valaha találkozott. Mintha ragyogott volna. Úszott a
felhők között. Devon őrülten szerelmes beléd. Egyértelmű, hogy ugyanez igaz
Pamelára is. Ő is szeret téged.
Elmosolyodtam a szavai hallatán.
- Úgy gondolod?
Amy felsóhajtott.
- Tagadja, bár nem tudom, miért, de Kristanna is
fülig beléd van zúgva, Jeremy.
- MICSODA? – kerekedtek el a szemeim.
- Kristanna szeret téged – ismételte meg Amy. – A
Napnál is világosabb abból, ahogy rád néz. A testbeszéd mindent elárul.
Teljesen beléd van habarodva.
- Most komolyan beszélsz?
- Csak kérdezd meg tőle! – vonta meg Amy a
vállát. – Az a lány sosem hazudna neked. Kérdezd meg tőle és el fogja neked
mondani!
Lassan bólintottam.
- Talán tényleg azt kellene tennem. – Pár pillanatig
Amy szavain merengtem, majd úgy döntöttem, visszatérek a korábbi témához. –
Gondolkoztál már azon valaha is, hogy elmenj egy pszichológushoz?
- Pszichológushoz? – vonta össze a szemöldökélt. –
Miért?
Megvontam a vállam.
- Szerintem jót tenne neked.[1]
Egyértelműen gondjaid vannak az önbecsüléseddel és az önbizalmaddal, annak
ellenére, hogy semmi konkrét okod nincsen erre. Te egy gyönyörű és, ahogy a mai
napon számomra kiderült, rendkívül nyitott és szellemes nő vagy.
- Egyáltalán nincs szükségem pszichológusra…
- Nem kell félned, hogy szakemberhez fordulj – nyugtattam
meg. – Csodákat tud tenni. Segíthet stabilizálni a hangulatodat és elérni, hogy
jobban érezd magad. Ráadásul ennek eredményeképp mások is pozitívabban
tekinthetnek rád.
- Ezt hogy érted?
- Azt mondtad, hogy senki nem vesz téged komolyan
– emlékeztettem. – Az emberek nimfomániásnak tartanak. Te így érzed. Nos, egy
pszichológus segíthet javítani az önképeden. Az önképed az, amit mások felé is
kommunikálsz. Ha úgy gondolod, hogy az emberek, úgy általában, nem vesznek
téged komolyan, végül valószínűleg igazad is lesz. Először neked kell komolyan
venned magadat. – Vettem egy mély levegőt és elmosolyodtam. – Egy pár perccel
ezelőtt komolyan vetted magad. Ennek következményeképp pedig egy csodás
beszélgetést folytattunk le mi ketten. Jó móka volt. Ha engeded, hogy mások is
meglássák ezt az oldaladat, ők is ugyanolyan érdekes embernek fognak látni,
mint én.
Amy zavartan nézett rám.
- A Strawberry Shortcake babákról kell
beszélgetnem mindenkivel?
Hangosan felnevettem.
- Nem. Nem feltétlenül. Csak legyél nyitott és
engedd, hogy a többiek meglássák a valódi énedet! Őszintén hiszem, hogy egy
képzett pszichológus segíthet neked ezt elérni. Segíthet, hogy könnyebben
menjen megnyílni más emberek előtt.
- Az nem fog működni – biggyesztette le Amy az
ajkait. – Nincs senki ezen a világon, aki elérhetné, hogy akárki is másképp
nézzen rám, mint egy mocskos ribancra.
- Egy pszichológus segíthet változtatni az
önképeden és a világlátásodon – erősködtem. – Ha jobb az önképed, mások is
pozitívabban fognak rád nézni. – Ismét felsóhajtottam. – Egy próbát megér, nem?
Semmi bajod nem lesz tőle.
- Nincs szükségem agyturkászokra – horkantott Amy
lenézően. – Nem csinálnak mást, csak ülnek ott és hallgatják, ahogy a
problémáidról beszélsz, aztán elkérnek kétszáz dollárt óráként.
- Azt bánja az én kétszáz dollárom! –
válaszoltam. – Ha beleegyezel, hogy elvigyelek egy pszichológushoz a partra, én
fizetek mindent. Ismerek egy jó pszichológust. Velem is csodát tett. Könnyedén
szerezhetek neked nála időpontot…
Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy megfontolja a
hallottakat, de végül megrázta a fejét.
