Trópusi szilveszter

Újévvárás a híresekkel és gazdagokkal

B-vel a föld körül

A hűvös tengeri szél kellemesen simított végig a bőrömön, ahogy a hajó korlátjára támaszkodtam. Éreztem, ahogy a levegőrészecskék végig gördülnek a karomon, társaik pedig közben enyhén a hajamba is beletúrnak, enyhítve némiképp a reggeltől estig hét ágra sütő Nap forróságát.

Nem mintha amúgy olyan döglesztő meleg lett volna, de ez tökéletesen megteremtette az összhangot.

A szikrázóan tiszta ég, az éppen csak enyhén fodrozódó tenger és az ember hőérzetét kellemesen mérséklő szellő kettősségét. Az európai ember mindezek közepette hajlamos volt elfelejteni, hogy az ezen az estén alászálló égi fénykorong idén már nem fog újra felkelni.

Odahaza a szilveszter a hideg téli éjszakák, a sötétség és a szórakozóhelyekről kijövet magunkra vett több rétegnyi kabát édestestvére… Bár persze a globális felmelegedés mindezt már kezelésbe vette, már ha hiszünk ilyen liberális maszlagokban.

Ezek után tökéletesen meg tudta, érteni, az anyagiakkal jól eleresztett polgártársak miért is szeretnek ennyire ezen a vidéken tölteni az év utolsó és a következő esztendő első napjait.

Most is, ahogy végig hordoztam a tekintetem az öblön, szinte alig láttam a vízfelületet a mindenfelé enyhén ringatózó jachtoktól. Mit jachtoktól? Szinte már úszó palotáktól. A mindenhonnan felzúgó zene és vidám kurjongatás pedig ehhez társulva nyomta el a kellemes kis karibi sziget üde csendjét.

Saint-Barthélemy szigete, vagy ahogy angolosan rövidítették, St. Barts, ugyanis első ránézésre semmivel sem volt több ennél. A karibi térség egy eldugott kis talpalatnyi, egy kisebb magyar város területét is alig elérő földdarabnál. Ha nem egy tengeri járműről, hanem egy sárkányrepülőről szemlélném, talán még könnyedén be is látnám az egészet. Mégis, december 31-én a „főváros” kikötőjét egy csapásra ellepték a minden luxussal felszerelt fényűző hajók, amikről tisztán hallatszott a, jellemzően orosz nyelvű dajdajozás, jópár kupica vodka után természetesen.

No persze, Oroszország Anyácska fagyos öleléséből egyértelműen jól esett valami délebbi égövre, na de hogy miért pont Szent Bertalan aprócska szigetét vették célba, az számomra tényleg rejtélynek tűnt… Nem mintha nem lett volna itt épp elég különlegesség. A megszállott utazó mindenhol talál szépségeket és minden helyszínt akad miért meglátogatnia. Ráadásul ez a parányi földdarab az önmaga nemében még minden másnál is különlegesebb volt.

Ez járt az agyamban, miközben a vidáman éneklő… vagy inkább gajdoló ruszkik hajóinak fényében szemléltem Gustavia partját. Így hívják ugyanis a sziget fővárosnak nehezen titulálható központját. Közepén a III. Gusztáv Repülőtérrel, amin keresztül én is érkeztem.

Nem hiába, a hozzám hasonló egyszerű földi halandó nem igazán engedheti meg magának, hogy ilyen fényűző jachtokkal furikázzon. Pontosabban, nem hogy nem igazán, hanem igazán nem… Bár persze erősen kétlem, hogy a Nagy Medve milliomos fiai ezeken szelték volna át az Atlanti-óceánt. Valószínűbb

hogy pár tengeri mérföldnél többet évek alatt sem tesznek meg ezekkel az inkább csak vízen ringatózó luxuslakásoknak használt járgányokkal. Megveszik, leparkolják ide, Gustavia kikötőjébe (már ha nincs itt eleve is), a megközelítését pedig valami erre sokkal alkalmasabb járművel oldják meg. De így is, hiába „tiszteltek meg” a fényűző bulira való meghívással, odáig nem jutottunk, hogy a többi jelenlévőnek kijáró rongyrázó ideérkezést is biztosítsák nekem. Nem mintha ezzel probléma lett volna.

