Sellőfesztivál

Milyen lehet egy sellővel ágyba bújni?

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Dannie (első megjelenés: Magasban) is.

***************************************************************************************

Úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban, ahogy ott ácsorogtam az uszoda bejáratánál… Mit uszoda? Sűrű elnézést kérek. Vizes centrumot akartam mondani. De nem csak ez a fennköltség és már-már túláradó politikai korrektség volt az, ami furcsán kényelmetlen érzéssel töltött el. Nem mintha az amerikaiak nem lennének képesek ezt is mesterien túltolni. Mindenesetre inkább az az érzés feszélyezett, hogy nem vagyok ide való.

Ritkán mond az ember ilyesmit egy ilyen helyen de valahogy mégis úgy éreztem magam, mint egy hibát a mátrixban. Ott álltam, sötét farmeromban, Sabatonos pulóverben és rajta bőrdzsekiben… már csak a jól megszokott, kényelmes bakancsom hiányzott, amit azért, ha már mást nem is, lecseréltettek velem egy tisztább papucsra, mielőtt beengedtek a medencetérbe. Körülöttem pedig úgy pezsgett az élet, de úgy, mintha csak egy másik univerzumba kukkantottam volna be.

Egy karikatúra ötlött eszembe a helyzetről, ami a rendszergazdák és a felhasználók viszonyát ábrázolta. Két kép, az egyiken egy szemüveges fickó ül a számítógép előtt és nézi, ahogy az ősemberek körülötte vakarják a bozontjukat és kőbunkóval verik egymást fejbe, a másikon pedig a neandervölgyiek helyén álló öltönyös, jól szituált irodai dolgozók figyelik, ahogy egy csak félig-meddig humanoid földönkívüli püföli a billentyűzetet négy csápjával.

Valahogy ilyetén módon léptem át én is a centrum bejáratát képező dimenziókapun át az észak-karolinai kisvárosból egy egészen más és egzotikus helyre.

Az egzotikust pedig értheti mindenki úgy, ahogy akarja. Kétségtelenül benne volt a dolog erotikus pikantériája is, hiszen egyrészről ki ne stírölne szívesen fürdőruhás csajokat órákon keresztül, másrészt pedig… ha még csak szimpla fürdőruhák lettek volna! Emellett viszont benne volt az az egzotikum is, mint amit akkor tapasztal az ember, amikor például Skóciában elé tesznek egy minden hájjal (és leginkább belsőséggel) megtöltött juhgyomrot, amit addig csak gasztrohorrorokban látott, és jó étvágyat kínálnak neki a haggishoz.

Persze itt nem az undorítóságon volt a hangsúly… de hát na!

Soha nem is kerültem volna ennek az egésznek még csak a közelébe sem, ha Dannie nem rángat magával. No nem mintha nagyon ellenkeztem volna, amikor megtudtam miről van szó, az idáig tartó út jónéhány pontján azonban akár éppúgy félrebillenthettem volna érdeklődve-értetlenül a fejemet, mint a kutyák szokták.

- Na, hogy tetszik – súgta oda társam, kajánul vigyorogva, az újságírók gyűrűjében. Valahogy az az abszurd ötlete támadt, hogy kihasználva néhány kapcsolatát, médiamunkatársaknak álcázzuk magunkat, hogy ingyen és bérmentve belóghassunk ide nézelődni. Ő volt a riporter, nekem pedig a kezembe nyomott egy méregdrágának tűnő kamerát.

Nem mintha nem örültem volna egy olyan melónak, aminek során csak a mostanihoz hasonló dolgokat kell jó alaposan képre rögzítenem, de sajnos nem ez volt az én hivatásom.

Egy pillanatig elmerengve néztem a huncutul rám csillogó kék szemekre, majd szó nélkül megvontam a vállamat.

- Mindenkinek megvan a maga perverziója.

- Pff! – legyintett jenki társnőm. – Te és a cinizmusod!

Azzal már el is fordult, hogy kiélvezze az ölünkbe hullott lehetőséget.

Igaz, ami igaz, kissé rosszmájúra sikeredett a megállapításom. Nem mintha bármi bajom is lett volna bárkivel. Ahogy egy klasszikus mondta „ha valahogy te meg a párod élvezetet találtok abban, hogy gazdagon bekenitek egymást sütőmargarinnal és aztán friss lazaccal dörzsölitek egymás füle tövét, akkor toljátok neki ezerrel! Nem nagyon értem, de ti örültök neki és ez a lényeg”.

Na pontosan így voltam vele én is, ahogy néztem a üvegtetőn át bederengő januári nap által megvilágított, klórszagú helyiségben sündörgő embereket. A látvány valóban nem volt mindennapi és már csak ezért is hálás voltam valahol legbelül Dannie-nek, hogy behozott ide. Viszont én a legkevésbé se láttam értelmét annak, hogy egy csapat ember, jellemzően nők, néhány férfi társaságában, pár napra beveszik magukat egy ilyen centrumba, nekivetkőznek és ellőfarkat húzva az altestükre, ücsörögnek a medence szélén. Mindezt pedig elnevezze Merfestnek, vagyis Hab(leány)fesztiválnak.

Márpedig itt ez zajlott.

Na jó, volt olyan, aki ügyesebben megszerkesztett jelmezében még úszni is tudott, és ezt bőszen gyakorolta, a többség viszont csak a csempén heverészett, trécselt és illegette magát a fotósoknak.

Megint csak, én nem vagyok semmi jónak se az elrontója. Ha nekik az okoz örömet, hogy hónapokig szépítgetik a hableány- (vagy hablegény-… habfiú-… avagy nevezzék ahogy akarják) farkukat, hogy aztán évente egyszer pár napra felvehessék és megmutathassák mindenkinek, akkor uccu neki! Nekem viszont ez magas, mint egérnek a farzseb. Már az animés cosplay-ezést se nagyon értem, pedig annak a filmek, sorozatok, mangák és azok karakterei iránti rajongás ad némi hátteret. Na de az, hogy évente egyszer összesereglik egy kontinensnyi ország különböző pontjairól egy csapatnyi ember, hogy mind különböző mintás sellőjelmezbe bújjon és mutogassák magukat egymásnak…

Na de nem nekem kell megérteni. Épp ezért én nem is öltöztem be. Aki meg élvezi, hogy ő igen, akkor jó egészséget kívánok hozzá. Én meg jó alaposan megmarkolom a kamerát és eljátszom a szerepemet.

Szótlanul figyeltem Dannie-t, ahogy, már-már vérbeli riporterként bájcseveg a fesztiválozókkal, bőszen nyomkodva rögtönözve beszerzett diktafonja gombjait. Közben pedig úgy nyomta a flörtölő szövegeket és gesztusokat, hogy csodálkoztam volna, ha egyik-másik habhölgyeménynek ne csak amiatt ne nedvesedne át a jelmeze, mert vízhatlan anyagból készült. Na de alatta a bugyi… már ha viselnek egyáltalán ilyesmit.

