Kaukázus

Élvezetek távoli rokonainknál, a messzi orosz végeken.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben, ha csak minimális mértékben is, de szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************************

Olyan volt az egész, mintha csak valami különösen híg lávát nyakaltam volna be. A nyelőcsövemen leszivárgó ital úgy égetett, mintha csak valami cseppfolyós élőlény lett volna, melynek felszínét csupa folyékony száj alkotja, amikkel megállás nélkül harapdál, ahol csak ér.

A maró érzéstől köhögni is kezdtem, mint a veszedelem, hogy az egész testem belerázkódott.

- Ná! Ízlik? - érdeklődött széles vigyorral arcán a mellettem ücsörgő Marija.

Krákogtam néhányat, amíg megkínzott torkom végre megbirkózott a rátörő égéssel és ismét működőképessé vált.

- Mintha egy frissen hevített billogot húzogatnának fel-le a torkomon - hörögtem.

- Találó - kacagott fel ivócimborám, olyan hévvel, hogy majdnem kilögybölte a saját, határozottan víznek látszó itókáját a földre. Persze ez az istencsapása, a küllemén kívül, semmiben se volt vízhez hasonlítható. A legkevésbé sem. Az összetévesztés hatása kb. olyan lenne, mint a régi, nagy sikerű tévésorozatban, a Sivatagi show-ban, amikor a kígyó fűszálnak álcázza farkát, odavonzva a legfőbb táplálékául szolgáló gyík prédáját, a fűfaló szöcskét. Bár itt maga a konkrétan lépre csalt egyén a legfőbb áldozat.

Marija viszont, minden tudásomra rácáfolva, mintegy a puszta látszatot erősítve, úgy vedelte italát, mintha a kezében tartott üveg tényleg csak egy ásványvizes flakon lenne, hogy aztán megjegyzésemre reagálva hátravesse a fejét a háttámaszunkul szolgáló dzsip oldalának és önfeledten nevessen.

Maga a két lábon járó kettősség volt ez a lány. Ő volt gyakorlatilag a megtestesült vidámság, legalábbis amikor a közelében voltunk, ami csak még nagyobbat lendített a renoméján. Nem mintha ennek a gyönyörű jelenségnek az utóbbira lett volna szüksége. Ugyanis ez a velem nagyjából egyidős cserzett barna bőrű, fekete hajú szépség volt az egyik legszebb, akit valaha láttam. Mindez azonban ennél élesebb kontrasztban már nem is állhatott volna a körülményekkel. A mellettem a földre heveredve, a méretes, platós dzsipjének támasztott háttal ücsörgő lány akár világhíres modelleket is megszégyenítő alakját, karcsú csípőjét, feszes hasfalát és hosszú combjait ugyanis formátlan, terepszínű katonai egyenruha fedte, lábait pedig súlyos bakancsba bújtatva vetette szét a poros út szélén. A miheztartás végett pedig még a gépkarabélya is ott pihent a keze ügyében. Nem mintha attól kellett volna tartanom, hogy ellenem használja. De hát, a határvidékek gyakran veszélyes helyek. Ennél a határvidéknél pedig már csak azoknál nagyobb jelentősebb a rizikófaktor, ahol háború dúl, vagy a levegőben lóg a kitörésének a veszélye.

Marija és társai azonban minderről mintha tudomást se vettek volna. Na jó, annyira azért mégis, hogy a puskacső mindig kéznél legyen, de egyébként olyan vidáman kacagtak, mint egy balatoni vakációját töltő diáklány-csapat... felfegyverkezve. Az is mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy kihoznak minket ide, a tájban gyönyörködni és az út szélén ücsörögve iszogatni.

- Ázok a bírkátöcskölő kurafik a határ tú'oldalán legalább azt tudják, hógyan kell egy kiadós itókát összerittyenteni - lendítette meg a félig már kiürült grúz vodkás üveget Marija, majd ismét felnevetett tört angolsággal elsütött poénján. - Ízlik, ugyé?

- Borzalmas - fintorogtam, miután még egy apró kortyot leküldtem megkínzott torkomon. - De ha egyszer majd arra használod fel a szabadságodat, hogy Magyarországra látogass, megkóstolhatod a mi kiadós házi pálinkánkat. Az még borzalmasabb - kacsintottam rá, ő pedig ismét harsányan felnevetett, megértve a szavaim mögött csengő iróniát.

- Há' ném lehet az se bórzalmasabb, mint az á céfre, ámit ázok á nagyokosok főznek odafenn Moszkvában - húzta el a száját. - Csák áz órosz vodká... akár á lóhugy - köpött ki. - Még szérencse, hogy itt, áz Isten háta mögött nem nehéz á grúzoktólmse beszerezni ezt-azt.

- Hát, ha már ilyen messze kerülünk a centrumtól, nem csoda, ha a Nagytestvér szeme is elhomályosul kicsit - vontam vállat, majd megint belekortyoltam az egyébként tényleg kifejezetten minőségi italba, hogy aztán továbbra is az erejétől fintorogva végighordozzam tekintetem azon a tájon, aminek a látványáért végül is elsősorban ide jöttünk. - Egyébként is hihetetlen, hogy ez is Oroszország - bámultam az előttünk tátongó szakadék túlsó, kilométerekre innen elterülő másik peremén az égbe szökő, kicsipkézett hegycsúcsokat, melyek párjai pedig, keretbe foglalva a szűk, földművelésre alkalmas talajú völgyet, a hátunk mögött magasodtak.

- Á! - horkantott fel Marija. - Ákkor lész majd ez a föld Óroszország, há májd á gyehenna kápui kinyílanak és mindünket elnyelnek. - Minden előzetes ismeretem ellenére különös volt ezt egy olyan ember szájából hallani, aki az orosz állami jelképeket viseli a zubbonyán. Azonban pontosan tudtam, hogy ezt felesleges lenne szóvá tenni. Meg azt is, hogy miért.

- Hát igen - tettem rá még egy lapáttal inkább, most már teljes megszokással öntve vodkámat a korábbi adagoktól megacélosodott torkomra. - Pláne ha még a természet is így gondolja.

- Hm? - vonta fel egyik ízlésesen vastag fekete szemöldökét Marija.

- Nézz csak körül! - intettem végig vészesen fogyatkozó tartalmú üvegemmel a panorámán. - Oroszország java része síkság. A Kelet-Európai-síkvidék, majd a Nyugat-Szibériai-alföld, a Közép-Szibériai-fennsík, és még sorolhatnám, millió és millió négyzetkilométeren át. Ahol meg nem, ott is lankás, lekoptatott röghegységek vannak csak. Ezen kívül - biccentettem ismét az égbe törő sziklatűk felé - az egész országban csak a csendes-óceáni partvidéken vannak hasonló, gyűrthegységek, helyenként még Ausztráliához is közelebb, mint ide.

Marija elégedetten bólogatott szavaim hallatán, de nem szólt semmit, miközben kivárta, hogy megnedvesítsem a torkomat és folytassam.

- A természet már akkor eldöntötte, hogy ez nem a síkvidéki földműves oroszoknak való föld, amikor évmilliókkal ezelőtt az Eurázsiai-kőzetlemeznek lökte az Arabot és felgyűrte a Kaukázust - pillantottam végig ismét a nevezett hegységen, melynek hófödte csúcsain fényesen csillantak meg a lenyugvó Nap sugarai.

- Úgy ván! - emelte a magasba üvegét Marija. - Áz óroszok csák ázért jöttek ide bő száz éve, hogy a mágukénak követeljék ezt a gyönyörű tájat, élvigyék a birkáinkat meg mégtöcsköljenek pár csinos alán lányt.

