Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 1. fejezet

A történet a Rea - Egy leszbikus románc története című írás spin offja, Rain, Rea kishúga főszereplésével. Az 1. fejezet a Rea 9. fejezete után közvetlenül játszódik.
Jó szórakozást!

Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara

*****************************************************************

1. fejezet

                Ő volt az. A lány az álmaimból. Már nem is emlékszem, mióta csodálom őt. Hogy miért? Miért álmodozom egy lányról, akit még sosem láttam azelőtt? Semmit sem tudok róla, de ugyanakkor, úgy érzem, ismerem. Az arca egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörű. A haja olyan lágy, mint a selyem. A szemei… Remegni kezdenek a térdeim, ha a szemébe nézek. A kezemet fogja. Az érintésétől csak még többet akarok belőle. Átöleljük egymást, aztán ő hirtelen távozik. Nem tudom, hová megy. Meg kell találnom őt. Szükségem van rá. Ő az, akire egész életemben vártam.

– Aú!

Felnyitottam a szemem. Mint mindig, csak egy álom volt. Megdörzsöltem a homlokomat és felsóhajtottam. Aztán éreztem, hogy valaki van mellettem. Ő az. Az a mániákus. Amy-nek hívják és már vagy egy hónapja követ. Egy bolond kurva.

– Mi a francot csinálsz itt? – kiáltottam.

– Ó, bocsi Rain! Csak, gondoltam, meglátogatlak. Hiányoztál. Én is hiányoztam neked?

– És mégis, hogy jutottál be?

– A szobalány beengedett.

– A fenébe! Na mindegy. És tulajdonképpen mit is akarsz?

– Csak látni szerettelek volna – pirult el.

– És miért pirulsz el? – húztam fel a szemöldökömet. A fenébe. Tényleg dilis.

– Rain! Miért vagy ilyen velem mindig? – A szemei kezdtek könnybe lábadni.

– Milyen? – kérdeztem flegmán.

– Olyan lenéző vagy velem.

Oda fordultam, hogy az arcába nézzek és felsóhajtottam.

– Mégis mit vársz? Egy egész hónapja le sem szállsz rólam. Már elegem van.

– Sajnálom… Én csak… Én csak azt akartam, hogy észrevegyél.

– Most már észrevettelek. Szóval… most már mehetsz – mutattam az ajtó felé.

Kimászott az ágyamból és elindult az ajtó felé. Hallottam, ahogy zokog.

                Kimentem a fürdőszobámba és lezuhanyoztam. Felvettem az iskolai egyenruhámat, megmostam a fogamat és rendbe raktam a hajamat. Megnéztem magam még egyszer utoljára a tükörben, aztán lementem a konyhába. Megettem a reggelimet, aztán kiléptem az ajtón. A sofőr kinyitotta nekem a fekete Range Rover ajtaját. Beszálltam és megkértem a sofőrt, hogy induljunk. A sofőrömet Steve-nek hívták. Egy nagyon jóképű negyvenes fickó. Nagyon kedves és figyelmes. Már öt éve dolgozik nálunk.

                Megnéztem az iPhone-om. Tizenegy üzenetet kaptam, mindet Ashley-től, a legjobb barátom, Mirandától, egy másik jó baráttól, Gregtől, attól a faszkalaptól, aki mindig odáig van magától és Harry-től, az exemtől. Sorban megnyitottam mindet. Harry-től hat üzenet jött, Gregtől kettő, Ashley-től csak egy és Mirandától szintén kettő. Csak az utóbbi kettőnek válaszoltam. Először Ashley-nek.

„Hol vagy?” – kérdezte.

„A kocsimban.”

Aztán Mirandának.

„Rain! Találkozzunk a tornateremnél az iskolában!”

„Ja! És majdnem elfelejtettem – jött a következő üzenet. – Hiányzol.”

Elmosolyodtam, miközben írtam a választ.

„Rendben! Ott leszek. Te is hiányzol nekem.”

A kocsi megállt. Kiszálltam és elindultam az iskolai tornaterem felé. Miranda már a lépcsőn ülve várt. Amikor odaléptem hozzá felpattant és adott egy puszit a számra.

                Miranda egy tökéletes szépség. Barna haj, barna szemek, 160 centi magas gyönyörű test, puha és érzéki bőr.

– Hello! Végre itt vagy. Annyira hiányoztál – mosolygott rám.

– Tényleg?

– Igen. És milyen volt New York? Rea jól van?

– New York csodás. És igen. Rea is jól van.

– Ez csodás. Hm? – nézett fel rám, majd lesütötte a szemét.

– Hm, mi? – kérdeztem kíváncsian.

– Magasabb lettél.

– Úgy látod?

– Igen.

– Na mindegy. Miért akartál itt találkozni?

– Csak egyedül akartam lenni veled egy percre.

Közelebb húzott és megcsókolt. Gyengéden és érzékien csókolt. Az ajkaim együtt jártak az övéivel. Egyre jobban elmélyedtünk egymásban. Beharaptam az alsó ajkát, aztán átdugtam a nyelvem a szájába. Felnyögött, ahogy megcsókoltam az arcélét, majd a nyakát.

– Rain!

– Hm? – Még mindig a nyakát csókolgattam.

– Ne csináld! Meg fog látszani.

– Oké! – húzódtam el, ő pedig elpirult.

– Jobb, ha megyünk. Fogadok, hogy Ashley már keres minket.

– Igazad van – válaszoltam.

Miranda megigazította az egyenruháját és együtt mentünk be az osztályterembe. Ashley is ott volt. Épp a barátjával, Tommal beszélt. Odamentem és a vállára tettem a kezem. Rám nézett, aztán, amikor megismert, átölelt.

– Rain! Olyan jó, hogy megint itt vagy! – sikoltotta.

– Ja. Már egy hete nem láttunk – mosolygott Tom.

– Remek. De most már megint itt vagyok – mosolyogtam vissza.

Megszólalt a csengő, mi pedig leültünk a helyünkre. Én Miranda mellett ülök. Bejött a tanár és elkezdett valamit makogni az algebráról. Mirandára néztem, aki feltűnően ásítozott.

– Hé! Álmos vagy? – kérdeztem.

– Nem aludtam túl jól mostanában.

– Én sem. Plusz, borzalmas reggelem volt – forgattam a szemeimet.

– Mi történt?

– Amy az ágyamban aludt, amikor felébredtem. Az a lány zakkant.

– Tényleg? Ilyen messzire ment? Hűha!

– Ja. Nem hittem volna, hogy ez lesz.

– Rád mászott?

– Hogy? Nem tudom… Remélem nem.

– Ha megtette. Kitekerem a nyakát. – Ilyenkor nagyon ijesztő tudott lenni. Úgy nézett ki, mint aki képes és letépi valaki fejét, aztán megeteti az oroszlánokkal, vagy valami.

– Ijesztő vagy.

– Nem is – változott vissza normálissá.

– Oké! Kimegyek a mosdóra.

Felálltam és engedélyt kértem, hogy kimenjek.

                Szóval, a nevem Rain. Rain Spencer Dawn. Tizenöt éves vagyok. Most kezdtem az első évemet a középiskolában. Barna, vállig érő hajam van és kék szemem. Majdnem 180 centi vagyok és, Miranda szerint, egyre csak növök. Biszexuális vagyok… szóval, mindkét nemhez vonzódom. A fiúkat és a lányokat is szeretem. Kicsit telhetetlen is vagyok, de ezért, remélem, senki sem ítél el. Los Angelesben élek a szüleimmel. Van egy nővérem is, de ő New York-ban él. Modell. Épp tegnap jöttem vissza tőle. De ennyi talán elég is rólam. Visszatérve…

                Igazából nem a mosdóba mentem. Csak ellógtam. A matek annyira unalmas. Nem bírtam ki. Szóval inkább kimentem az udvarra. Leültem egy nagy fa alá és elővettem egy könyvet. Öt perccel később kaptam egy SMS-t Mirandától.

„Hol jársz?”

„Az udvaron vagyok” – válaszoltam.

„Mit csinálsz?”

„Csak olvasgatok.”

„Én is megyek.”

Három perccel később Miranda lehuppant mellém és a vállamra hajtotta a fejét.

– Rain! Ugye tudod, hogy szeretlek?

– Igen.

– Te is szeretsz engem?

– Én… nem tudom. Kedvellek, de…

– Mi az?

– Nem akarlak megbántani.

– Én azt szeretném, ha többek lennénk, mint barátok.

– Mir! Te vagy a legjobb barátom. Nem akarom ezt tönkretenni. Kérlek!

– Értelek.

Megfogtam a kezét és megcsókoltam. Rám nézett és a szemében fájdalom remegett.

– Sajnálom – mondtam.

– Semmi gond – simogatta meg az arcomat.

Ekkor megszólalt a csengő és Miranda felpattant.

– Én visszamegyek. Te is jössz?

– Persze.

Visszamentünk a terembe. Most kémia következett. Néhány kísérletet csináltunk. A tanár osztotta be a párokat. Én Crish-sel voltam. Ő egy kedves, de szégyenlős srác. Végigcsináltunk pár kísérletet, aztán le kellett írnunk a végeredményt.

                Utána ebédszünet. Ashley, Tom, Miranda és én lementünk az étkezdébe, hogy vegyünk valamit. Csendesen majszolgattuk az ebédünket, amikor megjelent az exem. Hogy is hívják? Folyton elfelejtem. Terry? Barry? Mary? Hopp! Nem lehet Mary, hiszen fiú. Talán Barry.

– Rain! Beszélnünk kell.

– Mi az, Barry? – kérdeztem, miközben tovább ettem a szendvicsemet.

– Harry vagyok.

– Ó… Bocsi… Szóval, mi az, Harry? – ittam egy kis szódát.

– Visszajönnél hozzám?

– Soha.

– Miért nem? – lángolt fel a szeme. (Lehet hozni a poroltót.)

– Hm… Nem is tudom… Talán, hangsúlyozom, TALÁN… Úgy viselkedsz, mint egy hisztis picsa – vigyorogtam rá.

– Micsoda? – horkant fel.

– Hagyj lógva! Zavarsz az evésben – haraptam bele ismét a szendvicsembe.

– Ó nem, te kis ringyó! Nem úszod meg ennyivel – sziszegte.

– Ahogy gondolod – válaszoltam tele szájjal.

Barry… akarom mondani, Harry, majd felrobbant. Hallottam, ahogy mindenki kuncog körülöttünk.

                Amikor visszaindultam az osztályterembe, Harry már várt a folyosón. Odalépett hozzám és elkapta a könyökömet és elkezdett ráncigálni. Nagyon erősen szorított. Már fájt.

– Aú! Állj le, te idióta! – kiáltottam rá.

Megállt és szembefordult velem, miközben még mindig a könyökömet szorította.

– Nem alázhatsz meg ennyire, te kis ribanc! – sziszegte.

– Csak azt kaptad, amit megérdemeltél, te farok – válaszoltam hidegen.

– Te…!

Megpróbált pofon vágni, de én gyorsabb voltam és az ágyékába rúgtam. Úgy visított, mint egy kislány, miközben a földön fetrengett. Mindenki torka szakadtából röhögött rajta. Hirtelen valaki megérintette a vállamat. Az igazgató volt az. Mrs. Lynch.

– Jöjjön velem, Miss. Dawn!

– Upsz! – Bajban vagyok.

Mrs. Lynch bevitt az igazgatói irodába. Becsukta az ajtót és felém fordult.

– Mit képzel, mit csinál?

– Önvédelem?... Asszonyom – tettem hozzá mosolyogva.

– Amíg nem volt itt, nem volt semmi zűr az iskolában. Most pedig, hogy visszajött, a bajok is visszatértek.

– He?

– Amit mondani akarok, maga csak bajt okoz ebben az iskolában. Nem tehetek mást, minthogy büntetésben részesítem.

– Jaj, ne!... Kérem, ne!

– Túl késő, Miss. Dawn… Túl késő. – Mrs. Lynch feltűnően vidámnak látszott.

– Mi lenne a büntetésem?

– Egyszerű. Holnap érkezik egy cserediák. Körbe kell vezetnie az ifjú hölgyet. Ugyanabban az osztályban lesz, mint maga. Mivel cserediák, szüksége lesz némi segítségre a tanulmányaihoz. És holnap, magának kell körbevezetnie őt az iskolában.