Megborzongtam a gondolatra és az én altestemet is elöntötte a forróság. Talán „riporter” társnőm is pontosan ezt érezte, csak ő konstans, és ezért akart ide mindenáron bejutni. Ha egy megfelelően szakosodott fotóriporternek azzal töltheti a munkanapjait, hogy ilyen helyszínekre jár egymás után, nem lenne utolsó dolog kitanulni az ipart.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, amikor felfigyeltem rá, hogy nem csak a körülöttem lebzselő jelmezesek kerültek a figyelem középpontjába. Ugyanis egy egyáltalán nem kevéssé szemrevaló, húsz év körüli, ízlésesen hátravízezett hajú, vízcseppektől csillogó bőrű, lila uszonyos hölgyemény úgy meresztgette rám kacér mosolyait, akár az eredeti mítoszok sellői tehették, akik a sziklákhoz csábították a tengerészeket, hogy azok ott léket kapjanak, elsüllyedt hajójukból kihalászva őket pedig belakjanak belőlük a habpipik… Bár engem nyilván az ilyen veszély nem fenyegetett.

Nekik talán én voltam a ritkán látott madár, a különös állatfaj. Bár az is lehet, hogy csak a kezemben szorongatott masinériának szólt az érdeklődés.

Akárhogy is, arcomon szinte ösztönszerűen, gondolkodás nélkül terült szét a mosoly. Ha nekem az lehet a bélyeggyűjtemény, hogy párat kattintok a szerkezettel, majd közelebb húzódok a leányzóhoz, annak indokával, hogy megmutassam neki a képeket, aztán elejtek pár jól elhelyezett bókot, akkor legyen úgy! A végén meg lehet, elhúzódhatunk az öltözőbe és megnézhetem, van-e a bugyi a halfarok alatt… Vajon milyen lehet egy sellővel ágyba bújni?

************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik beöltözős történetet is itt!

Dűnék tengere

Irány a sivatag!... Vagy valami ahhoz egészen hasonló.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Dannie (első megjelenés: Magasban) is.

***************************************************************************************

A Nap perzselően sütött le ránk, millió tüzes lándzsájával úgy sorozva a felszínt, mint anno a perzsák nyilai Marathónnál. Itt viszont, az érkező „fegyverek” természetéből adódóan még azt se mondhattuk volna, hogy legalább árnyékban leszünk.

Még úgy is le kellett árnyékolnom kezemmel a szememet, amikor körbe akartam nézni, hogy jócskán begubództam a lakóautónk ponyvája nyújtotta hűvösbe. Az a fajta tikkasztó forróság vett körül, amikor az embernek nem is nagyon akad máshoz kedve, csak heverészni a friss levegőre kitett kempingágyon, kortyolgatva a jól behűtött sört, miközben legalább pár napra elfeledkezik minden gondjáról-bajáról.

Mélázásomból hirtelen hangos kacagás térített magamhoz, amit szinte azonnal követett is a csobbanások sorozatának hangja. Pillantásom azonnal a rezgésbe jött levegő rezonanciája által a fülemben keltett ingerület (magyarul hang) forrásának irányába rebbent, lakonikus, tompa nyugalommal figyelve a pihenőhelyemtől alig pár lépésre nyújtózó tavacskában zajló viháncolást.

Egyáltalán nem volt utolsó látvány, ezt meg kellett vallani. Az európai szemlélőnek nem kis egzotikumot hordoz magában egy napbarnított bőrű, alulöltözött, filatal latin-amerikai szépség látványa. Különösen a brazilok örvendenek valamiért alapos hírnévnek. Az pedig, ha kapásból négy-öt húsz év körüli leányzó is csobban egyszerre. falatnyi bikiniben a csillogó vízbe az ember szeme láttára, az sok mindent meg tud mozgatni odalenn.

Ennek megfelelően pedig a legkevésbé sem lehetett okom panaszra. Gondolataim azonban csak egy pillanatig zsongtak izgatott legyekként a hűsítő víztükröt megtörve egymást fröcskölő és kacarászó lányok körül. Utána, mintha csak mágnesként vonzaná őket, minden érzékem a mellettem felállított kempingágyon heverésző Dannie-re szegeződött.

Nem is kellett csalatkoznom. Ha valaki valaha is meg akarná faragni „A nyálcsorgató” című szoborkompozíciót, amerikai barátnőm a létező legideálisabb modellt nyújtaná hozzá. Szemei úgy kikerekedtek, hogy már azt vártam, mikor fognak kék pupillával ellátott üvegtestei kipattanni a helyükről, hogy tovagördüljenek a homokon.

- Vigyázz, mert még a végén kiesel a szádon! – cukkoltam.

- Hogyan? – rándult meg egy pillanatra, mintha csak valami távoli dimenzióból rántottam volna vissza.

- Semmi – kacagtam fel. – Csak ennél nem is lehetnél már ordenárébb módon feltűnő.

- Nicsak, ki beszél! – játszotta meg a sértődöttet, összevonva szemöldökét.

- Az, aki nem mustrál úgy minden elébe kerülő csinos popsit, mint aki legszívesebben rögtön az ágyba cipelné azt.

- Ki mondta, hogy nem szeretném? És hogy nem is fogom – vigyorodott el Dannie kajánul.

- A te dolgod. Csak engem hagyj ki belőle! – emeltem fel hárítóan a kezeimet. – Nem szeretném én is megkapni a részemet, amikor kiherélnek miatta.

- Mintha az egyáltalán lehetséges lenne – kacagott fel barátnőm.

- Ne becsüld alá egy erkölcscsősz férfi kreativitását ilyen témákban!

- Mert te látsz itt ilyet? – vonta össze megint szemöldökét Dannie, megjátszott rosszallással. Én pedig erre már nem is válaszoltam, csak kinyújtottam a nyakam, hogy jelentőségteljesen átpillantsak a válla felett.

Jenki társnőm követte pillantásomat vendéglátónk felé, aki a ponyva másik vége alatt foglalatoskodott épp a generátorról működő grillsütővel, előkészítve a hamarosan esedékes ebédünket.

Igaz, Carlos barátunk távolról se volt az a mindenkibe belekötő, erejét és izmait fitogtató latin macsó típus. Már sok éve ismerem, még ha ez alatt elég ritkán is találkoztunk személyesen, de nem emlékszem olyanra, hogy ne mosolygós, barátságos és előzékeny kedvében találtam volna. Hihetetlen, hogy mennyi sok évet letagadhatóvá tett az életkorából az a mediterrán eredetű derű és életvidámság, ami betöltötte őt. Első ránézésre talán csak enyhén már merevnek, „kőbe vésettnek” ható ráncai, és a szarkalábak a szeme sarkában, jelezték, hogy nem csupán négy-öt-hat évvel idősebb nálunk. A hétköznapi természete és viselkedése viszont semmiképp. Az viszont, ha veszélyben érezte volna a tőlünk alig tucatnyi méterre a vízben játszadozó, tinédzser éveik végén járó, vagy abból éppen csak kinőtt lányait, unokatestvéreit és unokahúgait, valószínűleg soha nem látott mértékben hozta volna elő belőle a védelmező apát.

