Időn túl

Az élet csodáját néha a legkihaltabb helyeken kell keresni.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

***************************************************************************************

A nap tompán sütött le a kopár tájra. Bár nem volt egy szemernyi felhő sem az égen, a nagy sárga korongnak mintha mégsem lett volna elég ereje ahhoz, hogy meleget csempésszen az aszott pusztaságba.

Hiába volt már június, mégis el kellett a vastag kabát és a sál, ahogy felfele baktattam a hegyoldalban futó aszfaltcsíkon. Ha ez az út nem lett volna ott, még talán az is megfordul a fejemben, Bivajbasznádnál mégis jobbra kellett volna fordulni, nem balra, Nekeresdfalvánál pedig mégse azt az utat kellett volna választani, amit a vasorrú bába javasolt, mert így már lassan kisétálok a mesekönyvből, ahogy Ürge a Micimackó filmre vitt változatában.

És valóban, az egész táj olyan volt, mintha a világ alkotói errefelé, a peremek felé haladva, kezdtek volna kifogyni az alapanyagból és a kreativitásból. Már melegre se futotta, csak úgy ímmel-ámmal, a hegyek oldalát talaj helyett apró szemcsésre vagy már finom porrá aprózódott kőmorzsalék fedte, a növények pedig élettelen kóróknak látszódva pettyezték csak a vidéket. Hangok sehol. Se állatok, se azok a gépjárművek, amiknek elvileg ez az út kellett volna, hogy épüljön. De utóbbira legalább pontosan tudtam a magyarázatot. Errefelé, ilyen magasan ugyanis, az állandó hideg miatt, még májusra sem olvad el teljesen a hó és a jég, veszélyes páncélt és torlaszokat alkotva az úton. Emiatt annak utolsó, legmagasabban lévő szakaszát az olvadásig lezárják. Bár hó most már tényleg csak foltokban volt látható erre-arra, valahogy azért még nem akaródzott beengedni a forgalmat. De nem is baj. Így csak még jobban erősödött ez a furcsa, nem evilági érzet. 

Megálltam az út közepén és visszatekintettem. A távolban, a látóhatáron még ott magasodtak az égbe szökő, hófödte csúcsok, jelezve, nem vesztettem el teljesen a kapcsolatom a valósággal. Rajtuk túl pedig, alig pár száz kilométerre, ott nyújtóztak a kaliforniai partvidék hatalmas metropolisai.

Persze hihetetlennek tűnt, hogy Los Angeles vagy San Diego nagykutyái nem kapják fel maguknak a képet, hogy alig pár órányi kocsikázással elérhetik azt a helyet, ahol mintha az általunk ismert tér és idő megszűnne. Innen nézve viszont meg pont az tűnt hihetetlennek, hogy létezik olyan, hogy Los Angeles és San Diego. Még akár a köztünk emelkedő Sierra Nevada hegyláncain túl is.

Ahogy visszafordultam, mintha a távolban látatlanul is tudott ismert világból kipillantottam volna az idő szövedékéből egy elfeledett senki földjére. Bár épp csak túlléptem a kétezer méteres tengerszint feletti magasságot, mégis már a legmagasabb hegységeket idéző viszonyok uralkodtak volna.

Bár errefelé sem voltak alacsonyabbak az ormok, mint a Sierra Nevada négyezer méter fölé tornyosuló csúcsai, a kép mégis összehasonlíthatatlan volt. Ellentétben az utóbbival, ugyanis, idáig nem jutottak el a nyugatról érkező nedves légtömegek, pont a köztünk és a partvidék között emelkedő hatalmas hegyek miatt. A táj pedig így szárazabb és aszottabb lett, mint Tutanhamon szebbik fele, amikor a huszadik század elején, több ezer éves nyugalom után felnyitották sírját.

És hogy a hasonlatomra még jobban ráerősítsenek, a sziklás hegyoldalban tenyésző növények is mintha élve mumifikálódtak volna. Ahogy letértem az útról, bakancsom talpa pedig megcsikordult a pusztán a szél és a hőmérséklet változásai által formált kőzetszilánkokon, mintha egy élő múmiatárlat abszurd sorai között caplattam volna végig. Úgy tűnt, itt, Kalifornia és Nevada határvidékén, a Fehér-hegység eldugott tájai minden erejüket latba vetik, hogy meggyőzzenek, nem csak az általam ismert teret, de a racionális mederben folyó időt is a hátam mögött hagytam.