- Nem… Köszönöm, de nem.
- Miért?
- Egy pszichológus se tud nekem segíteni –
makacskodott.
- De Amy… - próbálkoztam.
- Nézd! Értékelem, hogy próbálsz segíteni. Talán
egyeseknél ez működhet is, de nálam sose fog. – Már azon voltam, hogy tovább
tiltakozzak, de Amy felállt és elfordult. – Azt hiszem, inkább bemegyek és
iszom egyet. Jól esne most egy pohár bourbon. Vagy talán kettő…
Azzal elindult és pár pillanat múlva eltűnt a
házban.
Megverten lehajtottam a fejem és lejjebb csúsztam
a székemen. Azért javasoltam neki, hogy kérje egy pszichológus segítségét, mert
a profilozó program, aminek a segítségével kiválogattam, mely lányokat hívjam
meg a szigetre, olyan jeleket mutatott, miszerint szüksége lehet rá. Bár az
előre jelzett tüneteket nem produkálta, az egyértelmű volt, hogy Amy igencsak
hajlamos a depresszív hangulatra, és a hiperszexualitása sem volt épp jó jel. Még
ha a program tévedett is, egyértelműen valami nem volt rendben Amy-vel.
Mindenkinek vannak napjai, amikor boldogtalannak,
vagy lehangoltnak érzi magát. De a depresszió más. Ilyenkor ez az érzés
állandósodik. A depresszió olyan, mint egy nagy fekete lyuk, ami elnyel mindent
és idővel csak egyre mélyebbé és mélyebbé, egyre sötétebbé és sötétebbé válik.
Ez a legrosszabb érzés, amit az ember valaha is átélhet. Én már csak tudom.
Miután a menyasszonyom elhagyott, tizenhat évnyi
pokol következett az életemben. Nem is ért véget addig, amíg meg nem ismertem
Kristannát, aki meggyőzött arról, hogy szakértő segítségre van szükségem.
Persze hosszú küzdelem volt, míg végül rá tudott venni, de örökké hálás leszek
neki, amiért végig csinálta.
Egész odáig fáradtnak és erőtlennek éreztem
magam. Voltak napok, amikor az ágyból is képtelen voltam kikelni és semmi nem
érdekelt. Még a családom sem. Ez volt az egyik oka annak, hogy egy kis szigeten
kötöttem ki a semmi közepén.
Miután azonban elkezdtem pszichológushoz járni,
lassan minden kezdett rendbe jönni. Egyre több energiám lett és egyre kevésbé
fókuszáltam arra, hogy mi az, ami miatt már nem éri meg küzdeni az életemben.
Ehelyett új perspektívát kerestem az életemben és minden napot egy új lehetőségnek
fogtam fel.
Most pedig a spektrum másik végén találtam magam.
Én voltam az, akinek ugyanezt végig kellett csinálnia, hogy meggyőzzem Amy-t, a
saját érdekében fogadja el a segítséget. Egy olyan gyönyörű és vonzó nőnek,
mint Amy, semmi oka nem volt rá, hogy úgy érezze, senki nem törődik vele.
Egyáltalán semmi.
Vége a VIII. résznek!
[1] Apró
megjegyzés: Elég nagy az eltérés aközött, ahogy az európaiak (és különösen a
magyarok) és ahogy az amerikaiak viszonyulnak a pszichológusokhoz. Mi,
magyarok, nem szeretünk pszichológushoz, és úgy egyáltalán orvoshoz járni, mert
úgy gondolunk rá, hogy ezzel beismerjünk a gyengeségünket, hogy valami baj van
velünk. Plusz azt, ha valaki pszichológushoz jár, azzal is összekapcsoljuk,
hogy agyilag nem teljesen komplett stb. stb. Amerikában ezzel szemben, bár
nyilván megvan ez a vonatkozása is, a pszichológusokra elsősorban inkább mint
amolyan életvezetési tanácsadókra tekintenek. Még ha nincs is semmi konkrét
bajod, fizikálisan és mentálisan is teljesen egészséges vagy, akkor is hasznos
lehet kikérned egy pszichológus véleményét például a konfliktusaid
rendezésében, vagy ehhez hasonlóban. Vagyis míg nálunk az a felfogás, hogy az
megy pszichológushoz, aki őrült, egy amerikainak ez első körben valószínűleg
eszébe se jut.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése