B-vel a föld körül 2. évad

Közeli és távoli helyeken

Kara-kum, Türkmenisztán - A pokol kapuja

Atacama-sivatag, Chile - Sandboard

Manaslu, Nepál - Szellemhegy

Dzsaipur, Radzsasztán, India - Elefántünnep

Muszandam-félsziget, Omán - Sziklaugrás

Galstonbury, Anglia, Egyesült Királyság - Avaloni éjszaka

Naks-i-Rusztem, Irán - Nekropolisz

Puna de Atacama, Chile - Fagysivatag

Navidad-kráter, Chile - Feliz Navidad

Vadnyugat, USA - Nemzetközi vadnyugat

Karpathosz, Görögország - Szörflecke

Bhaktapur, Nepál - Utazás a múltba

Salar de Uyuni, Bolívia-Chile - Sótükör

Sótükör

Ahol az ég a földdel összeér, Szalma és B ott is találnak lehetőséget egy kis huncutkodásra.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.
Emellett a történethez kapcsolódik a Sandboard című B-vel a föld körül-kaland is, azonban annak ismeretének hiánya semmit nem von le ennek a történetnek az érthetőségéből és élvezhetőségéből. (Maximum az ismerete ad hozzá.)

******************************************************************************

A terepjáró lassan zötykölődve haladt végig a tájon. Monoton remegését még éppenséggel meg is lehetett volna szokni, ha nem rázza fel úgy a gyomromat, mint turmixgép a banánpépet. Pechemre azonban jelen körülmények között nem nagyon akadt más, amire koncentrálhattam volna. Bár... nézőpont kérdése.

Ahogy kitekintettem az ablakon, nem láttam mást, csak az elém táruló végtelen eget. Persze gyanús lehetett volna már egyből, hogy hacsak a régi, rozoga dzsip nem tanult meg lázas hirtelenséggel repülni, itt valami turpisság van a dologban, még akkor is, ha nem lettem volna eleve tisztában az érzéki csalódás mibenlétével. 

De még így is másodpercről másodpercre emlékeztetnem kellett magam, hogy az a szikrázó kék égbolt és a rajta úszó szegényes, szétszórt felhők, amiket magunk alatt látok, valójában ugyanazok, amit felpillantva vehetek észre. Pontosabban a tükörképük. 

Az illúzió azonban olyan tökéletes volt, hogy a csalást tulajdonképpen semmi más nem buktatta le, csak amikor nyakamat nyújtogatva figyeltem járgányunk masszív kerekeit és a körülötte felcsapódó vizet.

Aki békés, tiszta időkben figyeli a hullámzó Balaton vagy kisebb halastavak felszínét, könnyen ihletet kaphat a víz síkján megjelenő tükörképektől. Az azonban kótyonfityisz sem ahhoz képest, amit ez a hely produkál.

Pláne, hogy itt tulajdonképpen nincs is tó. Legalábbis ember azt nemigen láthatott itt. Ugyanis a végtelennek tetsző, több mint tízezer négyzetkilométeres medret kialakító Michin-tó már az első felegyenesedett majomivadékok ide érkezése előtt, több tízezer éve kiszáradt.

Azonban a természet nem adja egykönnyen magát. Mit számít, hogy a hatalmas víztömeg mára semmivé lett és a benne oldott só most vastag rétegben, szárazon fedi a felszínt? Elég csak egy kiadós esős évszak, és mintha megelevenedne a hajdan volt táj. Sőt, Földanya még rá is kontráz, annyi lapáttal rátéve az általunk is ismert víztükrökre, hogy a végén az embernek már az se tűnik fel, hogy nem az eget bámulja maga alatt, és ebben még az se segítene, ha látná a horizonton, amint elválik egymástól a víz és az ég. Itt ugyanis még ezt se fedezhetik fel a kutató szemek.

Ha pedig a rekkenő hőségben elpárolog a felszínt borító kékség, a bámészkodó szeme elé tárul a végtelen fehér pusztaság, a sóból összeálló, méhkaptárszerű formákat mutató sivatagos táj. Ez ugyanis a világ legnagyobb sósivataga, és hogy ne adjuk alább annál, aminél feltétlenül muszáj, ráadásnak még a tengerszint felett legmagasabban fekvő is.

De hát nem is várhatunk mást a dél-amerikai muchacoktól. Ha valami magas, hosszú vagy nagy, az itt megtalálható. Sivataguk is van elég homokból is. De ha valaki sóra vágyik, csak fel kell ruccanni a bolíviai Andok bő 3600 méteres fennsíkjára, és íme, a perzselő napfényben fürödve itt is van a Salar de Uyuni.

De, apropó, ha már perzselő napfény és rekkenő hőség...

Kezem szinte önmagától emelkedett fel, hogy mutatóujjam pólóm nyakába akasszam és kis lebegtetésével igyekezzek utat engedni a letekert ablakon át beáramló menetszélnek. Bár a sivatagot definíció szerint nem a hőmérséklet, hanem a párolgás mennyiségét jelentősen alulmúló évi csapadékmennyiség határozza meg, latin-amerikai barátaink még ebben sem fukarkodtak. Most örültem igazán, hogy az esős évszak végét választottuk erre a kis kirándulásra, és nem a nyári nap néha negyven fokos rekkenő hőségében indultunk el. Azért ennél még a kocsiban mellettem csücsülő Szalmának is több esze volt, bár amilyen tökkel ütött, kinéztem volna belőle, hogy akkor is nekirongyol az útnak.

Helyi barátaink nagyon hálásak is voltak és jókedvűen sziesztáztak az első üléseken, ahogy minimális kormánymozgatás mellett robogtunk át a készülő este uralta, tükörszerű tájon, miközben mi, a két magyar meg még most is meg akartunk pusztulni a hátsó ülésen a melegtől.

- Miguel! Messze vagyunk még? - fújtattam, előttem ülő sofőrünk tarkóját bámulva,

- Mi az, chicka, máris meguntad az Uyunit? - viccelődött.

- Vagy talán mégiscsak melegebb időt kellett volna választanunk? - kontrázott rá az anyósülésen rötyögő José.

- Kapjátok be mindketten! - morogtam.