- Mmm. Az utóbbi, az igazat megvallva, nekem se lenne ellenemre - vigyorogtam rá cinkosan a mellettem ülő katonalányra, és, talán csak a vodkától megjött bátorságomtól vezérelve, rásimítottam tenyerem a felém közelebb eső combjára.

Marija nem húzódott el, sőt, meg se rezzent. Csak az enyémhez hasonló széles vigyora és csillogó szemei mutatták, hogy tudatában van mozdulataimnak, amikkel óvatosan simogatom lábát a durva katonai nadrág alatt, miközben folytatta:

- Ázok á grúz ányászomorítók se jobbák. De ők legalább finomabb vodkát csinálnák - nevetett fel. - És ákkor már inkább az óroszok. - Halkan felsóhajtott. - Ott tártunk, hogy há egy házáfias oszétiai alán jót ákár á népének, felszábádítva á grúz igá alól, meg néminemű önállóságot, ákkor ézt a gúnyát kell magára öltenie - rángatta meg zubbonyát a mellkasán virító orosz címernél. Ez á mái helyzet. Meg á világ rendje. Áz erősebb kutya bászik.

- Akkor most nekem is kutyához kell hasonlítanom magam, ha szeretnék valamit? - vigyorogtam rá, feljebb csúsztatva kezem a combján. A sikert pedig el is értem, mivel Marija vonásai hamar ismét ellágyultak és viszonozta arckifejezésemet.

A pillanat mintha órákká nyúlt volna, fejünk pedig szinte észrevétlenül közeledett egymáshoz. Már szinte éreztem dezodora illatát a lassan egyre hűvösebbé váló levegőben, amikor hirtelen egy hang szakította meg és törte darabokra a perc varázsát.

- Hé, B! - Összerezzentem, ahogy megütötte fülemet Szalma hangja és visszarándultam az előbbi pozíciómba, feltekintve a mögöttünk álló dzsip platórészére, melynek fala felett épp ekkor pillantottam meg barátnőm zilált szőke üstökét a sűrűsödő félhomályban. - Ha már itt tartunk... - kezdte, mint akinek fogalma sincs arról, mit zavart meg -, tulajdonképpen mi is ez a duma az alánokkal? Ezek itt akkor nem oroszok? Vagy oszétek, vagy mi a fenék? És, még egyszer, miért is örülnek nekünk ennyire, mint majom a farkának, csak mert magyarok vagyunk?

- Hát... - hebegtem, Marijára pillantva, aki felvont szemöldökkel értetlenül hallgatta az elhangzó magyar szavakat.

- Na! Ne csináld már! - nyafogott Szalma. - Te vagy itt a történelem meg a népek nagy tudora. Homályosíts már fel!

- Jól van, jól van! - ráztam meg a fejem, visszakövetelve valamennyit józanságomból az alkoholtól és a pillanat hevületétől. - Odáig tiszta, hogy a magyarok, annak idején, kelet felől érkezve, a délorosz sztyeppéről vándoroltak be Közép-Európába, fokozatosan nyugatabbi és nyugatabbi szállásterületekre költözve, ugye?

- Stimt - bólintott a homályos fej a plató pereme felett. - Baskíria, Etelköz, Levédia meg ilyenek.

- Pontosan - bólogattam én is. - Na már most. Levédiában a magyar törzsek a Kubánt, a mai Oroszország európai területeinek déli részeit és a mai Ukrajna keleti részeit uraló Kazár Kaganátus fennhatósága alatt éltek, egészen addig, amíg azt különböző külső-belső viszályok meg nem döntötték. Akkor pedig a területén élő törzsek nagy része elmenekült, amerre tudott.

- Világos. Forró lett a lábuk alatt a talaj és szétspricceltek a szélrózsa minden irányába.

- Valahogy úgy. A magyarok ugye nyugat felé mentek, Etelközbe, viszont egyes rokon törzsek délre indultak és a Kaukázus védett völgyeiben kerestek menedéket. A magyar írók gyakran szavárd-magyaroknak nevezik őket, ők viszont magukat...

- Alánnak - vágta rá Szalma.

- Pontosan - bólintottam. - Bár az idők során számtalan kisebb népre szakadoztak, például az itteni oszétekre,

vagy a hozzájuk közel álló, a középkorban Magyarországba bevándorolt jászokra, de megőrizték az ősi identitásukat, hogy ők alánok és így rokonok velünk, magyarokkal.

- Értem. Akkor, úgy néz ki, épp egy távoli unokatestvérem kokettál velem. - Bár a félhomályban már nem láttam tisztán Szalma arcát, sziluettjéből ki tudtam venni, ahogy vigyorog, miközben egy kéz jelent meg a vállán és egy hasonlóan zilált üstök mellette, Marijáéhoz hasonló, gyűrött egyenruhában.

A katonalány testtartása alapján, és abból kiindulva, ahogy Szalma fizimiskája megrándult, kétségem se fért hozzá, hogy a leányzó másik, szemeim elől elrejtett keze épp barátnőm bugyijában turkál és a fenekére markol rá.

- Valahogy úgy - nevettem fel.

- De akkor még egy kérdés, mielőtt engednék a csábításnak - somolygott Szalma. - Ha ennyire öntudatosak és makacsok, akkor miért álltak be az orosz hadseregbe?

- Tudod, Oszétia ma két nagy részből áll - magyaráztam. - A nagyobbik északi rész ugyan az Orosz Föderáció része, de mint ilyen, élvez néminemű önállóságot. Bár az alapvetően etnikai alapú föderációban nyomasztóan döntő az oroszok túlsúlya, az azonban sosem merült fel komolyan, hogy a tagállamok autonómiáját felszámolják.

- Szóval mindenki happy és puszipajtások, akik csak a

Oszét nők

saját dolgukkal foglalkoznak.

- Azt azért nem. Az oroszok szeretnék beolvasztani a kisebbségeket, de ez egy olyan etnikailag nagyon vegyes térségben, mint a Kaukázus, ahol ráadásul az orosz etnikum alig van jelen, elég nehéz. Úgyhogy amíg az oszétek nem pattognak úgy, mint pl. a csecsenek tették a '90-es években, valamennyi önállóságot megtarthatnak.

- Világos. És délen.

- Na Dél-Oszétia már egy egészen más tészta. Az a Szovjetunió szétesése után Grúziához került autonóm tartományként. A grúzok viszont sokkal türelmetlenebbül igyekeznek felszámolni ezt az önállóságot és asszimilálni az oszéteket, akiknek persze ez nem tetszik és akkor már inkább szeretnének csatlakozni az Oroszországon belül önállóságukban kevésbé zargatott északiakhoz.

- Értem. És akkor új barátaink azért katonáskodnak orosz színekben...

- Mert oszét katonák önálló oszét állam nélkül nem lehetnek - vágtam rá. De a ruszki mundér szolgálatában azért mégis tehetnek valamit a népükért.

- Oké... Akkor, azt hiszem, megjutalmazom ezt a hős hazafit - karolta át a mellette a platón heverő lányt Szalma.

- Oké! - nevettem fel, miközben eltűntek a fém perem mögött.

- Míre vó't kíváncsi á kollégina? - vonta ismét magára a figyelmemet az érdeklődő tekintetű, felvont szemöldökű Marija.

Így talán még gyönyörűbb volt, mint egyébként. Majd elolvadtam, ahogy figyeltem a számára értelmetlen magyar beszéd hallatán kíváncsian csillogó tekintetét.

- Csak a magyar-alán rokoni szálakra volt kíváncsi - válaszoltam. - Szerette volna tudni, kinek is készül elcsavarni épp a fejét - tettem hozzá somolyogva.

- Szóvál úgy - kacagott fel társnőm.

- Egy mágyár és égy alán leány együtt... Tálán a világ egyik légszebb párosítása.