Dannie valószínűleg csak a népes brazil családok előnyét látta a helyzetben. Elég volt összebratyiznia egyetlen illetővel, akivel engem a szakmai élet valahogy összesodort, mellé pedig rögtön megkapta a népes famíliát is, fejenként egy fészekaljra való olyan utóddal, aki után nem egyszer fordulna meg bárki is az utcán. A világnak ezen a felén pedig a család összetart, így az, hogy ki a testvér, ki az unokatestvér, esetleg másodunokatestvér, vagy már majdhogynem meghatározhatatlanul távoli rokon, mit sem számított. Az én szememben viszont ez magával vonzotta azt is, hogy bármilyen távoli rokonának a megkettyintésével is Carlos haragját kockáztathatnám.

Nekem pedig nem ért annyit egy gyors menet, hogy ezzel vendéglátónk bizalmát kockáztassam. Persze volt az a helyzet és volt az a nő… de hát na!

Vezetett persze az erkölcsi érzékem, de bőven az önös érdek is. Egyrészről a szakmai kapcsolatok fontossága, másrészről pedig az, hogy túl jól éreztem magam Carlos titkos kis pihenőhelyén ahhoz, hogy ezt veszni hagyjam.

Dannie tekintete hamar ismét a tóban hancúrozó lányokra tévedt, én pedig feladtam a próbálkozást, hogy helyette inkább belekortyoljak a hideg sörömbe és ismét körbe hordozzam tekintetem a valószínűtlenül magával ragadó tájon.

Lakóautónk mintha a semmiből pottyant volna az alig pártucat méter hosszú és csupán egy kőhajításnyi szélességű, sarló alakú tó partjára. Körülöttünk a látóhatárig nem volt más, csak az érintetlen természet.

Nem mintha a mindkét oldalon a tó ívét követő, több méter magas homokdűnéktől különösen messze láttunk volna. Viszont tudtam, hogy ha kedvem támadna a perzselő melegben felkaptatni az egyik dűne csúcsára, onnan se látnék sok minden mást. Csak a messzeségbe nyúlóan sorakozó, félköríves homokbuckákat.

Elsőre hihetné az ember azt is, hogy a világ valami száraz, sivatagos sarkába evett minket a fene. Ezt azonban a képzelet nemigen társítja Brazíliával, az amazonasi esőerdő hazájával. Némiképp joggal. A másik oldalról viszont mondhatnám, „Több dolgok vannak égen és földön, kedves Horatio…”

A táj körülöttünk valóban olyannak hatott, mint bármely más sivatag a Szaharától kezdve, Közép-Ázsia pusztaságain keresztül Ausztrália belső területeiig és az Egyesült Államok délnyugati vidékeiig. A rendkívüliséget csak a szokatlanul fehér homok jelenthetné, az USÁ-ban viszont találni még ennél is kihipózottabb homoktengert.

A másik különlegesség viszont még ennél is szembe tűnőbb. Hiszen itt hullámzott közvetlenül előttünk, két dűne közé ékelődve. Bár persze egyetlen kis hátsó kertnyi tó igazán nem oszt, nem szoroz semmiben, ez a környék azonban itt, Brazília északkeleti részén, az Atlanti-óceán tőszomszédságában, ez egyáltalán nem volt egyedi dolog. Ha nekivágnék a tavacskánkat határoló bármelyik dűnének, a túloldalán valószínűleg pontosan ugyanilyet találnék. Az azt a másik oldalról határoló dűnén átcaplatva pedig egy újabbat, és így tovább. Mindezzel teljesen ingataggá téve, sőt, gyakorlatilag meg is cáfolva a terület sivatag voltát.

Ha az egyszeri ember a sivatagra gondol, végtelen homoktenger jut az eszébe, mindenfajta növény nélkül, tevekaravánokkal az égbe szökő dűnék között, dacolva a perzselő hőséggel. Eltekintve attól, hogy az ilyen, teljesen növénytelen, semmi mással, csak homokkal borított felszínű pusztaságok olyan ritkák, mint a fehér holló, egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy sivatag így nézzen ki. A tudomány csak annyi kritériumot szab az ilyen természeti képződményeknek, hogy területükön ne legyen több csapadék évi kétszázötven milliméternél. Ez persze általában magával hozza azokat a folyamatokat is, amik a homok tömeges képződését okozzák, ilyen kevés vízen pedig kevés növény él meg. A körülmények viszont nem mindig ennek kedveznek.

A legabszurdabb ellenpélda talán a világ legsivatagabb sivataga, már ha az egyetlen tudományos kritériuma alapján rangsoroljuk ezeket a tájakat. A Földön ugyanis egyetlen olyan terület van csupán, ahol nem hogy tizenkét hónap alatt kétszázötven milliméter csapadék nem esett, de az elmúlt kétmillió év alatt egyetlenegy csepp sem. Ez pedig nem a Szaharában van, nem Mongólia és Nyugat-Kína pusztaságaiban, de még csak nem is a Föld legnagyobb összefüggő, szinte teljesen élettelen homoktengerében, az arab-félszigeti Rab-el-Háliban. Még az utóbbiban is esik nagyjából ötven milliméter csapadék évente átlagosan. Bár persze vannak olyan évek, amikor ez is elmarad. Az a terület, ami utoljára bőven a nagy jégkorszak kezdete előtt látott csapadékot, valójában se nem homokos, se nem forró. Ugyanis az Antarktisz fagyos jégpusztaságában található.

Ellentétes véglethez pedig el se kellett mozdulnom a kempingágyamról, ugyanis itt terült el körülöttem az a forró, homokos vidék, ami viszont a maga évi ezerkétszáz milliméterével még a magyarországi átlagnál is nagyjából kétszer többet kap, beborítva a dűnék közét apró tavakkal. A legcsapadékosabb időszakokban pedig még a közeli folyók is megáradnak, be-becsapva a dűnék közé, halakkal és más élőlényekkel töltve meg az év másik felére kiszáradó állóvizeket. Ráadásképp pedig van, amikor még keresztül is hömpölyög néhány folyó a dűnerengetegen.

Annak érdekében pedig, hogy a dolgot még tovább tetézzük, még maga a homok se úgy alakult ki, mint a sivatagokban egyébként szokás. A legtöbb sivatag ugyanis csak nappal forró (már ha akkor egyáltalán). Éjszaka meglehetősen hűvös az időjárás. A nagy hőingadozás hatására pedig a kőzetek összehúzódnak, majd kitágulnak, hogy aztán ismét összehúzódjanak, és így tovább. Ezt pedig kevés anyag bírja, így idővel apró darabokra, homokszemcsékre töredeznek szét.