- Nagyon szívesen, chicka. - Bár alig láttam valamit Miguel arcából a füle mögül, így is tisztán ki tudtam venni a szélesre hízódó mosolyt.

- Inkább fogd be, te kujon, és állítsd le a motort! - morgolódtam, miközben oldalra néztem Szalmára. Bár barátnőm, szokásától eltérően, egy szót se szólt, de az izzadtságban úszó arcán megjelenő apró mosoly meggyőzött, ő is inkább megállna egy kis pihenőre, mielőtt kiderítenénk, Miguel mellébeszélése még pontosan hány kilométert is jelent.

Sofőrünk nem szólt egy szót se, csak hangos kacagás közepette engedett a gázpedálon sziesztázó lába izmainak feszülésén.

Ki se vártam, hogy terepjárónk teljesen megálljon. Amikor már épp csak a lendület lökött előre minket valamicskét az egyenletes terepen, azonnal feltéptem az ajtót és keljfeljancsiként pattantam ki a végtelennek tetsző ürességbe.

Különös érzés volt, ahogy ott ácsorogtam. Bár éreztem talpam alatt a talajt, amit épp csak pár centi vastagon fedett víz, még ahhoz is alig elegendően, hogy bakancsom orrát ellepje, valahogy mégis az az érzés kerülgetett, mintha a határtalan fellegek között lebegnék. Mindez azonban elenyésző jelentőséggel bírt ahhoz képest, amikor lehunytam a szemem és végre magamba szívhattam csak ennek a vékonyka vízrétegnek a kipárolgását is.

- Mindjárt jobb - mosolyodtam el és lassan kinyitottam a szemem, hogy végignézzek a tájon.

Bár a Salar de Uyuni felszínét még mindig szinte teljes egészében víztükör borította, mégse volt teljesen egyhangú a látvány. Néhol a természet erői által összehordott kis sóbuckák emelkedtek, máshol ezeknek a környéken folytatott sóbányászat következtében, emberi erővel emelt testvérei. A távolban pedig felderengtek az Andok égbe szökő csúcsai.

Az irányérzékemet már rég elvesztettem, így nem tudtam volna megmondani, ezek még a Bolívia földjéből magasra szökő vonulatok, vagy már a chilei Andok ormait látom, mindenesetre üdítő látványt nyújtottak a végtelent megtörő robusztusságukkal.

- Sócsata! - kiáltott fel hirtelen mögöttem Szalma, és mire észbe kaptam volna, már éreztem is a tarkómon szétplaccsanó nedves sógalacsint, amit valahonnan a víz felszíne alól halászhatott ki.

Mire megpördültem, már csak vidáman kacagó arcát láttam, amint lehajolt, újabb adag muníciót gyüjteni. Bőrén az izzadtság helyét átvette a rácsapódó pára nedvessége, szemeibe pedig visszatért a szokásos csillogás.

- Na megállj csak! - húzódott mosolyra a szám és már lendítettem is lábam, hogy belőle is hangos kacagást csaljak elő az arcába fröccsenő vízzel.

Célom azonban elértem. Mire észbe kapott, már rohantam is felé, ő pedig inkább félbehagyta a sógolyó-gyártást és hangosan sikoltozva futásnak eredt.

Az túlsó kínálkozó alkalmat megragadva elrugaszkodtam a talajról és megragadtam derekát, magammal rántva őt a földre. Sikolyai elhaltak, hogy helyüket ismét harsány kacagás és az azon áttörő nyöszörgés vegye át, ahogy hevesen csikizni kezdtem.

- Jól van, jól van! Feladom - nevetett.

Letámaszkodtam mellé a vízzel borított sófelszínre és csak figyeltem, ahogy a nevetéstől összeráncolódott vonási kisimulnak, üde kék szemei pedig felmosolyognak rám. Nem állhattam meg, hogy tekintetem lassan lejjebb kalandozzon, végigmérve erős lábait, karcsú derekát és vékony trikóját, ami most egy az egyben tapadt rá nedves bőrére, kirajzolva felsőteste tökéletes vonalait. Az egy dolog volt, hogy Szalma nem szeretett melltartót hordani, pláne az ilyen hőségben, azonban én a helyében nem vállaltam volna be egy ilyen vízben hempergés kockázatát ebben a szerelésben. Ő azonban szemmel láthatóan élvezte, ahogy tekintetem a felsője alól arcon ütően tisztán előrajzolódó domborulataira szegeződik. Huncut mosolyom pedig akkor sem tűnt el, amikor ismét tengerkék szemeibe néztem, ugyanis vonásai épp így tükrözték arckifejezésem, mint a köröttünk elterülő víztükör a felé boruló eget.

Láttam a szemeiben a csintalan szikrákat.

- Hé, chickas! - kiáltott fel Miguel, magára vonva mindkettőnk tekintetét. - A világért se zavarnánk meg a párocskát, de indulnunk kellene, ha még sötétedés előtt oda akarunk érni.

Széles vigyorából látszott szavai őszintesége. Bár nyilvánvalóan nem az önzetlenség hajtotta, hanem az élvezet, hogy az ő szemei is, ha csak vizuálisan, de csöcsörészhetnek keveset Szalma halmaival.

- Ahogy akarod, amigo - segítettem fel Szalmát, miközben egy kárörvendő mosolyt küldtem sofőrünk felé. Ő azonban ezzel mit sem törődött, csak José társaságában visszaszállt a dzsipbe, hogy miután mi is ismét kényelmesen elhelyezkedünk hátul, tovább indulhassunk.

Valóban nem lehettünk már távol, tekintve a Nap előrehaladott állását pályáján és Miguel továbbra se túl nagy sietségét.

Azért a latin-amerikaiak se voltak hülyék. Kihasználták, amit a természet adott nekik, és a Salar de Uyuni közepén, a sóbányászat mellett, a kitermelt anyagból gyúrt téglákból egy helyre kis szállodát is összetákoltak. Ott terveztünk megszállni éjszakára, mielőtt tovább indulunk Chile felé.

Azonban, ahogy Szalma még mindig vigyorgó arcába és huncutul csillogó szemeibe néztem, erősen sejtettem, hogy a sófalak között kialakított sóágyon, a Migueltől és Josétól természetesen elszeparált külön szobánkban, ma éjjel nemigen lesz alvás. A ránk rakódott sós víz ilyen vagy olyan módon való lepucolása viszont annál inkább.

*****************************************************************

Ha tetszett, egy másfajta sivatagért és egy másfajta illúzióért olvasd el ezt is: Sivatagi illúzió

Utazás a múltba

B-vel a föld körül

B még a távoli hegyek között is hasonszőrűen perverz gondolkodású embereket talál.

Magamban morogva baktattam felfelé a hegyoldalban. Minden porcikám sajgott. Lábaimban éreztem a legyalogolt kilométereket, táskám pántja pedig szinte már belevágott a vállamba. Átkoztam azt a napot, amikor belementem ebbe az egészbe. Hiába bizonygatták, milyen jó móka lesz. Átkelni a Himaláján, Indiából fel Tibetbe, követve az ősi kereskedelmi útvonalat. Csupa móka és kacagás, nemde? Fogalmam sincs, hova tettem az eszemet.

Nem vágytam már másra, csak pihenésre. Végre elérhetnénk már legalább egy rongyos kis falut, ahol egy kicsit megpihenhetek, mert különben a végén le fog szakadni a lábam. Azonban, amikor végül felértünk az emelkedő csúcspontjára, nem épp az a látvány tárult elénk, amire számítottam.

- Húha! Azt hiszem, valahol rossz irányba fordultunk. Ki tette el az időgépet? - viccelődött egyik társam, de nekem valahogy nem volt kedvem nevetni.

A látvány viszont, kár lett volna tagadni, tényleg lenyűgöző volt. Mintha csak évszázadokat ugrottunk volna vissza az időben, úgy tárult ki előttünk a Katmandui-medence, az előtérben Bhaktapur városával.

Idegennek éreztem magam, ahogy az évszázados utcákon poroszkáltunk végig. Nem mintha nem lettünk volna amúgy is idegenek errefelé, de ez más kérdés. Az ember elutazhat akárhova ezen a sárgolyón, bármilyen távoli, ismeretlen és egzotikus helyre, mégis lesz ott valami otthonos. A realitás, a modern világ valósága, ami még a legeldugottabb, legelmaradottabb vidékeken is ott remeg a levegőben. De itt... Mintha tényleg valamelyikünk ott lapulna valamelyikünk táskájában egy rejtélyes szerkezet, ami valahogy, észrevétlenül átröpített bennünket az időn.

A Katmandui-medence egyike a világ legelzártabb vidékeinek. És nem csak a földrajzi helyzete miatt. Persze, a Himalája vonulatainak ölelése nem épp a nagyvilággal való kapcsolat csúcsminőségű biztosítéka, még ha azok a vonulatok itt nem is magasodnak még annyira az égig, mint északabbra, a Mount Everest környékén. Ez a vidék azonban már régen kikerült a pikszisből, amikor az istenek az emberek mozgását és csoportjaik kapcsolatait szabják meg. Tibet már sokkal inkább kötődik Kína központi részéhez, ha tetszik neki, ha nem, India pedig a Nyugathoz. A közéjük szorult Nepálban pedig mintha megállt volna az élet. Csak az utóbbi évtizedek hozták el ismét a fejlődést, amikor a nyolcezres csúcsok földjére zarándokló turisták felkeltették az érdeklődést a világ egyik legmagasabban fekvő országa iránt. Azonban még az így kibontakozó fejlődés is inkább a közeli Katmanduba és Phatanba koncentrálódott. Bhaktapur viszont mintha belefagyott volna az időbe.

Kellett egy kis idő, amíg kifújtuk magunkat a város egyik kikövezett terén, de azt a kíváncsiságot nem lehetett sokáig leküzdeni, amit ez az élő múzeum keltett bennünk.

Nem sokára már azon kaptam magam, hogy az izomláztól merev lábakkal lassan poroszkálok az utcákon, lenyűgözötten bámulva a hihetetlenül ódon, középkorias épületeket. A düledező téglaházak, a történelem viharaitól kopottas pagodák, a szűk sikátorok szövedéke mind-mind a múlni nem látszó idő élő emlékművének tűnt.

Észre sem vettem, amikor egy csapat tíz év körüli gyerek szegődött a nyomomba. Csak az tűnt fel végül, amikor már teljesen egy kupacba verődve sugdolóztak és lökődtek egymást felém, míg végül az egyik kislány összeszedte a bátorságát és, igyekezve leküzdeni zavarát, oda lépett hozzám.

- Good afternoon, madam! - köszönt iskolás angolsággal.

Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak rajta. A többiek, akik mosr a szélrózsa minden irányában széledtek szét, felderítve a várost, bizonyára jót mulattak volna rajta. B, a madam. Hahaha. De azért meg tudtam őket érteni. Ezen a szegény, rizstermelő vidéken az egyetlen kitörési lehetőség, ha az ember gyereke eljut egy távoli egyetemre továbbtanulni. Ahhoz viszont az első lépés az angol elsajátítása, hiszen az ő helyi dialektusukkal még az általános iskolán se biztos, hogy túl jutnak. Amellett meg, Nepál jövője a turizmusban van. A turisták pedig nagyobb eséllyel beszélnek angolul, mint bármely más nyelven. Így a kis iskolásoknak minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy gyakorolják és fejlesszék nyelvtudásukat. És mi lehet ennél jobb módszer, mint azokkal a turistákkal beszélgetni, akikkel felnőttként valószínűleg majd muszáj lesz megértetniük magukat. De megértettem én, hogy nem könnyű leszólítani egy idegen embert, pláne egy turistát, aki minden sarkon tolakodó szuvenírárust sejt. És még az a jobb, ha azt hiszi, szuvenírt akarnak eladni neki a kölykök és nem valami egészen mást. Különösen, ha olyannal akadnak össze, aki azt is megvenné.

Enyhén undorodva húztam el a szám a gondolatra. Így azonban már tökéletesen érthető, mennyire igyekeznek előre nyilvánvalóvá tenni a helyzetet, és megadni a kellő tiszteletet, nehogy megsértsenek. És inkább azon sértődjek meg, hogy huszonnégy évesen lemadamoznak, mint esetleg azon, hogy egy kevesebb mint feleannyi idős gyerek túl bizalmaskodó velem. Nem beszélve arról, az utóbbit hogy érthetném félre.