- Meglehet - kuncogtam én is, majd huncutul hozzátettem: - Nekem se lenne ellenemre hasonló.

- Ákkor miért nem folytatod ott, áhol abbahagytuk? - pillantott a combjára Marija cinkos mosollyal az arcán.

A szívem dobbant egy nagyot, a torkom pedig kiszáradt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán csak sikerült összeszedni a bátorságot, hogy ismét az alán lány mellé kússzak és enyhén remegő kézzel végigsimítsak combján.

- Meg az is érdekelte - folytattam, próbálva a korábbi beszélgetés elmeséléséből további erőt meríteni, miközben tovább simogattam a hosszú, feszes combot -, hogy tulajdonképpen mi is különböztet meg titeket az oroszoktól.

- Áz, hogy mi szébbek vagyunk - kacagott fel társnőm.

- Ezt én ilyen egyértelműen nem jelenteném ki - méláztam el, de aztán gyorsan hozzátettem: - Bár persze az alán lányok szépségéhez nem férhet kétség. Különösen ezéhez az alán lányéhoz - kacsintottam rá, mire Marija kissé zavartan kuncogni kezdett.

Ez a fejlemény elég bátorságot adott ahhoz, hogy feljebb csúsztassam kezem, rásimítva belső combjára, úgy, hogy a kisujjam már a nadrágja ágyéki részét súrolta. Merészségemre egy újabb bátorító mosoly volt a válasz.

- Az orosz lányok messze földön híresek a szépségükről - magyaráztam az előbbi megjegyzésemet. - A magas, karcsú, hosszú combú, tejfehér bőrű, szőke, kék szemű lányok...

- Á, igen. Á sztyeppei Bárbie babák - kacagott Marija.

- Úgy valahogy - nevettem én is a viccén. - Az alán lányok viszont másképp szépek. Bennük az északias hideg szépséggel szemben van valami temperamentumos báj... A szikrázó szemeikben... - pillantottam Marija barna pupillájába - és a barna bőrükben. - Kissé feljebb csúsztattam a kezem, felgyűrve a katonalány zubbonyának peremét és ujjaim hegyével végigsimítottam hasfala selymes bőrén.

Marija nem mozdult, csak még szélesebben mosolygott, szemei pedig bátorítóan csillogtak. Azokban a fénylő szemekben elveszve teljesen ki is ment a fejemből, hogy igazából, a Kaukázus természeti csodáit megszemlélni érkeztünk ide. Szalmát ez jobban is érdekelte, mint az emberek tanulmányozása... már ha épp ez utóbbit nem olyan közelről és behatóan teheti, mint most, az ütemes mozgástól halkan nyikorogni kezdő platón. Ez azonban nekem épp csak a periférián jutott el a tudatomig. A többit ugyanis Marija déliesen kreol arcának látványa töltötte ki, ahogy csábítóan mosolyog rám.

- És van egy másik hely is, ahol az alán lányok másképp, de legalább ugyanannyira gyönyörűek - krákogtam.

Szinte vezette a kezem, ahogy vakmerően kicsatoltam az övét és miközben az ajkaink összeértek, kezem becsusszant a nadrág és a bugyi alatti rejtek már lassan nedvesedő szépségei közé. 

**********************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B távoli rokonokat látogat meg!

Rokonlátogatás

Madárles

Sok minden után lehet leskelődni, ha az ember egy Isten háta mögötti szigeten heverészik.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************************

A felhők haragosszürke dunyhaként örvénylettek felettünk. Mintha megannyi gigantikus bárány tülekedne egy olyan szűk helyen, hogy mögülük alig világlik ki egy kicsikét a fű zöldje, amit jelenleg az ég kékje helyettesített.

Ahogy hevertem ott a hátamon és az eget bámulva, több ok miatt is úgy éreztem, mintha az idő börtönébe zártak volna be. A régmúlt kalickájába, ami fölött már rég elröppent a pillanat.

Maguk az odafent vészjóslóan morogva fodrozódó felhők is meglehetősen klausztrofób élményt nyújtottak. Mióta csak átléptünk a Csatornán a Brit-szigetekre, egy pillanatra sem tudtunk szabadulni tőlük. Mióta pedig észak felé haladva átléptük a Firth of Forth és a Firth of Clyde öblök határolta szűkületet, amely joggal ihlethette George R. R. Martin Westerosának Nyakát, a Skót-felföldre felkaptatva mintha a zordon táj állandó nemzeti viseletévé vált volna ez a takaró. A szigetcsoport legészaknyugatibb területein pedig a helyzet már nem is lehetett volna rosszabb. A tenger felől érkező nedves légtömegek pedig úgy szorultak be a sűrű felhőzet alá, hogy már-már mocsárszerű fülledtséget képeztek.

Ha itt egyszer leszáll a köd azt bizonyára vágni is lehet. Most viszont csak úgy telepedett rá a nedvesség a kopár tájra, mintha csak az ősidőkbe repültünk volna vissza, amikor az "újszülött", még csak röpke egy-két milliárd éves Földön épp csak megjelent a víz, életnek viszont még nyoma sincs.

Az igazat megvallva sosem volt különösebben ellenemre a magány. Nem vagyok épp antiszociális sem, de egy időre elvonulni a világ zajától, legfeljebb egy-két számomra sokat jelentő ember társaságában, sosem hangzott pont negatív dolognak. De itt, ezen a sivár tájon már-már nyomasztott az érzés, mintha nem is csak kilométerekre, de évmilliókra is lennék a legközelebbi élőlénytől.

A mellettem a sziklák között heverő Szalmát persze ez egy csöppet sem aggasztotta. Ő csak hasalt a maga mozdulatlanságában és csőre töltött szuperérzékeny fényképezőgépét markolva kémlelte a látóhatárt, arra várva, ami őt igazán érdekelte ezen a vidéken.

Irigyeltem, amiért képes kizárni minden mást. Én viszont, ahogy körbe néztem, nem láttam mást, csak a sziklás földből kitüremkedő kopár bérceket, a Norvég-tenger peremén, Skócia partjainak hullámtörőiként meredező sziklaszigetek egyikét, melyeken túl már csak Izland van a végtelennek tetsző tenger túloldalán. Bár a britek egy a sziget túlvégén, a délnyugati Devon távolabbi csücskében elhelyezkedő szirtfokot nevezték el Land's Endnek, vagyis világvégének, ha az akárcsak megközelítette ezt a vidéket, tökéletesen meg tudtam érteni a névadást. No persze nem csak azért, mert a névadás idején a középkori ember azt hitte, ezeken a tájakon túl, nyugat felé már nincs semmi más, csak a háborgó óceán, leszámítva persze a kis kanyarodással útba ejthető Ír-szigetet. Itt, a Külső-Hebridák szigetein már mintha a föld anyaga is kezdene elfogyni. Mint azon a képen, amin a tigrisek fekszenek egymás mellett az egyik szélen egy hagyományos sárga-fekete csíkos példánnyal, a másikon egy fehér alapon fekete csíkossal, köztük meg az átmenetekkel, amikben van sárga és fehér is, az arányuk viszont fokozatosan változik. Alá pedig oda van írva a poén, hogy fogy ki a tinta a patronból.