Ezen a vidéken azonban még a sok csapadék is kellőképp hűti a felszínt, úgyhogy az ilyen aprózódás messze kisebb léptékben megy végbe. Homok azonban létrejöhet máshogy is. Például a közeli nagy folyókban, melyek mélyen a kontinens belsejéből érkezve hordják magukkal a partjaikon tanyázó kőzetanyagot, a megtett több száz kilométer alatt összekocogtatva őket egymással és a folyómederrel, szintén apró szemű hordalékká őrölve.

Az ilyen hordalék többnyire a tengerekben köt ki. De nem itt, ahol a Parnaíba és a Preguiças folyók egyenesen egy partmenti tengeráramlatba torkollanak, mely szétteregeti a belé hordott homokot az óceán partján, amit a ráadásul még a tenger felől is fújó szelek visszaküldenek a feladó irányába, ötven kilométer szélesen, lepedőszerűen szétteregetve azt a tájon. Ezért is keresztelték el ezt a vidéket a helyiek „Maranhão lepedőinek”, portugálul Lençóis Maranhensesnek.

A Carlos barátunkhoz hasonló emberek pedig úgy gondolták, keresve sem találhatnának jobb pihenőhelyet, mint ezt a civilizációtól távoli, sivatagosnak ható, de végeredményben mégis bővízű tájat.

Én pedig a legkevésbé sem akartam vitatkozni vele. Inkább csak hátra dőltem és élveztem a hűsölést. Közben azon merengtem, talán majd ha lejjebb megy a Nap és üdítőbbé válik a hőmérséklet, én is kipróbálom az apró tavacska habjait.

Dannie azonban nem akart addig várni. A szemem sarkából láttam, ahogy feltápászkodik, levetve ruháit az alatta hordott bikiniről és azonnal nekiindul a víznek.

Sejtettem, hogy a felszín alatt ebből több is lesz, mint fürdőzés a habok közt viháncoló lánykákkal. Az éjszaka leple alatt pedig… megcsóváltam a fejem és némán szerencsét kívántam barátnőmnek, hogy Carlos ne találjon rájuk egy baseball-ütővel.

Nőknek tilos

Üres folt a nők térképén.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Dannie (első megjelenés: Magasban) is.

***************************************************************************************

Kevés nehezebb kérdést lehet feltenni nekem, mint hogy mi a kedvencem valamiből… legyen szó bármiről is. Tulajdonképpen minden más mellett ez a helyzet az évszakokkal is. Pesszimistább hangulatomban mondhatnám, hogy mindegyiket utálom, mert mindegyik valami problémát hoz magával, ha azonban az optimizmusra törekszem, mindegyikben találok valami szépet is. A tél hidege és sötétsége mellé társul az a kellemes érzés, amikor az ember végül haza ér az otthon melegébe és megihat egy forró teát meg bebújhat a pihe-puha ágyába. A nyár tikkasztó hősége, az állandó zenebona és kurjongatás mellett ott van a szabadság és a gondtalanság érzete is, na meg a sok alúlöltözött, csinos lány. Az ősz kezdődő hűvösét és a hétköznapok szürke munkájába való visszazökkenést kárpótolja az a semmivel össze nem hasonlítható hangulat, amit az elsárgultan lehulló falevelek nyújtanak. Na meg én a lassan, fokozatosan egyre jobban beöltöző lányokban is szeretek gyönyörködni. A tavaszt pedig különösen egyetemista koromban rühelltem. Az az időszak ugyanis, amikor igazán kezd már kellemes meleg lenni, süt a nap, csiripelnek a madarak, az emberek, annak örömére, hogy már lehet, hirtelen nagyon sok időt töltenek az utcákon, közterületeken, egybeesett a félévközepi zh-időszakkal, amikor pedig nekem gőzerővel tanulnom kellett. A fiatal B-nek pedig az mindig nehezen ment, hogyha közben millió zaj duruzsolt a fülébe.

Emellett pedig én az a típus vagyok, aki nem szereti a napsütést. Az persze kevéssé zavar, ha a terasz hűsítő árnyékában ücsörgök és figyelem, ahogy a környéket beragyogja a napfény, ha azonban az az égi energia közvetlenül engem ér…

Talán pont emiatt vált a kedvenc időszakommá, pláne mióta lediplomáztam és a hajtósabb időszakok kevéssé konkrét időintervallumhoz kötötté váltak, a késő ősz és a kora tavasz. Azok az időszakok, amikor még vagy már meg lehet lenni odakinn egy vastagabb pulóverben, vagy egy széldzsekiben, viszont a Nap már nem tűz annyira, vagy egyenesen felhők mögé bújik. Ráadásul azok közé is tartozom, akik szeretik hallgatni, ahogy az enyhén szitáló eső kopog a tetőn vagy az ablakon.

Éppen ezért esett most is olyan jól ott sétálni az elhagyatott fövenyen. Széldzsekim kizipzárazott szárnyaiba könnyedén belekapott az enyhén lengedező légáramlat, nem hagyva ki hátam közepéig aláhulló hajamat sem.

Kellemes érzés volt az otthoni késő télből kiszakadni a Mediterráneum lassan kezdődő tavaszába. A kellemesen enyhe hőmérsékletbe, a néha már ki-ki sütő napba és a megfelelően enyhe időjárásba.

Elmélázva figyeltem, részben tekintetemmel, részben egyéb érzékeimmel, ahogy lábam minden egyes lépésnél apró roppanással belesüpped a hajnali eső nyomán még mindig nedves tengerparti homokba, ahogy zsebredugott kézzel lassan átporoszkálok rajta.

A tengerpart teljesen kihalt volt. Nehéz elképzelni, hogy már csak pár hónap, és a nyári előszezon beköszöntével is tülekedni fognak már itt a turisták mindenfelől a nyugati világból, és még annak kulturális szomszédságából is, élvezve a napsütést és a meleg tengervizet. Bár a történelmi emlékek miatt ide látogatók inkább délebbre veszik az útjukat, Athénba, vagy a Peloponészosz-félsziget északi részére, utána pedig a tengerparton ejtőzni a közeli Kiklidák szigeteire, főleg Naxoszra, Paroszra, vagy Szantorinire vonulnak el, emellett legalább annyian jönnek ide, az ókori emlékekben nem igazán bővelkedő, de tengerparti ejtőzésre épp annyira megfelelő északi területekre is.

Ahogy felemeltem a fejem és körbe pillantottam, sok szempontból nehéz volt elhinni, hogy ez is az a Görögország, mint a klasszikus ókori gyökérzeten kinőtt párja. Bár a mediterrán éghajlat nyomait ugyanúgy magán viseli a Thesszaloniki mellett háromujjú kézként az Égei-tengerbe nyúló Khalkidiké-félsziget is, a sűrűbb növényzet, magasabbra szökő hegyvidékek és a közelmúlt mellett inkább a középkor, mint az ókor hatásait magán viselő civilizáció inkább a balkáni szomszédokkal rokonítja a tájat.

Felpillantottam a lankás hegyekre, melyek Szinthonia félszigetének is a gerincét alkották, épp úgy, mint a két szomszédjáét, a nyugatabbra lévő Kasszandráét és a keleti Athoszét.

Ahogy a harmadik név eszembe ötlött, azonnal megtorpantam és szinte gépiesen fordultam kelet felé, hogy látóteremet betöltse a fövenytől alig csak néhány kilométerre húzódó hegysor.

Az egész olyan volt, mint egy gigantikus méretű bálna. A kontinens felől viszonylag alacsonyan előre nyúló nyél, mely aztán fokozatosan felmagasodik a képzeletbeli bálna hátát és feje búbját alkotó Athosz-hegybe. A látvány egyszerre volt teljesen hétköznapi és valahogy mégis misztikus. Szinte a homokba gyökeredzett a lábam, ahogy, még mindig zsebre dugott kézzel, teljes mozdulatlanságban bámultam a tengerszoros túloldalát. Azt a vidéket, ami számomra bizonyos szempontból mintha nem is létezne.

Ismertem egy fickót, aki előszeretettel emlegette, hogy tulajdonképpen bárminek az ég egy adta világon lehet földrajzi vonatkozása az alkoholfogyasztástól kezdve a piros lámpás negyedeken keresztül a metálzenéig. Ha pedig valamit összekapcsolunk a geográfiával, arról már térképet is lehet készíteni. Nem tudom, eszébe jutott-e már valakinek, de ha már ekörül a téma körül forgunk, simán készíthetnénk a Föld felszínéről térképet a férfiak és a nők szemszögéből.

Első ránézésre a két térkép valószínűleg az égvilágon semmiben nem különbözne. Viszont ha kiemelnénk a Balkánt, azon belül is Görögország északi részét és a Khalkidiké-félszigetet, azon a férfiak három kisebb szigetnyúlványt látnának, Kasszandrát, Szithoniát és Athoszt. A nők viszont csak az előbbi kettőt. Athoszt pedig akár le is lehetne hagyni a lapról, mintha annak a helyén csak a nyílt tenger hömpölyögne. Hiszen azon humanoid entitások, akik nem viselnek semmi lelógót a lábaik között, annál jobban leginkább csak hajón közelíthetnék meg az Athosz-hegyet, mint ahol én most állok. És úgy se sokkal jobban. Ez a háromszázharmincöt négyzetkilométeres félsziget ugyanis talán az egyetlen földdarab a világon, ahova a gyengébbik nem képviselői nem tehetik be a lábukat.

Lassan pislogtam, ahogy a nem is oly távol, de mégis gyakorlatilag számomra elérhetetlen messzeségben nyújtózott előttem a lankás hegyfok a borult koratavaszi ég alatt. A félsziget, amely megannyi szempontból ott is van, meg nincs is. Én is látom, de sosem érhetem el, a saját, személyes térképemen rajta van, de nincs is. Épp úgy, ahogy magáén Görögországén is.

Hellász, mint ország, a tizenkilencedik század előtt gyakorlatilag nem létezett. Viszont az ókorban a görög kultúra kiterjedt ide is, ahol ugyanúgy hellén nyelvet beszélő lakosság élt, mint Athénban, Spártában vagy Korinthoszban. Emiatt amikor az újkorban az európai kontinens legdélkeletebbi csücskében élő nép egyesíteni akarta képviselőit egy független országban, ezt a vidéket is megkaparintották a Török Birodalomtól.

Időközben azonban sok dolog megváltozott. A kereszténység kezdeti időszakában ugyanis, amikor azok, akik a végletekig el akartak merülni Isten közelségében, úgy gondolták, úgy tehetik ezt meg, ha Jézushoz hasonlóan kivonulnak a pusztába, távol a világ zajától, és ott remete életet élnek. Tették ezt sokan az egyiptomi és a szíriai sivatagban, de tették a Balkán hegyes, erdős vidékein is. Akkoriban pedig még nem volt divat a turizmus, így a Khalkidiké-félszigetnek a kontinenshez közeli strandjai senkit nem hoztak lázba, úgyhogy az Athosz-félsziget a néhány tengerparti halászfalut leszámítva gyakorlati néptelenségével ideális választásnak tűnt. Különösen a félsziget végében emelkedő Athosz-hegy. A vidék ráadásul pedig még a gyakorlatban is elvált a külvilágtól, mióta a perzsa uralkodó, Xerxész, Hellász ellen vonulva a Krisztus előtti ötödik században átvágatta a félsziget tövét, elkerülendő, hogy ugyanolyan viharban pusztuljon el a flottája a földnyelv csúcsánál, mint elődjéé, Dareioszé, röpke tíz évvel korábban.

A szerzetesek pedig éltek ott viszonylagos háborítatlanságban. Nem macerálták őket a rómaiak, még kevésbé az immáron keresztény Bizánc, de még az oszmán törökök sem igazán. Amikor pedig a félsziget a megint csak ortodox keresztény görög állam uralma alá került, az megtartotta magának ugyan, viszont olyan széleskörű autonómiával látta el, hogy a papíron Athén igazgatása alá tartozó autonóm terület a gyakorlatban a világ egy kézen megszámlálható mennyiségű teokratikus köztársaságainak egyikévé vált.

Mind a mai napig a félszigeten élő szerzetesek nem feszegetik az állami hovatartozás kérdését, a görög hatalom pedig cserébe gyakorlatilag teljes önigazgatást enged nekik. Mintha a Görögország térképén mindig ott szereplő Athosz igazából nem is lenne ott. Maximum szomszédos országként. A szerzetesek pedig ki is használják a totális önkormányzatukat, saját törvényeket hozva, melyek mind saját életmódjuk fenntartását szolgálják. Bár az eredeti remete életmódot már réges-régen feladták, kolostoraikban máig bezárkózott csendességben élnek, elzárkózva a világtól, csöndesen elmélkedve és munkálkodva. Ahhoz pedig, hogy ez működjön, azt is meghatározták, évente hány idegen léphet be a köztársaságuk területére, lettlégyen az ténylegesen a világ de facto egyik legrégebbi ma is létező „államára” kíváncsi turista, vagy a lelki javak miatt érkező világi ortodox keresztény hívő. A szigorúan megszabott keretszámon belül azonban van még egy kikötés. Nem lehet az illetők között az egy nő sem.

Így hát én csak itt álldogálhattam, Sithonia tengerparti fövenyén, és a távolból nézhettem azt a földet, ahol a vén atyák, fiatal rendtársaikat féltve a kísértésektől, úgy határoztak, a vágyak okozóit megszabott távolságnál közelebbre nem engedik a félszigethez. ÉS ez vonatkozik a tengerre is, így hát azok a hajók, amik nem közvetlenül a félszigetre tartanak, és így eleve nem lehet a fedélzetükön nőnemű egyén, csak egy megszabott távolságon túl haladhatnak el a partok közelében.

