Dűnék tengere

Irány a sivatag!... Vagy valami ahhoz egészen hasonló.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Dannie (első megjelenés: Magasban) is.

***************************************************************************************

A Nap perzselően sütött le ránk, millió tüzes lándzsájával úgy sorozva a felszínt, mint anno a perzsák nyilai Marathónnál. Itt viszont, az érkező „fegyverek” természetéből adódóan még azt se mondhattuk volna, hogy legalább árnyékban leszünk.

Még úgy is le kellett árnyékolnom kezemmel a szememet, amikor körbe akartam nézni, hogy jócskán begubództam a lakóautónk ponyvája nyújtotta hűvösbe. Az a fajta tikkasztó forróság vett körül, amikor az embernek nem is nagyon akad máshoz kedve, csak heverészni a friss levegőre kitett kempingágyon, kortyolgatva a jól behűtött sört, miközben legalább pár napra elfeledkezik minden gondjáról-bajáról.

Mélázásomból hirtelen hangos kacagás térített magamhoz, amit szinte azonnal követett is a csobbanások sorozatának hangja. Pillantásom azonnal a rezgésbe jött levegő rezonanciája által a fülemben keltett ingerület (magyarul hang) forrásának irányába rebbent, lakonikus, tompa nyugalommal figyelve a pihenőhelyemtől alig pár lépésre nyújtózó tavacskában zajló viháncolást.

Egyáltalán nem volt utolsó látvány, ezt meg kellett vallani. Az európai szemlélőnek nem kis egzotikumot hordoz magában egy napbarnított bőrű, alulöltözött, filatal latin-amerikai szépség látványa. Különösen a brazilok örvendenek valamiért alapos hírnévnek. Az pedig, ha kapásból négy-öt húsz év körüli leányzó is csobban egyszerre. falatnyi bikiniben a csillogó vízbe az ember szeme láttára, az sok mindent meg tud mozgatni odalenn.

Ennek megfelelően pedig a legkevésbé sem lehetett okom panaszra. Gondolataim azonban csak egy pillanatig zsongtak izgatott legyekként a hűsítő víztükröt megtörve egymást fröcskölő és kacarászó lányok körül. Utána, mintha csak mágnesként vonzaná őket, minden érzékem a mellettem felállított kempingágyon heverésző Dannie-re szegeződött.

Nem is kellett csalatkoznom. Ha valaki valaha is meg akarná faragni „A nyálcsorgató” című szoborkompozíciót, amerikai barátnőm a létező legideálisabb modellt nyújtaná hozzá. Szemei úgy kikerekedtek, hogy már azt vártam, mikor fognak kék pupillával ellátott üvegtestei kipattanni a helyükről, hogy tovagördüljenek a homokon.

- Vigyázz, mert még a végén kiesel a szádon! – cukkoltam.

- Hogyan? – rándult meg egy pillanatra, mintha csak valami távoli dimenzióból rántottam volna vissza.

- Semmi – kacagtam fel. – Csak ennél nem is lehetnél már ordenárébb módon feltűnő.

- Nicsak, ki beszél! – játszotta meg a sértődöttet, összevonva szemöldökét.

- Az, aki nem mustrál úgy minden elébe kerülő csinos popsit, mint aki legszívesebben rögtön az ágyba cipelné azt.

- Ki mondta, hogy nem szeretném? És hogy nem is fogom – vigyorodott el Dannie kajánul.

- A te dolgod. Csak engem hagyj ki belőle! – emeltem fel hárítóan a kezeimet. – Nem szeretném én is megkapni a részemet, amikor kiherélnek miatta.

- Mintha az egyáltalán lehetséges lenne – kacagott fel barátnőm.

- Ne becsüld alá egy erkölcscsősz férfi kreativitását ilyen témákban!

- Mert te látsz itt ilyet? – vonta össze megint szemöldökét Dannie, megjátszott rosszallással. Én pedig erre már nem is válaszoltam, csak kinyújtottam a nyakam, hogy jelentőségteljesen átpillantsak a válla felett.

Jenki társnőm követte pillantásomat vendéglátónk felé, aki a ponyva másik vége alatt foglalatoskodott épp a generátorról működő grillsütővel, előkészítve a hamarosan esedékes ebédünket.