És akkor tűntek fel a fák. Mint száz és száz összeaszott múmia elszórtan álldogálva a lankás hegytetőn, göcsörtös karjaikat az ég felé emelve. Akárha a Napnak könyörögnének több hőért. Még törzsük is úgy csavarodott, mintha a sziklás talajba gyökeredzett lábaik helyett azt kitekerve fordulnának a remélt égi áldás irányába, miközben mozdulatlanságba merevednek.

Az egész teljesen szürreális volt. És ezen még az sem segített, hogy tudtam, messze nem olyan távoli és idegen ez a vidék, mint gondolnánk. Bár ezek a mokány kis tűlevelűek úgy nyújtózkodtak az ég felé, mintha egy másik bolygóról, egy idegen dimenzióból, vagy a téridő határán túlról érkeztek volna, valójában alapjaiban semmi különleges nem volt bennük. Közeli unokatestvéreik odahaza, az Alpok keleti nyúlványain is tenyésznek, telepítve pedig egész Magyarországon megtalálhatók. És nálunk sem számítanak egyedinek vagy különlegesnek. Ezek a mozdulatlanságba dermedt múmiák nem voltak egyebek egyszerű szálkásfenyőknél.

De még így is, már a puszta tény is lenyűgözően hatott, hogy ezek a középmagasra növő fák, ha csontszárazra aszalódott törzzsel, alig csak mutatószámba tenyésző tűlevelekkel is, de életben maradtak ezen az Isten háta mögötti vidéken. Méghozzá nem is akárhogy.

Ahogy odaléptem az egyik törzshöz és végigsimítottam kérgén, mintha élettelen követ érintettem volna. Igaz, az sincs kizárva, mivel minimális csapadék mellett, lebontó szervezetek hiányában, az életükben a sziklákba erősen megkapaszkodó fák még holtukban is hosszú ideig ácsorognak helyükön. De állapota ellenére ez a fickó lehetett még nagyon is élő. Csakhogy az ő léptékével a mi időnk semmiségnek tűnik. Minek kellene sietnie? Úgy is jól jár, ha az életfolyamatai olyan lassúak, hogy mi már csak azon csodálkozunk, miért nem szaglik rothadó teteme.

Ezek a fák ugyanis, az időn túl tenyésző példányokhoz méltóan, nem olyan ritmusban élnek, mint mi. Odahaza is örökzöldeknek nevezzük rokonait, mivel mindig van rajtuk tűlevél, még ha azt nem is hullatja lassabban, mint más fák koronájukat. Csak nem egyszerre. Ezeken a fickókon viszont egy-egy zöldes kis tűcske van, hogy harminc évig is megmarad, biztosítva az életben maradáshoz szükséges kevéske tápanyagot, amit össze tud szedni.

Az aszott törzs pedig csak mereven áll, dacolva a barátságtalan viszonyokkal. És már abba is hátborzongató belegondolni, mennyi ideje.

Még nem is olyan régen szilárdan tartotta magát az a meggyőződés a mélyen hívő tudós körökben az Egyesült Államokban, hogy olyan élőlény, ami már a Megváltó, Jézus Krisztus élete előtt is ezen a földön volt, nem létezhet. Aztán viszont felfigyeltek erre az eldugott vidékre és az idefentről is az ég felé nyújtózó kopár fákra, amiknek ősöreg voltáról már az indiánok is meséket szőttek. A tudomány pedig az utóbbiakat igazolta.

Bele se mertem gondolni, mióta lehet itt ez a növény, aminek a törzséhez simítom kezem. Az első vizsgálatok során talált legidősebb példányt több mint négyezer évesre saccolták. És azóta arra s rájöttek, nem az a Matuzsálemnek elnevezett öregúr érdemelte meg legjobban a nevét. Hiszen a ma ismert legidősebb példány épp idén töltötte be az 5064. évét.

Persze azt nem kötik az emberek orrára, ki a kis csoportosulás korelnöke. Pedig még nem is a legbutábbika bizonyította rá az érdemtelenségét. Ugyanis már az elsőként kutatott ősöregek se élték túl sokkal, hogy a kutatók rájöttek titkukra. A tudomány érdekében mindent.

Azóta a kutatás feltételeit megszigorították, az egyes fák pontos korát pedig gondosan eltitkolják. A saját érdekükben. Ennek megfelelően még akár az is lehet, pont annak a fának a törzsét fogom, amelyik már ötezer évvel ezelőtt is itt állt, ezen a szent helyen.

Csendes áhítattal néztem fel a szürkés, vöröses fára, mely, jelenlétemről tudomást se véve, mozdulatlanul meredt a tiszta égre, mintha az idő tényleg megfagyott volna körülötte.

