B-vel a föld körül
Megjegyzés: A történetben szerepet kap Dannie (első megjelenés: Magasban) is.
***************************************************************************************
Kevés nehezebb kérdést lehet
feltenni nekem, mint hogy mi a kedvencem valamiből… legyen szó bármiről is.
Tulajdonképpen minden más mellett ez a helyzet az évszakokkal is. Pesszimistább
hangulatomban mondhatnám, hogy mindegyiket utálom, mert mindegyik valami
problémát hoz magával, ha azonban az optimizmusra törekszem, mindegyikben
találok valami szépet is. A tél hidege és sötétsége mellé társul az a kellemes
érzés, amikor az ember végül haza ér az otthon melegébe és megihat egy forró
teát meg bebújhat a pihe-puha ágyába. A nyár tikkasztó hősége, az állandó
zenebona és kurjongatás mellett ott van a szabadság és a gondtalanság érzete
is, na meg a sok alúlöltözött, csinos lány. Az ősz kezdődő hűvösét és a hétköznapok
szürke munkájába való visszazökkenést kárpótolja az a semmivel össze nem hasonlítható
hangulat, amit az elsárgultan lehulló falevelek nyújtanak. Na meg én a lassan,
fokozatosan egyre jobban beöltöző lányokban is szeretek gyönyörködni. A tavaszt
pedig különösen egyetemista koromban rühelltem. Az az időszak ugyanis, amikor
igazán kezd már kellemes meleg lenni, süt a nap, csiripelnek a madarak, az
emberek, annak örömére, hogy már lehet, hirtelen nagyon sok időt töltenek az
utcákon, közterületeken, egybeesett a félévközepi zh-időszakkal, amikor pedig
nekem gőzerővel tanulnom kellett. A fiatal B-nek pedig az mindig nehezen ment,
hogyha közben millió zaj duruzsolt a fülébe.
Emellett pedig én az a típus
vagyok, aki nem szereti a napsütést. Az persze kevéssé zavar, ha a terasz
hűsítő árnyékában ücsörgök és figyelem, ahogy a környéket beragyogja a napfény,
ha azonban az az égi energia közvetlenül engem ér…
Talán pont emiatt vált a kedvenc
időszakommá, pláne mióta lediplomáztam és a hajtósabb időszakok kevéssé konkrét
időintervallumhoz kötötté váltak, a késő ősz és a kora tavasz. Azok az
időszakok, amikor még vagy már meg lehet lenni odakinn egy vastagabb
pulóverben, vagy egy széldzsekiben, viszont a Nap már nem tűz annyira, vagy
egyenesen felhők mögé bújik. Ráadásul azok közé is tartozom, akik szeretik
hallgatni, ahogy az enyhén szitáló eső kopog a tetőn vagy az ablakon.
Éppen ezért esett most is olyan
jól ott sétálni az elhagyatott fövenyen. Széldzsekim kizipzárazott szárnyaiba
könnyedén belekapott az enyhén lengedező légáramlat, nem hagyva ki hátam
közepéig aláhulló hajamat sem.
Kellemes érzés volt az otthoni
késő télből kiszakadni a Mediterráneum lassan kezdődő tavaszába. A kellemesen
enyhe hőmérsékletbe, a néha már ki-ki sütő napba és a megfelelően enyhe
időjárásba.
Elmélázva figyeltem, részben tekintetemmel,
részben egyéb érzékeimmel, ahogy lábam minden egyes lépésnél apró roppanással
belesüpped a hajnali eső nyomán még mindig nedves tengerparti homokba, ahogy
zsebredugott kézzel lassan átporoszkálok rajta.
A tengerpart teljesen kihalt
volt. Nehéz elképzelni, hogy már csak pár hónap, és a nyári előszezon
beköszöntével is tülekedni fognak már itt a turisták mindenfelől a nyugati
világból, és még annak kulturális szomszédságából is, élvezve a napsütést és a
meleg tengervizet. Bár a történelmi emlékek miatt ide látogatók inkább délebbre
veszik az útjukat, Athénba, vagy a Peloponészosz-félsziget északi részére,
utána pedig a tengerparton ejtőzni a közeli Kiklidák szigeteire, főleg
Naxoszra, Paroszra, vagy Szantorinire vonulnak el, emellett legalább annyian
jönnek ide, az ókori emlékekben nem igazán bővelkedő, de tengerparti ejtőzésre
épp annyira megfelelő északi területekre is.