Persze itt nem a színek tűntek el, na jó, nem csak azok, hanem minden más is, ami a kezdetek óta a felszínre rakódott. A kontinens más tájain az évmilliók változásai tucatnyi fiatalabb kőzetréteggel, porhanyós talajjal fedték be a minden kontinens alapját és magját képező első szilárd felszíndarabokat, az ősföldeket. Itt viszont, Skócia északi részén, minden egyéb kőzet alól hatalmas területen előbukkant az ősi felszín. Sőt, növelve az elhagyatottság és hátrahagyottság érzetét, itt ráadásul nem is az Európa gyökerét jelentő Balti-ősföld szilánkjai meredeztek elő, hanem egy olyan töredék, amely a Kanadai-pajzsnak nevezett észak-amerikai testvéréből maradt itt, még abból az időből, amikor a két kontinens összeforrva tagozódott be Pangea, majd az annak északi részeként leváló Laurázsia tagjaként. Aztán viszont a földrészek búcsút intettek egymásnak, a Kanadai-pajzs elvándorolt, a Külső-Hebridák anyaga viszont itt maradt, több ezer kilométerre hátrahagyva, ráadásképp pedig az emberektől is elfeledve, akik a mai napig nem lakták be igazán ezt az Isten háta mögötti vidéket.

Szalma viszont erről mintha tudomást se vett volna. Ő csak hasalt unatkozó barátnője mellett és a horizontot kémlelte, várva talán az egyetlen, na jó, az egyik egyetlen élőlényt, ami pont itt érzi jól magát. A lundát.

Ezek a röpképes pingvinre emlékeztető északi madarak mintha pont ezen a zord északi tájon érezték volna jól magukat. Fene a darkos mindenüket! No nem mintha én egyébként nem szeretném jobban az ilyen környezetet, mint a szikrázó déltengeri napsütést, de azért mégis... Ráadásképp a kis jószágok faramuci ízlésük mellé megkapták még az "északi sarkvidék kis szerzetese"-jelentésű latin nevet is, utalva szerzetescsuhára hajazó fekete tollazatukra, mely "alól" csak mellényük és pofájuk "sápadt", fehér pihéi kandikáltak ki. Na meg méretes színes csőrük és a szemük körül elhelyezkedő hasonló mintás gyűrűk.

A pár arasznyi kis szárnyasok életük java részét kint töltik a Brit-szigetek és Norvégia, valamint Új-Fundland és a Labrador-félsziget között elhelyezkedő, észak felé ívelt tengeri területeken, csak a fene tudja, pontosan hol, és csak ilyenkor, április elején térnek vissza a partokra költeni, hogy aztán augusztusban már a felcseperedett kicsinyeikkel vágjanak neki ismét az útnak.

Az amúgy sem világrengető méretű populáció azonban az utóbbi időkben tovább csappant, talán pont a globális felmelegedés okozta halállomány-csökkenés miatt, ami kis barátaink élelmét veszi el.

Akárhogy is, egyedszámuk csökkenése és az amúgy is az ilyen távoli helyeken való leledzése igazi kuriózummá tette ezt a fajt. Így az olyan fotósok, mint Szalma, nem hagyhatták ki, hogy lencsevégre kapják, amikor a kis szerzetesek megérkeznek tengeri útjukról. Ezek a madarak viszont, úgy tűnik, nem tettek szegénységi fogadalmat, és a méretes kofferjukat cipelve várakoztatnak meg minket ennyire. Ami alatt meg én halálra unom magam.

Sóhajtottam egyet és felgyűrtem overálom ujját, hogy az órámra pillantsak.

- Ha nem futnak be hamarosan, ismét egy napot feleslegesen heverésztünk itt kinn - morogtam.

- Ugyan már! Csak azt ne mondd, hogy te nem élvezed a tájat! - vigyorgott rám barátnőm, látszólag teljesen gondtalanul.

- Az első nap még így volt - vontam meg a vállam. - Amikor végigfényképeztél minden egyes sziklát az egész szigeten. De az azóta eltelt három...

- Szóval inkább mást csinálnál? - firtatta, miközben a vigyor egy pillanatra sem tűntek az arcáról.

- Meglehet - pillantottam végig somolyogva gyönyörű testén, mely még a kora tavaszi skót hideg ellen felhúzott ruhákba bugyolálva is rendkívül igéző volt, majd tekintetem végigszaladt szalmaszőke fürtjein és beharaptam alsó ajkam, amikor ismét a szemébe néztem.

- Huncut vagy - nevetett egyet, majd megpuszilta a számat.

Nekem azonban innentől már nem kellett több. Kezem a tarkójára siklott és el sem eresztettem, csak magamhoz húztam őt és szenvedélyesen megcsókoltam.

Mire észbe kaptam, már a hátára tepertem őt és combjai mellett két oldalra térdelve fölé kerekedtem, hogy ujjaimat a hajába csúsztassam és mohón faljam tovább ajkait. Eközben másik kezem is útra kelt, hogy rásimuljon pulóvere alatt domborodó mellére, majd gyengéden megmarkoljam azt. Ő enyhén a számba nevetett és megéreztem, ahogy az ő vékony ujjai pedig a fenekemre siklanak.

Ekkor már nem bírtam magammal. Fürge mozdulatokkal kibontottam nadrágját és lejjebb toltam, hogy bugyijához férkőzzek, miközben melleink egymáshoz préselődtek és nyelvem végigzongorázott fogain.

Már a bugyiját is letoltam és gyengéden simogattam szeméremdombját, felkészülve, hogy a combjai közé simítsam kezemet, amikor hirtelen surrogás zaja csapta meg a fülünket.

Mindketten megdermedtünk, majd, amikor a hang csak nem akart megszűnni, felkaptuk a fejünket, hogy szembetaláljuk magunkat a part felé közeledő madárral.

Szinte egyszerre mozdultunk. Mintha egy lény lennénk, úgy gördültem le róla, Szalma pedig, minden másról megfeledkezve, a térdéig letolt nadrággal és bugyival fordult ismét a hasára, hogy fényképezőgépét a kezébe kapva ismét teljes figyelmét elkészíteni kívánt fotói tárgyára fordítsa. Én pedig halkan morogtam, igyekezve elfeledkezni arról a mozgolódásról, ami idő közben az én bugyimban is megindult. Egy pillanatra lehunytam a szemem és mély lélegzetet vettem, amikor azonban ismét kinyitottam, szembe találtam magam Szalma még mindig meztelen, égnek meredő fenekével.

Barátnőm annyira elmerült munkájában, hogy fel se figyelt rá, ahogy a kezem formás ülepére simult és gyengéden gyúrogattam azt, miközben együtt figyeltük a várva várt madarak érkezését.

******************************************************

Ha tetszett, látogass el B-vel a Ködös Albion más vidékeire is!

 Avaloni éjszaka

Zöld szív

Állatok, emberek, növények és csábítók a városi dzsungelben.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************************

 A fák lombkoronájába absztrakt sárga mintákat rajzolt az ősz, a bronzszínűre aszott juharlevelek pedig játékoskedvű gyerekek maguk után húzott játékaiként sodródtak át előttem a járdán, hogy recsegve apró darabokra hulljanak, amikor rájuk lépek. A bennem élő gyerek még élvezte is a hajkurászásukat a kellemes októberi szellő susogásában. Mintha egy pillanatra minden gondom elszállt volna.

De nem csak engem szállt meg az ihlet. Az egész domboldalra mindent átható nyugalom borult. Mintha csak valamiféle észak-atlanti Elysiumban járnék, ahol, a görögök boldogság-szigetével ellentétben, nem a mediterrán napsütés, hanem a kontinentális levélhullás minden öröme testesül meg. Vagy legalábbis valami vidéki birtokon, ahol a máig élő arisztokrácia gondos figyelemmel, költséget nem kímélve tartja kifogástalan rendben vadászkúriája parkját. De semmiképpen nem Európa második, vagy ha csak a klasszikus kulturális Európát vesszük, és a ruszkikat hagyjuk a saját levükben főni Moszkvával együtt, akkor a legnagyobb városának szívében, a világ egyik gazdasági fővárosában.