Aztán hirtelen csikorgó zaj ütötte meg a fülemet. Ahogy hátra fordítottam a fejem, megpillantottam a nyomomban haladó, a felszínt borító köveken kacsázó lányt.

- Bocsi! - vigyorgott rám. - Szóval ide jöttünk?

Bár Szalma messze tapasztaltabb túrázó és hegymászó volt nálam, most mégis ő volt az, aki nem egyszer lemaradt. Bár sejtettem, bénázásában sokkal nagyobb szerepet játszik a kelletlenség, mint a tényleges ügyetlenség.

Fújtam egyet és ismét felnéztem a fára. Törzséhez simuló kezemen át mintha végtelen nyugalom áramlott volna a testembe.

Szalma odalépett mellém és követte tekintetem.

- Szép - bólintott elismerően. - Na, most már mehetünk?

Egy pillanatra nem szóltam semmit, csak kissé összehúzott szemekkel néztem rá.

- Te nem érzed?

- Mit? A hideget? De, szóval jobb lenne visszamenni - dörgölte a karjait.

- Mintha nem tudnám nagyon jól, hogy az ilyesmi neked meg se kottyan - válaszoltam színtelen hangon.

Erre nem válaszolt semmit, csak vállat vont, miközben én ismét öreg barátunkra néztem.

- Mi olyan érdekes van ebben a fában? - méltatlankodott Szalma.

- Te nem érzed?

- Ugyan mit?

- Téged nem tölt el csodálattal, hogy ez a lény talán már akkor is itt volt, amikor mi még valahol Ázsiában legeltettük a lovainkat? - néztem rá. - Még az is lehet, ez a példány idősebb, mint az egész nyugati civilizáció. Az sem kizárt, hogy amikor kicsírázott, még Ménész fáraó sem egyesítette Egyiptomot, először a történelemben. Pedig az se tegnap volt.

- Értem én. Öreg - jelentette ki Szalma. - Csinálok róla egy fényképet és mehetünk?

- Mégis hova sietsz ennyire? - kérdeztem.

- Hááát - ült ki mosoly az arcára, először, mióta elindultunk erre az útra. - Lennének ötleteim - tette kezét a karomra.

Az én szám is lassan mosolyra húzódott, ahogy megéreztem a szavai mögött bujkáló huncut élt, de aztán megráztam a fejem és ismét a fa felé fordultam.

- Csak még egy perc.

- Most miért? Ez a kóró holnap is itt lesz. Az imént mondtad. Lehet, már akkor is itt volt, amikor az ősapáink együtt vakarták a bolhás seggüket, vedelték a kumiszt és töcskölték ősanyáinkat a jurtában. És ha, ne adj Isten, pont most találna megmurdálni, kis szerencsével még úgyis lesz hétezer éved, hogy megint megnézd.

Igaza volt. Kicsi az esélye, hogy ez a fa ne legyen itt még holnap is. És mivel ezen a tájon nincs mi gyorsabban lebontsa, végül csak a hőmérséklet-ingadozás aprózza fel tetemének megkövesedett anyagát az évezredek alatt.

- Rendben. Mindjárt - morogtam, megsimogatva a száraz törzset.

- Ugyan! Ne mondd, hogy te nem erre vágynál inkább - vigyorgott Szalma, majd, amikor nem reagáltam, mögém lépett, átkarolta a derekam és melleimre csúsztatta a kezét. - Hallod? Ő is ezt mondja. "Szalmával akarok menni" - változtatta el, miközben melleim nyomkodta.

- Elég már! - kacagtam fel, mire ő rögtön ugrott egyet hátra, de szemei csillogása elárult, pontosan tudja, mit takar reakcióm. - Na jó! - fordultam meg és felgyűrtem a kabátom ujját. - Most elkaplak.

Szalma hangosan kacagott, ahogy rohant el előlem. Bár mindketten tudtuk, kis kergetőzés után úgyis engedi majd, hogy megfogjam, visszacipeljem a szállásra, lecibáljam róla a ruhát és belökjem az ágyunkba.

A fák várhatnak. Hiszen eddig is azt tették. Időtlen idők óta itt vannak már, és talán még akkor is itt lesznek, amikor már az ükunokáink poraira se emlékszik majd senki. Nem egy idősebb a nyugati civilizációnál és talán akad olyan is, amelyik túl is éli majd.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvass B kalandjairól egy másik botanikai különlegesség közelében is!

Sivatagi illúzió