Ahogy felemeltem a fejem és körbe
pillantottam, sok szempontból nehéz volt elhinni, hogy ez is az a Görögország,
mint a klasszikus ókori gyökérzeten kinőtt párja. Bár a mediterrán éghajlat
nyomait ugyanúgy magán viseli a Thesszaloniki mellett háromujjú kézként az
Égei-tengerbe nyúló Khalkidiké-félsziget is, a sűrűbb növényzet, magasabbra
szökő hegyvidékek és a közelmúlt mellett inkább a középkor, mint az ókor
hatásait magán viselő civilizáció inkább a balkáni szomszédokkal rokonítja a
tájat.
Felpillantottam a lankás
hegyekre, melyek Szinthonia félszigetének is a gerincét alkották, épp úgy, mint
a két szomszédjáét, a nyugatabbra lévő Kasszandráét és a keleti Athoszét.
Ahogy a harmadik név eszembe ötlött,
azonnal megtorpantam és szinte gépiesen fordultam kelet felé, hogy látóteremet
betöltse a fövenytől alig csak néhány kilométerre húzódó hegysor.
Az egész olyan volt, mint egy gigantikus
méretű bálna. A kontinens felől viszonylag alacsonyan előre nyúló nyél, mely
aztán fokozatosan felmagasodik a képzeletbeli bálna hátát és feje búbját alkotó
Athosz-hegybe. A látvány egyszerre volt teljesen hétköznapi és valahogy mégis
misztikus. Szinte a homokba gyökeredzett a lábam, ahogy, még mindig zsebre
dugott kézzel, teljes mozdulatlanságban bámultam a tengerszoros túloldalát. Azt
a vidéket, ami számomra bizonyos szempontból mintha nem is létezne.
Ismertem egy fickót, aki
előszeretettel emlegette, hogy tulajdonképpen bárminek az ég egy adta világon
lehet földrajzi vonatkozása az alkoholfogyasztástól kezdve a piros lámpás
negyedeken keresztül a metálzenéig. Ha pedig valamit összekapcsolunk a
geográfiával, arról már térképet is lehet készíteni. Nem tudom, eszébe jutott-e
már valakinek, de ha már ekörül a téma körül forgunk, simán készíthetnénk a
Föld felszínéről térképet a férfiak és a nők szemszögéből.
Első ránézésre a két térkép valószínűleg
az égvilágon semmiben nem különbözne. Viszont ha kiemelnénk a Balkánt, azon
belül is Görögország északi részét és a Khalkidiké-félszigetet, azon a férfiak
három kisebb szigetnyúlványt látnának, Kasszandrát, Szithoniát és Athoszt. A
nők viszont csak az előbbi kettőt. Athoszt pedig akár le is lehetne hagyni a
lapról, mintha annak a helyén csak a nyílt tenger hömpölyögne. Hiszen azon
humanoid entitások, akik nem viselnek semmi lelógót a lábaik között, annál
jobban leginkább csak hajón közelíthetnék meg az Athosz-hegyet, mint ahol én
most állok. És úgy se sokkal jobban. Ez a háromszázharmincöt négyzetkilométeres
félsziget ugyanis talán az egyetlen földdarab a világon, ahova a gyengébbik nem
képviselői nem tehetik be a lábukat.
Lassan pislogtam, ahogy a nem is
oly távol, de mégis gyakorlatilag számomra elérhetetlen messzeségben nyújtózott
előttem a lankás hegyfok a borult koratavaszi ég alatt. A félsziget, amely
megannyi szempontból ott is van, meg nincs is. Én is látom, de sosem érhetem
el, a saját, személyes térképemen rajta van, de nincs is. Épp úgy, ahogy magáén
Görögországén is.
Hellász, mint ország, a
tizenkilencedik század előtt gyakorlatilag nem létezett. Viszont az ókorban a görög
kultúra kiterjedt ide is, ahol ugyanúgy hellén nyelvet beszélő lakosság élt,
mint Athénban, Spártában vagy Korinthoszban. Emiatt amikor az újkorban az
európai kontinens legdélkeletebbi csücskében élő nép egyesíteni akarta
képviselőit egy független országban, ezt a vidéket is megkaparintották a Török
Birodalomtól.
Időközben azonban sok dolog
megváltozott. A kereszténység kezdeti időszakában ugyanis, amikor azok, akik a
végletekig el akartak merülni Isten közelségében, úgy gondolták, úgy tehetik
ezt meg, ha Jézushoz hasonlóan kivonulnak a pusztába, távol a világ zajától, és
ott remete életet élnek. Tették ezt sokan az egyiptomi és a szíriai sivatagban,
de tették a Balkán hegyes, erdős vidékein is. Akkoriban pedig még nem volt
divat a turizmus, így a Khalkidiké-félszigetnek a kontinenshez közeli strandjai
senkit nem hoztak lázba, úgyhogy az Athosz-félsziget a néhány tengerparti
halászfalut leszámítva gyakorlati néptelenségével ideális választásnak tűnt.