Bár a tipikus rikító zöld angol gyepet már kifakította a hülő levegő és a természet lassan téli álmához közeledett, London mégse hazudtolta meg önmagát. A már több mint kétezer éves városban, a rómaiak egykori Temze-parti átkelőjében mozgalmas katyvaszt alkotott a viktoriánus építészet, a középkorból itt maradt templomok és paloták, a tizennyolcadik század virágzásának kőbe vésett emlékei patinás ódonságukkal és kiállított hajóival, és a modern brit főváros üzleti negyede. A város majd felét elfoglaló gigantikus parkokról nem is beszélve.

Mintha csak egy pár éves gyerek rakosgatta volna elmélyült műgonddal végül mégis teljes összevisszaságba a rendelkezésére álló milliónyiféle építőkockákat. Helyenként viszont, mindeközben több hektáron meghagyva az érintetlennek tetsző természetet, ahol a lakosok is, alkalmazkodva környezetükhöz, szintén úgy tették félre minden nyűgjüket és bajukat, mintha kilométerek tucatjaira távolodtak volna a nagyvárostól. A felnőttek piknikeztek vagy kézen fogva sétáltak, miközben a gyerekek, még ha hozzám hasonlóan nagyra nőttek is, önfeledten kergették a faleveleket, a betondzsungelből kiszabadult kutyák pedig a nekik eldobált botokat. Mindeközben a mindenhol ott sündörgő mókusok, a humanoid társbérlők közelségével mit sem törődve, gyűjtögették a télre valót, a park közepén, a dombtetőn álló obszervatóriumhoz igyekvő turisták nagy örömére.

Talán ez a sokszínűség fogta meg Szalmát is és sarkalta arra, hogy izgatott kislányként rohangásszon fel-alá a zizegős avarban, fényképezőgépét kattogtatva. Vagy az a kulturális különbség, ami elsőre talán megbújt a felszín alatt, elvégre mégiscsak ugyanúgy Európában járunk, mint otthon, kicsit odafigyelve viszont mégis egyből szembetűnik.

A látszólagos káosz ellenére London annyira szervezett és rendezett, amennyire a kelet-közép-európai ember kevéssé várná. Az utak úgy kanyarognak, haladnak át egymás felett vagy épp alatt, az épületek pedig úgy olvadnak egymásba, hogy a minden talpalatnyi szabad területet kihasználni igyekvő városvezetés erőfeszítéseinek eredményeként az egyszeri idegen azonnal dobhatná a kukába is a várostérképet, miután megpróbált megtalálni valamit. Az egymást ezerszámra keresztező utcák sűrűjében megtalálni mondjuk egy pályaudvar alá épült kis színházat, na az emberpróbáló feladat. De még csak ide, a Greenwich Parkba visszatérve is, annak a nevezetes helynek a környékét, ahol annak idején meghúzták a földrajzi koordinátarendszer kezdő hosszúsági körét, a meridiánt, Budapesten, ha ott történt volna, már réges-régen körbeépítették volna, ha mással nem is, múzeumokkal és szuvenírstandokkal. Itt viszont csak a nevezetes aktus helyszínéül szolgáló királyi obszervatórium ácsorog a domb tetején néhány emléktáblával, körülötte pedig a hatalmas park.

Szalmának ez az egész maga volt a paradicsom. Mióta befejeztük az egyetemet és mindannyiunknak el kellett helyezkednünk a nagybetűs Munka világában, szinte villámcsapásszerűen jött neki az ötlet, hogy ő a megszerzett tudását fotózással akarja kamatoztatni. Hiába tűnt eleinte groteszkül furcsa gondolatnak, végül csak bevált, és ha az ember ránézett munka közben, el se képzelhette, hogy a kedve leányzó nem ezzel töltötte élete eddigi huszonhat évének java részét.

Most is, amikor rátaláltam az egyik út mellett, miközben épp méregdrága masináját állítgatta a panorámaképhez, olyan elmélyültség ült az arcán, ami a legelvarázsoltabb művészeken kívül nagyon ritka bárkinél is. Bár, az igazat megvallva, meg tudtam érteni. Az elénk táruló látvánnyal kevés dolog tudná felvenni a versenyt a maga nemében. De még azon kívül is fényévekre állna az utolsótól. Az előtérben a park sárga-zöld nyugalma közvetlenül a napjainkban a Greenwich-i Egyetem hajlékául szolgáló patinás épületek előtt, melyek eredetileg, a flotta fénykorában, a tengerészeti iskola kampuszául szolgáltak, a távolban pedig, a Temze túlpartján, a városközpont, a City üzleti negyedének égbe törő üveg irodaépületei, melyeket elsőre bárki, aki nem ismerős a brit fővárosban, inkább valamelyik észak-amerikai vagy ázsiai metropolisszal párosítana.

Egyértelműen képeslapra, utazási magazinba, vagy épp egy tudományos lapba illő kép volt. Szalma pedig minden műgondot belevetett, hogy tökéletesen megalkossa. Lófarokba hátrafogott szőke hajával előre görnyedve megszállott precizitással állítgatta állványra helyezett gépe fókuszát. Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak rajta.

- Vigyázz! - súgtam oda neki megjátszott bizalmaskodással. - Nehogy a végén azt higgyék, röppályákat számítasz az irodaépületekhez, mielőtt hoznád a puskád!

- Nagyon vicces - mordult, egy pillantást vetve felém szeme sarkából. Azonban már ez is elég volt, hogy kibújjon a szög a zsákból. Tökéletesen ismertem már, úgyhogy nem jelenthetett kihívást, hogy észrevegyem a tekintetében csillogó huncutságot, amit a frissen támadt fotóriporterség sem ölhetett ki lénye mélyéből.

- Mi az? - nézett rám ismét, felfigyelve az arcomra akaratlanul is kiülő idióta vigyorra. - Talán inkább azt szeretnéd, ha téged fényképeznélek meztelenül? - nyújtotta rám pajkosan a nyelvét.

- Talán - somolyogtam. - De arra a szállodánkban is lesz idő. Meg másra is - simítottam rá a kezem hátra gondosan kidugott fenekére és gyengéden megmarkoltam.

- Hé! - nevetett fel félig-meddig kényszeredetten és óvatosan körbe pillantott.

- Mi az? - nevettem fel, tovább gyúrogatva gyengéden fenekét. - Ez egy szabad ország. Meg egy liberális város. Még akkor se akadna ki senki, ha két cicababa lennénk, akik vadul falják egymás száját.

- Csakhogy te még annyira se vagy cicababa, mint én - nyújtotta ismét rám a nyelvét, jelezve, hogy az utóbbi is nehezen állhatna távolabb a valóságtól. Kivéve persze, ha még egy kis csomagot is hordana a combjai között.

- Úgy gondolod? - feleltem szándékosan magas hangon és a szempilláimat rebegtetve hátravetettem hajam a vállam felett.

- Hülye vagy - bokszolt gyengéden a vállamba.

- Lenne értelme tagadnom? - nevettem fel.

- Nem - vágta rá velősen. - De most már hagyj dolgozni! - igazította meg az állványát és ismét mögé görnyedt. - Ezt... még... muszáj... befejeznem - motyogta, inkább már csak magában, miközben azonnal visszamerült fotós énjébe.

Ez azonban nem tartott sokáig, pedig ezúttal a zavaráshoz nekem nem is volt semmi közöm. Csak annak a mókusnak, ami pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy hangosan makogva elrohanjon, közvetlenül kettőnk között, megtaszítva az állvány egyik lábát.

- Hülye állat! - sziszegte Szalma, megtámasztva az imbolygásba kezdő gépet. Többre azonban már nem volt ideje, mert ekkor már meg is jelent a kis emlős sietségének oka is egy méretes juhászkutya képében, ami olyan lendülettel vetette át magát közöttünk, hogy prédáját kergetve nem csak engem taszajtott meg, de az állványt is nagyobb lendülettel lökte fel, mint egy elszáguldó vonat.