Ezért csak barátságosan megmosolyogtam zavarukat, ahogy igyekeztek lefutni a tiszteletköröket és csapni való angolságukkal érdeklődtek, hogy tetszik a városuk. Örültem a kis pihenőnek, és semmi okom ne lett volna rá, hogy ha megtehetem, ne beszélgessek kicsit pár kedves gyerekkel, igyekezve persze a lehető legtagoltabban és artikuláltabban beszélni.

Aztán persze előjött a "honnan jöttél?"-kérdés is, a Hungary válaszra pedig az egész kis társaság fojtott kuncogásban tört ki.

- Hogy hívni te országod Éhes? - kuncogott a kislány.

Sokat kell még azért tanulniuk az etikettről, de én nem tudtam az ilyesmiért haragudni rájuk. Inkább gyengéden összeborzoltam a lányka haját és előtúrtam a zsebemből egy kisebb értékű bankjegyet. Azonnal felcsillant a szemük, amikor odaadtam nekik. Nyilván nem kéregetési céllal ismerkedtek, de biztos voltam benne. Hogy jól jön nekik. Hangosan és udvariasan megköszönték, majd tovasiettek, én pedig folytattam a nézelődést az időkapszulának tűnő városkában.

Végül kilukadtam a Bhaktapur központi részén álló egyik régi templomnál és mosolyogva figyeltem a falba mélyesztett szobrokat. Nem mintha a Káma Szutrába illő meztelen testek és egymáshoz dörgölőző alakok kifejezetten viccesek lettek volna. A nyugati világban az ilyesmi, bármilyen épületen legyen is, valószínűleg közfelháborodást keltett volna. Itt viszont praktikus oka volt a díszítéseknek. A legendák szerint ugyanis Síva, a hinduizmus pusztító villámistene, erőszakos természete ellenére valójában egy erkölcsös szűz leány, akit még egy meztelen test látványa is bánt. Vagyis, joggal gondolhatja az egyszeri ember, ha érzéki faragványokkal díszíti a házát, azt elkerülik Síva nyilai. Íme egy olyan nép védekezési módszere a természet erői ellen, amely nem ismeri a villámhárítót!

Néma kuncogásomból végül egy ismerős hang térített magamhoz.

- Lám csak! Engedd el öt percre B-t, és megtalálja a város legperverzebb helyét!

- Fogd be, jó? - öltöttem játékosan a nyelvem mögöttem nevető társaimra.

- Ha kedved lenne kipróbálni - heccelődött tovább a srác, fejével az erotikus alakok felé bökve -, nyújthatok segítő "kezet" - markolászta az ágyékát.

- Kapd be! - nevettem fel és gyengéden mellkason taszítottam.

- Abban reménykedtem, majd te fogod - kacagott tovább. - Akárhogy is - szedte össze szemernyi, megmaradt komolyságát -, találtunk szállást. Gondolom, szívesen lepihennél.

- Persze, jól hangzik - mosolyogtam, majd még hozzá fűztem: - De egyedül.

- Naná, hogy egyedül. Miért, minek nézel engem? - játszotta a sértődöttet.

- Hát... - Erre már mindenki nevetett, és végül kollektív váll lapogatás kíséretében elindultunk a fellelt szállás irányába.

**************************************************

Ha tetszett, nézd meg Nepál egy másik arcát is B-vel ebben a történetben: Szellemhegy

Szörflecke

B-vel a föld körül

B-matek:
B + szörftanulás + egy csinos oktató = önfeledt szórakozás

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) is.

******************************************************************************

A szél heves lendülettel söpört végig a tengeren. Mintha csak Aelous az Égei-tengernek pont ezt a csücskét használta volna gyakorlótérnek. A viharos légtömeg napokon keresztül, soha nem lanyhuló intenzitással áramlott. A helyiek azonban megbékéltek a szélkirállyal, és azok a turisták sem jártak épp rosszul akiket nem zavar a folyamatos légmozgás.

Bár én nem vagyok éppen oda a szélért, de ha cserébe megszabadulhatok a sokszor az ilyen helyeket elárasztó tömeg fullasztó szorításától, ezer örömmel keblemre ölelem. Karpathosban pedig e-téren nem kellett csalódnom.

A magyar fül számára furán csengő nevével a kis sziget valóban mintha egy kis darabnyi, tengerbe vetett Kárpátokként nyújtózott volna el hosszú szalagként az Égei-tenger peremén. Nincs innen messze se Kréta, se Rodosz, mégis, a Dodekanészosz-szigetcsoport második legnagyobb tagján, valószínűleg épp a szél, na meg az anélkül elviselhetetlen nyári forróság miatt, alig vannak turisták.

Én persze ennek csak örültem, miközben egy nyaralóhelyen elvárható legnagyobb nyugalommal szemléltem a szigeten végignyúló, magasba szökő mészkő-hegyeket. Ez a kis földdarab kisebb területű, mint Budapest, legmagasabb csúcsa mégis jóval a Kékes-tető fölé nyúlik. Úgy tűnik, mi magyarok nem jártunk túl jól, ha magassági rekordok döntögetésére vágyakoznánk.

- Hé, álmodozó!

A vidáman kacagó női hang felé fordultam, pont későn ahhoz, hogy visszatartsam az ülő alkalmatosságom gyanánt szolgáló szörfdeszka peremét megragadó kezeket. És mire észbe kaptam, már csobbantam is bele a sós tengervízbe, még hangosabb, gyöngyöző kacaj kíséretében.

Halként tátogva emeltem ki a fejem a víztükör felé és megráztam a fejem, hogy hosszú, ázott tincseimet kisöpörjem az arcomból.

- Nem vagy vicces, Fernanda.

- Most mi a baj? - nevetett tovább barátnőm. Barna szemei épp úgy csillogtak a vidámságtól, mint napbarnított tónusú bőrén a vízcseppek. - Te akartál megtanulni szörfözni, chicka. Akkor ne álmodozz közben.

Zsémbesen fújtam egyet. Már kezdtem megbánni, hogy felvetettem ilyesmit ennek a sportőrült energiabombának. Ha rajta múlna, semmit nem látnék a szigetből, mert látástól mikulásig csak a habokat szelnénk. Pontosabban ő szelné, én meg félpercenként beleborulnék. És még arra sem hivatkozhatok soha, hogy az idő nem megfelelő, mert ha van valami, ami Karpathoson állandó, az a sebes szél. Az embernek pedig nem kell mást találnia, csak egy megfelelő partszakaszt.