Halkan horkantottam egyet. Nem tudtam, bosszankodva összehúzzam a szemöldököm, vagy inkább kuncogva megcsóváljam a fejem. Persze a mai nyugati világban az ilyesmit égbekiáltó diszkriminációnak tartanák, a másik oldalról viszont minden országnak megvannak a maga törvényei, amik nem mindig felelnek meg a legmagasabb etikai elvárásoknak. Az Egyesült Államokban is van olyan tagállam, ahol máig él helyi törvény arról, hogy a férj bizonyos időközönként megverheti a feleségét, vagy hogy egy nő nem vághatja le a haját a férje engedélye, vagy egyes helyeken akár állami beleegyezés nélkül. Felmerül persze, hogy mindezeket betartatják-e vagy sem, de a lényeg az, hogy léteznek. Így hát az vesse az első követ az athoszi szerzetesekre…

Emellett benne van a pakliban az is, hogy a jó testvéreket senki nem kötelezi arra, hogy életük végezetéig ott maradjanak a közösségben. Vannak bőven olyanok, akik pár évet eltöltenek a kolostorok csendjében, majd visszatérnek a nagyvilágba. És ezt senki nem helyteleníti. Ha pedig valaki esetleg pont a világi hívságok, vagy saját személyes, a női „csáberő” irányába való gyengesége miatt vonulna vissza ide, miért ne tarthatnák távol tőle ezeket a kísértéseket?

Nem tudom, az athoszi törvény-e a jó, vagy a liberálisabb ellentéte, az azonban mindenképp biztos, hogy a kérdés egyáltalán nem fekete-fehér.

Szóval én végeredményben belenyugodtam, hogy maradok itt, lecövekelve a szomszédos félsziget partján, zsebre dugott kézzel bámulva az előttem teljes valójában elnyújtózó vidéket, ahova viszont soha nem érhetek el.

- Á! Szóval itt vagy – rántott vissza hirtelen a valóságba egy vidám hang.

Én se tudtam elkerülni, hogy arcomra mosoly üljön ki, ahogy hátra fordultam és megpillantottam a közeli út felől a fövenyen át felém közelítő alakot.

Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de Dannie valahogy mindig ilyen hatással volt rám. Egy részem úgy érezte, inkább szörnyülködnöm kellene mindenen, amit barátnőm képviselt, végezetül azonban mindig csak azt érte el, hogy mosolyra, vagy egyenesen nevetésre derített és jó érzéssel töltött el a közelségével.

Hátrazselézett rövid hirtelenszőke hajjal koronázott arcán neki is széles vigyor ült, mint mindig, vakítóan kék szemei pedig szikrázóan csillogtak.

- Már el se tudtam képzelni, hová lettél – állapodott meg mellettem amerikai társam. – Kihagyod a legjobb részt.

- Ha te mondod – vontam meg a vállam.

Egy pillanatra hallgatott, majd, követve az irányt, amerre az imént még tekintetem fordult, ő is a víz túloldalán nyújtózó félszigetre nézett.

- Ne mondd, hogy a vén nőgyűlölő kecskék jobban érdekelnek, mint a buli odabenn – bökött a közeli falu felé a fejével, ahol megszálltunk.

- Nem nőgyűlölők – ellenkeztem. – Csak nekik is megvan a saját életmódjuk. Ahogy neked is.

- Ha te mondod – vont vállat most Dannie. – Az mindenesetre biztos, hogy a vendéglátóinknál már alaposan fogy a bor és az ouzo. Amikor eljöttem, hogy megkeresselek, Marijának már nem hiányzott sok, hogy letolja a bugyiját.

- Ha pedig te akkor jelen vagy, az apjának ahhoz nem fog hiányozni sok, hogy fogjon valami keményet és fejbe verjen vele – kacagtam fel, felidézve nagydarab, pocakos, de jó erőben lévő vendéglátónkat és a szemrevaló tizennyolc éves lányát. Rendes, barátságos, vendégszerető ember volt, azonban kissé vaskalapos. Tökéletesen el tudnám képzelni róla, hogy gondolkodás nélkül kifilézné azt aki foltot ejt a lánya jóhírén. Márpedig az az ilyen kis településeken, mint az itteni is, sokat számít.

- Nem, ha nem tudja meg – kacsintott Dannie, én pedig erre már nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. Jenki társam sosem fog megváltozni. Épp olyan nőcsábász, mint amilyen én is voltam valaha. Csak ő még ráadásul rá is játszik és kihasználja, hogy annyi lányt megfektethet, amennyi ideje csak van ágyban henteregni. Akkor se lennék meglepve, ha még évtizedek múlva is ezt csinálná tisztes ősz halántékkal… Már ha addig valaki féltékeny hozzátartozó nem csapja agyon.

- Na, nem jössz? – térített ismét magamhoz Dannie, ezúttal már megértő, barátságos arckifejezéssel ismét abba az irányba biccentve a fejét, amerről jöttünk.

- Köszi, de nem – ráztam meg a fejem. – Te menj csak! Én még maradok egy kicsit, olyan közel, amennyire a vén kecskék engednek.

- Te tudod – vont vállat barátnőm. – De aztán ne csodálkozz, ha egyedül bújsz ágyba, mert minden szóba jöhető pipi nálam köt ki!

- Nyugi! Nem fogok – mosolyogtam vissza rá nyugodtan.

Ő egy pillanatig csak nézett rám, majd egy sóhaj kíséretében legyintett és visszaindult a házhoz.

- Jössz te még hozzám csajokért! – szólt még hátra a válla felett.

- Ha te mondod – motyogtam ismét, miközben én pedig ismét visszafordultam az Athosz-hegy sziluettjéhez, ami lassan halványodott előttem a leszálló koratavaszi estében.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvasd el B egyik másik kalandjának történetét is Görögország vallási életében itt!

Magasban

Mámor és illúzió a hegy tetején

B-vel a föld körül

Figyelem: A történet a B magánya című alsorozat eleme. Megértéséhez nem feltétlenül szükséges az alsorozat összes eddigi elemét elolvasni, aki azonban érteni szeretné az összefüggéseket, annak a Magány című történet előzetes elolvasása erősen ajánlott.

*******************************************************************

Ahogy megpendítettem a húrokat, mintha az egész valóság belerezdült volna. Lehunytam a szemem és átadtam magam az érzésnek, ahogy az oxigénhiányos levegő mámorítóan berezonált a fülemben, álomszerű ködbe csavarva az engem körülölelő világot.

Lassan kinyitottam a szemem és bágyadtan előre pillantottam. Bár kristálytiszta volt az idő, mégis mintha finom köd lenget volna be mindent. Talán a ritkás levegő tette. Ilyen magasan, több mint hatezer méterre a tengerszinttől, a világ már némiképp kifakul.