Szalma hangosan felnyögött és a felszerelése után kapott. Azonban miután elkapta, egyensúlyából már nem futotta rá, hogy állva is maradjon.

A karom szinte önmagától mozdult, hogy felfogjam barátnőm zuhanását, aki a következő pillanatban már ott is pihent karjaimban. Fülünkig csak halk duruzsolásként érkezett el a közben futva érkező gazdi "Sorry! Sorry!"-ja, miközben tekintetünk egymásba fonódott, ajkaink pedig összeértek.

*************************************************************-

Ha tetszett, látogass el Szalmával egy B-vel egy másik nagyvárosba is!

Szilveszter

Áradás

Ha zuhog az eső, nem lehet mást tenni, csak bámulni az áhított tájat. Vagy mégis?

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************************

Az eső komor lustasággal borította fátyolba a vidéket. Néha meg-meglódult és úgy ömlött az égi áldás, mintha valóban igazak lennének a régi elképzelések, és az ég kékjét hatalmas víztömeg adja, melyet csak egy vékony réteg kristály vagy valami választ el tőlünk. Ez utóbbi pedig átszakadt és zuhatagként borul most ránk az áradat. Máskor viszont csak csendesen szitált, aláhullva az eget elborító sötét fellegekből, miniatűr tengerekké hizlalva az elárasztott rizsföldeket.

Így jár az, aki az esős évszakban látogat Dél-Kínába, fújtattam magamban, miközben karba tett kézzel bámultam a természet játszadozását odakint, a roskatag falusi kunyhó teraszán ácsorogva a tető alatt. Bár persze esős évszak ide vagy oda, zuhé errefelé mindig van. Ez teszi a szubtrópusokat. Na meg az a meleg, ami miatt még most is, amikor már napok óta nem láttuk a fent sütő korongot teljes valójában, a térdnadrág és az atlétatrikó is majd lerohadt rólam a forróságtól. Inkább tapadt hozzám az anyag az izzadtságtól, mint az égből alászálló víztől.

Sóhajtottam egyet és végigsimítottam hátul összetapadva alálógó fekete hajamon, majd megdörgöltem az arcomat is. Ma sem fogunk kimenni a terepre.

Halkan morogtam és ismét felemeltem a tekintetem, hogy a hosszan elnyújtózó tüskékben záporozó eső fátylán át végigmérjem a tájat, amiért ide jöttünk.

A medencét szinte teljesen megtöltötték a falvakat körülölelő elárasztott rizsföldek. Úgy nézett ki az egész, mintha az erre kanyargó folyók kiléptek volna medrükből, hogy elnyeljék a világot. A kínai parasztokat viszont ez egy cseppet sem érdekelte. Csak mezítlábasan belegázoltak a vízbe, hogy gondozásukba vegyék a tömegével termő rizst. Már amikor persze nem esett az eső. Közben pedig tudomást sem vettek a fejük felett az égbe szökő hatalmas kúpokról.

Persze, miért is vettek volna tudomást? Valószínűleg nem jelentett nekik többet, mint magyar elvtársaiknak az árnyékot adó fák vagy a villanypóznák jelenléte. Nekik ez volt a világ. A megszokás. Én viszont még innen, több kilométer távolságból is lenyűgözve bámultam a több tucat, nem egyszer több száz méter magas monstrumokat. Némelyik cukorsüvegre hasonlított, mások cilinderre, megint mások eltérő alakokat öltöttek, ahogy minden előjel nélkül az égbe szöktek a földek kellős közepén.

Hátrébb viszont, kilométerekkel távolabb, a különös formájú hegyek szinte már erdővé nőttek össze, egész kis hegységeket alkotva.

Kicsit olyan volt, mint amikor Afrikában az ember a sivatag belseje felől halad a dúsabb vegetációjú vidékek felé. Először a fű sarjad ki, majd feltűnnek a magányos szavannai fák, aztán ezek fokozatosan egyre nagyobb csoportokat alkotnak, míg végül sűrűbb és sűrűbb erdőkké olvadnak össze. Csak itt épp fű volt bőven, illetve lett volna, ha a földeket nem árasztják el, a fák szerepét pedig ezek a kúpos hegyek töltötték be.

Talán a kínaiak is megéreztek valamit ebből a hasonlóságból, amikor a magányos hegyeket fenglinnek, vagyis csúcserdőnek, a csoportosan meredezőket pedig fengcongnak, csúcshalmaznak nevezték el. Ezek alkotják együtt Gunangxit, az összesen hatszázezer négyzetkilométeren elterülő kínai karsztvidék talán legimpozánsabb régióját.

A mészkőkúpok méltóságteljes nyugalommal emelkedtek ki a rizsföldek közül, mint az óriások, akik mit sem törődnek a kis liliputiak ügyes-bajos dolgaival. Ők sokkal monumentálisabb csatát vívtak. Egy csatát, ami már több százezer, ha nem több millió év óta zajlik. A parasztok küzdöttek a rizzsel és az aratással, amíg a mészkő hegyek a folyóval néztek farkasszemet.

A földtörténeti középidőben ezt a vidéket többször is elárasztotta a tenger, vastag mészréteget lerakva. Aztán, amikor pármillió éve a mészkő ismét a felszínre került, szembe találta magát a szubtrópusi éghajlattal.

Beakasztottam mutatóujjam az atlétám nyakrészébe és megrángattam, hogy a fullasztó melegben némi levegőhöz jusson alatta a bőröm, közben pedig figyeltem az egyre nagyobb intenzitásra kapcsoló esőt, ami heves zuhanyként tépázta a vidéket elborító növényzetet.

Mind-mind a képlet része. A zuhogó eső lefolyik a mészkőfelszínen, barázdákat vájva belé, majd egyre lejjebb haladva, a medencék belseje felé, nagy folyókká, folyamokká áll össze, melyek ott még jobban kiszélesítik a völgyeket. A mészkő kioldódik és tovasodródik a vízzel. Az éltető nedvességet tenyésző növényzet viszont belemélyíti gyökereit a talajba, itt-ott tovább aprózva, máshol viszont épp hogy megfogva az anyagot. Így a magasabb régiókban a karsztosodó mészkő a sebesen lezúduló víztömegek két oldalán

sűrűn álló fengcongokat képez, míg lejjebb, a mélyebben fekvő területeken a nagy víztömegek hatalmas területről elhordják a mészkövet, csak nagyobb távolságokban állva hagyva egy egy fenglint.

A fenglinek között létrejövő síkságon pedig megtelepszenek az emberek, teleültetve a vízben amúgy is dúskáló vidéket rizzsel, kunyhókat építve, amik aztán menedéket nyújtanak a B nevű utazóknak a természet zord ereje elől.

Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben ujjaimat fésűszerűen a hajamba mélyesztettem, hogy kibontsak pár gubancot.

Már jócskán benne jártunk a késő délelőttben. Ha el is áll az eső, ma már biztosan nem megyünk ki. Meg akartuk nézni azokat a barlangokat, amiket a víz mélyesztett a hatalmas karsztrengetegbe.

Hiszen a víz nem mindig hordott el mindent, ami az útjába került. Sokszor lebukott a mélybe, és akkora barlangkolosszusokat hozott létre, amitől az embernek külön gödröt kell ásnia, hogy elég mélyre le tudjon esni az álla.

Olyan barlangmonstrumokat, amiknek néha még saját klímája, saját belső légkörzése is kialakult. A fenekén csordogáló víz elpárolog és mielőtt elérné a plafont, felhővé sűrűsödik, majd elkezd esni. A felszín alatt.