Különösen a félsziget végében emelkedő Athosz-hegy. A vidék ráadásul pedig még
a gyakorlatban is elvált a külvilágtól, mióta a perzsa uralkodó, Xerxész,
Hellász ellen vonulva a Krisztus előtti ötödik században átvágatta a félsziget
tövét, elkerülendő, hogy ugyanolyan viharban pusztuljon el a flottája a földnyelv
csúcsánál, mint elődjéé, Dareioszé, röpke tíz évvel korábban.
A szerzetesek pedig éltek ott
viszonylagos háborítatlanságban. Nem macerálták őket a rómaiak, még kevésbé az
immáron keresztény Bizánc, de még az oszmán törökök sem igazán. Amikor pedig a
félsziget a megint csak ortodox keresztény görög állam uralma alá került, az
megtartotta magának ugyan, viszont olyan széleskörű autonómiával látta el, hogy
a papíron Athén igazgatása alá tartozó autonóm terület a gyakorlatban a világ
egy kézen megszámlálható mennyiségű teokratikus köztársaságainak egyikévé vált.
Mind a mai napig a félszigeten
élő szerzetesek nem feszegetik az állami hovatartozás kérdését, a görög hatalom
pedig cserébe gyakorlatilag teljes önigazgatást enged nekik. Mintha a
Görögország térképén mindig ott szereplő Athosz igazából nem is lenne ott.
Maximum szomszédos országként. A szerzetesek pedig ki is használják a totális
önkormányzatukat, saját törvényeket hozva, melyek mind saját életmódjuk
fenntartását szolgálják. Bár az eredeti remete életmódot már réges-régen
feladták, kolostoraikban máig bezárkózott csendességben élnek, elzárkózva a
világtól, csöndesen elmélkedve és munkálkodva. Ahhoz pedig, hogy ez működjön,
azt is meghatározták, évente hány idegen léphet be a köztársaságuk területére,
lettlégyen az ténylegesen a világ de facto egyik legrégebbi ma is létező „államára”
kíváncsi turista, vagy a lelki javak miatt érkező világi ortodox keresztény
hívő. A szigorúan megszabott keretszámon belül azonban van még egy kikötés. Nem
lehet az illetők között az egy nő sem.
Így hát én csak itt
álldogálhattam, Sithonia tengerparti fövenyén, és a távolból nézhettem azt a
földet, ahol a vén atyák, fiatal rendtársaikat féltve a kísértésektől, úgy
határoztak, a vágyak okozóit megszabott távolságnál közelebbre nem engedik a
félszigethez. ÉS ez vonatkozik a tengerre is, így hát azok a hajók, amik nem
közvetlenül a félszigetre tartanak, és így eleve nem lehet a fedélzetükön
nőnemű egyén, csak egy megszabott távolságon túl haladhatnak el a partok
közelében.
Halkan horkantottam egyet. Nem
tudtam, bosszankodva összehúzzam a szemöldököm, vagy inkább kuncogva
megcsóváljam a fejem. Persze a mai nyugati világban az ilyesmit égbekiáltó
diszkriminációnak tartanák, a másik oldalról viszont minden országnak megvannak
a maga törvényei, amik nem mindig felelnek meg a legmagasabb etikai
elvárásoknak. Az Egyesült Államokban is van olyan tagállam, ahol máig él helyi
törvény arról, hogy a férj bizonyos időközönként megverheti a feleségét, vagy
hogy egy nő nem vághatja le a haját a férje engedélye, vagy egyes helyeken akár
állami beleegyezés nélkül. Felmerül persze, hogy mindezeket betartatják-e vagy
sem, de a lényeg az, hogy léteznek. Így hát az vesse az első követ az athoszi
szerzetesekre…
Emellett benne van a pakliban az
is, hogy a jó testvéreket senki nem kötelezi arra, hogy életük végezetéig ott
maradjanak a közösségben. Vannak bőven olyanok, akik pár évet eltöltenek a
kolostorok csendjében, majd visszatérnek a nagyvilágba. És ezt senki nem
helyteleníti. Ha pedig valaki esetleg pont a világi hívságok, vagy saját
személyes, a női „csáberő” irányába való gyengesége miatt vonulna vissza ide,
miért ne tarthatnák távol tőle ezeket a kísértéseket?