Annak ellenére, hogy közelebb fekszik az Egyenlítőhöz, mint Magyarország, ilyen magasan ez a hegyvidék még az itteni februári nyárban is csípősen fagyos volt. Kissé kényelmetlenül fészkelődtem a kavicsos hegyoldali kiszögellésen, pár centivel arrébb tolva törökülésben összefont lábaimat, próbálva megakadályozni, hogy a csípős szél utat találjon magának a kabátom alá. Aztán ismét majdnem teljes mozdulatlanságba ernyedtem és mélyen beszívtam a levegőt. Úgy éreztem magam, mintha valahol a sarkvidéken ücsörögnék egy kihalt fagypusztaság közepén, nem pedig az argentin-chilei határ északabbi szakaszának közelében egy égbenyúló hegy oldalában.

De pont ez volt a lényeg.

Kifejezéstelen tekintettel bámultam az előttem hosszan elnyúló kopár völgyet, melyben, a hideg ellenére, csak itt-ott csillogtak odafagyott jégmezők vagy gleccsertöredékek. Idefenn nem csak a felszíntől távolodva csökkenő koncentrációjú oxigénből volt hiány, de a vízből is. A nyugatról, a Csendes-óceán felől érkező nedves légtömegek útját elállták az Andok magas hegyláncai, lehullásra kényszerítve a nedvességtartalmukat. Mire pedig elérték a hegyvidék keletebbi területeit, már csontszárazzá váltak. Nem is beszélve arról, amikor már átlépték az argentin határt, létrehozva ezen a vidéken a világ legmagasabban fekvő sivatagát.

Ismét beleszippantottam a kristálytiszta, a nedvesség mellett szinte minden szennyeződéstől is mentes levegőbe és ismét megpendítettem a mandolin húrjait, újra életre hívva azt az érzést, mintha ebbe a hangba az egész világ belerezonált volna.

Bár tudtam, hogy lehetetlenség, az idefenn mámorossá vált elmém mégis azt kívánta, bárcsak Ő is meghallaná a messzeségben. Az argentin hegyvidék amúgy is álomszerű képe egy pillanatra szertefoszlott előttem és lelki szemeim számára megjelent a kép, ahogy az a lány, aki szinte azóta kitölti minden gondolatomat, hogy megismertem, több ezer kilométerre innen, a Föld ellentétes félgömbjén és a másik féltekéjén, a Nagy Pocsolyán túl, a magyar Alföld szívében a hátsó kertjében felkapja a fejét arra a hangra, amit az én hangszerem adott ki. Ez a hangszer, tőle felfoghatatlan távolságra, a világ másik felén, az Isten háta mögött egy Ojos del Salado nevű hegy oldalában az én kezemben.

A hidegben és a ritkás levegőben elbágyadt elmémet akkor az sem érdekelte, hogy odahaza valószínűleg éppen éjszaka van. Nem volt annyi energiám, hogy az ilyenekbe belegondoljak, de ez éppen így is volt jól. Pont ezért jöttem ide.

Az ilyen élethelyzetekben, amikor az ember rádöbben, hogy az, amire a legjobban vágyott ezen a világon, nincs többé, és az, akire a legjobban vágyott, és aki értelmet adott a napjainak, soha többé nem lehet az övé, sőt, többé nem is láthatja, nem hallhatja a hangját és számára akár el is tűnhetett volna a világból, az összetört szív tulajdonosa többnyire alkoholhoz, vagy akár kábítószerhez is nyúl. Az azonban nem az én világom volt, hogy agyzsibbasztó löttyöket öntsek a torkomra, aztán másnap úgy ébredjek, hogy testem minden porcikája fellázadt ellenem. Nem. Én inkább más módját választottam annak, hogy elvegyem az elmém kedvét attól, hogy Rá gondoljon, kisajtolva belőle minden erre fordítható energiát.

Egyesek ilyenkor a munkába menekülnek, mások végkimerülésig nyüstölik az edzőterem gépeit. Megint mások pedig az élvezetekbe vetik magukat és akár minden éjjel más lány combjai közé temetik az arcukat. Én viszont inkább más megoldást választottam. Elmenekültem. Felültem a motoromra és beletaposva a gázba igyekeztem minél távolabb kerülni mindentől, ami Rá emlékeztet. Ennél a vidéknél pedig talán már csak akkor kerülhettem volna távolabb, ha beszállok egy űrhajóba és kilövetem magam a Marsra.

Ráadásul még egy egyedibb és talán költségesebb módját is választottam annak, hogy külső behatásokkal akadályozzam meg agyam fájdalmas sikolyait vesztesége miatt.

A fájdalom legalább időleges megszüntetésének ilyenkor két módszere lehet. Az ember lánya vagy az olyan helyzeteket keresi, amikor szakadatlanul másra gondolhat, vagy az olyanokat, amikor, ha jobban nem is, de annyira elszakadhat a valóságtól, hogy ne kelljen tudomást vennie arról, hogy amit elvesztett, az már nincs többé. Én az utóbbit választottam, de ahelyett, hogy az alvásba és az álmodásba, vagy más hasonlókba menekültem volna, egy egészen más, és talán sokkal nehezebb megoldást választottam.

Nem mintha én nem menekültem volna szívesen a lányok hajkurászásába és töltöttem volna minden éjszakát más csinibaba ágyában, pótolva azt a gyengédséget és erotikát, amit Tőle már nem kaphattam meg, közben kizárva magamból mindenfajta felsőbbrendű érzelmet.

Halványan elmosolyodtam a magashegyi szelek ellen az arcomba húzott sál rejtekében, ahogy eszembe jutottak Dannie szavai a hegy lábánál.

Amikor lábaink között berregő vasparipáinkkal behajtottunk az utolsó valamirevaló településre az Ojos del Salado csúcsa felé vezető úton és leparkoltuk a motorokat, hogy aztán levegyük a sisakunkat és elbúcsúzzunk erre a pár napra, útitársam megszorította a kezem és cinkosan rám mosolygott.

- Nem maradsz itt inkább te is? - kérdezte sajátos amerikai tájszólásával. - Bevetjük magunkat a helyi chickititák közé, megígérünk mindent, amit csak akarnak, fűt, fát, gyémántékszert, aztán meg, amikor már kiszórakoztuk magunkat, felpattanunk a motorra és Buenos Airesig meg sem állunk.

- Bolond vagy - kuncogtam akkor is és megjátszott rosszallással ingattam a fejem.

- Most miért? - nevetett fel Dannie és rövidre nyírt majd felzselézett búzaszőke hajával keretezett arcán ismét megjelent az a rosszlányos mosoly. Pontosan tudta, hogy nem beszélek komolyan. Bár az esetek kilencvenkilenc százalékában azt tettem volna hasonló helyzetekben, őt túlságosan is kedveltem ahhoz, hogy így tegyek. - Ez az előnye ezeknek az Isten háta mögötti helyeknek. Végigjópofizod az összes helyi csinibabát, megígéred akár mindegyiknek az elsőtől az utolsóig, hogy megszökteted és együtt élitek le az életeteket, aztán egyik estéről a másik reggelre elszelelsz. Ők pedig, itt a hegyek között, soha többé nem kell hogy halljanak rólad.