Az Afiaftis-félszigetet pedig mintha csak erre találták volna ki az óhellén istenek. Bár, a szigetet valaha benépesítő minosziak valószínűleg a hajózás megkönnyítését írták volna az olymposik számlájára, amihez még hozzá jöttek a sziget közelében elhúzó sebes tengeráramlások is, de a vitorlás tengerjárók korának leáldozta után a szörfösök már sokkal jobban örültek a sok kis, kedvező környezetet biztosító öbölben játszadozó szélnek.

Most is több tucatnyian szelték a habokat. Bár többségük, döntő többségük, vagy talán mind jobba tolta az ipart, mint én. Bár persze ez nem nagy teljesítmény, tekintve, hogy először próbálkozom.

- Hahó! Föld hívja B-t - fröcsköl te Fernanda, és a levegőt ismét megtöltötte vidám kacaja. - Most nézelődünk vagy szörfözünk?

Mindkettő, akartam mondani, de inkább nem hergeltem tovább, hanem hagytam, hogy jó rabszolgahajcsárként ismét felhajszoljon a deszkára. Bár tudtam, tízezer az egyhez, hogy most se maradok fenn tovább, mint az előbb, de mégis csak én akartam megtanulni, és, nem utolsó szemlontként, sosem mulasztottam volna el Fernanda közvetlen jellemének segítségnyújtását. Kellemesen megborzongtam, amikor néha bíztatóan a bokámhoz ért.

Talán épp ez volt az oka, hogy most is, mint mindig, ismét a vízben kötöttem ki.

- Hé, B! - nevetett latin barátnőm. - Tudod, a szörf lényege az, hogy minél tovább fennmaradj, nem az, hogy minél hamarabb leess.

- Tényleg? Nem mondod - tettettem meglepetést, mire ismét kuncogni kezdett. - Ha ennyire tudod, mutasd is meg!

Persze csipkelődésem mögött sokkal több volt a hátsó szándék, mint az oktatói példamutatás igénylése. Akkor lettem volna meglepődve, ha Fernandának gondot okoz felpattanni a deszkára és könnyedén végigszántani a hullámokat. Azt is gyanítottam, nem először jár itt. Az Afiartis-félsziget ad otthont ugyanis, pont kedvező földrajzi tulajdonságai miatt, a gyorsszörfösök világkupájanak. Ha áttanulmányoznám az indulók névsorát, biztosra vettem, hogy megtalálnám Fernanda nevét is.

Úgyhogy nem lepett meg, amikor légies könnyedséggel felpattant a sportszerre, hogy úgy szelidítse meg, mint egy kezes kancát. Én biztosra vehetem, hogy soha nem tudok majd ilyen szintet elérni. A karcsú test látványa, amit épp csak a falatnyi bikini takart, az izmokon könnyeden megfeszülő, csillogó bőr és a szélben lengő hosszú, hollófekete haj látványa azonban mindenért kárpótolt.

- Látod? Így kell ezt - állt meg végül előttem mosolyogva.

- Kapd be, jó? - ragadtam meg most én a deszka peremét, hogy beborítsam őt a vízbe. Édes a bosszú.

- Oké - kacagott már rögtön, amint feje kirobbant a víz alól. - Ezer örömmel bekapom, amint utánam csinálod - lökdösött fel a deszkára.

- Hé, hé, hé! - nevettem. - Csak nem hiszed, hogy ezt csak ilyen könnyedén utánad csinálom? - Közben azonban, a lágy érintések hatására, engedelmesen átvetettem lábam a szörfdeszkán.

- Miért? Egyszerű az egész, mint az egyszer egy.

- Na jó, most már tényleg bekaphatod - rúgtam egy kevés vízet az arcába.

- Ha így folytatod, még a végén meg is teszem - csilingelte.

- Igazán? Na gyerünk - fröcsköltem le ismét, amit most már rögtön viszonzott is.

Hamar belefeledkeztünk egymás ugratásába, amiből végül egy mellettünk megálló szörf és egy öblös hang rántott ki.

- Látom, jól szórakoznak a hölgyek - villantotta ránk fehér fogsorát és izmos felsőtest és egy olyan gondosan hátranyalt szőke hajkorona tulajdonosa, ami nem lehetett pusztán a víz eredménye. - Esetleg nyújthatok segítő kezet, ha nem boldogulnak. Van gyakorlatom a szörfoktatásban.

A fickó nyilvánvalóan nem volt görög. Valószínűleg ő is valamilyen itt targandó versenyre edzett. A széles mosolyából áradó magabiztosság is ezt sugározta.

- Ööö... köszönjük, de elboldogulunk - viszonoztam félszegen a mosolyát. Nem tagadom, megnyerő külsejű példány volt. Simán elment volna egy modern Adonisznak is, de sosem volt bírtam a nyomulós embereket. Talán mert én egyáltalán nem vagyok az és túl nagy lenne a kontraszt.

Persze, pont ebből fakadóan, nem árt, ha tud kezdeményezni az, aki akar tőlem valamit, de ezt nagyon könnyedén túlzásba lehet vinni. Ez az alak pedig meg se kellett hogy szólaljon, csábos mosolyával máris hátrányból indult.

- Ugyan, hölgyeim! Nem kell szégyenlősködni - flörtölt tovább. - Biztos vagyok benne, hogy elkél néhány jó tanács - kacsintott.

Na tessék! A legrosszabb fajta. Akit még lerázni sem lehet. Én meg nem vagyok az a típus, aki elküldené a fenébe úgy, hogy köpni-nyelni ne tudjon. Pedig most hasznomra válna. Fernanda viszont szerencsére gyorsabban kapcsolt. Egy könnyed mozdulattal fellendült mögém a deszkára és átölelte a derekamat.

- A világért se akarlak lelombozni, de a hölgynek már van edzője. - Azzal gyengéden megcsókolta az arcomat. Egész testem beleborzongokk karjai és puha ajkai érintésébe. A szikrázó erotika pedig Majom Jani figyelmét sem kerülte el. Azonnal lehervadt az önelégült vigyor az arcáról. Köpni-nyelni nem tudott, végül horkantott egyet és az orra alatt mormogva elfordult, hogy a part felé vegye az irányt.