– De holnap óráim lesznek – próbáltam kibúvót találni.

– Tisztában vagyok a körülményekkel. Egy nap nem fog problémát okozni. Holnap fel lesz mentve az órák alól. De mindenben az ifjú hölgy szolgálatára kell állnia. Maga lesz, mondjuk úgy, a nagykövetünk. Ez megtiszteltetés. A kitűnő érdemjegyei és a csapnivaló magatartása mellett.

– Sajnálom, hogy le kell lomboznom, Mrs. Lynch, de nem vagyok egy mintadiák – válaszoltam flegmán.

– Ez az, amiről beszéltem – sóhajtott fel.

– Ó…

– Most elmehet.

Felálltam és kinyitottam az ajtót.

– De… – állított meg Mrs. Lynch.

– Igen? Mi az, Mrs. Lynch?

– Kérem, ne keverjen több zűrt!

– Nem fogok – válaszoltam flegmán és kiléptem az irodából.

Visszamentem az osztályba és megpróbáltam odafigyelni minden hülyeségre, amit a tanár magyarázott. Iskola után Tom, Ashley és Miranda átjöttek hozzánk. Megnéztünk pár filmet.

– Adott egy feladatot – sóhajtottam fel.

– Mi lenne az? – kérdezte Ashley.

– Azt akarja, hogy vezessem körbe holnap a cserediákot és segítsek neki.

– Ez nem hangzik annyira rosszul – mondta Miranda.

– Az az iskola hatalmas. Teljesen kifulladsz, ha mindent végig kell mutogatnod – mondta Tom.

– Ez igaz – bólintott Miranda.

– Minden esetre… sok sikert, Rain! – kócolta össze a hajamat Ashley.

Másnap reggel korán keltem, úgyhogy szükségem volt egy kis szunyókálásra a nagy fa alatt. Fél óra múlva egy lány hangja ébresztett.

– Bocsánat!

– Mi van? – kérdeztem flegmán, még mindig csukott szemmel.

– Meg tudnád mondani, hol van az igazgatói iroda?

– Elfoglalt vagyok.

– Ó… kérlek!

 Feltápászkodtam és megigazítottam az egyenruhámat. Aztán felemeltem a fejem, hogy megnézzem a lányt. Úr Isten! Egy igazi bombázó volt. Sötétszőke haj, zöld szemek. Egy természetes szépség. Elég magas volt. Alig pár centivel alacsonyabb nálam (ami az én magasságommal nem kis teljesítmény). Nagyon ismerősnek tűnt. Mintha láttam volna már azelőtt.

– Biztos te vagy a cserediák.

– Igen. Én vagyok.

– Remek. Mrs. Lynch már vár. Gyere velem!

Bementünk Mrs. Lynch irodájába.

– Üdvözlöm, Miss. Leighton. Úgy látom, már találkozott Miss. Dawnnal. Ő fogja majd körbevezetni magát csodálatos iskolánkban. És ne habozzon segítséget kérni tőle. Egy osztályban lesz magával.

– Köszönöm, Mrs. Lynch – válaszolta a lány.

– Ó… Miss. Dawn… Kérem, segítsen neki!

– Meglesz – válaszoltam flegmán.

Körbevezettem az iskolában. Megmutattam neki az osztályt, a könyvtárat, az étkezdét, az orvosi szobát, a tornatermet, a laborokat, a focipályát, a teniszpályákat és így tovább és így tovább. Végül egyedül maradtunk a második emeleten, amikor megragadta a kezemet. Megfordultam és ránéztem, de ő lesütötte a szemét.

– Mi az? – kérdeztem.

– Mond csak… találkoztunk mi már ezelőtt?

– Nem t’om. Talán. Miért?

– Azt hiszem, láttalak már valahol.

– Hol? – vontam össze a szemöldökömet.

– Az… az álmaimban.

Ez a lány… Aki csak úgy előtűnt a semmiből. Azt mondja, hogy látott az álmaiban. Mi a fene?

Folytatása következik!

Ui.: A képen Emily DiDonato alias Rain Spencer Dawn.