Az évek alatt, amíg különböző indokokkal sikerült bejárnom a fél világot, szereztem olyan barátokat is, akikkel a kapcsolatomnak lehettek ilyen konzekvenciái. Semmi kötelezettség, semmi feladat, csak egyszerűen repüljek el St. Barts-ra, szálljak fel az egyik itt állomásozó hajóra és élvezzem a szilveszteri partit.

Ami persze lehetett volna nagyon sok más helyen is. Erősen kétlem, hogy szláv testvéreinket a hangzatos svéd nevek izgatták volna a Karib-tengeren. Svéd nevek voltak ezek ugyanis, mármint a III. Gusztáv és az ebből képzett Gustavia. Az ezen a néven uralkodó északi király volt ugyanis az, aki megvásárolta ezt a parányi földdarabot az a 18. századra pénzszűkébe került franciáktól, kiterebélyesítve az építkező újvilági svéd gyarmatbirodalmat, ami már a Hudson-folyó vidékén is rendelkezett birtokokkal. Viszont végül ez volt az egyetlen terület, ami ugyan nem tartottak meg, hanem röpke száz év után visszaárusították a csigaevőknek, mégis megőrizte a skandináv neveket.

Mára a sziget lakossága kilencven százalékban francia, a svéd nevek viszont maradtak. Ivánékat viszont erősen kétlem, hogy ez a különös nevezéktan és III. Guszti öröksége vonzotta volna.

A békazabálók viszont annál inkább. Persze nem maguk miatt. Bár, belegondolva, valószínűleg az oroszok inkább mulattak együtt a mégiscsak európai civilizáltságú franciákkal és csábították hálókabinjaikba az elegáns divatfővárosi hölgyeket, mint a karibi térséget egyébként uraló chickititákat… Bár persze ízlések és pofonok. Kinek a flancos eleganciával csillogó gyémántfülbevalók, kinek a vad, szenvedélyes éjszakák, amiket az se érdekes, ha egy lakókocsiban töltünk el a dzsungel peremén.

A moszkovitákat viszont valószínűleg sokkal inkább az izgatta, hogy itt van egy kellemes trópusi sziget, a híresen felkapott Karib-szigettenger kellős közepén, egész évben huszonkét-harminc fokos hőmérséklettel, napsütéssel, meleg tengerrel, amit kivételesen nem egy helyi, zavaros, a turisták pénztárcájának megnyúzásából élő banánköztársaság ellenőriz, hanem a civilizált, világhatalmi tényezőnek számító Franciaország. Olyannyira, hogy Saint-Barthélemy 2007 óta Franciaország önálló (tengeren túli) megyéje. Előtte meg egy másik francia megye, a szomszédos Guadalupe része volt. Persze az oroszoknak ez a tény felesleges szócséplésnek hathatott. Csak annyi számított, hogy karib-térség, de egyben Európai Unió, francia terület is, vagyis ugyanúgy ruccanhatnak ki ide, mintha Párizsba mennének. Már ami a törvényi kereteket és a bürokráciát illeti.

Ennél több pedig talán nem is kellett.

És nem csak nekik, bár a szilveszteri éjszaka csendjét szinte kizárólag ők abajgatták, a parton sorakozó szebbnél szebb üdülők viszont változatos európai nemzetek gazdagjaival voltak tele, az angol uralkodói család rokonságától kezdve Isten tudja meddig.

Én pedig csak álltam ott, a csillagos karibi éjszakában, az egyik luxusjacht fedélzeti korlátjának támaszkodva és szemléltem az egészet.

Nem lehetett visszautasítani a meghívást, ehhez kétség sem fért. Amellett pedig hülye is lettem volna nem kihasználni a lehetőséget, hogy az európai tél hidegéből elutazhassak egy trópusi szigetre, ahol „mindig kék az ég és soha nem éhesek a cápák”, hogy egy klasszikust idézzek. Ugyanakkor ez közelről sem volt az én világom.

Távolról, az agyam perifériáján érzékeltem, ahogy mögöttem is ugyanúgy zajlik az élet, mint a többi hajón. Engem viszont az első egy-két vodka és az a második-harmadik eldübörgött szám után már untatott az egész. Nem vagyok se jó táncos, se épp egy önfeledt bulizó, úgyhogy inkább félrevonultam a fedélzet egy eldugott sarkába, a korlátnak támaszkodva szemlélni a tengert.

Csak akkor vettem észre a közeledő alakot, amikor odalépett mellém.