- Ezt jól lerendezted, Drágám - ugrattam Fernandát, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót.

- Valóban, Drágám - nevetett ismét. - De most már dologra!

Gyengéden megcsípte a fenekem, miközben visszaugrott a vízbe.

- Hé! Rabszolga-hajcsár! - játszottam a durcás kislányt.

- Ne pofázz, inkább dolgozz! - kacagott.

Én se tudtam sokáig visszatartani a mosolyom, hogy aztán ismét, szó nélkül felálljak a deszkára, és pár pillanat múlva újból a szikrázó kék vízben kössek ki.

******************************************************************

Ha tetszett, nyaralj B-vel más görög szigeteken is!

A nyugalom szigete

Gyönyörök szigete

Nemzetközi vadnyugat

B-vel a föld körül

Sokasodnak az örömök, ha B már nem is csak egy csinos lánnyal kerül össze. Pláne ha még beöltözősdit is játszanak.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Fernanda (első felbukkanás: Sandboard) és Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

******************************************************************************

- Végeztetek már? Lassan lemegy a nap - zsörtölődtem az ajtó előtt toporogva.

- Nyugalom, chica! - hallatszott bentről Fernanda csilingelő nevetése. - A jó külsőhöz idő kell.

- Ezt mintha egy plázacica mondta volna - húztam el a szám, mire ő ismét csak felkacagott odabent.

Sose voltam az az öltözködős fajta. És, bár ez nő létemre szinte már szentségtörés, vásárolni sem szeretek egyáltalán. És ha már a kettő együtt jár, ruhapróba és társai, akkor teljesen elvesztem. És egyáltalán nem a jó értelemben. Pedig én még azt hittem, ha van olyan hely a világon, ahol az öltözék számít valamit, de nem kell órákig pimpőcködni, akkor ez az. Hát tévedtem.

Ahogy végignéztem a boltíves veranda előtt nyújtózó úton, mintha bő száz évet repültem volna vissza az időben. Az angolszász kultúrában valahogy benne van ez a fajta múltidézés. A britek Trafalgart és Hastingset játszák újra, lovagi tornákat rendeznek, az ausztrálok az ódivatú angol bálokat gondolják újra, itt, Amerikában meg a polgárháborús emlékcsaták vannak divatban, na meg az olyan vadnyugati városkák, mint ez itt.

És, meg kell hagyni, kiváló munkát végeztek. A rendszeres tatarozás és karban tartás következtében ez a préri közepi kis egyutcás városka pontosan ugyanolyan, mint a tizenkilencedik század alkonyán. Leszámítva az olyan modern alkalmatosságokat, mint a vízöblítéses wécé és a kólaautomata, ami nélkül a mai amerikai nem tud élni, de ezeket is ízlésesen elkendőzték azok elöl, akik nem pont azt keresik. A poros utca, az itt-ott kikötött lovak, a közeli ivó zajai viszont tökéletesen olyan hangulatot idéztek, hogy az ember már azt várta, mikor vágtat be a képbe a maszkos Dalton-banda, vagy Billy a kölyök és társaik.

Az emberek pedig élvezték, hogy beolvadhatnak ebbe az idillbe. Mindenfelé cowboyok mászkáltak, elegáns urak, karjukon fodros ruhába öltözött hölgyeket vezetve. Nem messze egy sheriffnek öltözött fickó szunyókált karosszékében, a kocsma előtt pedig néha, valószínűleg fizetett statiszták, rögtönzött verekedést és pisztolypárbajt is csaptak. Persze nem bűzlött minden a lótrágyától, befedve a vastag porral és piszokkal, ahogy annak idején, elvégre adni kell a köztisztaságra, de, gondoltam én, ez az a hely, ahol az ember magára dob valami ódivatú rongyot, és már rendben is van. De Fernanda bebizonyította, tévedtem.

Mélázásomból a fa ajtó csapódása térített magamhoz, és ahogy arra fordultam, szembe is találtam magam barátnőm mosolygó, barna arcával.

Fura ezt pont a magamfajta szájából hallani, de sosem értettem a nőket. Hogy lehet fél órát elszöszölni azon, hogy az ember utána szakadtan és ápolatlanul nézzen ki? Még akkor is, ha pont ez a cél. Fernanda viszont tökéletesen teljesítette a feladatot. Mind az időkeretet, mind a végeredményt tekintve. Bár arca most is ugyanolyan csinos volt és barna hajzuhataga ugyanolyan igézően omlott vállaira, a fejébe nyomott, széles karimájú kalappal, bő nadrágjával, sarkantyús csizmájával, piszkosnak ható ingével, mellényével és kopott barna kabátjával mintha csak egy western filmből lépett volna elő. Még az övén is ott lógott a hetykén tokjába akasztott, természetesen működésképtelen revolver.

- Ejha! - füttyentettem. - Pedig már lassan, minden meggyőződésem ellenére, kezdtem azt hinni, csak festett barna vagy, és most kiéled a valódi, szőke cicababa éned - nevettem, széles mosolyt csalva az ő arcára is.

- Hékás! - kiáltott fel egy hang az ajtó felől. - Mázlid van, hogy olyan jó a segged és amúgy sem vagyok sértődős fajta, mert ezt most nagyon magamra vehetném.

Mindketten arra fordultunk, hogy szembe találjuk magunkat a tejfelszőke haj keretezte fehér arc közepén ülő, mosolygó kék szempárral.

- Hinnye! - igyekeztem bugris cowboyos hangszínt megütni. - Te aztán jól kitettél magadért, babám. Helyre lánykák teremnek ottan a zokon a ruszki pusztákon, látom én.

Katyerina vidáman felnevetett és leemelte homokszínű kalapját, hogy teátrálisan meghajoljon. Aztán kiegyenesedett és ismét fejébe nyomta a tökfödőtt, tökéletes rálátást engedve szerelésére. Fernandánál sokkal elegánsabbra vette a figurát, és amúgy is, erősen kétlem, hogy túl sok magas, vékony, szőke, kék szemű bombázó szaladgált volna a fénykorát élő vadnyugaton. Azonban mégis, élére vasalt világos nadrágjában és kabátjában, tiszta fehér ingében és a vállára akasztott, szintén csak formájában hosszúcsövű puskára emlékeztető alkalmatossággal gond nélkül elhittem volna róla, hogy mondjuk egy nagybirtokos marhatulajdonos szabadszellemű lánykája.