Egyesek szerint a világ legnagyobb barlangjai is itt rejtőznek a mélyben. Egyes helyeken a régi idők parasztjai a fosztogató martalócok elől le is költöztek a mélybe, falvaikat a barlang belsejében, a napfénytől távol újraépítve, hogy ott éljék le életüket.

Nagyon szívesen megnéztem volna mindezt. Amikor azonban leszakad az ég, nem egy életbiztosítás lemerészkedni a mélybe. Elég csak ha megáradnak a napjainkban a barlang fenekén épp csak csordogáló folyók és volt B, nincs B.

Ismét sóhajtottam és megdörgöltem az arcom. Még várunk pár napot. Talán majdcsak kijavul az idő.

Ahogy ezen merengtem, egyszer csak megütötte fülemet az ajtó nyikorgása a hátam mögött. Puha léptek osontak végig a terasz padlóján, hogy a következő pillanatban két vékony kar ölelje át hátulról a derekam és puha ajkak érintését érezzem meg a vállamon.

Bőrömet csiklandozta a borzas szalmaszínű hajkorona, amiről viselője a nevét kapta, miközben a meztelen test a hátamhoz simult.

- Miért keltél fel? - dorombolta fátyolos hangon a fülembe.

- Csak ki akartam nézni, mi a helyzet - simogattam meg gyengéden az alkarját és ismét kitekintettem a távolba.

- Minek? - csókolta meg a nyakam, én pedig beleborzongtam érintésébe. Tudta, hogy ezzel minden erőmet el tudja venni. - Ma is egész nap esni fog. Áradnak a folyók. Úgyse tudunk csinálni semmit.

- Csak reménykedtem - sóhajtottam.

- Miben? Hogy kiszabadulsz az ágyamból? - Nem kellett rá néznem, hogy kiérezzem a huncut mosolyt a szavaiból. Ágyéka a fenekemhez simult és ismét megcsókolta a nyakam. - Feküdjünk vissza, jó?

- Ezer örömmel - válaszoltam és izmaim már meg is feszültek, hogy minél gyorsabban visszarepítsenek a szobába. - De most én leszek felül.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvass B más kalandjáról is tipikus kínai tájakon: Buddha lábainál

Időn túl

Az élet csodáját néha a legkihaltabb helyeken kell keresni.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

***************************************************************************************

A nap tompán sütött le a kopár tájra. Bár nem volt egy szemernyi felhő sem az égen, a nagy sárga korongnak mintha mégsem lett volna elég ereje ahhoz, hogy meleget csempésszen az aszott pusztaságba.

Hiába volt már június, mégis el kellett a vastag kabát és a sál, ahogy felfele baktattam a hegyoldalban futó aszfaltcsíkon. Ha ez az út nem lett volna ott, még talán az is megfordul a fejemben, Bivajbasznádnál mégis jobbra kellett volna fordulni, nem balra, Nekeresdfalvánál pedig mégse azt az utat kellett volna választani, amit a vasorrú bába javasolt, mert így már lassan kisétálok a mesekönyvből, ahogy Ürge a Micimackó filmre vitt változatában.

És valóban, az egész táj olyan volt, mintha a világ alkotói errefelé, a peremek felé haladva, kezdtek volna kifogyni az alapanyagból és a kreativitásból. Már melegre se futotta, csak úgy ímmel-ámmal, a hegyek oldalát talaj helyett apró szemcsésre vagy már finom porrá aprózódott kőmorzsalék fedte, a növények pedig élettelen kóróknak látszódva pettyezték csak a vidéket. Hangok sehol. Se állatok, se azok a gépjárművek, amiknek elvileg ez az út kellett volna, hogy épüljön. De utóbbira legalább pontosan tudtam a magyarázatot. Errefelé, ilyen magasan ugyanis, az állandó hideg miatt, még májusra sem olvad el teljesen a hó és a jég, veszélyes páncélt és torlaszokat alkotva az úton. Emiatt annak utolsó, legmagasabban lévő szakaszát az olvadásig lezárják. Bár hó most már tényleg csak foltokban volt látható erre-arra, valahogy azért még nem akaródzott beengedni a forgalmat. De nem is baj. Így csak még jobban erősödött ez a furcsa, nem evilági érzet. 

Megálltam az út közepén és visszatekintettem. A távolban, a látóhatáron még ott magasodtak az égbe szökő, hófödte csúcsok, jelezve, nem vesztettem el teljesen a kapcsolatom a valósággal. Rajtuk túl pedig, alig pár száz kilométerre, ott nyújtóztak a kaliforniai partvidék hatalmas metropolisai.

Persze hihetetlennek tűnt, hogy Los Angeles vagy San Diego nagykutyái nem kapják fel maguknak a képet, hogy alig pár órányi kocsikázással elérhetik azt a helyet, ahol mintha az általunk ismert tér és idő megszűnne. Innen nézve viszont meg pont az tűnt hihetetlennek, hogy létezik olyan, hogy Los Angeles és San Diego. Még akár a köztünk emelkedő Sierra Nevada hegyláncain túl is.

Ahogy visszafordultam, mintha a távolban látatlanul is tudott ismert világból kipillantottam volna az idő szövedékéből egy elfeledett senki földjére. Bár épp csak túlléptem a kétezer méteres tengerszint feletti magasságot, mégis már a legmagasabb hegységeket idéző viszonyok uralkodtak volna.

Bár errefelé sem voltak alacsonyabbak az ormok, mint a Sierra Nevada négyezer méter fölé tornyosuló csúcsai, a kép mégis összehasonlíthatatlan volt. Ellentétben az utóbbival, ugyanis, idáig nem jutottak el a nyugatról érkező nedves légtömegek, pont a köztünk és a partvidék között emelkedő hatalmas hegyek miatt. A táj pedig így szárazabb és aszottabb lett, mint Tutanhamon szebbik fele, amikor a huszadik század elején, több ezer éves nyugalom után felnyitották sírját.

És hogy a hasonlatomra még jobban ráerősítsenek, a sziklás hegyoldalban tenyésző növények is mintha élve mumifikálódtak volna. Ahogy letértem az útról, bakancsom talpa pedig megcsikordult a pusztán a szél és a hőmérséklet változásai által formált kőzetszilánkokon, mintha egy élő múmiatárlat abszurd sorai között caplattam volna végig. Úgy tűnt, itt, Kalifornia és Nevada határvidékén, a Fehér-hegység eldugott tájai minden erejüket latba vetik, hogy meggyőzzenek, nem csak az általam ismert teret, de a racionális mederben folyó időt is a hátam mögött hagytam.

És akkor tűntek fel a fák. Mint száz és száz összeaszott múmia elszórtan álldogálva a lankás hegytetőn, göcsörtös karjaikat az ég felé emelve. Akárha a Napnak könyörögnének több hőért. Még törzsük is úgy csavarodott, mintha a sziklás talajba gyökeredzett lábaik helyett azt kitekerve fordulnának a remélt égi áldás irányába, miközben mozdulatlanságba merevednek.

Az egész teljesen szürreális volt. És ezen még az sem segített, hogy tudtam, messze nem olyan távoli és idegen ez a vidék, mint gondolnánk. Bár ezek a mokány kis tűlevelűek úgy nyújtózkodtak az ég felé, mintha egy másik bolygóról, egy idegen dimenzióból, vagy a téridő határán túlról érkeztek volna, valójában alapjaiban semmi különleges nem volt bennük. Közeli unokatestvéreik odahaza, az Alpok keleti nyúlványain is tenyésznek, telepítve pedig egész Magyarországon megtalálhatók. És nálunk sem számítanak egyedinek vagy különlegesnek. Ezek a mozdulatlanságba dermedt múmiák nem voltak egyebek egyszerű szálkásfenyőknél.