- Nem csak bolond vagy, de gonosz is - vetettem rá egy rosszul mímelt szúrós pillantást.

- Ugyan már - kacagott fel barátnőm. - Hiszen ők se veszik komolyan. Persze, hízelegnek nekik az ilyen szavak és arra tökéletesek, hogy lekerüljön a bugyi, de úgy igazán a nagy többség nem gondolja komolyan egy pillanatig se.

- És aki mégis? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Az magára vessen! - horkantott Dannie, majd, látva egy fokkal már őszintébb rosszalló pillantásomat, hozzátette: - Az élet kegyetlen és nem arról szól, hogy elsőre megtaláld az igaz szerelmet, aztán ásó, kapa, nagyharang. Ezt pont neked kellene az egyik legjobban tudnod - bökött motoros kesztyűbe bújtatott mutatóujjával a mellkasomba. - Elvégre pont ezért vagy itt.

Nem tehettem róla, de egy fél pillanatnyi rosszalló szemöldökráncolás után ismét elmosolyodtam és csak a fejemet csóváltam.

Bár minden ellene szólt, de kedveltem Dannie-t. Ő volt mindaz, ami én nem és mindennek az ellentéte, ami én igen. Már csak abban is, hogy az én hosszú fekete hajam helyett neki rövid szőke üstöke volt, barna szemem helyett neki szikrázóan kék, még az árnyékban is lebarnuló bőröm helyett pedig neki alabástromfehér. Ennél már csak akkor lehetett volna jobban az ellentétem, ha alacsony lenne, kövér és férfi. Ennyire azonban nem lehetett tökéletes az összkép. Amiben viszont két magas, karcsú fiatal nő különbözhetett, abban különböztünk is. Ami pedig a bensőt illeti, abban még inkább.

Dannie volt a tipikus amerikai megtestesülése. Nem mintha különösebb bajom lett volna az említett nációval. Sose álltam be a "Le az USÁ-val!"-hőzöngésekbe. Sose volt semmivel több problémám velük, mint a németekkel, a szlovénekkel, a kirgizekkel, a hollandokkal, vagy akar a polinézekkel. Az utóbbiakkal szemben az amcsiknak viszont van egy hatalmas megkülönböztető tulajdonságuk. Eltölthetsz egy-két-három évet, vagy leélhetsz akár egy egész életet is anélkül, hogy valaha egy szót is hallanál Kiribati, Laosz, Lesotho, Togo, vagy Costa Rica népéről, vagy úgy, hogy az "elkerülhetetlenen" túl bármi kapcsolatod lenne mondjuk az ugandaiakkal, a peruiakkal, vagy a mongolokkal. Az amerikaiakról viszont, ha akarod, ha nem, szinte megállás nélkül ömlik rád minden, amit csak el lehet képzelni. Ez pedig néha már sok.

Dannie-re pedig személy szerint se lehetett volna jobb jelzőt találni, mint hogy néha már sok. Amikor szüntelenül csak vigyorog, megállás nélkül a létező legnagyobb önbizalommal és optimizmussal néz bele az életbe és úgy képes rámászni bárkire, hogy már nekem sül le a bőr a képemről helyette, az embernek kedve lenne bemosni neki egyet. Valamiért viszont mégse tudtam rá egy pillanatig se haragudni. Az a felelőtlen, csak a mának élő, mások lelki világát csak a maga érdekeiig figyelembe vevő élvhajhász világleány volt, amit én világéletemben rosszallással néztem. Viszont talán már olyannyira egymás ellentétei voltunk, hogy kiegészítettük egymást.

Az nem lenne jó szó rá, hogy a lelki társam, mert soha az életben nem engedném meg neki, hogy úgy nyúljon hozzám, mint nőhöz. Ha csak egy pillanatra is "úgy" nézne rám, valószínűleg tényleg lekevernék neki egyet. Bár szigorúan objektíve és csakis külsőleg nézve olyan bombanő volt, aki bármilyen szépségversenyt könnyedén megnyert volna (bár valószínűleg előbb zárták volna ki, amiért már a felkészülés alatt megfekteti az összes vetélytársát), nőként mégse volt benne semmi, ami vonzott volna. De ez ugyanígy volt viszont is. Minden különbözőségünk ellenére leginkább olyanok voltunk, mint azok a tipikus amerikai "bro" haverok, akik megállás nélkül ölelgetik egymást, röhögcsélnek együtt, akár még napi rendszerességgel is felajánlják a legnemesebb szervüket egymásnak orális kényeztetésre, de közben olyan kőheterok, hogy annál heterobb heterot még nem hordott hátán a föld.

Nem volt semmi, ami összekötött volna minket Dannie-vel, de talán pont a különbözőségek skálájának végtelenbe vesző végpontjain, a téridő-görbületben csak elválaszthatatlan társak lettünk. Amikor azonban, az után, hogy a fél kontinenst végigmotoroztuk együtt, talán éppen ezért reagált ő is csak azzal a vigyorgással vegyes rosszallónak ható fejcsóválással, mint én az imént, amikor a beszélgetés végén mégis különváltunk, és amíg ő nekiindult, hogy szép sorban megfektessen a környéken minden lányt, aki csak él és mozog, és szebb egy láma faránál, én megkerestem a hegymászó csapatomat.

Végül pedig itt kötöttem ki, az Ojos del Salado oldalában, egy sziklakiszögellésen, az oxigénhiánytól mámorosan, ébren is félig álomba merülve és időről időre ismét megpendítve a mandolint.

Egyszerre volt olyan, mintha én is odahaza lennék Vele, a hazai sík szívében, és mintha Ő ülne itt mellettem a sziklaperemen, figyelve a tájat a mandolin zenéjét hallgatva. Ez volt a kedvenc hangszere. Ő tanított meg rajta játszani is. Valahogy kábulatban úszó elmém mintha azt hitte volna, azzal, ha az "Ő hangszerén" játszom, visszahozhatom Őt magamhoz.

Mindez azonban csak egy éber álom vágyképe volt, amibe szánt szándékkal engedtem magam belesüppedni.

Egy rövid időre megfeledkeztem a valós világról és csak pengettem a hangszert, amíg tapasztalt hegymászó társaim felállították az idefenti tábort.

Pár nap múlva pedig majd visszatérek a hegy lábához, ismét megszorítjuk egymás kezét Dannie-vel és egymásra vigyorgunk. Én nem kérdezem őt az időközben megtöcskölt lányokról, ő nem kérdez engem arról, ami idefenn történt és arról, amit a magasság kábulatában szabadjára engedtem a mandolin pengetésének mantrájával, abban reménykedve, hogy aztán egyszer majdcsak végleg el fogom tudni temetni magamban.

Utána pedig csak felszállunk a motorunkra és magunk mögött hagyjuk ezt a hegyvidéket az argentin végeken, tovasuhanva arra, amerre az út visz.

*********************************************

Ha tetszett, olvass még többet B kalandjairól az Andok száraz vidékein itt!