- Jól festesz - kacsintott Fernandára.

- Te is. Vagy mondjam azt, hogy csini vagy? - imitálta a kaliforniai tinilányok stílusát.

- Hé, hé! - nevetett Katyerina. - Ne kezd már te is!

Érdekes volt elnézni ahogy ez a két, egymástól merőben különböző lány, akiket ráadásul legalább annyira különböző körülmények között ismertem meg, együtt nevetgél és viccelődik.

- Na és te, B? - nézett rám Fernanda. - Hol a te jelmezed?

- Mindjárt beöltözök - válaszoltam. - Csak meg akartam várni amíg egyesek - néztem jelentőségteljesen egyikükről másikukra - végeznek a pimpőcködéssel.

- Kapd be, jó? - ütött orosz barátnőm gyengéden előbb emlegetett hátsó felemre, miközben besétáltam a fülkébe.

Gondoltam rá, vissza adom a kölcsönt, és én is ellébecolok egy ideig odabent, de valószínű, annyi idő alatt már magam is halálra unnám magam. Azonban, úgy tűnt, nekik nemigen maradt idejük unatkozni. Alig hogy becsuktam magam mögött az ajtót, nehéz csizmák dobogását hallottam a veranda deszkáin.

- Adj isten a szép hölgyeknek! - rikkantott egy férfi hang. Nem tudtam eldönteni, a vérében van a taplóság, vagy csak ilyen jól játsza a tanulatlan, szoknyavadász cowboyt. - Lenne kedve kiskegyeteknek kilovagolni kissé paripám hátán megszemlélni a gulyát?

Halkan kuncogtam és somolyogtam magamban. Szóval ez lenne a bélyeggyűjtemény ala Vadnyugat? Erősen kétlem, ha van is itt valahol egy-kettőnél több szarvasmarha, a lányok, akik belemennek a játékba, túl sokat látnának belőlük emberünk meztelen testének takarásában.

Ezt azonban Katyerina is nyilván nagyon jól érzékelte, és sejtette, sokkal többre megy itt a nyelvet nem beszélő orosz fruskával, mint a jó szóval.

- Elnézést, mister! - csendült is fel azonnal az erős orosz akcentus. - De ez a gyévuska már foglalt.

Nem hallatszott több szó, a vékony falon áthallatszó halk dobogásból és emberünk meglepett nyögéséből bárki kikövetkeztethette az eseményeket. Pláne ismerve Katyerina, orosz létére meglehetősen forró vérmérsékletét.

Majdnem hangosan felnevettem, miközben sebesen magamra öltöttem én is cowboy-szerelésem. Mire kiléptem az ajtón, a fickónak már hűlt helye sem volt. Katyerina viszont még mindig ott állt, kívülről a falhoz szorítva Fernandát, ajkaik pedig mohón egymásra tapadtak.

- Khm - köszörültem meg a torkom. - Csak egy percre hagylak magatokra titeket és máris elszabadulnak a hormonok?

- Nem nézni rám - játszotta a mentegetőzést Katyerina, továbbra is ugyanannyira mímelt akcentusával. Széles mosolya és csillogó szemei azonban elárulták. - Én menteni meg helyzet, hogy pasi zaklatni túlságosan gyévuska. Nem tehetni róla, hogy ragadni el hév.

- Te hülye vagy! - kacagott Fernanda és gyengéden belemarkolt a szőke lány fenekébe, aki így már annyira sem tudta visszatartani a nevetést.

Én meg csak kuncogva csóváltam a fejem. Mégis mit vártam, ha két ilyen lány összekerül? Jó kis társaságot alkottunk mi hárman. A tüzes latin chica, a Kínából szalajtott orosz gyévuska és egy túlméretes magyar lány cowboybőrben. Kész a túlfűtött nemzetközi vadnyugati komédia. Szigorúan nagykorúaknak.

Feliz Navidad!

Szerény számításaim szerint pont félúton járunk az elmúlt és a következő karácsony között. B pedig már ez utóbbira készül.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.
És emellett tanácsos elolvasni mellé a Sandboard és a Fagysivatag című novelláimat is, a történet azonban mindkettő ismerete nélkül is tökéletesen érthető és élvezhető.

******************************************************************************

Túrabakkancsom mélyen süppedt a porózus talajba. Mintha csak frissen hullott, laza hóban gyalogolnánk, mely minduntalan összeroskad talpunk alatt. Vagy mintha egy szürkés fekete homoksivatagba tévedtünk volna. Sivatag persze itt nincs. Az óceán felől folyamatosan érkeznek a nedvességgel telt légtömegek, megöntözve a vidéket. De ha a természet valahol sivatagi tájat akar létrehozni, ott az is lesz.

A távolban a Lonquimay, a Tolhuaca, a Callaqui és más magasba szökő tűzhányók csúcsait fehér hósapka borította. Lábaiknál viszont a sok esőt is elnyelte a laza vulkánikus törmelék. A száraz felszínt pedig kedvére mozgatta a szél, sivatagra jellemző fodrokat hozva létre a homokméretű kavicsszemcsékből.

Mintha az ember bárhova is menne Chilében, nem szabadulna a sivatagtól. Pedig északabbra, a Száraz-Andokban, az Atacama térségében van oka a szélfútta tájnak. Na jó, oka itt is van, csak egészen más.

- Hé! Éreztétek? - kiáltott fel hirtelen kis hegymászó csapatunk egyik tagja és riadtan nézett körbe a csupasz tájon.

- Nyugodj má meg, Karcsi! - kacagott Szalma. - Ha kitörés készülődne, nem csak pár kavics mozdulna meg a talpad alatt.

- Ez biztos? - nézett rá reménykedve a srác, mire mindenki elnevette magát.