Igaz, Carlos barátunk távolról se volt az a mindenkibe belekötő, erejét és izmait fitogtató latin macsó típus. Már sok éve ismerem, még ha ez alatt elég ritkán is találkoztunk személyesen, de nem emlékszem olyanra, hogy ne mosolygós, barátságos és előzékeny kedvében találtam volna. Hihetetlen, hogy mennyi sok évet letagadhatóvá tett az életkorából az a mediterrán eredetű derű és életvidámság, ami betöltötte őt. Első ránézésre talán csak enyhén már merevnek, „kőbe vésettnek” ható ráncai, és a szarkalábak a szeme sarkában, jelezték, hogy nem csupán négy-öt-hat évvel idősebb nálunk. A hétköznapi természete és viselkedése viszont semmiképp. Az viszont, ha veszélyben érezte volna a tőlünk alig tucatnyi méterre a vízben játszadozó, tinédzser éveik végén járó, vagy abból éppen csak kinőtt lányait, unokatestvéreit és unokahúgait, valószínűleg soha nem látott mértékben hozta volna elő belőle a védelmező apát.

Dannie valószínűleg csak a népes brazil családok előnyét látta a helyzetben. Elég volt összebratyiznia egyetlen illetővel, akivel engem a szakmai élet valahogy összesodort, mellé pedig rögtön megkapta a népes famíliát is, fejenként egy fészekaljra való olyan utóddal, aki után nem egyszer fordulna meg bárki is az utcán. A világnak ezen a felén pedig a család összetart, így az, hogy ki a testvér, ki az unokatestvér, esetleg másodunokatestvér, vagy már majdhogynem meghatározhatatlanul távoli rokon, mit sem számított. Az én szememben viszont ez magával vonzotta azt is, hogy bármilyen távoli rokonának a megkettyintésével is Carlos haragját kockáztathatnám.

Nekem pedig nem ért annyit egy gyors menet, hogy ezzel vendéglátónk bizalmát kockáztassam. Persze volt az a helyzet és volt az a nő… de hát na!

Vezetett persze az erkölcsi érzékem, de bőven az önös érdek is. Egyrészről a szakmai kapcsolatok fontossága, másrészről pedig az, hogy túl jól éreztem magam Carlos titkos kis pihenőhelyén ahhoz, hogy ezt veszni hagyjam.

Dannie tekintete hamar ismét a tóban hancúrozó lányokra tévedt, én pedig feladtam a próbálkozást, hogy helyette inkább belekortyoljak a hideg sörömbe és ismét körbe hordozzam tekintetem a valószínűtlenül magával ragadó tájon.

Lakóautónk mintha a semmiből pottyant volna az alig pártucat méter hosszú és csupán egy kőhajításnyi szélességű, sarló alakú tó partjára. Körülöttünk a látóhatárig nem volt más, csak az érintetlen természet.

Nem mintha a mindkét oldalon a tó ívét követő, több méter magas homokdűnéktől különösen messze láttunk volna. Viszont tudtam, hogy ha kedvem támadna a perzselő melegben felkaptatni az egyik dűne csúcsára, onnan se látnék sok minden mást. Csak a messzeségbe nyúlóan sorakozó, félköríves homokbuckákat.

Elsőre hihetné az ember azt is, hogy a világ valami száraz, sivatagos sarkába evett minket a fene. Ezt azonban a képzelet nemigen társítja Brazíliával, az amazonasi esőerdő hazájával. Némiképp joggal. A másik oldalról viszont mondhatnám, „Több dolgok vannak égen és földön, kedves Horatio…”

A táj körülöttünk valóban olyannak hatott, mint bármely más sivatag a Szaharától kezdve, Közép-Ázsia pusztaságain keresztül Ausztrália belső területeiig és az Egyesült Államok délnyugati vidékeiig. A rendkívüliséget csak a szokatlanul fehér homok jelenthetné, az USÁ-ban viszont találni még ennél is kihipózottabb homoktengert.

A másik különlegesség viszont még ennél is szembe tűnőbb. Hiszen itt hullámzott közvetlenül előttünk, két dűne közé ékelődve. Bár persze egyetlen kis hátsó kertnyi tó igazán nem oszt, nem szoroz semmiben, ez a környék azonban itt, Brazília északkeleti részén, az Atlanti-óceán tőszomszédságában, ez egyáltalán nem volt egyedi dolog. Ha nekivágnék a tavacskánkat határoló bármelyik dűnének, a túloldalán valószínűleg pontosan ugyanilyet találnék. Az azt a másik oldalról határoló dűnén átcaplatva pedig egy újabbat, és így tovább. Mindezzel teljesen ingataggá téve, sőt, gyakorlatilag meg is cáfolva a terület sivatag voltát.

Ha az egyszeri ember a sivatagra gondol, végtelen homoktenger jut az eszébe, mindenfajta növény nélkül, tevekaravánokkal az égbe szökő dűnék között, dacolva a perzselő hőséggel. Eltekintve attól, hogy az ilyen, teljesen növénytelen, semmi mással, csak homokkal borított felszínű pusztaságok olyan ritkák, mint a fehér holló, egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy sivatag így nézzen ki. A tudomány csak annyi kritériumot szab az ilyen természeti képződményeknek, hogy területükön ne legyen több csapadék évi kétszázötven milliméternél. Ez persze általában magával hozza azokat a folyamatokat is, amik a homok tömeges képződését okozzák, ilyen kevés vízen pedig kevés növény él meg. A körülmények viszont nem mindig ennek kedveznek.