- Tetszik a látvány? – kérdezte enyhe szláv akcentusú angolsággal, csilingelő hangon.

Csak a fejemet oldalra fordítva mértem végig a mellettem álló tüneményt. Nem volt ismerős. A korából ítélve vendéglátóm ismerőse lehetett valamelyik orosz egyetemről, vagy valamely más európai fakultás hallgatóságának ruszki különítményéből.

Igaz, csak az akcentusa árulta el, a külseje ugyanis nagyon sok minden mást sejtetett, azt viszont egyáltalán nem, hogy ezzel a leányzóval valamely északi város oroszosan grandiózus forgatagában futhatnék leginkább össze. A napbarnítottól valamivel ébenebb tónusú bőre, vállalattig érő mattfekete haja, átható barna tekintete és kissé szögletes metszésű orra délebbi származásra utalt, lágy mosolyával és vidám kisugárzásával talán indiaira. Öltözéke viszont inkább nyugatabbi beütést sejtetett. Fehér, testhez simuló nadrág, ami érzékien kiemelte hosszú lábait, fekete deszkás cipő, feszes hasfala alatt apró masniban megkötött fekete rövidujjú póló valami cirill-betűs felirattal… a legutóbbit leszámítva tisztára mintha valami amerikai sorozatból lépett volna elő.

- Igen – válaszoltam végül, mosolyogva végig futtatva rajta tekintetem ismét, cipője orrától egészen kíváncsi szempárjáig. – Nagyon is.

Halkan kuncogott, megjegyzés nélkül hagyva bókomat, azonban egyértelműen elraktározva agya valamelyik zugában, majd átnyújtotta nekem az egyik sörös dobozt, amit a kezében szorongatott.

- Na és a másik látvány? – bökött fejével a tenger felé.

- Meg tudnám szokni – válaszoltam, visszafordulva az öböl vízén pihenő hajókhoz.

- Nem utolsó módja az új év köszöntésének – könyökölt ő is mellém.

- Valóban – szisszentettem fel az italomat és belekortyoltam. – Csak kicsit drága – hordoztam végig tekintetem ismét az üdülőparadicsom tengerpartján, majd a gigantikus jachtokon, melyek akár kisebb utasszállító tengerjáróknak is elmentek volna. Na meg a rajtuk szórakozó gazdagokon, akik talán ki sem teszik a lábukat a fedélzetről, csak amikor visszaindulnak a reptéren várakozó magángépeikhez. Ennyi erővel ez az egész parti lehetne bárhol máshol is a világon. Bárhol, ahol ilyenkor is kellemes meleg van.

Pár pillanatnyi csend után beszélgetőtársamra pislogtam, aki értetlen tekintettel nézett rám. No igen. Ő valószínűleg ezt a szót, a drágát, még hírből sem ismeri. Aki St. Barts-on szilveszterezik, az nagy valószínűség szerint abba a kategóriába esik, aki semmiről nem kérdezi meg, mennyibe kerül. Csak oda adja a bankkártyáját és az se tűnik fel neki, vagy érdekli soha, ha háromszor annyit húznak le róla, mint amennyit kellene. Nem hiányzik az se.

- Felejtsd el! – ráztam meg a fejem egy újabb korty hűsítő sör előtt.

- Amúgy Irina vagyok – váltott témát, ismét rám villantva egy ragyogó mosolyt.

- B – válaszoltam, elfogadva a felém nyújtott jobbot. – Szólíts csak B-nek!

A meleg mosolyhoz meleg kézfogás is társult. Nem erős, de nem is gyenge, lagymatag, alibi kézösszeérintés. Igazi kézfogás, ami azonban legalább annyi mindent közvetített, mint a szemeimbe fúródó mogyoróbarna tekintet, mely sokkal inkább illett egy közép- vagy dél-ázsiai vidék valamely rejtelmes városának egy titokzatos zugához, mint a moszkvai, szentpétervári, vagy valamely európai város orosz elitnegyedéhez. És ami azt üzente, kimondott szláv akcentusú szavak nélkül is, hogy ha a buli kevésbé tetszik, eltölthetjük az éjszakát a jacht valamelyik hálókabinjában is, parti, tánc, éneklés, majd éjféli tűzijáték helyett valami sokkal élvezetesebbel köszöntve az új évet az összegyűrt lepedő ráncai között.

**************************************************************

Ha tetszett, olvass B egy másik szilveszteri kalandjáról is!