De még így is, már a puszta tény is lenyűgözően hatott, hogy ezek a középmagasra növő fák, ha csontszárazra aszalódott törzzsel, alig csak mutatószámba tenyésző tűlevelekkel is, de életben maradtak ezen az Isten háta mögötti vidéken. Méghozzá nem is akárhogy.

Ahogy odaléptem az egyik törzshöz és végigsimítottam kérgén, mintha élettelen követ érintettem volna. Igaz, az sincs kizárva, mivel minimális csapadék mellett, lebontó szervezetek hiányában, az életükben a sziklákba erősen megkapaszkodó fák még holtukban is hosszú ideig ácsorognak helyükön. De állapota ellenére ez a fickó lehetett még nagyon is élő. Csakhogy az ő léptékével a mi időnk semmiségnek tűnik. Minek kellene sietnie? Úgy is jól jár, ha az életfolyamatai olyan lassúak, hogy mi már csak azon csodálkozunk, miért nem szaglik rothadó teteme.

Ezek a fák ugyanis, az időn túl tenyésző példányokhoz méltóan, nem olyan ritmusban élnek, mint mi. Odahaza is örökzöldeknek nevezzük rokonait, mivel mindig van rajtuk tűlevél, még ha azt nem is hullatja lassabban, mint más fák koronájukat. Csak nem egyszerre. Ezeken a fickókon viszont egy-egy zöldes kis tűcske van, hogy harminc évig is megmarad, biztosítva az életben maradáshoz szükséges kevéske tápanyagot, amit össze tud szedni.

Az aszott törzs pedig csak mereven áll, dacolva a barátságtalan viszonyokkal. És már abba is hátborzongató belegondolni, mennyi ideje.

Még nem is olyan régen szilárdan tartotta magát az a meggyőződés a mélyen hívő tudós körökben az Egyesült Államokban, hogy olyan élőlény, ami már a Megváltó, Jézus Krisztus élete előtt is ezen a földön volt, nem létezhet. Aztán viszont felfigyeltek erre az eldugott vidékre és az idefentről is az ég felé nyújtózó kopár fákra, amiknek ősöreg voltáról már az indiánok is meséket szőttek. A tudomány pedig az utóbbiakat igazolta.

Bele se mertem gondolni, mióta lehet itt ez a növény, aminek a törzséhez simítom kezem. Az első vizsgálatok során talált legidősebb példányt több mint négyezer évesre saccolták. És azóta arra s rájöttek, nem az a Matuzsálemnek elnevezett öregúr érdemelte meg legjobban a nevét. Hiszen a ma ismert legidősebb példány épp idén töltötte be az 5064. évét.

Persze azt nem kötik az emberek orrára, ki a kis csoportosulás korelnöke. Pedig még nem is a legbutábbika bizonyította rá az érdemtelenségét. Ugyanis már az elsőként kutatott ősöregek se élték túl sokkal, hogy a kutatók rájöttek titkukra. A tudomány érdekében mindent.

Azóta a kutatás feltételeit megszigorították, az egyes fák pontos korát pedig gondosan eltitkolják. A saját érdekükben. Ennek megfelelően még akár az is lehet, pont annak a fának a törzsét fogom, amelyik már ötezer évvel ezelőtt is itt állt, ezen a szent helyen.

Csendes áhítattal néztem fel a szürkés, vöröses fára, mely, jelenlétemről tudomást se véve, mozdulatlanul meredt a tiszta égre, mintha az idő tényleg megfagyott volna körülötte.

Aztán hirtelen csikorgó zaj ütötte meg a fülemet. Ahogy hátra fordítottam a fejem, megpillantottam a nyomomban haladó, a felszínt borító köveken kacsázó lányt.

- Bocsi! - vigyorgott rám. - Szóval ide jöttünk?

Bár Szalma messze tapasztaltabb túrázó és hegymászó volt nálam, most mégis ő volt az, aki nem egyszer lemaradt. Bár sejtettem, bénázásában sokkal nagyobb szerepet játszik a kelletlenség, mint a tényleges ügyetlenség.

Fújtam egyet és ismét felnéztem a fára. Törzséhez simuló kezemen át mintha végtelen nyugalom áramlott volna a testembe.

Szalma odalépett mellém és követte tekintetem.

- Szép - bólintott elismerően. - Na, most már mehetünk?

Egy pillanatra nem szóltam semmit, csak kissé összehúzott szemekkel néztem rá.

- Te nem érzed?

- Mit? A hideget? De, szóval jobb lenne visszamenni - dörgölte a karjait.

- Mintha nem tudnám nagyon jól, hogy az ilyesmi neked meg se kottyan - válaszoltam színtelen hangon.

Erre nem válaszolt semmit, csak vállat vont, miközben én ismét öreg barátunkra néztem.

- Mi olyan érdekes van ebben a fában? - méltatlankodott Szalma.

- Te nem érzed?

- Ugyan mit?

- Téged nem tölt el csodálattal, hogy ez a lény talán már akkor is itt volt, amikor mi még valahol Ázsiában legeltettük a lovainkat? - néztem rá. - Még az is lehet, ez a példány idősebb, mint az egész nyugati civilizáció. Az sem kizárt, hogy amikor kicsírázott, még Ménész fáraó sem egyesítette Egyiptomot, először a történelemben. Pedig az se tegnap volt.

- Értem én. Öreg - jelentette ki Szalma. - Csinálok róla egy fényképet és mehetünk?

- Mégis hova sietsz ennyire? - kérdeztem.

- Hááát - ült ki mosoly az arcára, először, mióta elindultunk erre az útra. - Lennének ötleteim - tette kezét a karomra.

Az én szám is lassan mosolyra húzódott, ahogy megéreztem a szavai mögött bujkáló huncut élt, de aztán megráztam a fejem és ismét a fa felé fordultam.

- Csak még egy perc.

- Most miért? Ez a kóró holnap is itt lesz. Az imént mondtad. Lehet, már akkor is itt volt, amikor az ősapáink együtt vakarták a bolhás seggüket, vedelték a kumiszt és töcskölték ősanyáinkat a jurtában. És ha, ne adj Isten, pont most találna megmurdálni, kis szerencsével még úgyis lesz hétezer éved, hogy megint megnézd.

Igaza volt. Kicsi az esélye, hogy ez a fa ne legyen itt még holnap is. És mivel ezen a tájon nincs mi gyorsabban lebontsa, végül csak a hőmérséklet-ingadozás aprózza fel tetemének megkövesedett anyagát az évezredek alatt.

- Rendben. Mindjárt - morogtam, megsimogatva a száraz törzset.

- Ugyan! Ne mondd, hogy te nem erre vágynál inkább - vigyorgott Szalma, majd, amikor nem reagáltam, mögém lépett, átkarolta a derekam és melleimre csúsztatta a kezét. - Hallod? Ő is ezt mondja. "Szalmával akarok menni" - változtatta el, miközben melleim nyomkodta.

- Elég már! - kacagtam fel, mire ő rögtön ugrott egyet hátra, de szemei csillogása elárult, pontosan tudja, mit takar reakcióm. - Na jó! - fordultam meg és felgyűrtem a kabátom ujját. - Most elkaplak.

Szalma hangosan kacagott, ahogy rohant el előlem. Bár mindketten tudtuk, kis kergetőzés után úgyis engedi majd, hogy megfogjam, visszacipeljem a szállásra, lecibáljam róla a ruhát és belökjem az ágyunkba.

A fák várhatnak. Hiszen eddig is azt tették. Időtlen idők óta itt vannak már, és talán még akkor is itt lesznek, amikor már az ükunokáink poraira se emlékszik majd senki. Nem egy idősebb a nyugati civilizációnál és talán akad olyan is, amelyik túl is éli majd.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvass B kalandjairól egy másik botanikai különlegesség közelében is!

Sivatagi illúzió