Ez a vidék ugyanis nem csak a csapadék mennyiségében különbözött az Andok északabbi részeitől. Dél-Amerika teljes nyugati partvidékén bukik alá a Csendes-óceáni-kéreglemez a Dél-amerikainak, felgyűrve az Andok hegyvonulatait. Az alábukás mértéke azonban nem egyenletes. A Középső-Andokban mereven egymásnak feszülnek a lemezek, hogy aztán az óceáni, amikor végül elkerülhetetlenül alul marad, csak szépen lassan, fokozatosan süllyedjen alá. Ezáltal szép, magas vonulatokat gyűr fel, viszont az óceáni lemez csak messze a szárazföld alatt ér el olyan mélységbe, ahol már megolvad, és az így keletkezett magma csak ritkán réseli át az ott már vastagabb és tömörebb szárazföldi kérget. Ha mégis, akkor viszont olyan hatalmas, ám ritkán aktív vulkánokat hoz létre, mint az Ojos del Salado, a Chimborasso vagy a Popcatepetl. Itt, délen azonban az óceáni lemez sokkal meredekebb szögben bukik alá, ami már csak alacsonyabb hegyek kialakulását teszi lehetővé. Persze mi, magyarok, örülnénk a két-háromezer méter magas csúcsokban is, már ha nem igen aktív tűzhányók, mint ezek. Itt ugyanis az óceáni kéreg, hamarabb megolvadva, könnyebben áttör a szárazföldin és gyakorta lávával borítja be a tájat.

Persze a kitörések nem jönnek csak úgy. A kéreglemezek mozgása, a magma feláramlása már hetekkel korábban megmozgatja alattunk a földet, fokozatosan erősödő, végül már pusztító erejű földrengéseket produkálva. Úgyhogy még a mindenfajta veszélytől krónikusan rettegő Karcsinak is bőven lenne ideje egy kitörés előtt akár még szépen elsétálni is a környékről.

A vulkánkitörések azonban nem mindig csak pusztítást hoznak erre a vidékre. Még mindig Karcsin mosolyogva, de már kissé elgondolkozva néztem fel az előttünk tornyosuló, a lábunk alatt csikorgó laza üledékből felépülő kúpra, és elképzeltem, hogy nem is olyan régen még nem is volt itt.

Jó, persze, kérdés, mit tekintünk nem is olyan régennek. Ez a kúp majd egy évvel idősebb volt nálam, de, mivel nem vagyok több millió éves, hála az égnek, és még a pár ezertől is messze állok, ez egy vulkánnál nagy teljesítmény. Méreteiben nyilván nem ért fel ez az ifjonc több ezer méter magasra törő szomszédaival, de a bő 1800 méteres magasság és a környezetéből 60-70 méterrel való kiemelkedés is már szép teljesítmény volt egy huszonöt éves tűzhányótól.

De ez a kis apróság jóval nevezetesebb, mint ahogy azt első ránézésre, szomszédaihoz mérve gondolnánk. Nem is akármikor tört ki ugyanis. Karcsi megnyugtatására párszor már elismételtük, hogy az első rengéseket már december 7-én észlelték, és idővel olyan erejűvé nőttek, hogy már Chile 800 kilométerre északra lévő fővárosban, Santiagóban is érezték. Végül pedig egy hosszú hasadék nyílt a Lonquimay vulkán oldalában és robbanásos vulkáni működéssel a felszínre tört a láva, pontosan december 25-én.

A kitörés, változó intenzitással, 13 hónapig eltartott, hogy végül 1990 januárjában csituljon csak el, létrehozva ezt a pár tíz méterrel a környezete fölé magasodó kúpot, amit hogy máshogy nevezhettek volna el, mint Navidad-, azaz Karácsony-vulkán?

Leszúrtam bambusz sétapálcámat a homokszerű törmelékbe, ami a kitörés után hátramaradt és összepréseltem ajkaimat.

- Na jó, ha csak itt álldogálunk, karácsonyig sem érünk fel - jelentettem ki.

- Fel a karácsonyra! - nevetett Szalma és már neki is lódult, fel a vulkáni kúp tetejére.

Mosolyogva megcsóváltam a fejem, miközben igyekeztem a súlyos bambuszbottal megtámaszkodva előre küzdeni magam az omladozó hegyoldalban.

60-70 méter szintkülönbséget leküzdeni gyerekjátéknak tűnt. Azonban nem mindegy, milyen terepen tesszük ezt. Ha nem tennénk meg minden óvintézkedést, minden lépés után kettőt csúsznánk vissza. De hát úgy szép az élet, ha van benne kihívás, nem? Bár én jobban szeretem a nem túl nagy megerőltetés árán elérhető nagy eredményt, ennek is megvan a szépsége. Elvégre, bármilyen élmény sokkal szebb és emlékezetesebb, ha megerőltetéssel és kalanddal jár együtt. Na nem arra gondolok, amikor az ember egy szál búvárruhában úszkál emberevő cápákkal. Az már túlzás. De abban biztos vagyok, hogy, ha az izomláz majd elmúlik, sokkal tovább fogok emlékezni erre a mászásra, mint egy könnyed sétára.

Szalma is valahogy így volt ezzel, bár olyat ritkán láttam, hogy ő ne mosolyogva vágjon neki bármilyen nehéz feladatnak. Akkor is, amikor végül mindannyian felértünk a tetőre és megálltunk a kürtő peremén, ő töretlenül vigyorogva állt ott.

A kilátás nem nyújtott különösebben sokat. Valamelyik közeli hegy csúcsáról nyilván sokkal többet látnánk. De önmagában már az, hogy a Karácsony-vulkánon álltunk, adott valamit.

- Boldog karácsonyt! - vigyorgott Szalma és hosszan és mohón megpuszilta a számat. - Avagy, hogy stílszerűek legyünk, Feliz Navidad!

- Feliz Navidad, chica! - nevettem. - De a karácsony még messze van.

- Dehogy van messze - kacsintott. - Itt állunk rajta.

Erre már mindenki felnevetett. A vidámságot csak Karcsi számította félbe, amikor hirtelen a földet kezdte kémlelni. De aztán ismét kacagás tört ki és belelöktük a kavicshalomba, "csinálj inkább homokangyalt!"-felkiáltással. És aztán persze, Szalma indítványozására, mind csatlakoztunk hozzá, megünnepelve a karácsonyt. Aká az ünnepet, akár a vulkánt.