A legabszurdabb ellenpélda talán a világ legsivatagabb sivataga, már ha az egyetlen tudományos kritériuma alapján rangsoroljuk ezeket a tájakat. A Földön ugyanis egyetlen olyan terület van csupán, ahol nem hogy tizenkét hónap alatt kétszázötven milliméter csapadék nem esett, de az elmúlt kétmillió év alatt egyetlenegy csepp sem. Ez pedig nem a Szaharában van, nem Mongólia és Nyugat-Kína pusztaságaiban, de még csak nem is a Föld legnagyobb összefüggő, szinte teljesen élettelen homoktengerében, az arab-félszigeti Rab-el-Háliban. Még az utóbbiban is esik nagyjából ötven milliméter csapadék évente átlagosan. Bár persze vannak olyan évek, amikor ez is elmarad. Az a terület, ami utoljára bőven a nagy jégkorszak kezdete előtt látott csapadékot, valójában se nem homokos, se nem forró. Ugyanis az Antarktisz fagyos jégpusztaságában található.

Ellentétes véglethez pedig el se kellett mozdulnom a kempingágyamról, ugyanis itt terült el körülöttem az a forró, homokos vidék, ami viszont a maga évi ezerkétszáz milliméterével még a magyarországi átlagnál is nagyjából kétszer többet kap, beborítva a dűnék közét apró tavakkal. A legcsapadékosabb időszakokban pedig még a közeli folyók is megáradnak, be-becsapva a dűnék közé, halakkal és más élőlényekkel töltve meg az év másik felére kiszáradó állóvizeket. Ráadásképp pedig van, amikor még keresztül is hömpölyög néhány folyó a dűnerengetegen.

Annak érdekében pedig, hogy a dolgot még tovább tetézzük, még maga a homok se úgy alakult ki, mint a sivatagokban egyébként szokás. A legtöbb sivatag ugyanis csak nappal forró (már ha akkor egyáltalán). Éjszaka meglehetősen hűvös az időjárás. A nagy hőingadozás hatására pedig a kőzetek összehúzódnak, majd kitágulnak, hogy aztán ismét összehúzódjanak, és így tovább. Ezt pedig kevés anyag bírja, így idővel apró darabokra, homokszemcsékre töredeznek szét.

Ezen a vidéken azonban még a sok csapadék is kellőképp hűti a felszínt, úgyhogy az ilyen aprózódás messze kisebb léptékben megy végbe. Homok azonban létrejöhet máshogy is. Például a közeli nagy folyókban, melyek mélyen a kontinens belsejéből érkezve hordják magukkal a partjaikon tanyázó kőzetanyagot, a megtett több száz kilométer alatt összekocogtatva őket egymással és a folyómederrel, szintén apró szemű hordalékká őrölve.

Az ilyen hordalék többnyire a tengerekben köt ki. De nem itt, ahol a Parnaíba és a Preguiças folyók egyenesen egy partmenti tengeráramlatba torkollanak, mely szétteregeti a belé hordott homokot az óceán partján, amit a ráadásul még a tenger felől is fújó szelek visszaküldenek a feladó irányába, ötven kilométer szélesen, lepedőszerűen szétteregetve azt a tájon. Ezért is keresztelték el ezt a vidéket a helyiek „Maranhão lepedőinek”, portugálul Lençóis Maranhensesnek.

A Carlos barátunkhoz hasonló emberek pedig úgy gondolták, keresve sem találhatnának jobb pihenőhelyet, mint ezt a civilizációtól távoli, sivatagosnak ható, de végeredményben mégis bővízű tájat.

Én pedig a legkevésbé sem akartam vitatkozni vele. Inkább csak hátra dőltem és élveztem a hűsölést. Közben azon merengtem, talán majd ha lejjebb megy a Nap és üdítőbbé válik a hőmérséklet, én is kipróbálom az apró tavacska habjait.

Dannie azonban nem akart addig várni. A szemem sarkából láttam, ahogy feltápászkodik, levetve ruháit az alatta hordott bikiniről és azonnal nekiindul a víznek.

Sejtettem, hogy a felszín alatt ebből több is lesz, mint fürdőzés a habok közt viháncoló lánykákkal. Az éjszaka leple alatt pedig… megcsóváltam a fejem és némán szerencsét kívántam barátnőmnek, hogy Carlos ne találjon rájuk egy baseball-ütővel.