Nem tudom, az athoszi törvény-e a
jó, vagy a liberálisabb ellentéte, az azonban mindenképp biztos, hogy a kérdés
egyáltalán nem fekete-fehér.
Szóval én végeredményben
belenyugodtam, hogy maradok itt, lecövekelve a szomszédos félsziget partján,
zsebre dugott kézzel bámulva az előttem teljes valójában elnyújtózó vidéket, ahova
viszont soha nem érhetek el.
- Á! Szóval itt vagy – rántott vissza
hirtelen a valóságba egy vidám hang.
Én se tudtam elkerülni, hogy
arcomra mosoly üljön ki, ahogy hátra fordultam és megpillantottam a közeli út
felől a fövenyen át felém közelítő alakot.
Nem tudtam volna megmagyarázni,
miért, de Dannie valahogy mindig ilyen hatással volt rám. Egy részem úgy érezte,
inkább szörnyülködnöm kellene mindenen, amit barátnőm képviselt, végezetül
azonban mindig csak azt érte el, hogy mosolyra, vagy egyenesen nevetésre
derített és jó érzéssel töltött el a közelségével.
Hátrazselézett rövid
hirtelenszőke hajjal koronázott arcán neki is széles vigyor ült, mint mindig,
vakítóan kék szemei pedig szikrázóan csillogtak.
- Már el se tudtam képzelni, hová
lettél – állapodott meg mellettem amerikai társam. – Kihagyod a legjobb részt.
- Ha te mondod – vontam meg a
vállam.
Egy pillanatra hallgatott, majd,
követve az irányt, amerre az imént még tekintetem fordult, ő is a víz
túloldalán nyújtózó félszigetre nézett.
- Ne mondd, hogy a vén nőgyűlölő
kecskék jobban érdekelnek, mint a buli odabenn – bökött a közeli falu felé a
fejével, ahol megszálltunk.
- Nem nőgyűlölők – ellenkeztem. –
Csak nekik is megvan a saját életmódjuk. Ahogy neked is.
- Ha te mondod – vont vállat most
Dannie. – Az mindenesetre biztos, hogy a vendéglátóinknál már alaposan fogy a
bor és az ouzo. Amikor eljöttem, hogy megkeresselek, Marijának már nem
hiányzott sok, hogy letolja a bugyiját.
- Ha pedig te akkor jelen vagy,
az apjának ahhoz nem fog hiányozni sok, hogy fogjon valami keményet és fejbe verjen
vele – kacagtam fel, felidézve nagydarab, pocakos, de jó erőben lévő
vendéglátónkat és a szemrevaló tizennyolc éves lányát. Rendes, barátságos,
vendégszerető ember volt, azonban kissé vaskalapos. Tökéletesen el tudnám
képzelni róla, hogy gondolkodás nélkül kifilézné azt aki foltot ejt a lánya
jóhírén. Márpedig az az ilyen kis településeken, mint az itteni is, sokat
számít.
- Nem, ha nem tudja meg –
kacsintott Dannie, én pedig erre már nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogva
megcsóváltam a fejem. Jenki társam sosem fog megváltozni. Épp olyan nőcsábász,
mint amilyen én is voltam valaha. Csak ő még ráadásul rá is játszik és
kihasználja, hogy annyi lányt megfektethet, amennyi ideje csak van ágyban
henteregni. Akkor se lennék meglepve, ha még évtizedek múlva is ezt csinálná
tisztes ősz halántékkal… Már ha addig valaki féltékeny hozzátartozó nem csapja
agyon.
- Na, nem jössz? – térített ismét
magamhoz Dannie, ezúttal már megértő, barátságos arckifejezéssel ismét abba az
irányba biccentve a fejét, amerről jöttünk.
- Köszi, de nem – ráztam meg a
fejem. – Te menj csak! Én még maradok egy kicsit, olyan közel, amennyire a vén
kecskék engednek.
- Te tudod – vont vállat
barátnőm. – De aztán ne csodálkozz, ha egyedül bújsz ágyba, mert minden szóba
jöhető pipi nálam köt ki!
- Nyugi! Nem fogok – mosolyogtam vissza
rá nyugodtan.
Ő egy pillanatig csak nézett rám,
majd egy sóhaj kíséretében legyintett és visszaindult a házhoz.
- Jössz te még hozzám csajokért! –
szólt még hátra a válla felett.
- Ha te mondod – motyogtam ismét,
miközben én pedig ismét visszafordultam az Athosz-hegy sziluettjéhez, ami
lassan halványodott előttem a leszálló koratavaszi estében.
*************************************************************************
Ha tetszett, olvasd el B egyik másik kalandjának történetét is Görögország vallási életében itt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése